A világot annak idején nem teremtették elég sötétre. Hiányzik belőle az, amitől az igazi lehetne. Elvégre mégis szebb szín a fekete, mint a kék. Mégis jobbak rabszolgának a feketék, mint a fehérek, és a jing-jang is csak fekete meg fehér. Nincs benne sem égszínkék sem a mező zöldje. Mert nem kell, nem szükségesek a színek az életünkhöz. Az árnyékok sokkal többet képesek mondani. Az árnyékok azok, amik ténylegesen történeteket mondanak, megjegyeznek és olykor kimerevítenek pillanatokat. Visszaidézhetőek, mint az emlékek, pörgethetők, mint gyerekkorunkban a picit eltérő lapú könyvecskék, melyekből mozgókép lett. Mégis az emberiség elkárhozott, nem a feketét és a fehéret választotta. Az emberek nem képesek arra, hogy elvonatkoztatva a színektől lássa a világ gyönyöreit és rémeit. Bárcsak mindent így láthatnék… Helyette azonban színpompás étteremben sétálok a halványbarna parketták, a vöröses színű futószőnyegen egy elegáns, halványsárga terítővel leterített asztal felé, melyen a gyümölcsök mindenféle színben pompáznak. Feleslegesen, csak hogy tisztázzuk… - Jó estét, mr. és mrs. Shafiq! – udvariasan köszönök, kezet fogok a családfővel, a dinasztia nagyasszonyának kezet csókolok, majd mikor már a szülők beszélgetni kezdenek, és kellően elmélyednek ebben a színes világban a kellőképpen tarkított vetítéseikkel, Cassiához fordulok. Nem kellett mondani, hogy mi a feladatom, soha nem is beszéltük meg, de valahogy mindenki számára nyilvánvaló, hogy kit szánnak a lánynak, és kit szánnak nekem. De vajon képes arra ez az ártatlan, törékeny és túlzottan színes lány, hogy elmerüljön abban, amiben ember még soha nem akart: a fekete, szürke és fehér nyomasztó, a színes változatnál valósabb világában? Ez az este pontosan arra van, hogy kiderítsem. Nem véletlen, hogy két asztalt foglaltunk ma estére. Egyet a szülőknek, a már házasoknak, és egyet az újonnan eljegyzetteknek. Illetve, hamarosan már úgyis ez fog történni, és itt érdemes előre inni mindenkinek a bőrére. - Elnézést, hogy eddig nem köszöntöttem, ne vegye kérem modortalanságnak, ms. Shafiq! Ellenben kérem tartson velem egy sétára. Kellemes az idő. – az időjárási jelenségekkel sosem voltak problémáim, bár kétségtelen, hogy kedvencem a viharos, borongós égbolt. Olyankor megihletődök parfümök és minden egyéb terén. Olyankor még a színeken is szívesen filozofálok, hogy melyik mit is jelenthet, miért látunk bizonyos színeket olyannak, amilyenek, vagy éppen pont másfélének. A lánynak is kezet csókolok, majd felé nyújtom a karomat, hogy nyugodt szívvel, lehetőleg minél hamarabb belekaroljon. Az étterem és a hotel udvarán pazar lugasok és filagóriák, keskeny ösvények, még egy kisebb labirintus is helyet kapott. Be kell vallanom, hogy mindez lenyűgöző teljesítmény, ellenben felesleges mindenféle szempontból. Nem termel pénzt pusztán a jelenlétével, de ha valaki mégis csak emiatt tér be a varázsvilág egyik legdrágább vendéglátó egységébe, akkor is sokkal több a fenntartási költség, mint amit kitermelhet egy ilyen parkosított udvar. A gondosan kiépített borospince és az alkalomadtán rendezett borvacsorák sokkal kifizetődőbbek véleményem szerint. Ugyanakkor az én véleményem itt nem mérvadó. - Tudja, eleinte nem akartam megismerni magácskát, most azonban, hogy találkoztunk, nincs ellenemre, hogy a családjaink miatt akár még jó viszonyt is kialakítsunk. – igen, kétségtelenül a házasságra gondolok, amivel már régóta próbálnak sürgetni a szüleim, de ebben az egyben nem engedek. Kétségtelen, hogy a feketét az arany követi a legszebb színek listáján, ezért aranyvérű, és a vérére méltó partnert keresek magamnak, ellenben nem csak a szüleim döntése fontos. Szükséges a lány természetét megismernem, és ez alapján eldöntenem, hogy én akarom-e feleségemnek. Méltónak gondolom-e arra, hogy a gyermekeim anyja legyen, illetve társam a mindennapokban. – Mit gondol, szeretne megismerni egy kicsit jobban, mint egymás nevének ismerete?
Az őseimmel már vagy ezredjére futjuk át ugyanazokat a köröket. Nem hiszik el, hogy most viszonylag tényleg jól vagyok. Nem kell kimondaniuk, látom rajtuk, hogy azért mégiscsak rettegnek valami megmagyarázhatatlantól. Én nem akartam megnyugtatni őket, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert úgyis tudták csak idő kérdése és én újra kezelhetetlenné válok, mert minden idegesít. Ez a várakozás is. Őszintén megvallom nem értem minek kellett idecsődíteni az egész csőcseléket és azt amit otthon sokkal békésebben meg lehetett volna oldani, most mindenki szeme láttára színészkedünk. Mert mi lenne ez ha nem egy jól betanult szerep? A társadalom megtévesztése. Az ízig-vérig aranyvérű arisztokraták között ez annyira megszokott, hogy nem meglepő ha egymással ennyire nyájasan beszélgetnek és közben azt kívánják bárcsak halott lenne a másik, hátha nagyobb hatalomra tesz így szert a megmaradt családfő. Mindig a családfő kezében van a hatalom, ez olyan megszokott, hogy a család többi tagja csak bábu és semmi más. Normális, hogy fellázadozok néha? Hogy nem akarok bábu lenni? Persze, hogy nem. De be kell ismernem, most az egyszer talán valaki olyat választottak akit legalább ők tudnának szeretni menyükként, én viszont annyira nem biztos. Ám mivel már fojtogató itt üldögélni és hallgatni a szebbnél szebb elterelően dicsérő szülői beszélgetést, ránézek Luella-ra és beszélni kezdek hozzá. Jobb ötlet hiányában kénytelen vagyok feldobni valamivel az ő estélyét is. Udvariasan kezet csókolok neki is és a séta nyújtotta lehetőségeket javaslom neki. Semmi rossz nem származik abból, ha elrugaszkodunk egy kicsit a szülők társaságától és nem az ő füleik hallatán beszélgetünk. Anyám valószínűséggel mondana az érdekemben néhány műdicséretet, az apám meg támogatná őt, szóval inkább megkímélem ettől magunkat. Talán egy kicsit meglep, hogy elfogadja a karnyújtásomat, de persze gondolhattam volna, hogy őt is ebből a tökéletesen megművelt fából faragták, ami arra kényszeríti őt, hogy „kedves” legyen. Természetesen nem teszem szóvá, hogy ezzel engem kötelez le. Inkább csak igyekszem életben tartani ezt az egész lehetőséget és helyzetet, amíg a jelenlévők szemügyre vehetik és megcsodálhatják a színjátékot, addig nekem sem esik nehezemre elhagyni vele ezt a nagy csillogást. – Szívesen felfedezném a labirintus kacskaringós ösvényeit, de maradjunk most inkább a lugasnál ha nem bánja. – sokkal meghittebb és szem előtt van. A borús ábrázatomat meg, pont a hófehér iszalaghoz találó most a leginkább. Ha nem is szolgál az előnyömre, hogy nem a labirintusba vittem őt sétálni és fecsegni, legalább hangulatos lehessen a helyszín. Kimérten lépkedem lefele a lépcsőn, kihúzva a hátam, a mellkasom tele lenne büszkeséggel, ha nem tudnám, hogy ez a nyájasság mennyire nem áll jól nekem. De mivel tisztában vagyok vele, csak sunyin haladok előre a lugashoz Luella-val. – Úgy gondolom kezdhetnénk azzal, hogy hagyjuk a formaságot és közvetlenebbé tehetnénk ezt a beszélgetést. Szólíts nyugodtan Greg-nek, ahogy mindenki más, nem fogok megharagudni érte. – valószínűleg most törtem össze benne egy vagány lehetőséget arra, hogy távol tudja tartani magát tőlem. De nem akartam én ezt. Hadd szenvedjen azzal, hogy tegeznie kell engem.
Őszintén megvallom, hogy valójában miféle történetek keringtek rólam azt természetesen nem tudtam. Mindenesetre úgy tettem, mintha nem is lennének. Pontosabban nem ugyanarról az emberről lenne szó, hanem valaki másikról. Ha azt kellett megjátszanom, hogy egész normális kis úriember vagyok, az tökéletesen ment. Ám akadt némi aggályom azzal kapcsolatban, hogy nekem egy ilyen törékeny kis lelket kell kiábrándítanom magamból. Vagy inkább erőssé tenni, hogy még véletlenül se jusson arra a szerencsétlen sorsra, mint a drága jó anyám. Belőle sajnos nem tudtam volna kinézni, hogy a szerencsétlen házasság miatt a megnyugtató és mindent feledtető borhoz nyúljon. Pont elég látni, hogy egy nőt tönkre tesz a környezetemben, nem kell még egy ilyesfajta fejlődését végignéznem. Egy nagyon mélyen elrejtett és holtbiztos, hogy az otthoni környezetben száműzött énem, most felettébb örült a kialakult helyzetnek és cseppet sem akart ártani ennek a lánynak. Nem az ő hibája, hogy a sorsunk egybe pecsételődik és kénytelen lesz elviselnie engem, áh dehogy! Egyedül az enyém, amiért nem tudok és nem is akarok engedelmeskedni mindenféle szülői kérésnek. Huszonhárom éves vagyok, persze, hogy nem a családalapítás foglalkoztat leginkább, hanem minden más csak az nem. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy a szüleim mennyire szeretnék, ha mégis meggondolnám magam és békén hagynám őket. Minden egyes lépésük erre megy ki. – Sajnos nem tudom megmondani, hogy ebből mi az igazság. Én mindig úgy voltam vele, hogy minden az elmében dől el, ha az ember elhiszi mindazt amit például egy gyógyszer hatásáról állítanak, akkor az hamarabb fog hatni. Ha nem hisz benne, nos inkább ne is említsük, hogy mennyire sikertelen lenne minden. – persze függetlenül attól, hogy tudtam egy-egy bájital vagy méreg mire képes, csak az egyszerű orvosságra gondoltam, ami varázslatmentes, mégis valamiféle babonákon alapszik a jó vagy a rossz hatása a szervezetre. De akárhogy is, nem akartam erről vitatkozni vele, hadd legyen neki igazi és tisztább véleménye az iszalag nyugtató hatásával kapcsolatban. Néhány másodpercen belül úgyis kiderül, hogy igaz-e vagy sem. – Rendben, legyen a Lue. – egyezek végül bele, hogy én márpedig így fogom hívni őt. Egyrészt mert sokkal barátságosabb és emberközelibb a beszélgetésünk, másrészt pedig… – Tökéletes lesz. – valójában nekem aztán édes mindegy, hogy melyik padon ülünk, amíg mindenki lát minket és esetleg azon filozofálnak, vajon mit követett el ez a szegény lány, hogy az én társaságommal kell szenvednie, addig akár még esélyem is nyílik megismerni őt. Hiszen valóban érdemes lenne tudni, hogy például mi az amit szeret és mi az amitől frászt kap, természetesen minden olyan dolog, ami utánam következik. Tudom, hogy képes vagyok frászt hozni másokra, ha olyan a helyzet. Miután leülünk a padhoz egy percig jól lehet néma csendben vagyok mellette, ám nem akarom, hogy kínossá váljon ez az egész, főleg, hogyha tudom, mennyivel hasznosabb lenne beszélgetni. – Mi az ami téged le szokott nyugtatni Lue? – nem azért kérdezem, mert nekem néha hatalmas problémáim vannak ezzel, hanem tényleg érdekelt. Hihetetlen, tudom. De érdekelt.
Az elmém legsötétebb zugában elbújva elkezdett pislákolni egy kis gyertyafényecske, van akinek ez a remény szikrája, hogy még nincs minden elveszve. Nálam ez teljesen másképp volt. Ez a kis gyertya a nyugtalanságomat szimbolizálta, minél nagyobb a lángja, annál kezelhetetlenebb vagyok. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a lángot eloltsam, mert őszintén szólva nem akartam, hogy megijedjen tőlem. Bárki más egész nyugodtan félhetett tőlem, retteghetett, de őt meg akartam ismerni. Kíváncsi voltam rá, hogy mit rejtenek barna íriszei. Minden bizonnyal egy olyan lelki világot, amitől nekem eleve távol kell maradnom, mégis kiráz a hideg, hogyha belegondolok ugyanaz a rideg sors vár ránk is, mint az én szüleimre. Óvatosan, mint valami kis óvodás aki feszeng az idegenek közelében, pillantottam rá, mintha csak azt akarnám, hogy csak a jó oldalamat lássa és azt az óceánnyi rosszat meg ne. Nem voltam szent. Nem is akartam az lenni. Ugyan minek? Valahol sejtettem, hogy a hozzám vezető út, nagyon rögös és kevés a túlélő, a rengeteg csapda miatt amit felállítok magam köré vagy a hozzám vezető úton. Kedves próbáltam lenni, valójában azt reméltem, hogyha egy hozzá közelálló témát dobok fel, akkor értékelni fogja és kevésbé leszek unszimpatikus. De vajon miért is akarok én a kedvében járni? Ja, tudom. Vagy a kedvesség vagy semmi. Szó szerint a nagy semmi. – Érdekesen hangzik. – tényleg az volt, nem jó pofizásból mondtam, tény, hogy volt egy véleményem erről az egészről, de nem mindig szerettem hangoztatni. Pláne, mert tudtam, hogy nem mindenkit érdekel a világom problémája, míg a való világban ennél sokkal több van. Persze ki mennyit érzékel ebből a rosszból… – Valóban? Nem is tudtam. – valószínűleg de, tudtam róla, hogy a Mungoban dolgozik, csak nem jegyeztem meg mert nem tartottam eléggé fontos információnak. Elég volt a neve, nem akartam egészen idáig felkutatni az élettörténetét és kideríteni mennyire temperamentumos vagy sem. Talán majd most vagy esetleg ma estétől, elkezdhetne érdekelni. Természetesen jó volt hallani, hogy ő szeret tenni-venni és megállás nélkül létezni, mert ez az ami őt megnyugtatja. Talán a munka lenne a mindene? – Úgy hiszem három tényező harmóniája tud megnyugtatni. Ez az idő, a magány és a klasszikus zene. Ha van elég időm végig gondolni, hogy lényegében jelentéktelen dolgon idegesítettem fel magam. Bár van amikor ez sem válik be, olyankor nincs mit tenni, mint várni. – a csodára, hogy lejárjon az a rémes és kínzó időszak, amikor minden vagyok, csak varázsló nem. Olyankor dobpergésként zakatolnak a sötét gondolataim és ha ilyenkor egy érintésemmel minden növényt el tudnék akkor biztosan elhervasztanék, az szimbolizálná leginkább, hogy mennyire rémes az aurám és jobb minden élőnek távoznia a közelemből. De mindenki nagy szerencséjére, ilyesmire én nem vagyok képes. – Miért a medimágiát választottad? Mindenki azt hinné, hogy a nagyapátok megkedveltette veletek a politikát és esetleg a nyomdokaiba akartok lépni. – persze dehogy van így, erről csak én filozofálok így, most én vagyok mindenki. Végül – senki nem mondhatja, hogy nem szorult belém egy kis úriemberiség – levettem a zakómat és bármilyen hihetetlen ráterítettem a vállára. Túl kíváncsi voltam rá és elég érdekfeszítő egy kicsit kifaggatni őt, ezért se akartam, hogy megfázzon idekint.
