Nem aggódtam túl, amikor itthagytam Angliát. Tudtam, hogy erre van szükségem, ha előre akarok lépni és a lehető legfontosabb ügyeket kapjam a kezeim közé, azokat, amikkel a lehető legtöbb életet tudom jobbá tenni. Szentimentális szarnak hangzik, de engem mindig ez motivált abban, hogy auror akarjak lenni, mert ha már így is egy nagy rakás lófasz a világ, legalább egy kicsit legyen jobb. De hiába tagadnám, volt, amit nem szívesen hagytam itt. Temérdek időt és energiát fektettem bele az újoncokba, akiknek a kiképzését vállaltam. A legtöbbje hálátlan kis paraszt volt, aki nem fogta fel, hogy aurornak lenni nem arról szól, hogy menőzik a szerencsétlen kis barátai előtt, aztán gerincre vág annyi csajt, amennyit csak akar, hanem nagy felelősséggel is jár. Akármilyen irányba is megy el valaki, az veszélyes lehet, habár valószínűbb, hogy elátkoznak a picsába, ha olyan vakmerő vagy mint én. Ezt azonban sokan nem látták be, ezeket pedig mindig páros lábbal hajítottam ki az aurorképzőből. Vagy tettem kedvencemmé. Még mindig tisztán emlékeztem rá, mennyire magamra ismertem abban a két semmirekellőben, amikor először megláttam őket a többi újonc mellett. Rodney Lestrange-ről már akkor tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni. Remek diák volt, aki piszok jól végezte a dolgát, a képzésen is úgy repült át, mintha semmi nehézséget nem okozott volna neki, ami lehet, így is volt. Hajtotta az elszántság, hogy milyen okból, azt nem tudom pontosan. Gondolom, az apjának akart keresztbe tenni, Lestrange-ként aurornak állni... igen, ez lehetett a hátterében. De túl nagy volt a szíve, nagyobb, mint ami ebben a munkában elfogadható. Várható volt, hogy idővel beleroppan és elhagyja a parancsnokságot. Nem is lepett meg a híre, amikor elért hozzám, hogy feladta, de nem hibáztattam érte. Aztán ott volt a másik balfasz, akivel úgy össze voltak nőve, mintha valami elbaszott sziámi ikrek lennének. Lionel Weasley. Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, úgyhogy mindenki, akinek volt egy csepp esze, sejthette, hogy ő a kedvencem az összes eddigi tanítványom közül és azt hiszem, végérvényesen az is marad. Benne láttam a leginkább a fiatal önmagamat, talán ezért, de lehet, más volt az oka, ennyi év után már nem tudnám megmondani. A lényeg, hogy remek munkakapcsolatunk volt egymással, és nem örültem neki túlzottan, hogy itt kell hagynom egyedül. Fiatal volt, hülye és legalább annyira vakmerő mint én, azzal a különbséggel, hogy neki volt veszítenivalója. El is baszta, bármennyire reménykedtem benne, hogy nem így lesz. Késő délután volt, amikor beestem az aurorparancsnokságra, ahol már közel tíz éve nem jártam. Nem jelentettem be az érkezésemet, senkinek nem volt hozzá köze, de azért reménykedtem benne, hogy Weasleyt itt találom. Kíváncsi voltam, hogyan állnak most a dolgok, és ha valakitől tudtam neveket szerezni, az ő volt. Kellettek a potenciális tagok a csapatomba.
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 10:35 am
Jerry & Lyle
A Kyle Briggs nyomozás egyhelyben toporgott. A legdühítőbb az egészben az volt, hogy nem kellett volna így lennie, ha felsőbb utasításra nem kötöttünk volna ki újra és újra ugyanott. Hallgassuk ki ezredszerre is ugyanazokat a nyomorult gyerekeket, rángassuk meg párszor Dolohovékat - ez legalább abbamaradt, miután Mr. és Mrs. Dolohov kirúgatott nyolc aurort egyetlen nap alatt, mert úgy tűnik, Caroline alibije nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a feletteseink végérvényesen leszálljanak róla. Szóval csupa kibaszottul felesleges munkát sóztak a nyakunkban, valódi nyomozás helyett ártatlan, rémült gyerekeket ijesztettünk halálra. Amikor már behozták Benny Lestrange fiát, a fiú barátnőjét vagy azt a kimondhatatlan francia nevű aranyvérű kissrácot, akkor elveszítettem minden reményemet. A nyomozás gusztustalanul politikai színezetet vett és annyira komolytalan volt, amennyire csak lehetett. Igazán valószínű volt, hogy Caroline Dolohov a negyven kilójával halálra késelte a Briggs kölyköt vagy a Lestrange gyerek gondolt egyet és smárolás helyett inkább gyilkolt egy kicsit... Mi a faszomért nem végeztük már megint tisztességesen a munkánkat? Lachlannel megint nekünk jutott az aljamunka. A roxfortos kölykök milliomodik kihallgatása után viszont még az is felüdülésnek tűnt, hogy a Zsebpiszok közben töltöttük a napjaink felét, olyan arcok után kutatva, akik esetleg tudhattak valamit a Briggs fiú zűrös ügyeiről. Nem sok értelme volt, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az apja pénzén vásárolt drogokon és egy hamisított igazolványon kívül nincs semmi, amit fel lehetne mutatni, utóbbi is csak azt a célt szolgálta, hogy kiszolgálják itallal, mielőtt betöltötte volna a tizenhetet. Nem éppen indíték arra, hogy bárki is meggyilkolja, hacsak nem bukkant fel egy erkölcsbajnok sorozatgyilkos Nagy-Britanniában, aki nem tűrte a kiskorúak alkoholfogyasztását, bár ezzel az erővel fél Roxfortot meg kellett volna ölnie. Nem volt a legizgalmasabb munka ezzel foglalkozni, de a semminél több. Lachlan persze nem örült, hogy a Zsebpiszok közbe kellett járkálnunk, habár sejthette, hogy az a pöcs Ollivander az utcán is csinálna egy hátraarcot, ha meglátna minket. Már ha egyáltalán sétálgatott az utcán azzal a két megrepedt bordával, amivel otthagytam legutóbb. Egyszóval a napjaim értelmetlenül, de nem pihentetően teltek. Már csak negyed óra volt hátra a munkaidőmből, félre akartam tenni a megkezdett papírmunkát és másnap befejezni, vagy még jobb, Lachlannek adni. Úgysem ellenkezett, örült, ha lefoglalta valami. Becsuktam a mappát és bedobtam az íróasztal fiókjába, azonban amikor újból felnéztem, egy olyan arccal találtam szemben magam, akire a legkevésbé számítottam. Jerry kibaszott Preston. Neki nem éppen hotdogot kellett volna zabálnia a húszezredik megoldott MACUSA ügye után? - Merlin aszott heréjére. - Igen, ennyire futotta, mikor megláttam az embert, akitől mindent megtanultam, aki még most is egy példakép volt számomra. Sosem mondtam volna ki hangosan, de Jerry Preston nem csak egy egyszerű mentor és tanár volt az életemben. Jerry Preston apám helyett apám volt, mikor a sajátom részegen fetrengett egy árokban és azt sem tudta, hogy éppen aurornak tanulok.
Valószínűleg nem a legjobb ötlet ilyen sok év után azzal nyitni Nagy-Britannia Mágiaügyi Minisztériumában, hogy a gondnok vagy öt percig rohan utánad, hogy "uram, kérem, ide nem jöhet be cigarettával", mire észreveszed, hogy hozzád beszél. Nem tehettem róla, annyira megszoktam már, hogy mindig van nálam, hogy teljesen természetesnek tűnt, ahogy lóg ki a számból. Legalább megértettem a problémát, nem úgy mint néhány balfasz, aki itt szokta rontani a levegőt... Úgyhogy elnézést kértem és odaadtam a pasinak a cigit, csináljon vele, amit akar. Természetesen a kedvenc seggnyalóimat sem úsztam meg. Akadt néhány auror, akivel anno még együtt dolgoztam, és a saját képességeik, elhivatottságuk és munkakedvük hiányában mindig rám tapadtak, mint egy undorító pióca. Nem tartottam magam egy hatalmas koponyának vagy párbajmesternek, de ezekkel a szutykokkal ellentétben én energiát és időt fektettem abba, hogy egyre jobb és jobb legyek. Azért megértettem őket is, mindnek családja volt gyerekekkel, bizonyára nekik nem töltött be olyan fontos szerepet a munka az életükben mint nekem. Attól még nem szerettem, hogy körbeugrálnak mint kretén kisgyerek a cirkuszi bohócot. És ekkor hallottam meg Lionel Weasley hangját, mire rögtön lekoptattam a "jó öreg cimborákat" magamról. Weasleyre nem mondhattam azt, hogy ugyanúgy festett, mint tíz évvel ezelőtt. Fáradtabbnak és öregebbnek tűnt, de hát négy gyereket egyedül nevelni nem is lehetett túl egyszerű és kellemes. Szerencséjére nem voltam itt, amikor történt az incidens a feleségével, mert egész biztosan nem köszönte volna meg, amit érte kap. Habár ha jobban belegondolok, ha én itt lettem volna, sosem engedtem volna neki, hogy akkora fasztarisznya legyen, hogy ilyen helyzetbe keveri magát és a családját. Azért reménykedtem benne, hogy a spiritusza még legalább valamennyire megvolt, kár lett volna érte. Remek aurornak indult és nem csoda, hogy milyen szépen ívelt felfelé a karrierje addig a pontig. - Nem hazudtoltad meg magad, Weasley -léptem oda az asztala mellé. -Azt hitted, hagyom magam megöletni odakint? Nem szívesen szomorítalak el, de sajnos még egy darabig nézegetheted a rusnya pofámat. Meg én is a tiédet. A kezemet nyújtottam neki egy gyors kézfogásra. Ennyi év után ez a legkevesebb.
Vendég
Vas. Aug. 02, 2020 10:14 am
Jerry & Lyle
Mikor utoljára láttam Jerry Prestont, egy fiatal, öntelt kis pöcs voltam, aki szentül meg volt róla győződve, hogy körülötte forog az egész világ. Vagy ha nem is forog, akkor minimum a lábai előtt hever. Ezeket az egóból születő ábrándokat elég gyorsan összezúzta a feleségem halála, leszálltam a magas lóról és most már csak egy kiégett, harmincas pöcs voltam, négy gyerekkel, nullánál is kevesebb magánélettel és önbecsüléssel, de olyan gyűlölettel a munkája és az egész világ iránt, amiből egy pszichomágia esettanulmányt is lehetett volna kerekíteni. Hogy Jerry Preston tudott-e bármiről? A nyakamat tettem volna rá, hogy igen, az ő pozíciójában jól informáltnak lenni a túlélés záloga volt, meglepett volna, ha nem tudja még azt is a kollégákról, hogy milyen színű alsógatyát vagy melltartót vettek fel aznap reggel. Azon a ponton már rég túljutottam, amikor képes voltam szégyellni magam, most már Preston előtt sem tudtam. Ez van, ez az életem, vessen meg, ha akar, tartson fejmosást, faszomat érdekli már. Nem éreztem semmi mást, csak döbbenetet és szinte már gyermeki boldogságot, olyan volt ez, mint amikor kiskölyökként felderült a képem, mert megláttam több hónap távollét után anyámat a King's Crosson. Jó volt Jerry suttyó fejére nézni, megöregedett, de még mindig egy igazán boldog időszakra emlékeztetett. Rodyval madarat lehetett volna fogatni, ha újra találkozhat a kedvenc aurorunkkal. Minden magabiztosságomat belesűrítettem abba a kézfogásba, hogy Preston érezze, azért még van, ami a régi. - Nem, őszintén szólva meglepett volna, ha valamelyik hamburgerzabáló amerikai legyűr téged. Ezek szerint nemcsak hazaugrottál, hanem hosszabb ideig maradsz. - Felvont szemöldökkel néztem Prestont, reménykedve benne, hogy megoszt velem néhány részletet a munkáról, ami visszaszólította Londonba. Nyilván munkaügyről volt szó, nem volt családja, ugyan mi másért jött volna vissza? Nyilván nem az elbűvölő angol időjárás hiányzott neki vagy a tejes tea. - Gondolom, már hallottad, hogy Rody Lestrange felmondott és a Roxfortban tanít.
Nem állítom, hogy mindenkiről tudtam mindent, de amit a munkám szempontjából fontosnak tartottam, azt egész biztosan. Hogy nekem mindig minden fontos? Nos, azt hiszem ebben is lehet némi igazság. Weasleyről is tudtam, amit tudnom kellett, a történtek pedig az arcán is meglátszódtak. Határozottan öregebbnek látszott és nem csak a nyolc év miatt, ameddig nem találkoztunk, hanem mint akit az élet nyúzott meg. De hát amekkora méretes balfasz volt, ezen nincs is mit meglepődni. Felesleges lenne azt hazudnom, hogy családcentrikus ember vagyok, mert a közelébe sem kerülhetnék, de annyi eszem legalább van, hogy nem öletem meg a gyerekemet. Nyilván egyszerűbb lenne, ha nem létezne, de erről rendesen lekéstem, Weasley pedig négyszer is eljátszotta ugyanezt. Én már lerágtam volna a faszomat a helyében, ha ennyi gyereket gyártottam volna... - Maradok, de nem azért, mert ez minden vágyam -morogtam, továbbra is gyűlölve a tényt, hogy vissza kellett másznom erre a lepratelepre, ahol már alig vannak olyan aurorok, akiket még normális kiképző oktatott volna. Értsd: én. -Elég nagy szarba vágtunk bele, már idáig is kinyúl annak a szervezetnek a karja, amit próbálunk leépíteni, de ha jól hallottam, már más országokba is próbálnak beszivárogni. Baszná meg őket szárazon egy dementor... Leültem a Weasley-vel szembeni asztalhoz, ahol most üresen állt a szék. Gazdája egész biztosan volt a papírkupacokból és a kávéfoltokból ítélve. Az meg ott egy csomag jutalomfalat kutyáknak? Merlin faszára, remek társat kaphatott. - Hallottam, nem is lepett meg. Az elejétől kezdve egy puhapöcs volt. Kár érte, nagyon jól értette a dolgát és nem csoda, hogy olyan rövid idő alatt nagyon sokra vitte. De számíthattunk rá, hogy nem bírja a gyűrődést, ezt a munkát nem a szivárványlelkűeknek találták ki. -Felvettem egy félkész jelentést az asztalról, valami piti zsebtolvaj elfogásának részleteit tartalmazta. Kellemetlen, elég szar pozícióba került Weasley, ahogy elnézem. -Azóta gondolom kaptál új társat, legalább jó is valamire, vagy még a levegőt is sajnálni kéne tőle, mint a többi kontár fasztól? -A körülöttünk lévő emberek közül kapásból rá tudtam volna mutatni vagy négyre, akikre még oxigént is kár volt pazarolni.
