Hosszú ideje nem töltött már el meghittség karácsonykor. Kisgyerekként imádtam a karácsony hangulatát, álszentség lenne azt állítani, hogy nem az ajándékokat vártam a legjobban, általában már az ünnepek előtti napokban feltúrtam a fél házat az ajándékaim után kutatva. Sosem kaptam sok mindent, többnyire nem is azt, amire igazán vágytam, hiszen a szüleimnek nem tellett drága holmikra, de az apróságoknak is örültem, hiszen legalább kaptam valamit. Szerettem a karácsonyi ebédet, amit anyukám főzött, minden áron segíteni akartam apámnak becipelni a karácsonyfát, a díszítésért pedig egyenesen rajongtam, noha Pip mindig átrendezte a díszeket, mert szerinte rosszul csináltam. Aztán ez a lelkesedés idővel elmúlt. Nem szívesen utaztam haza a téli szünetben, pedig a Roxfortban is rosszul éreztem magam. Minél idősebb lettem, annál többet értettem meg a rokonok lesajnáló megjegyzéseiből, egyre többet vitatkoztam apámmal, Pip is egyre furcsább lett, egyszerűen elveszett az ünnep varázsa. Miután elköltöztem otthonról, a karácsony az a nap lett, mikor minden évben hazalátogattam, amire napokat készültem előre lélekben, mert végig kellett hazudnom az egészet. Már amikor hazalátogattam egyáltalán, voltak évek, amikor képtelen voltam rá, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy végigüljem a családi vacsorát és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne, mikor már hónapok óta nem volt tető a fejem felett. Szar érzés egy padon aludni karácsonykor. Ez az év viszont más volt, mint a többi. Pontosabban Ada volt más, mint a többi ember. A Frida Scamanderrel töltött drogmámorban úszó hónapoktól eltekintve egyetlen olyan nő sem volt szerves része az életemnek, aki mellett igazán boldog voltam. Habár gyakrabban bonyolódtam alkalmi, teljesen komolytalan kalandokba, mint valódi párkapcsolatokba, de az évek alatt azért megfordult mellettem több nő is, akivel hosszabb távra terveztem. Hónapokra, volt, akivel tulajdonképpen évekig is tartott. Utólag visszanézve mindegyik kapcsolat többet vett el, mint amit adott, módszeresen sikerült olyan nőket választanom, akik szánt szándékkal elérték, hogy egy darab szarnál is kevesebbnek érezzem magam. (Vagy én voltam egy fasz velük, mert ahhoz is remekül értettem, hogy elüldözzek magam mellől mindenkit vagy egy jól időzített félrekúrással tönkretegyek mindent, erre is volt már példa.) Hogy is szokás mondani? Azt a szerelmet választjuk, amiről azt gondoljuk, hogy megérdemeljük? Az én esetemben ez biztosan igaz volt, kivéve Adát. Ő mindig kedves volt velem, támogató, mellette nem éreztem magam egy csődtömegnek, ő sosem bántott semmiért, még akkor sem, ha talán okot adtam rá - nem érdemeltem meg őt, néha el sem akartam hinni, hogy ez az egész a valóság és nem egy jól sikerült LSD trip. Olyan boldog voltam mellette, pedig a kettőnk kapcsolatának még csak nevet sem tudtam adni. Ez a karácsony kivételesen olyan meghittnek ígérkezett, ahogyan a kisgyerekkori emlékeimben élt az ünnep hangulata. Hat órakor érkeztem meg Ada házához, rénszarvas és hóember mintás karácsonyi pulóverben, frissen borotválkozva, még az egyetlen normális ingemet is kivasaltam, hogy kivételesen ne úgy nézzek ki, mint aki a hajléktalan szállóra igyekszik. Természetesen nem nálam terveztünk találkozni, még a fűtés is szarakodott a napokban az albérletemben. A küszöbön toporogva vártam, hogy Ada ajtót nyisson, a kezemben szorongatva a gondosan becsomagolt ajándékát. Nem tudtam nem elmosolyodni, mikor meghallottam bentről Toast mély ugatását. - Boldog karácsonyt! - Egy öleléssel vagy csókkal üdvözöltem volna, ha Toast nem akadályoz meg benne, a kutya ugyanis azonnal szinte felöklelt simogatásért kuncsorogva.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
