Szerencsére a mai órával a koboldlázadások is véget értek, ugyanis nagyon közel állok hozzá, hogy kitépjem a hajamat kínomban. Ennyi idióta nevet, kacifántos történéseket és bonyolult évszámokat még életemben nem hallottam, ami nagyszó, mert a családomban nem egy történész akad. Mégis, ez zsinórban az ötödik óra, ahol a koboldokról tanulunk, és nekem valahogy a rejtvényfejtés és az iskolaújság kommentálása a hátsósorban fontosabb időtöltéssé vált, mint az órára való figyelés. Amint az óra végét jelző csengő hangját, gondosan elpakolom a holmijaimat a táskámba, és az iskolaújságot visszasüllyesztem a padba. Otthagyom az utókornak, vagy inkább a rejtélyes beszélgetőpartneremnek, akivel karácsonyi szünet után kezdtem el beszélgetni. Vicces történet, senkinek nem meséltem még el, pedig igazán fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis ki lehet az, akivel üzeneteket váltok minden alkalommal. Azonban nem még hozakodtam fel azzal, hogy találkozhatnánk. Ha Sabine nem lenne itt, akkor nagyon szívesen elhívnám bárhová, de amíg a nővérem az iskolában tartózkodik, addig nem akarok kapcsolatokat építeni. Hiszen azoknak mindig az a vége, hogy a testvérem kártyavárként ledönti mindazt, amit a barátommal elértem. Ezt pedig nem szeretném, így kivárok, s remélem, az illető nem fog rám unni. Egy kicsit elbambulok, s akkor eszmélek már csak fel, amikor az utánunk következő csoport diákjai leváltják az én évfolyamomat. Kicsusszanok a padból, és elindulok a kijárat felé. Elhaladok egy-két diák mellett, akik hátra igyekeznek. Akaratlanul is elmosolyodok, hiszen mágiatörténeten elég sokan szeretnek minél hátrébb lenni, és eltűnni a tanár radarjáról. Átlépném a küszöböt, amikor elfog egy különös érzés. Hátralesek a vállam a felett, s ekkor látom meg, hogy egy lány áll annál a padnál, ahol én szoktam ülni, és a kezében tartja az újságot. Mi a fene? Megrázom a fejemet, mert azt hiszem, csak káprázik a szemem, de ez koránt sincs így. A lány még mindig ott van, ahogyan az újság is. Az órájuk kezdete előtt van még pár percem, így gyorsan mérlegelek magamban. Két lehetőségem van: hagyom az egészet titokban, és lelépek, vagy odamegyek hozzá, és felfedem magam előtte. Az utóbbival kockáztatnám azt, hogy Sabine őt is kipécézi magának, azt pedig mindenképpen szeretném elkerülni. Csakhogy, a kíváncsiságom sokkal erősebb, és szeretném személyesen is megismerni azt a személyt, aki németül fűzött megjegyzéseket a cikkek mellé. Felsóhajtok. El sem hiszem, hogy ezt csinálom, de visszafordulok, és meg sem állok egészen a padig, amelyen osztozni szoktunk. − Szép a kézírásod – szólok a lányhoz németül, majd kissé feszélyezetten hozzáteszem. – Remélem, nem haragszol, amiért a te észrevételeid mellé odaírtam a sajátjaimat is. Meg bocsi a rejtvényekért. Emlékszem, hogy a beszélgetésünk elején mennyire nem értékelte, hogy belenyúltam a rejtvényeibe, bár ezt a szokásomat azóta is megtartottam, legfeljebb csak azokba fejtek bele, amikről tudom, hogy úgyse fogja befejezni. Inkább igyekszem több kommentárt írni neki különböző cikkekhez, vagy lelövök egy-két poént az órával kapcsolatban, sőt néha, ha van időm egy-két tesztkérdést is lefirkantok neki. Zsebre süllyesztem a kezeimet, még mindig szorongok, elvégre hónapok óta beszélgetek valakivel, akinek a nevét sem tudom, most pedig esélyes, hogy megtaláltam őt. Ezért is szólalok meg németül, tesztelem őt, hiszen, ha tényleg ő az, akkor érteni fogja, amit mondok, ha pedig véletlenül bukkant rá az újságra, akkor esélyes, hogy nem fogja fel miről beszélek.
Újabb pont egy újabb mondat végére, aztán kiegyenesítem a hátamat és elégedetten mustrálom végig az elmúlt óra eredményét. Két beadandó esszé a 18. századi és a jelenkor koboldjogainak összehasonlítása címmel. Ez az egész inkább tűnt soha véget nem érő feladatnak, mint élvezhető házinak. Salome pedig nagyjából a tizedik percben - miután három mondatot lekanyarított bevezető gyanánt a pergamenre - meg is unta, így kénytelen voltam úgy tenni mindkettőnk helyett, mintha borzasztóan érdekelne minket az, hogy ne kapjunk rossz jegyet. Persze engem érdekel a barátnőm helyett is, ezért míg ő valamelyik sráccal őrült mód szemezett a könyvtárban, én úgy döntöttem, kihasználom az időt, míg nem beszél és nekiveselkedem. Olyannyira jól sikerül beosztanom az időt és végül a témába is úgy belelendülök, hogy órakezdés előtt tíz perccel ragad karon, kicsit sem finoman jelezve, hogy ideje indulnunk. - Még nem száradt meg a tinta.. - panaszkodom, ahogy meglátom, hogy a sajátját - amihez persze sikeresen írtam néhány sort, hogy ne értékelhetetlenül adja be - a markába kapja és már össze is tekeri. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a fél mozdulatával nem húzta keresztbe a számításaimat. És az ebédszünet is véget ért anélkül, hogy egy falatot is ettünk volna.. De a házim kész van és egyébként is az esti sütőtökös pitét várom már azóta, hogy tegnap elhappolta előlem az utolsót Wood. Nagy sebbel-lobbal elsőként - hahó Sally, ismered az órát? - érkezünk a mágiatörténet terembe, hogy végighallgassuk Avery totálisan felesleges előadását a következő fejezetről, amit egyébként elolvasni is kár. Tudom, olvastam. Már épp megjegyezném, hogy lett volna ideje megszáradni annak a tintának a könyvtárban, ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy szemmel veréssel hívassa el magát randizni és nem nézi be emiatt az egyébként elég egyszerűen értelmezhető nagy faliórát, mikor rápillantva meglátom, hogy a baj már meg is történt. A dolgozata menthetetlen, ez az első pillanatban is látszik, de ami nagyobb baj - az ő szempontjából nézve természetesen -, hogy a megjelenése is kifogásolható a szövetszálak közé frissen beivódó pacák miatt. Halványan érzékelem csak, hogy nem vagyunk egyedül, miközben a kíváncsiságomnak nem tudok parancsolni és bizony fél kézzel már a suliújság egy új példányát szorongatom, készen arra, hogy ha elhárult mindenféle katasztrófa, akkor elolvashassam a cikkeket benne. És szigorúan csak azokat, majd a végén a margón díszelgő kommentárokat. - Danke... - szólok vissza automatikusan németül pakolás közben és visszafordulok a barátnőm felé, mert még nem fejezte be ennyivel a méltatlankodást. És én sem a kioktatását. Ha most abbahagynám, alighanem pár óra múlva úgy tenne, mintha meg sem történt volna és holnap vagy a legközelebbi alkalommal, megismétlődne minden. Én viszont nem szeretem, ha a történelem ismétli önmagát. Tovább is bosszankodom félhangosan, míg ő meg van győződve arról, hogy mindenféle bűbáj nélkül is meg tudja oldani a tintafolt eltüntetését a kezéről és az ingéről is. Én szóltam! A srác viszont nem lép le, érzem a hátamon a tekintetét és lassan, nagyon lassan fel is fogom mit mondott. Sőt, azt is, hogy mindezt németül tette. Ezt a nyelvet leginkább csak magunk között használjuk az iskolában a családtagokkal, hiszen elég kevesen értik a kastélyban. Gyorsan összeteszem fejben a dolgokat, de ehhez szükségeltetik a megjegyzése a rejtvényekről is. - Trágyagránát a mágiatöri könyvre? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Hangom halk és érdeklődő, már amennyire a német nyelv ezt lehetővé teszi ugyebár. A kérdésem pedig afféle belsős poén, mintegy ellenőrzésképp, hogy ne tegyem magam teljesen nevetségessé, ha ő mégsem az, akire gondolok. Ő lenne? Lassan fél éve levelezünk egymással, az írását már bárhol felismerném, de fogalmam sincs, hogy ki bújik meg a szépen kanyargó, elegáns betűk mögött. Mondjuk, be kell vallanom, hogy az írás alapján inkább tűnt lánynak, mint fiúnak az illető, ezért egy kicsit zavarba is jövök. Vagy talán azért van, mert későn jövök rá, hogy elég furcsa ilyen kérdéssel indítani egy beszélgetést. Minden esetre Salome épp kirobog a lányvécébe, ahogy megpróbálja menteni a menthetőt, így egyedül is maradok. Illetve, nem egyedül, mert nagyon is tudom, ki áll velem szemben. Max.
Nem igazán figyel rám. Talán ez egy jel, egyfajta figyelmeztetés, hogy azonnal forduljak vissza, és ne folyjak bele az életébe még jobban. Csakhogy képtelen vagyok elindulni. Zsebre vágott kezekkel figyelem, ahogy a barátnőjét okítja, miközben a másik lány folyamatosan panaszkodik. Elindulhatnék. Lehet fel sem tűnne neki, hogy itt voltam, de csak állok egyhelyben, és szórakozottan szemlélem a jelenetet. Ha egyszer diáklányok fognak szerepelni a történeteimbe, ezt biztosan beleírnám, vagy legalább is a kettejük kapcsolatát valahogy szemléltetném az írásaimban. Kár, hogy jelenleg egy másfajta történeten dolgozom, amihez nincs köze fiatalokhoz. Sokkal inkább kötődik a fény és a sötét örökös párharcához, egy kegyetlen démonhoz, aki másokon élősködik, és egy szerencsétlen művészhez, akit ez a démon a markaiban tart. A gondolataim bár teljesen elkalandoznak, de a pillantásom még mindig a lány hátán pihen. Nem akarok elindulni. Még nem kaptam választ a kérdésemre, s az, hogy németül válaszolt csupán félsikernek könyvelhető el. − Inkább sárkánytrágyát, ha már annyira rajongsz azokért a lényekért – vigyorodok el, amikor ismét egy kicsit nekem szenteli a figyelmét. Ez már tényleg csak olyan dolog, amit szinte ketten ismerhetünk. Ha valóban ő rajzolgat az újságlapok széleire, akkor érteni fogja a válaszomat, hiszen ez a válaszom már egy sokkal korábbi üzenetváltásnál hangzott el. Egy ismeretlen személy pedig kötve hiszem, hogy megjegyezne egy ilyen apróságot. Salome után pillantok, s valamiért hálás vagyok neki, amiért kettesben hagy a levelezőpartneremmel. Sőt, inkább elmondhatatlanul örülök, hogy kikerült a képből, mert zavar a jelenléte. Túlságosan harsány, és nem hiszem, hogy díjazná, ha nem ő lenne a középpontban. Én pedig jobban kedvelem a nyugalmat. − Hogy halad a kutatásod Parzifallal kapcsolatban? – érdeklődök kedvesen, hiszen Parzifal kiléte elég régóta szerepel a beszélgetéseink között, s eddig nem sokra jutott vele kapcsolatban. Lehet, hogy kegyetlenség, amiért nem árulom el, hogy vele szemben áll, azonban szeretném tudni, hogy mennyire vagyok lenyomozható. Lilibeth pedig tökéletes alany erre, ráadásul, attól félek, ha megtudja ki vagyok valójából, akkor a kezében lévő újsággal csapkodna meg, amiért nem árultam el neki korábban.
Sorra veszem az érveket, melyek bizonyítják, hogy ő lehet a rejtélyes személy, akivel beszélgetek és mik azok a tényezők, melyek ezt cáfolják. Persze mindezt csak magamban, ha egyszer bárki meghallaná, hogy milyen - sokszor nevetséges - gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben ilyenkor, inkább elszégyellném magam. - Szerintem az öcsém jobban díjazná.. - mosolyodok el végre én is. Te jó ég, ez most biztosan úgy tűnik, mintha betéve tudnám a beszélgetéseinket, pedig nem azokat szoktam olvasni esténként. Az újságokat is csak azért viszem magammal, mert nem szeretném, ha mások is betekintgetnének a legbelső gondolataim papírra vetett változataiba. A bökkenő ott van, hogy Max már elég sokat ismer közülük. - Ezt a rejtvényt is megfejtetted? - pillantok a padon pihenő összehajtott újságra. A rejtvény-rovatra épp nem látok rá a hajtások miatt, de gyanítom, hogy nem makulátlan négyzetrács várná a megoldásaimat. Szinte már szórakoztató visszagondolni arra, mikor első alkalommal kiakadtam, mert belefirkált. De nem is ez bosszantott igazán, hanem, hogy volt olyan válasza, amit rosszul írt be! - Ami azt illeti Parzifallal, zsákutcába futottam.. - tekerem össze lemondó sóhajjal Salome menthetetlen dolgozatát, és mivel úgy sejtem, hogy ezen az órán nem óhajt megjelenni, inkább a táskámba süllyesztem. Talán valamivel meg tudom menteni, a klubhelyiségben majd lesz időm megvizsgálni, hogy mekkora katasztrófa történt. Még jó, hogy valakit az is érdekel, amiért ide járunk. Engem. De csak nem hagyhatom félbe a mondatot, a következő kérdése úgyis az lenne, hogy milyen zsákutcába. Valahogy mégis furcsa, hogy nem kell egy hetet várnom arra, hogy választ kapjak. - Végigkutattam a hétvégét az ötven évre visszamenőleg a roxforti diákokról készült feljegyzésekről és Sally már rajta van a névsoron is, mármint a régieken, de még nem fértünk hozzá. Lehet, hogy kicsapták vagy ilyesmi... De eddig teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs ilyen nevű tanuló az iskolában... - magyarázom kissé csalódottan. Kimondottan utálok falakba ütközni, és ilyen esetben biztos, hogy nem állok meg addig, míg valahogy meg nem fejtem a rejtélyt. Egyébként ez most nehezebbnek tűnik, mint ahogy azt gondoltam. - Lucy nem akkor se adná ki őt, ha tudná ki az.. Vagy szerinted tudhatja egyáltalán? - pillantok fel rá. Zavarbaejtően sokat beszélek, közben pedig némi motoszkálással próbálom leplezni, hogy mennyire furcsa ez a szituáció kettőnk között. Én alapjáraton nem vagyok ilyen beszédes, bár nincs is sok alkalmam rá, hisz Salome szája általában be sem áll és a testvéreim körében is gyakrabban hagyom őket érvényesülni. Max miért lenne más?
− Ne aggódj, én is értékelni szoktam a rajzaid. Elég nehéz megállni, hogy ne vigyorogjak egy-kettőn. – Halkan felnevetek. Még szerencse, hogy az esetek többségében remekül visszafogom magam, vagy éppen a tenyerem mögé rejtem a mosolyomat. Nem hiszem, hogy a professzor díjazná, ha a véres lázadásokról szóló előadása közben idióta módjára vigyorognék. − Ó, nem! Meghagytam neked egyet teljesen üres meg maradt egy fél – válaszolok a rejtvényekkel kapcsolatos kérdésére. Ma valahogy több kedvem volt mindenhez megjegyzést fűzni, és kevesebbet fejtettem rejtvényt. Pedig szeretem Molly rejtvényeit, segítenek kikapcsolni, amikor az agyam felrobbanni készül. Azonban Lilibethnek is kell hagynom valamit, ezért az utóbbi időben igyekszem nem túlságosan belenyúlni az összes feladványba. − Igazán? – húzom fel a szemöldökömet, mintha meglepődnék. Pedig akkor döbbennék meg igazán, ha közölné velem, hogy rájött a kilétére. Mindenesetre, aranyosnak tartom, ahogy nyomozni próbál utána. Utánam. Nem tudom pontosan miért szeretné ismerni az álnév mögött lévő alakot, de egyelőre megtartom magamnak a saját kis titkomat. − Tényleg nagyon rákattantál – nevetek fel, ahogy elmeséli, hogy mekkora nyomozásba fogott. Elképesztő. Még senki nem ásta magát bele ennyire a Parzifal témába. − Egyébként annyit segíthetek, hogy az illetőt nem csapták ki, csak éppen rossz helyen keresgélsz. Családfákat kellene átkutatnod, nem iskolai névsorokat – adok neki egy tippet, hogy lássa, rendes vagyok. Lewenhart Zoransky sokkal régebben élt mint mi. II. Frigyes király udvari varázslója és tanácsadója volt, Parzifal bácsikám pedig történész és családfakutató. Egyikükről se meséltem neki soha, ahogy azt sem említem, hogy a két nevet külön-külön nézze, ne pedig egybe. A Lewenhartot lehet ugyan vezetéknévként is használni, de ebben az esetben egyáltalán nem az. Épp ezért becsapós az egész. Szerintem még Sabine se jönne rá, bár nem hiszem, hogy annyit foglalkozna a dologgal. − Szerintem nagyon kevesen tudják, hogy ki ő, de Lucy biztosan nincs a listán. Mindig titokban adja le az írásait, szóval felesleges köröket futnál a lánynál. Meg úgy gondolom, van benne annyi, hogy egyébként sem adná ki az illetőt. Kénytelen leszel egy kicsit tovább keresgélni – vonom meg a vállamat. Így is elég új nyomot adok neki, viszont addig biztosan nem szeretném felfedni a kilétemet, amíg Sabine el nem hagyja az iskolát. A diákok sorra helyet foglalnak a teremben. Ez egy jel, hogy ideje lenne elkotródnom. − Mennem kellene. Mindjárt kezdődik az órád. Megvárjalak esetleg, vagy majd összefutunk? – kérdezem, mert azt a világért se szeretném, hogy miattam lógjon az órájáról, arról nem is beszélve, hogy prefektusként rossz fényt vetne rám, ha ezt még hagynám is neki.
Nem szoktam mutogatni a rajzaimat, épp ezért nem tudom mi vitt rá először, hogy épp az újság lapjain bontakoztassam ki azt a kevéske tehetségemet, amivel Merlin megáldott. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy az első megjegyzését, ami képes volt mosolyra fakasztani, majd ahhoz fűzi hozzá. Automatikusan húzódnak mosolyra ajkaim és tűrök a fülem mögé egy kövér hajtincset. - Averyt biztos érdekelné, mi mulattat annyira és oda lenne a titkunk.. - halkítom le a hangom, mert úgy tűnik a többi diák is felocsúdott már és a világért se üvölteném tele az iskolát azzal, hogy nem is kerestem, mégis megtaláltam a rejtélyes kommentátort. Vagyis.. Ő talált meg engem. - Nem volt katasztrófa az óra vagy érezted, hogy múlt héten túlzásba estél? - szegezem neki a kérdést, de nem kezdem fellapozni az újságot, hogy megbizonyosodjak az állításáról. Hiszek neki. Mégis mi oka lenne a szemembe hazudni, ha pár perc múlva ígyis-úgyis meglátom, hogy gondolt-e rám óra közben. - Nem kattantam rá.. - sietek ellenkezni, de tudom hogy néz ez ki. Rákattantam. - Vagyis nem úgy.. Nem érdekelne ennyire, ha tudnám, hogy ki az. De nincs ilyen nevű diák, pedig az iskolaújságban csak kivételes alkalmakkor jelentetik meg külső szerzők cikkeit, vagyis az illető ide jár és mindenkinek hazudik, mert nem meri felvállalni magát.- hadarom el mentségemre szólva egyetlen nagy lélegzettel. A végére el is csuklik a hangom, hagyok is magamnak egy percet, hogy pótoljam a levegőt, mielőtt újra szólásra nyitom a számat. - Családfákat? Csak az itt tanulók családfáját is hónapokba telne átnézni.. Hacsak valaki nem szeretne segíteni.. - ejtek el egy csendes megjegyzést, nem nézek a szemébe, pillantásom inkább lesütöm, és szinte már meg is bánom az egyértelmű célzást. Tiszteletben tartom, hogy nem árulja el a kilétét, nem is erőszakoskodtam soha, hisz én sem szeretném, ha bárki így szedné ki mondjuk Sally-ből az én titkaimat. Bár nem sok mindenbe avatom be őt. Minden esetre vannak elveim, amikhez szeretem is tartani magam. Másrészt pedig sokkal jobban fogok örülni, ha önerőből - meg némi útbaigazítás hatására - találom majd meg a rejtélyes írót. - Sejtettem, hogy Lucy vakvágány lenne.. - mosolyodom el egyfajta néma köszönömként. Tudja vajon, hogy ezekkel az elhintett információkkal mennyit segít? Azalatt, míg Lucyt ostromolnám - feleslegesen! - most másfelé tudok kutakodni. Családfák. Hát legyen. Arrébb állok, hogy utat engedjek az egyre sokasodó hollóhátas társaságnak, hamar felbukkan az imént említett lány is, a tömeg hatására viszont kezdem magam frusztráltan érezni. Pedig most még csak nem is bámulnak. - Megvárhatsz... - bólintok beleegyezően. - Mármint ne itt az ajtóban, hanem... Tudod.. Másfél óra és végzek.. - befejezem be épp idejében, mielőtt még túl nyomulósnak tűnnék. - Addig elolvasom a megjegyzéseidet.. - bökök az újság felé és belenyugszom, hogy egy órán keresztül nem hallgatom a barátnőmet, ellenben gondolkodhatok azon, hogy vajon mennyi esélye volt annak, hogy egy szinte üres teremben lebukom majd. Igazából nem bánom, hogy kiderült Amint magamra hagy, el is foglalom a helyemet és igyekszem nem teljesen idiótán vigyorogni. Zavarba hoz a tény, hogy végig azt hittem, hogy egy lánnyal beszélgetek, néha olyan érzésem volt, hogy mégis fiú. Szerettem a rejtélyességét, de azt hiszem az így sem veszett el teljesen. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, de kivételesen nem koptatom a pennám hegyét azzal, hogy válaszolgassak az üzeneteire óra alatt. Ellenben sokszor elmerengek és végiggondolom a levelezésünket, emiatt pedig sok minden egészen más kontextusba kerül. Például Sally azon megjegyzése, hogy egyik-másik margófirkában tutira flörtölt velem. Szerencsére a koboldlázadásokkal ellentétben én túlélem a mai órát, és olyat teszek, amit egyébként nem szoktam. Elsőként robbanok ki a teremből.
Elfojtom a vigyoromat. Furcsa érzés, de hónapok óta beszélgetünk már, így nem érzem azt, hogy távolságtartóan kellene viselkednem. Vagyis, azt gondolom, hogy annyira közel engedtem már magamhoz, hogy nincs értelme tartózkodónak lennem. − Még szerencse, hogy jó diák vagyok, és különleges képességeim közé tartozik, hogy még akkor is azt hiszik, hogy figyelek, amikor teljesen máshol vannak a gondolataim. – Arról nem is beszélve, hogy zseniálisan leplezem az arcomra kiülő érzéseket, amikor az órákon ülök. Avery professzor valószínűleg ért valamelyest németül, így valóban nem lenne jó, ha kitudódnának a kis titkaink. − Inkább az utóbbi. Meg annyira borzasztó volt az óra, hogy úgy gondoltam, ha én szörnyen szenvedek, akkor téged még nálam is jobban megvisel majd a tananyag – ugratom, bár valóban az volt bennem rejtvényfejtés közben, hogy néha hagynom kellene őt is kibontakozni egy kicsit. − Persze, szerintem is. Csak azért kutattátok át az elmúlt ötven évben az iskolában megforduló diákok névsorát – cukkolom továbbra egy elfojtott vigyorral. Annyira vicces belegondolni abba, hogy valóban ennyit keres és kutat utánam, de az egyszer sem fordult meg a fejében az elmúlt hónapok alatt, hogy a novellák szerzőivel beszélget. − Miért gondolod azt, hogy az illető hazudik? Talán csak megvannak az okai annak, hogy elővigyázatos. Lehet, csak nem akarja, hogy minden rajongója a nyakán lógjon, vagy másként kezeljék, vagy esetlegesen csak szórakozzanak azon, hogy írói ambíciói vannak. Rengeteg oka lehet annak, hogy nem használja a saját nevét, de egyébként… Neked is feltűnt, hogy ez egy írói név, szerintem mindenkinek, akinek van egy kis esze, annak leesik – szegezem neki a kérdéseimet. Nem igazán veszem magamra, hogy hazugnak nevez, hiszen valóban okkal nem adom a saját nevemet az írásaimhoz. Egyrészt, mert nem akarom, hogy Sabine megtudja, másrészt nem érzem magam annyira jónak, hogy az arcomat adjam a leírt gondolataimhoz. − Nagyon szívesen segítenék, de sajnos nem tehetem. Így is túl sokat mondtam, de okos lány vagy. Bizonyára észreveszed majd a nevek különlegességét. – Gondolok itt a nevek hangzására, származására, hogy mely területeken fordulnak elő gyakran. Elvégre, a Lewenhartról ordít, hogy német területről való, s a Parzifalt is németes átírással használom. Ha idáig eljutna, akkor már csak le kellene szűkítenie a kört az iskolában tanuló német felmenőkkel rendelkező emberekre, akik az ismerőseim lehetnek, és… Már el is jut hozzám. Annyira nem bonyolult, csak jelenleg még sötétben tapogatózik. − Helyes megérzés. Parzifal kevés emberben bízik – bólintok, s ez valóban így van. Nem tudom, hogy Lilibeth mikor érdemelte ki valamelyest a bizalmamat, de neki bátran be merem vallani, bizony közöm van a suliújságba írogató titokzatos személyhez. A további hollóhátasok érkezésekor én is odébb lépek, miközben egyeztetek a lánnyal. − Nyilván nem ácsorognék az ajtóban. Avery professzor a végén kitalálná, hogy szeretném még egyszer hallani az órai anyagot, és hát… Bármennyire is rajongok a témáért, valaki elfoglalta a helyemet… − sandítok a lányra mosolyogva, aztán búcsút intek neki. Otthagyom őt az újsággal együtt, hogy legalább ne unatkozzon, amíg az órán ül. Én odakint foglalok helyet egy közeli padon, és rágyújtok egy cigarettára. Kicsit még mindig szokatlanul érzem magam, de hosszú idő óta pozitívan élem meg ezt a különös érzést. A fejemet a falnak vetem, s a cigaretta elszívása után előhúzom a jegyzetfüzetemet a táskámból, kerítek egy tollat, és folytatom a regényemet. Annyira belefeledkezem a történetbe, hogy már csak arra kapom fel a fejemet, hogy kivágódik a tanterem ajtaja. Gyorsan elrakom a holmijaimat, majd mosolyogva tápászkodok fel a padról. − Azt hitted, hogy felszívódok időközben, vagy mire fel ez a nagy sietség? – mosolyodok el, holott ettől igazán nem kell tartania. A szavamat mindig megtartom, épp ezért ültem végig ezt a másfél órát is. – Hogy tetszettek az észrevételeim? Igazából valóban végigkommentáltam az összes cikket. Leginkább az idei kviddicskupa győzteseivel készített interjúknál ragadtam le, de akadt ott jó pár észrevétel a többi szakkörrel kapcsolatban is. Egyébként nem szokásom senkit se fikázni, a megjegyzéseim többsége vagy szépen megfogalmazott építőjellegű kritika, vagy némi érdekesnek tűnő és a témába passzoló információ. Egy-két helyen mondjuk nem is a cikkre reagáltam, hanem inkább arra, amit Avery mondott, vagy pedig már annyira szenvedtem, hogy mosolyogósból szomorúvá váló emojikat rajzoltam a lapok csücskébe. − Merre szeretnél menni? – érdeklődöm, hiszen még sose lógtunk együtt ezelőtt, csupán újságokon keresztül ismertük egymást, így nem tudom mik a kedvenc helyei, vagy mit szeret, és… Lehet, hogy önző vagyok, de többet szeretnék belőle kapni néhány dőlten írott betűnél.
Furcsa érzések keringenek bennem, de valami megmagyarázhatatlan ok folytán mégsem a kellemetlenséget érzem miatta. Nem kerít hatalmába émelygés, sem a rossz értelemben vett szorongás. Nem akarok szabadulni sem. Talán pillantásom még mindig kissé hitetlenkedő, de Merlinre mondom, nem számítottam rá, hogy ma még teljes életnagyságban fogom őt látni. Ha jellemeznem kellene a helyzetet, azt mondanám váratlan, de kétségtelenül az év legpozitívabb csalódása. Ha nem az volna, miért tudnék úgy beszélgetni vele, mintha ezer éve ismernénk egymást, mikor előtte a közös óráinkon kívül nem is voltunk beszélőviszonyban? - Rólad senki sem gondolná, hogy az órán kívül másra is figyelsz... - pillantok le a talárján feszülő prefektusi jelvényre, majd vissza rá. Nagyon fájt a fogam egy hasonlóra, de nem kaptam levelet az iskolától, hogy kiérdemeltem volna. Nem tudok másra gondolni, minthogy az igazgatónő nem tart rá érdemesnek, hogy az iskolát képviseljem. - Szóval voltaképpen hálás lehetek, mert nem fejtetted meg előlem az összes rejtvényt? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Persze a szavai nem ezt jelentik tükörfordításban, de nem tudom nem megragadni a lényeget. Ez a csipkelődés pedig valahogy ösztönösen jön és kivételesen felettébb élvezem is. - Jó, egy kicsit talán túlzásba estünk... - ismerem el kicsit megnyomva a "kicsit" szót, hogy érezze valójában érzem, hogy mennyire sok figyelmet szenteltünk egy elhanyagolható dolognak. De szeretem a titkokat, megfejteni őket pedig pláne. És persze az is birizgálja a fantáziámat, hogy ő előnyben van velem szemben. - Ezt az egész "írói álnév" dolgot hülyeségnek tartom. Ha már írni mer - és amúgy nem is csinálja olyan rosszul - akkor igazán felvállalhatná magát. Úgy értem, nincs ebben semmi ciki. Szóval hacsak nincs nagyon gáz neve, akkor nem indokolt a bujkálás.. - fejtem ki a véleményemet röviden, de már ennyiből is feltűnhet neki, hogy inkább csak bosszant az, hogy a sötétben tapogatózom. A kijelentésére is csak a számat húzom el. Miért is számoltam azzal, hogy majd együtt leülünk családfákat bogarászni? Biztos van annál jobb programja, minthogy asszisztáljon a vég nélküli kutakodásomban. De csak elszólja magát, legalábbis úgy gondolom, hogy nem véletlenül emeli ki, hogy kevesekben bízik. Tehát ő a belső kör tagja lehet. Vajon mennyire nézne kattantnak, ha titokban őt kezdeném követni? Talán a tudtán kívül segítene rábukkanni Parzifalra. A székem ugyan foglalt, de mellettem Salome távozásával épp megüresedett egy hely. Jelezném ezt felé is szívesen, de alighanem az lenne az eredménye annak, ha maradna, hogy végigcsacsognánk az órát. Vagy szóban is végig kommentálná, mert ő már hallotta egyszer. Nem mintha a többiek nem tennék ugyanezt unalmas pillanataikban, de egyszerűen úgy gondolom, hogy a mi ismeretségünk és az előéletünk többet érdemel egy órai suttogásba fulladt beszélgetésnél. Egy nagy sóhaj és egy "ments meg" pillantás után azonban végül nem ajánlom fel neki az oly' kézenfekvő csatlakozás lehetőségét, csak sután visszaintek és elfoglalom a helyem. Így talán én is tudok uralkodni valamelyest az izgatottságomon. Szégyenletes lenne hatodév végén szembesülni vele, hogy engem is kizavarhatnak az óráról rossz magaviselet miatt. Próbálok én figyelni az órára, de az újság - mint mindig - most is jobb társaság a szépen írt német megjegyzéseivel. A gondolataim, azok a frányák viszont most kifejezetten csaponganak. Nem csoda, hogy az óra jelentőségen nagy részében nem a tananyagra figyelek. Max eléggé le tudja kötni ugyanis a figyelmemet még a távollétében is.
- Menekülök a koboldok elől... Vagy velük vagy Averyvel fogok álmodni és egyikre sem vágyom.. - forgatom meg a szemeimet, miközben odaérek hozzá. Oké, azt hiszem túl lelkesen téptem fel a terem ajtaját, miközben kiléptem a folyosóra és ez neki is teljesen nyilvánvaló. Vissza kellene vennem vagy tényleg azt fogja hinni, hogy nyomulok. - Reflektáltam rájuk!- vigyorodok el aztán. Nem pont így terveztem, de már megszokásból firkáltam oda a válaszokat a margóra. Az egész újság úgy néz ki, mint egy minősíthetetlenül összefirkált papírlap, de nem bánom. Épp elég időm volt átolvasni. - De csak később nézheted meg.. - dugom az újságot a táskámba tüntetően, de továbbra is vidám maradok. Remélem az ő kedvét sem szegem ezzel a húzásommal. Most rá vagyok kíváncsi, nem arra mit látott bele a legújabb rajzomba. Bár kétségkívül azt sem hagytam szó nélkül. - Most viszonylag szép az idő. Kiülhetnénk a belső udvarra vagy sétálhatnánk egyet a birtokon, a tóparton... Este lesz még egy órám, de addig igazából szabad vagyok... - rántom meg a vállamat. Bármilyen meglepő, nem terveztem meg egyedül azt, hogy mit csinálunk majd. Nem tisztem dönteni helyette. Sőt, egyelőre csak az biztos, hogy másfél óra alatt nem gondolta meg magát velem kapcsolatban.
Olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Elsőre talán kicsit szokatlan, hogy szemtől szemben állunk egymással, de talán mégsem fogom megbánni a döntésemet. A megjegyzésére szórakozottan elmosolyodok, és a hajamba túrok. − Tudod, a legtöbb sráccal ellentétben én tudok több dologra figyelni – nevetek fel halkan. Egyetlen kivételt képez elalól, amikor elmélyedek a történetírásban, egyébiránt nagyon jól tudok koncentrálni egyszerre számtalan dologra. Az más kérdés, hogy az agyam kiszűri a kevésbé lényeges információkat, és csak azt raktározza el, ami igazán fontos. − Inkább azért, mert rendes vagyok, és gondolok rád. – Az pedig nagy szó, ha én valaki irányába is minimális törődést mutatok. De Lilibeth szimpatikus volt az újságokon keresztül, és amióta beszélgetni kezdtünk, azóta szerettem volna személyesen is találkozni vele. Egyedül a nővérem jelenléte tart vissza mindentől, viszont most nem tud érdekelni. Hamarosan Sabine úgyis befejezi a roxfortos tanulmányait, én pedig szabadon csinálhatom azt, amit szeretnék. Azt hiszem, itt az ideje elkezdeni ezt. − Kicsit? – vonom fel a szemöldökömet. Csak szórakozok vele, igazából nem tudom, hogy pontosan mik a szándékai Parzifallal, ezért se nagyon akarom még elismerni, hogy én vagyok az. Mondjuk, valamilyen szinten szórakoztató, hogy ennyire kutatnak utánam. Vajon mást is ennyire érdekel a kilétem, vagy csak ő talált a titokzatos íróban valamit, ami miatt ki akarja deríteni az igazságot? − Hidd el, megvannak az okai – vakarom meg az államat. Nem akarom taglalni a miérteket, hiszen félő, hogy túl sokat mondanék. Egy kicsit még szeretném jobban, pontosabban személyesen is megismerni mielőtt teljesen a bizalmamba avatnám. − De amúgy nem hiszem, hogy gáz neve lenne. Sőt, tök átlagosnak tartom – vonom meg a vállamat, mert a Maximilian egy egész tűrhető név, és a Zoransky-t se sorolnám a világ legcikibb nevei közé. − Ellenben nagyon szívesen csinálok veled bármilyen programot a családfakutatáson kívül – teszem hozzá, látván az arcára kiülő apró fintort. Sőt, ki tudja… Talán, ha nagyon győzködne, akkor még a családfákat is átbújnám vele, viszont akkor idő előtt lebuknék. Elköszönök tőle, és csak remélni tudom, hogy valahogy túlélni az elkövetkezendő másfél órát. Amíg ő Avery professzor előadásait hallgatja, addig én odakint türelmesen várva írogatok. Elpakolok, amikor kilép a teremből, és a megjegyzésére ma már sokadjára vigyor kúszik az arcomra. − Vagy az is lehet, hogy mindkettővel. Az igazán nagy szerencsétlenség lenne – ugratom, bár a professzorral semmi bajom nincs, de szerintem ezt a történetet kissé túltárgyaltuk, és ami az első két órán még izgalmas volt, az az ötödiken már felér egy kínzással. − Remek! Akkor majd írok rá választ. – A mosoly úgy tűnik, kezd levakarhatatlan lenni az arcomról, ami már csak azért is furcsa, mert nem szoktam ilyen lenni. Mi a fenét tudhat ez a lány? Amikor eldugja az újságot, csak mosolyogva ingatom a fejemet. Nem fogok könyörögni neki azért, hogy hadd olvassam el a megjegyzéseit, hiszen azért valamilyen szinten mégiscsak szeretném megtartani a korábbi beszélgetési formánkat is. − Rendben, de ne felejtsd el visszatenni a padba, különben nem tudok válaszolni rá – figyelmeztetem, hacsak nem akarja esetleg később átadni az újságot, akkor következő órán nemigen tudok felelni neki, ha magánál tartja a lapokat. − Én végeztem mára. Kellene Sötét Varázslatok Kivédésére írnom egy három pergamenes beadandót, de azzal ráérek a következő hétig, szóval állok rendelkezésedre, amíg szeretnéd. Egyébként a séta nem hangzik rosszul. – Még utoljára ellenőrzöm, hogy rendesen összehúztam-e a táskámat, majd ha Lilibeth is egyetért a sétával, akkor kényelmes léptekkel elindulok mellette a folyosón. − Közben beavathatsz abba, hogy miért érdekel téged annyira Parzifal, azonkívül, hogy nem tudod a nevét – piszkálom egy kicsit, mert… Nehéz beismerni, de valahol jót tesz az önbecsülésemnek az érdeklődése, akkor is, ha ő egyáltalán nem tudja, hogy engem keres.
Halk nevetéssel konstatálom a hallottakat és közben belegondolok abba, hogy eddig hogyan is ismertem őt. Nem volt túl hangos, keveset beszélt, tutira keveset mosolygott és abszolút nem akart soha a középpontba kerülni. Egy kicsit olyan érzés, mintha magamat írnám le, pedig mennyire különbözünk mi ketten, te jószagú Merlin! Nem mintha közelről ismerném, de fejben már próbálom összefésülni az eddigi tapasztalataimat róla újságon innen és túl, hátha kapok valami épkézláb képet. De ez jóval nehezebb feladat, mint amire az agyam képes néhány perc leforgása alatt, mikor arra is koncentrálnom kell, hogy ne piruljak fülig. - Egy kicsit! - vágom rá, az arcát látva, mindenféle hezitálás nélkül. - Hé, ne ítélkezz! Nem vagyok fanatikus vagy ilyesmi.. - próbálom menteni a menthetőt, mielőtt még tényleg elkönyvelne valami rajongó csitrinek és esélyem sem lenne a segítségét kérni Parzifal kilétének megfejtéséhez. Persze várható volt, hogy nem fog két kézzel önként jelentkezni, hogy segít a saját szabadidejének rovására, de információkkal még szolgálhat. - De ha elárulnád ki az, nem pörögnék annyira a témán... - jegyzem meg neki mintegy mellékesen. Nem ígérem, hogy többet nem hozom fel az egészet és nem fogok azon munkálkodni, hogy valahogy kihúzzak belőle infókat. De bemutatkozás gyanánt nem venné ki magát jól. -Akkor óra után... - köszönök el tőle már most várakozással telve, de igyekszem úrrá lenni az izgatottságomon. Az óra mondjuk csak abból a szempontból jó erre, hogy a koboldokkal szenvedés lehűti a kedélyeket annyira, hogy az újságba firkantott megjegyzéseivel foglalkozzak.
- Az valódi rémálom lenne! - szörnyülködök látványosan, talán egy kicsit el is túlzom ezt az egészet az arcomra kiülő kifejezéssel. Avery órái is azok - de ezt csak magamban teszem hozzá. Tudom, hogy nem ő tehet róla, egyszerűen ilyen vagyok. Más esetben biztosan lekötné a figyelmemet a mágiatörténet is, főként ha tudományosabb vizekre eveznénk olykor az órán, így viszont aligha szedek magamra hasznos dolgokat. Mármint a kutatásaink értelmében hasznosakat, amiket később használni is tudok. Kár. Az iskolának nem az a célja, hogy később is felhasználható dolgokat tanítson?! Merlin, itt van egy kis bibi! - Majd visszateszem vaaaaaagy akár oda is adhatom. Nem most, majd később.. - teszem hozzá, miközben a táskámba dugom az újságot. Ha szemfüles volt, láthatta, hogy bőven kap majd olvasnivalót. És kivételesen nem is rajzoltam rá túl sokat, pedig most már azt is tudom, hogy jókat szokott szórakozni rajta. - Szóval enyém a délutánod? - kérdezem talán a kelleténél kissé nagyobb lelkesedéssel. Ha a teremből kirohanás nem volt elég nyilvánvaló, majd a hanglejtésem az lesz. Már előre látom, hogy teljesen idiótát fogok csinálni magamból a nap végére. Nem véletlenül nem kínáltam fel soha a találkozás lehetőségét. Szerencsére - vagy sem - Max rövidre zárta ezt a problémát. Kényelmes tempóban indulunk meg a folyosón, közben már a többiek is kijöttek a teremből és ki-ki a maga dolgára siet, csak mi nem vesszük sietősre a lépteinket. Nincs okunk rá. - Engem is csak egy asztronómia választ majd el tőled... Mármint.. Este lesz órám. Asztronómia. - igyekszem kevésbé félreérthetően kimagyarázni az előbbi mondatomat és persze megígérem magamnak, hogy sokkal jobban figyelek a megfogalmazásomra. Így csak folyamatos kellemetlen szituációra és zsenge arcpírra ítélem magam, amit szívesen elkerülnék. - Először csak érdekelt, hogy ki az, aztán lett volna egy nagyon jó építő kritikám is neki, mert hát véleményem általában mindenről van. Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem lenne rá kíváncsi.. A rejtélyeket is szeretem, a rejtvényeket is - azt hiszem ez már neked is feltűnt... Most pedig úgy érzem, hogy muszáj tudnom ki ő... Utána lehet, hogy nem fog érdekelni, de fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Ilyenkor már nem tudom leállítani magam.. - szedem össze az érveimet egy szép kis csokorba, de a végére azért sikerül elmosolyodnom, hogy ne vegye véresen komolyan. Ettől eltekintve persze minden szavam igaz és fenntartom a lehetőségét annak, hogy ez a csoda is csak három napig fog tartani, ha fény derül a személyére. Megtörténhet. - Te régóta ismered? - pillantok fel rá, aztán vissza a lábam elé és inkább az utat nézem somolyogva. Tényleg nem tudok leakadni a témáról. És ha ő nem segít, akkor a kezembe kell vennem az irányítást. Mondjuk úgy, hogy puhatolózom egy kicsit. Alig észrevehetően.
− Ne aggódj, egyáltalán nem tartalak annak, csak viccelek – emelem fel a kezeimet védekezésképp, mielőtt még meglincselne még a feltételezésként. Az arcomon láthatja, hogy csak viccelek, és egyáltalán nem gondolom mindezt komolyan. − Fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e – vakarom meg a nyakamat zavartan, hiszen nagyon szívesen elmondanám neki, de… Mi a garancia arra, hogy nem jut vissza Sabine fülébe, vagy nem jön rá még több ember? Egyelőre még félek felvállalni az írásaimat, és már az is kész csoda, hogy rászántam magam arra, hogy megosszam az újság olvasóival őket. Elköszönök tőle, de titkon már alig várom, hogy végezzen, és megszólaljon a csengő. Hosszú idő óta most először érzem magam… Boldognak? Izgatottnak? Nem is tudom miként fogalmazhatnám meg ezt az érzést, hiszen túlságosan is sokszínű ahhoz, hogy egyetlen címkével definiálhassam. − Ugyan, vannak annál rosszabb dolgok is – vigyorodok el, bár valóban elég durva élmény lenne ilyet álmodni, mégis csak azért mondom ezeket, hogy hecceljem vele. Néha elcsodálkozom magamon, mert nem szoktam ilyen laza lenni, vele szemben mégis leengedem a falak többségét. Ismeri a gondolataimat, s valamelyest engem is, épp ezért nem kell takargatnom előle a kilétemet. Legalább is, ezt az arcomat bátran felfedhetem következmények nélkül. Parzifal pedig… Az ő sorsára majd később derül fény. − Ugye tudod, hogy nem kell dugdosnod? Nem fogom elvenni tőled – vigyorgok rá, miközben látom, hogy az újság szélén nem csak az én betűim díszelegnek. Egyáltalán nem bánom, ha később kapom kézhez a lapot, hiszen így ha ma délutánra elválnak útjaink, akkor is utána olvashatom az írásait. − Csak és kizárólag a tiéd vagyok – tárom szét a karjaimat, ezzel is jelezve, hogy teljes mértékben a rendelkezésére állok a délután folyamán. Át se gondolom a szavaimat, csupán… Ösztönösen jön minden. Szokatlan ez a szituáció, mégis örülök neki, amiért Lilibeth velem tölti a szabadidejét. Mindig is tudni szerettem volna, hogy ki bújja ugyanazt az újságot, mint én. A magyarázatára enyhén felvonom az egyik szemöldökömet, de csak mosolyogva ingatom a fejemet. A zsebemben kezdek kotorászni, amíg elő nem halászok belőle egy cigis dobozt. − Zavar, ha rágyújtok? – érdeklődök, viszont addig nem kezdek el cigarettázni, amíg ő engedélyt nem ad rá. Sőt, ha zavarja, akkor azonnal elteszem azt. – Megvárhatlak Asztronómia után is, ha a délután folyamán nem unsz rám – teszem hozzá, hiszen ha akarom, akkor jól be tudom osztani az időmet, és ha Lilibeth tényleg szeretné, akkor a prefektusság miatt egyébként is szabadabban lófrálhatok estefelé a kastélyban. − Hidd el, hogy szereti a visszajelzéseket. Sőt, akár nekem is elmondhatod, én pedig továbbíthatom neki – válaszolok neki a Parzifal témával kapcsolatban, hiszen írással kapcsolatban tényleg bármilyen észrevételt szívesen meghallgatok. Ezért is küldöm el időnként Chancellornak a novelláimat. − Hát, nem annyira bonyolult őt megtalálni amúgy, csak tudni kell hol keresd – vágom zsebre a kezeimet, és egy pillanatra elválok Lilibethtől, amíg kikerülünk egy csapat diákot. − Mit gondolsz amúgy róla? Azok alapján, amiket olvastál tőle – kíváncsiskodok, hogy nagyjából hány évesnek gondolhatja az illetőt, egyáltalán fiúnak, vagy lánynak hiszi-e. Érdekel, hogy mennyire jár jó nyomon. A következő kérdésre talán kicsit meggondolatlan válasz csúszik ki a számon: − Amióta csak az eszemet tudom. – Ráadásul, ez abszolút igaz, hiszen Parzifal abban a pillanatban született, mint én. Persze, ő értheti úgy, hogy gyerekkori barátunk vagyunk, viszont ha egyszer elkezdi összekapcsolni az információkat… Akkor anélkül is ráébredhet a kilétemre, mielőtt nekem kellene elárulnom. Így megkímélne egy elég kellemetlen beszélgetéstől. − Akkor irány a tópart? – kérdezem, amikor kiérünk az udvarra. Egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül a társaságában, sőt még a Parzifallal kapcsolatos kérdései sem zavarnak annyira, mint kellene.
Kínos nevetés, megkönnyebbültség és izgalom, néhány perc alatt annyi érzés suhan át rajtam, hogy nyomon követni is nehéz. Így beülni és végighallgatni a mágiatörit egészen nagy teljesítmény. Nagy szerencse, hogy a professzort most sem zavarja, hogy gondolatban valahol egészen máshol járok és.. És pont most nincs itt Salome, hogy megvitathassam vele a részleteket. Bár ha rajta múlt volna, valószínűleg én sem veszek részt az órán, és őszintén szólva az én fejemben is megfordult, hogy meglóghatnék, de biztosan mardosna miatta a bűntudat, pedig tudom, hogy akár el is kérhetném Max jegyzeteit.. Vagy valaki másét, ha már Max egész órán az újságot firkálta. Ha azt hitte, hogy leakadtam a rejtélyes írónk kilétét boncolgató témáról, hát csalódnia kell, ugyanis pont ott folytatom, mint ahol abbahagytam. Talán ki tudok szedni belőle valamit. Talán... Ha hallotta, hogy utána szólok, hogy bizony tényleg jó ötlet lenne beavatni engem... - Rosszabbak? Mint például? - kérdezek vissza, ezzel megadva a lehetőséget, hogy fölém licitáljon. A kérdést ugyanakkor nem a köztünk lévő versengés elindításának szánom, egészen egyszerűen hamar rájövök, hogy alig ismerjük egymást. Vagyis felületesen, látásból, néhány közös óráról. Talán egyszer még dolgoztunk is együtt valamilyen projekten, de akkor egészen máshogy figyeltem meg. Nem gondoltam volna, hogy egyszer csak odatoppan elém, hogy beismerje ő firkálgatott az újságomba. Oké, kezdek nagyon vigyorogni, ezért csak megköszörülöm a torkomat. Az arcom már szabályosan fáj, ha széles mosolyra húzom a számat, csak az a tudat nyugtat, hogy rajta is hasonlóakat látok. - Nem dugdosom, csak gondoltam beszélgethetünk egy kicsit másról is.. Vagy.. csak beszélgethetünk, tudod, szóval. Mint a normális emberek.. - próbálom elviccelni, de azért lássuk be, hogy eddig nem teljesen viselkedtünk úgy, mintha azok lennénk. Heti néhány szóváltás írásban... - Ennek örülök.. - pirulok bele a mondatba, pedig tudom, hogy nem egészen úgy értette, ahogy az hangzott. Vagy legalábbis gondolom. Közben zavaromban a fülem mögé tűrök egy hajtincset és utána pillantok csak újra felé. - Nem zavar.. - rázom meg a fejem automatikusan. Bár én magam nem dohányzom, és nem is kimondottan szeretem a füstöt, nem mászok bele a személyes terébe azzal, hogy nem engedem rágyújtani. Viszont értékelem, hogy megkérdezte, talán egy kicsit meg is lepődöm rajta, de mindenképpen a pozitív dolgok közé sorolom. A lista negatív oldalán egyelőre csak az szerepel, hogy nem adja ki a barátját. Vagyis... Ez tulajdonképpen nem olyan rossz dolog, csak az én dolgomat nehezíti meg vele. - Vagy ha te nem unsz rám.. - emlékeztetem, hogy ketten vagyunk és egészen könnyedén elillanhat a varázs fordított esetben is. - De várjunk csak... Jól értem, hogy takarodó után... A Roxfort folyosóin... - magyarázom sejtelmesen utalva arra, hogy egy prefektustól nem pont ezt várná az ember. Hangomban azonban nyoma sincs a számonkérő élnek, inkább újra némi izgalom kerít hatalmába. Talán azért, mert ritkán szoktam tilosban járni. Szinte soha. - ... vagy beszélhetünk Perzifalról is, és az ajánlatom még mindig áll, szívesen venném a segítséged a kutatásban. Bár azt hiszem rémesen unatkoznál mellettem vagy csak nevetnél, ha nagyon rossz irányba fordulnék keresés közben... - merengek hangosan. Miért csinálom ezt már megint? Sokkal jobb lenne, ha befognám a számat egy kicsit és nem viselkednék úgy, hogy szemmel látható legyen mennyire más vagyok most. - Kedves tőled, de nem szeretek üzengetni. Ha pedig esetleg szóba jönne köztetek, hogy kíváncsiskodnak utána.. és esetleg megemlítenéd neki, hogy szívesen találkoznék is vele.. Akkor talán lenne alkalmam személyesen elmondani neki a meglátásaimat.. - próbálkozom valami kis apróságot kiszedni belőle, de tudom, hogy csak idő kérdése és megelégeli, ezért be kell látnom, hogy a nem, az jelen pillanatban valóban nemet jelent. - Lássuk csak.. Azt hiszem elég művelt, elragadó stílusa van, és van egy mondat, amit az egyik novellájában olvastam.. A lélekről írta, olyan meggyőződéssel, mintha legalább egy fél életnyi élettapasztalata lenne... Vagy legalábbis úgy tűnt.. De mintha egy kicsit borúsan látná a világot.. Csak.. Kíváncsivá tesz, hogy ki is ő.. - rántom meg a vállam, mintha teljesen mindegy lenne, de csak leplezni próbálom a zavaromat, amiért már megint sokat beszéltem. Csak családtagok közelében szoktam ennyire közlékeny lenni, erre jön Max és tényleg úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismerném. Pedig nem így van. Apró bólintás után megindulok mellette a tópart irányába, ügyesen végigbukdácsolok a néhány sziklán, ami az utamba téved, és kifejezetten értékelem, hogy nem tűz erősen a nap, mégis kellemes időnk van. A tópartig tartó ösvény vége előtt azonban az erdő felé veszem az irányt. - Mutassak valamit? - kérdezem lelkesen, szinte vakon bízva benne. Hirtelen ötlettől vezérelve indulnak meg a lábaim, de talán nem lesz baj belőle, ha éppen előtte feszegetem egy kicsit a házirend szabályait. Vagy legalábbis azt az egyet, ami kimondja, hogy nem léphetünk a Rengeteg területére, merthogy az - ahogy a nevében is benne van - Tiltott. -Szóval együtt nőttetek fel? Te és Parzifal.... Németországban? - próbálom kiszedni belőle a további apróságokat. De az sem zavarna, ha helyette inkább magára terelné a figyelmemet. Nem kellene sokat tennie érte.
