Laureen & Theodore

Felsóhajtok, séta közben a zsebórámra pillantok. Már délután egy óra van, az ebédszünetüknek már biztosan vége van, de még nem is zártak be. Hála az égnek, még sikerült ma eljönnöm Edinburgh-be. Örülök neki, hogy ilyenkor is rendes nyitvatartási rendjük van. Hiszen holnap már késő lett volna, nyaralás miatt zárva lesz a könyvesbolt. Én pedig nem szeretnék két hetet várni rá, hogy átvegyem a csomagot, amit rendeltem. Végre úgy érzem, hogy haladok a kutatásommal, úgy érzem, mintha kezdeném átlátni a hatalmi harcot, ami akkoriban folyt, és bár még mindig nem tiszta előttem, hogy mégis mire volt jó nekik, hogy lecsukatták az apámat, vagy éppen az, hogy az anyámnak meg kellett halnia, de rá fogok jönni. Egyelőre viszont nem is esik rosszul a friss levegő. Egy ideje már bezárkóztam a kúria falai közé, a város zaja, ami normál esetben igen csak zavaró tud lenni a számomra, most még majdnem jól is esik. Kell a változatosság, még a végén megőrülök. Azt viszont én sem akarom. Még túl sok mindent kell véghez vinnem. A gondolataimból egy ismerős hang ráz fel. Reménykedem benne, hogy csak az elmém játszik velem egy igen csak kegyetlen játékot, de a hang nem tűnik szűnni, sőt. Valaki egyre hangosabban kiabálja a nevemet, így hiába akarnám, nem mehetek tovább. Főleg nem azután, pedig igen csak erősen győzködtem magamat, hogy pedig igenis hallótávolságon kívül lehet a lány, így ráfoghatom, a hatalmas csapódás nem hagy nyugodni… Hátra pillantok a vállam felett,  és látom, ahogy a lány éppen csak tornássza fel magát ülő helyzetben.
- Laureen Taggart. Hát persze. Ki más? - mormogom magam elé, miközben sarkon fordulok és kocogva a lányhoz sietek. Próbálom felmérni ebből a két percnyi távból, hogy mégis mennyire törhette össze magát. Valamint kíváncsi vagyok, lesz-e olyan alkalom, amikor éppen nem zúzza rommá magát, amikor a közelembe ér, de most komolyan. Valamiért ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha az én hibám lenne. Pedig esküszöm nem tettem semmi rosszat a lány ellen. Még csak nem is beszéltem vele azelőtt, hogy elvállaltam volna a korrepetálását. - Segítek, add a kezed. - sóhajtok fel, miközben félig térdre ereszkedem, és a kezéért nyújton a sajátomat. Valahol mégis csak bűntudatom van, és hogy nézne már ki, ha csak úgy itt hagynám? Bár tény, hogy megfordult a fejemben, hogy úgy teszek, mintha semmit se hallottam volna, de az nagyon alávaló lenne.

Theo & Laurie

amarosan elutazunk a családommal Amerikába, és mindenképpen szerettem volna elköszönni Theo-tól. Az pedig már az én titkom, hogy pontosan tudtam a félretett csomagjáról, és mivel ezen a héten esedékes az érkezése, ezért minden egyes nap bent ültem a boltban, és vártam, hogy jöjjön. A mai az utolsó esélye, hogy átvegye a könyveit, s ha ma nem jön, akkor nagyon szomorú leszek, amiért hetekig nem láthatom őt.
Szerencse, hogy épp ebédről tartok visszafelé, így pont elcsípem őt az utcán. Kiabálva integetek neki, hogy észrevegyen. Sikertelenül. Így hát hangosabban kiabálok neki, miközben a tekintetemet a hátára szegezem. Így történik az is, hogy nem veszem észre, de kikötődik a cipőfűzöm, és pedig hatalmas puffanással bukok orra. Megint. Épphogy sikerül kitámasztanom magam, így csak a térdeimet horzsoltam le, azt hiszem megrándult újfent a bal bokám, a tenyereimbe pedig apró üvegszilánkok, és kavicsok fúródtak.
Ülőhelyzetbe keveredek valahogy. Az utcán aggódó pillantásokat vet rám egy-két ember, de nem segítenek. Nem baj, biztos fontos dolguk akadt, szóval megértem őket. A tenyereimre pillantok, és finoman megnyomkodom a bokámat. Azonnal felszisszenek a fájdalomtól, ráadásul a tenyeremen is folyik cseppekben folyik a vér.
Az ismerős hangra nagyot dobban a szívem. Összerezzenek, és hatalmas szemekkel pislogok fel rá. Aztán a tenyerére siklik a pillantásom, s tétován ugyan, de megfogom a kezét, és a segítségével felhúzódzkodom.
− Köszönöm szépen – mosolygok rá, aztán észbe kapok, és elengedem a kezét. Részben azért, mert Merlinre, megint hozzáértem, másrészt pedig nem akartam összekenni. – Ühm. Mindjárt keresek egy zsepit – teszem hozzá gyorsan, de amint le akarom tenni a bal lábamat, ismét felszisszenek. Inkább egy lábon próbálok egyensúlyozni, miközben a rövidnadrágomból zsebkendőt és sebtapaszt halászok elő. Az előbbi Theo felé nyújtom, az utóbbival pedig a tenyeremet akarom összeragasztani miután lesöpörtem róla a kavicsdarabokat és a szilánkokat.
− Ugye a boltba tartasz? Vagyis, reméltem, hogy igen, mert szerettem volna elköszönni tőled. Ne haragudj, amiért így kell összefutnunk – érdeklődöm, mert igazán nem akarnék a terhére lenni, csak szerettem volna kellemes nyarat kívánni, hiszen egy jó ideig nem fogunk találkozni.

Fogalmam sincs, hogy jó ötlet volt-e úgy dönteni, visszafordulok, de már késő lenne megbánni. Ha már egyszer visszafordultam és észrevett, mindenképpen rá kell legalább néznem, hogy mi a helyzet vele. Ahogy pedig egyre közelebb érek hozzá, úgy veszem észre, mennyire pocsék állapotban van. Egy pillanatra komolyan aggódni kezdek a lányért, de inkább kirázom a fejemből a gondolatot. Több zúzódás, vér, és még felállni sem tud magától. Nincs sok közünk egymáshoz, mindössze a kedvenc könyvesboltom tulajának a lánya. Merlinre, Theodore Nott! Van neked nála nagyobb és fontosabb problémád is. Csak tedd meg, amit meg kell tenned, és lépj túl rajta. Ennél több interakcióra nincs is szükség. Nem fog semmi előnyöd származni belőle, ha túl sokat foglalkozol vele.
- Hagyjad csak - sóhajtok fel. Mégis mit köszön meg, hogy normális ember módjára nem hagytam cserben? Teljesen felesleges. Viszont meglepődök, amikor elengedi a kezemet, de nem ellenkezem. Ha neki ez kényelmetlen, akkor rendben van. Nem mintha engem annyira meghatna a vére. Nem tart semeddig letörölni. Sokkal jobban zavar, ahogy egy lábon szökdécsel. Mégis mekkorát esett, hogy ennyire megsérült? Miért nem tud legalább egy kicsit vigyázni magára? És még ő tagadta a múltkor, hogy figyelmetlen lenne… - Igen, oda tartok, de te nem hiszem, hogy képes lennél eljutni odáig ebben az állapotban - elveszem a zsebkendőt, ha már előkészítette, akkor nem kényszerítem rá, hogy visszatuszkolja a helyére. Így is meglehetősen instabil. Nem akarom megkockáztatni, hogy megint elessen és még rosszabb állapotba kerüljön. Mégis mit fogok én mondani Mr taggart-nak? - Ugorj fel, elviszlek odáig. Nem használhatunk varázslatot még az iskola falain kívül, szóval bírd ki addig. A szüleid majd meggyógyítanak. - Sosem értettem az olyan embereket, főleg nőket, akik erősnek próbáltak mutatkozni, amikor egyértelműen szenvedtek. Ha már látják rajtad, régen késő színlelni. Ismét féltérdre ereszkedem, de ezúttal háttal neki, hogy fel tudjon szállni a hátamra. Nincs sok kedvem hozzá, de túl messze vagyunk a bolttól ahhoz, hogy egy lábon szökdécseljen el addig, arról meg szó sem lehet, hogy varázslatot használjak. Miatta nem fogom megszegni a szabályokat. Nem kockáztathatom meg, hogy kirúgjanak az iskolából.

Theo & Laurie

avartan pillantok rá. Elvégre, ha valaki segít neked, akkor illendő megköszönni, nem igaz? Számomra ez természetes dolog, szinte minden apró gesztusért köszönetet mondok, mert erre neveltek. Egyébként nem azért engedem el a kezét, mert annyira kényelmetlen lenne a dolog, csupán nem akarom, hogy miattam bosszús legyen.
Arra, hogy tényleg a boltba tartott, csupán felragyog az arcom. Tudtam! Úgy tudtam, hogy jönni fog! Az más kérdés, hogy nem miattam, hanem a rendelt könyvek miatt, de így legalább van lehetőségem egy kis időt vele tölteni.
Leragasztom a kezeimet, utána pedig felemelem a fejemet, hogy válaszolhassak neki.
− Hát… Azt hiszem, igazad van. Ekkora távolságot még én se tudok leugrálni – pillantok a bolt irányába, ami bőven messze van innen. Pedig egy kis szökdécselés meg sem kottyanna a sok néptánc mellette, de nem hiszem, hogy most bírnám. Főleg teli hassal.
Nagy szemekkel pislogok rá. Hogy mit mondott? Annyira megdöbbenek, hogy egy pillanatra ismét leteszem a lábamat, hogy utána fájdalmamban ugráljak egy kicsit. Azt hiszem, annak idején Rose-nak igaza volt, és jobban kellene vigyáznom. Mostanában elég gyakran történik valami a bokámmal.
− Micsoda…? – hebegem zavartan, miközben ő féltérdre ereszkedik, s már jönnék a szabadkozással, hogy igazán nem kell, mert ha engedi, hogy belekapaszkodjak, nekem úgy is jó. Meg említhetném, hogy irtó nehéz vagyok, és az még kellemetlenebb lenne, ha ő is megtudná, mondjuk emiatt kár aggódni, hiszen a felesleges kilók sokszor úgyis meglátszanak rajtam.
− Jó… − dünnyögöm az orrom alatt, felmászok a hátára, és finoman átkarolom a nyakát. Azonnal csapja az orromat a parfümének az illata. Egy pillanat alatt elvörösödök, szerencse, hogy ezúttal nem látja az arcomat. A fejemet a vállának döntöm, hogy semmiképpen se láthassa, ahogy ismét elpirulok. Szeretem ezt az illatot, mármint, nagyon nehéz megérezni, csupán akkor, amikor egészen közel van hozzám, vagy elhalad előttem, de bőven elég ahhoz, hogy zavarba hozzon.
− Theo…? – emelem meg picit a fejemet némi kutyagolás után. – Tényleg köszönöm.
Hálás vagyok neki azért, mert segít, hiszen nyugodtan hagyhatta volna, hogy oldjam meg magam a problémámat, mégis egy lovagként cipel el apa boltjáig. Nem sokan tennék meg ezt értem.
− Amúgy, megkaptad a könyvet? – érdeklődöm, hiszen a múltkori vásárlása után nem sokkal megvettem azt a kötetet, amit végül a boltban hagyott, és a baglyommal elpostáztam neki. De mivel nem tudom, hogy a pontos címet adtam-e meg, ezért tippből csak ráírtam valamit, és a kötet sorsát rábíztam a baglyomra meg a sors kegyeire. Amúgy rengeteg mindent címeztem már neki. Apróságokat ugyan, de például minden vásárlásunk alkalmával küldtem neki valami pici ajándékot, vagy a születésnapjára, vagy karácsonyra. Sose tudom, hogy egyáltalán célba érnek-e, de ha megkapja őket, és örül nekik, akkor én is boldog vagyok.

A lehető legtöbb helyen horzsolta le a bőrfelületét, és mégis felragyog az arca... Bár már tényleg nem értem, miért lepődök meg. Ennél ugyan csúnyábbat még nem láttam, de sokkal érthetetlenebb dolgokat, amiknek valamilyen érthetetlen módon örült, már annál inkább. Laureen Taggart egy megfejthetlen talány. Ezt pedig utálom, sohasem szerettem, ha valamit nem értek, de tudom jól, hogy nem szabad ráfecsérelnem az energiáimat. Akármennyire is akarnám megérteni, most sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom.
- Biztosan igazam van - jelentem ki határozottan. Nem vagyok egoista, akármennyire is ítélnek mások meg úgy, de pontosan tudom, hogy ha kettőnk közül valakinek igaza kell, hogy legyen, az nagy valószínűséggel én leszek. Nehezen tudnék bármi olyat mondani, amiben a lány felülmúlna engem. - De, ha még képes is lennél rá, akkor sem kéne. Így sem tudom, mit fogok Mr Taggart-nak mondani, nem, hogy még akkor, ha még egyszer elesel a nagy semmiben, és még valamidet lezúzod… - sóhajtok fel mélyen és elképesztően lassan, szinte már szaggatottan. Tudom, hogy az apja nagyon szereti őt, különben nem is tudom, miképpen viselné el. Meg elég csak rájuk nézni, az ő kapcsolatuk nem olyan, mint más aranyvérű családokban. Ők tényleg szeretik egymást és törődnek a másikkal. Ezért sem hagyhatom teljesen figyelmen kívül, mert biztosan ugrana a kedvezményem, amit sikerült nagy nehezen összeszednem.
- Merlinre, Taggart! Csak mássz fel. Ráérsz édesapádék előtt szégyenlősködni - morgom, miközben csak arra tudok gondolni, hogy most ne fussak össze senkivel a Roxfortból… Pláne nem a családból. Lyra fogalmam sincs, miképpen reagálna, hát még a bátyja. A többi kis csicskásról nem is beszélve, akik a sleppjükbe tartoznak. Nincs kedvem egy újabb pletykaáramlathoz. Ismét felsóhajtok, amikor végre felmászik, és érzem, ahogy a feje a vállamnak dől. Értem én, hogy kellemetlen, valahol hálás is vagyok, amiért elrejti az arcát. Így legalább nehezebben azonosítják be, ha valaki mégis kiszúrna minket itt, Edinburgh utcáin. Az újabb köszönömre csak szusszantok. Úgy érzem, ma egész nap ezt fogom hallgatni, tőle is, és Mr Taggart-tól is. Csak remélni merem, hogy nem csődül oda az egész család, én mindössze nyugodtan át akartam venni a könyvcsomagomat, semmi mást.
- Könyvet? - megtorpanok. Ugyan feltettem a kérdést, de pontosan tudom, mire gondolhat. Ha viszont igazam van, itt még több kérdés akadna. Miért? Minden mást is ő küldött? Mégis mit gondolt? Ennyi felesleges pénze van? Le akar fizetni? De hát ezelőtt a félév előtt még csak nem is beszéltünk!

Theo & Laurie

em foglalkozok a fájdalommal, mert Theo jelenléte mindenért kárpótol. Lehet sokan ezért a gondolatomért bolondnak tartanának, de ha egyszer négy éve odáig vagyok érte, akkor ezt az érzést nem tudom gyökerestül kitépni, még akkor se, ha időnként teljesen reméltelennek tűnik a dolog. Én mégsem adom fel, hiszen örök optimistaként remélem, hogy egyszer majd az ő véleménye is megváltozik velem kapcsolatban.
Ragozhatnám még, hogy igaza van, de inkább csak egy bólintással jelzem, hogy egyetértek vele, és eszem ágában sincs vitatkozni vele. Lehet többet kéne hallgatnom rá, vagy legalább megfogadni a tanácsát.
− Ne aggódj, apa egy percig se hibáztatna téged… Ismer már engem – kúszik egy apró mosoly az arcomra. Köztudott, hogy képes vagyok hasra esni a saját tappancsaimban, jelen esetben pedig a tulajdon cipőfűzömben. Az más kérdés, hogy azért szaladtam, hogy Theot utolérjem, ettől még az én hibám, hogy elestem.
− Pedig egyszer nyertem ám zsákban ugráló versenyt – jegyzem meg szórakozottan, hiszen amikor kicsi voltam, akkor tényleg résztvettem ilyenen, és győzelmet is arattam. Az teljesen mellékes, hogy szó szerint átestem és átszakítottam a célt jelző szalagot. Attól még végigugráltam a távot esés nélkül, és csak az utolsó pillanatban hasaltam el!
Nem is értem, hogy miért meséltem el neki ezt a buta sztorit. Biztosan nem érdekli. Ettől még gyakran megesik velem, hogy teljesen érdektelen információkat és történeteket osztok meg másokkal, aztán jön a szemforgatás meg a „Fogd már be, Laurie!”. Pedig én szeretek mesélni, ennek a jelei az is, hogy szinte be nem áll a szám, kivéve Theo közelében, mert ott túlságosan is elfoglalt vagyok a csodálatával, így néha elfelejtek még beszélni is.
Amikor rám parancsol, akaratlanul összerezzenek. Nehéz vagyok, tényleg nehéz vagyok, és eléggé ciki nekem ez a helyzet, de nem akarom kivívni a haragját sem, és megint olyan morcos fejet vág, hogy jobbnak látom ismét hallgatni rá. Felmászok hát a hátára, ahogy átkarolom a nyakát megcsapja az orromat az illata. Még sose voltam ilyen közel hozzá, így nem csoda, hogy a szívem még jobban ki akar ugrani a helyéről.
Akkorát szusszant a köszönetnyilvánításom után, hogy meglepetten pislantok rá. Valami rosszat mondtam volna? Én nem akartam… Csak tényleg hálás vagyok, amiért segít.
Megtorpan. Ó-ó! Azt hiszem, megint valami olyasmit hozhattam fel, ami nem tetszik neki, de kivételesen egy kicsit előrébb hajolok, így a hajam is előre hullik, és mivel belé kapaszkodok, így nem tudom eltűrni a nyakába hulló hajtincseimet.
− Igen. Tudod… Amit múltkor a boltban nézegettél, de végül otthagytad. Gondoltam arra, hogy később lehet visszajössz érte, de mivel nem volt még egy példány a raktáron, inkább megvettem a zsebpénzemen, és megpróbáltam elküldeni neked. Megtalált a bagoly? – kíváncsiskodok, s talán buta gondolat magyarázkodni, én mégis őszinte természet vagyok, és nem tagadom le előtte az ügyködéseimet.

A bólintása kissé nyugtató hatással van rám. Örülök, hogy legalább egy kevés józanész ragadt rá valahonnét. Netalán ennyi időre volt szüksége, hogy feldolgozza, micsoda ostoba dolgot tett azzal, hogy úgy rohant, mintha nem lenne holnap, és természetesen nem nézett egy pillanatra sem az orra elé? Nem tudom, de nagyon szívesen tennék fel még ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket a számára, de látom, hogy így is elég kellemetlen számára a szituáció. Legalább is ritka, amikor ennyire elcsendesedik, én úgy értelmeztem, hogy azért némileg megbánta, hogy ilyen rakoncátlan volt.
- Attól még ugyanolyan katasztrofális marad a szitucáió, és én voltam az, aki veled volt ez idő alatt. Arról nem is beszélve, hogy te lány vagy, Merlinre mondom, legalább egy kicsit lehetnél óvatosabb! - Sikerült annyira lenyugodnom, hogy már ne dühösen beszéljek, inkább csak óvva intem egy fatális sebesülés elkerülésére, mivel nála még az sem kizárhatatlan.
A zsákban ugráló versenyre olyan magasra szalad a szemöldököm, hogy még én is nehezen tudom elképzelni, milyen fejet vághatok. Még szerencse, hogy már háttal vagyok neki, így azzal sem kell foglalkoznom, hogy meglátná. Nem is értem, miért érdekel, hogy meglátja-e... Csak le kell passzolnom az édesapjának, ő meggyógyítja, én megkapom a csomagomat, és mindenki boldog. Nem éri meg belefolynom az ő dolgaikba.
- Mégis miért? - Dühös vagyok, meglepett, egy pillanatra ki is csúszik a jobb kezemből a combja, de még időben utána kapok. Hatalmasat sóhajtok, Nyugodj le, Theodore!, bár a mantra nem sokat segít, de lassan újra elindulok és kicsit erősebben szorítom a lábát, hogy nehogy még egyszer kicsússzon a kezemből. Ha leesik... Na, az már tényleg az én hibám lenne. Bár lehet, hogy akkor sem esett volna el, ha elsőre megfordulok, amikor utánam kiabált... - Laureen Taggart, mire jó az neked, hogy random cuccokat küldözgetsz a baglyoddal? - Kimért a hangom. Nem akarom elveszíteni a nyugalmamat, abból semmi jó nem sülne ki. Mégis úgy érzem, mintha valami hátsószándékkal akart volna közeledni felém, amit sosem szerettem, és úgy igazán nem is értek. Már rég nincs olyan helyzetben a családom, hogy bármi haszna is lenne belőle, hogy közel kerül hozzám. Arról nem is beszélve, hogy így, hogy elárulta, már úgy érzem teljesen odaveszett az a lelkesedés, amit éreztem az ajándékok iránt, sőt. Teljesen idiótának érzem magamat, amiért nem jöttem rá előbb...

Theo & Laurie

zelíd mosollyal ingatom a fejemet. Nem akarok kötekedni, s remélem, ő sem veszi annak, hogy nem vagyunk egy véleményen.
− Ugyan, Theodore, az én életemért és a velem kapcsolatos dolgokért nem vagy felelős. Nem kell magadra venni, és nem szükséges felelősséget vállalni érte. – Tőlem szokatlan gyengédséggel ejtem ki a nevét. Értékelem, hogy aggódik emiatt a szituáció miatt, de valóban nem ő a felelős. Sokkal inkább én, amiért nem vettem észre, hogy kikötődött a cipőfűzőm, és hasra vágódtam. Lehet, hogy azért estem el, mert őt szerettem volna utolérni, de ez nem jelenti azt, hogy miatta történt ez az egész.
− Attól, hogy lány vagyok, még nem leszek porcelánbaba. Nem is hinnéd, hogy mennyi túléltem már – vonom meg a vállamat szórakozottan. Mármint, tényleg igyekszem óvatos lenni, de az a tempó, amelybe folyamatosan hajszolom magam, sokszor nem engedi, hogy egy pillanatra is lelassítsak. Arról nem is beszélve, hogy hiszem, szerencsés csillagzat alatt születtem, és valami, vagy éppen valaki óvja a lépteimet. Így aztán, aki abban a hitben él, hogy baj nem érheti, nem is foglalkozik igazán a saját hogylétével.
Kicsit megbánom, hogy felelőtlenül fecsegni kezdek, mármint, biztos nem érdekli az, hogy mit hordok össze, pedig annyi, de annyi minden történt velem ez alatt a néhány év alatt. Nem is látom a reakcióját, csupán meg egy olyan megérzésem, hogy nem értékelte a történetemet. Nem lenne meglepő, az emberek többsége hasonlóan reagál.
Amikor elengedi az egyik lábamat, ijedten csimpaszkodok még jobban a nyakába, hiszen egyáltalán nem számítottam erre. Amint a keze ismét a lábamhoz ér, elvörösödök. A zavartságom viszont nem ütközik ki a hangomban.
− Mert láttam, hogy szeretnéd, de valamiért nem vitted magaddal. Azt hittem, visszajössz majd érte a napokban, de nem így történt … Ezért úgy gondoltam, biztos örülnél neki, mert hátha a többi könyv nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket – csacsogok miközben megvonom a vállamat. Viszont a következő kérdésében érzékelek némi távolságtartást, ahogy azt is, ahogy a hideg végig fut a testén. Megpróbálom elhúzni a hajamat, hogy ne zavarjam vele, miközben halkan felnevetek.
− Azért butus, mert én szeretek másoknak örömet okozni, és tudom, hogy kinek mire van szüksége – billentem oldalra a fejemet, és igyekszem úgy helyezkedni, hogy rálássak az arcára. Kíváncsi vagyok a reakciójára, bár közben folytatom a magyarázkodást.
− Annyi szomorú, komor, elkeseredett, magának való, vagy éppen mogorva ember van a világon, akik megérdemlik, hogy valamivel mosolyra fakasszák őket. Néha szimplán olyan kedvem van, hogy meglepek másokat, olyanokat is, akik nem tartoznak az említett kategóriába. Ráadásul, akiket kedvelek, azokról szeretnék gondoskodni. A háztársaim és a családtagjaim mesélhetnének róla  – fűzöm hozzá az előbbi gondolathoz a további magyarázatomat, aztán lehet, hogy emiatt is bolondnak fog tartani, azonban a szándékaim őszintén és tiszták vele kapcsolatban, ahogy mindenki mással is. Csak annyit szeretnék, hogy Theo boldog legyen. Csak egyetlen piciny, apró mosoly tőle feldobná az én napomat is, vagy maga a tudat, hogy jól van. Ezért se akartam úgy elutazni, hogy még egyszer ne találkoznék vele.

A hideg futkos a hátamon attól, ahogy a nevemet kiejti. Utálom, ha valaki ilyen lágyan ejti ki a nevemet, az édesanyámra emlékeztet, arról pedig rögtön a halála jut eszembe. Rémes asszociáció, de képtelen vagyok megszabadulni a gondolattól. Ezért se szoktam hagyni, hogy bárki is így szólítson, részben hálás is vagyok érte, hogy javarészt olyan emberekkel vagyok körülvéve, mint Lyra, így ritka, hogy egyáltalán bárki is így akarjon megszólítani. Legszívesebben a lányt is megszólná érte, de jelenleg van bőven más dolog is, amin fenn tudok vele kapcsolatban akadni.
- Nem is fogok azért felelősséget vállalni, hogy összetöröd magadat, Taggart. Azért kellene felelősséget vállalnom, ha nem segítenék rajtad, pedig láttam, hogy megsérültél. Mert ez normális. Mint valaki idősebb, mint férfi, és mint ember, ez kötelességem. - Soha nem gondoltam, hogy ilyen alapvető dolgokat el kéne bárkinek is magyaráznom. Még Lyrát is kisegíteném, ha arról lenne szó.
- Sajnos el tudom képzelni... - felsóhajtok. Pontosan látom magam előtt, ahogy esik-kel, összetöri magát. Őszinte részvétem a szüleinek és bárkinek, aki csak a közvetlen környezetében van. Én nem tudom, hogyan viselném, ha valaki állandó jelleggel esne-kelne mellettem. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, és nem érzem úgy, hogy szeretnék.
Amikor hirtelen szorosabban kezd el kapaszkodni, halkan felszisszenek. Bár egy szavam sincs, az én hibám volt, hogy majdnem leejtettem, inkább örülök, hogy nem lett semmi gond. Szép is lenne, ha most még le is dobnám. Csak remélni merem, hogy enged valamit a szorításán, mert éppen elég fojtogató a gondolat, hogy éveken át küldözgetett nekem mindenféle dolgot, én meg még örültem is neki…
- De... Neked attól még nem kell megvenned nekem. Semmi hasznod nem származik belőle… - értetlenkedem. Ritka alkalmak egyike, amikor a hangom ilyen kérdőn, bizonytalanul cseng. Mindig azt tanították, hogy ne támaszkodjunk senkire, és csak akkor segítsünk másnak, ha abból nekünk is hasznunk származik, de neki mégis mi haszna van abból, hogy nekem segít? A Nott névnek már igazi hatalma nincs, mindössze a több generációra visszavezethető tiszta arany vérvonalunk az, amiért közel akarnak engem tartani magukhoz.
- Butus…? - motyogom magam elé, teljesen érthetetlenül. Egyre inkább érzem a kényszert, hogy mégis ledobjam, és itt hagyjam a francba. Még, hogy én butus?! Ő az, aki teljesen logikátlanul cselekszik. Mégis mire fel vagyok én butus? - És ezért elköltöd a pénzedet. - Kérdésnek szántam, ámbár valahogyan kijelentésnek sikeredik. Még hozzá eléggé megrökönyödöttnek. Nekem nincs az az isten, akiért elkölteném másra a pénzemet. Az tökéletesen be van osztva, és a havi kereten kívül nem nyúlok hozzá. Pont.
- Nem igazán értem, hogy én miért tartozom bármelyik kategóriába is. Ha nem kér fel édesapád korrepetálásra, nem is lenne semmi közünk egymáshoz… - Továbbra is teljesen értetlenkedő a hangom. Még csak nem is beszéltünk egészen addig, amíg fel nem kért az édesapja korrepetitornak. Ha nem teszi meg, valószínűleg nem is beszéltünk volna.

Theo & Laurie

em is várja el senki, és feleslegesen aggódsz azért, hogy megszólnának, ha nem segítenél, hiszen a mai rohanó világban nagyon kevesek állnak meg – vonom meg a vállamat szórakozott mosollyal az arcomon. Én tényleg nem várom el senkitől, hogy azonnal a segítségemre siessen, hiszen tudom, mindenkinek megvan a maga baja, és okkal cselekednek úgy, ahogy. – Egyébként, nagyon-nagyon boldoggá tennél, ha nem hívnál folyton a vezetéknevemen, Theo. Az olyan személytelen és távolságtartó. Vagy te örülnél neki, hogy folyton Nottnak hívnának? Hívj nyugodtan Laureennek, vagy Laurie-nak.
Szavaimban semmi szemrehányás nem érződik, csupán szeretném, ha nem húzna maga köré egekig érő falakat, amikor tőlem semmi oka félni. Sőt, ha már ismerjük egymást négy éve, akkor az lenne a minimum, hogy egymást a keresztnevünkön szólítjuk, nemde?
− Amúgy meg csak az számít kötelességnek, amit te annak veszel – utalok arra, hogy az én pátyolgatásom nem tartozik senkinek se a munkaköri leírásába (aput meg anyut kivéve), egyébként meg szabadon dönthet arról, hogy mivel szeretne foglalkozni és mivel nem. Én kötelességemnek érzem, hogy mosolyt csaljak mások arcára, de neki az én védelmezésemet nem kellene annak venni.
− Bocsi! – kérek elnézést, amikor megcsúszik a keze, én pedig pánikból jobban kapaszkodom belé, mint kellene. Amint nem érzem magam veszélyben, és csak a lábamnak csapódó cipőfűzőmet érzékelem, lazítok a fogáson. Akármilyen zavarba ejtően is kellemes a közelsége, megfojtani mégsem szeretném.
− Ha neked a hasznodra válik és boldog vagy miatta, az nekem bőven elég – pillantok rá mosolyogva, miközben a parfümjének az illata egyre inkább elbódít. Hihetetlenül aranyosnak tartom, ahogyan keresi a miérteket, és egyáltalán nem érti az indítékaimat. Talán hátsószándékot keresne a cselekedeteim mögött? Az teljesen felesleges erőfeszítés lenne, hiszen én nem ilyen ember vagyok.
Halkan felnevetek, amikor a butus szót ismétli. Ha nem csimpaszkodnék a nyakába, akkor most alaposan megölelgetném, de sajnos azt nem biztos, hogy annyira értékelné.
− Nem. Egyrészt, nem költök annyi pénzt, másrészt mások boldogsága sokkal fontosabb, minthogy magamnak mindenféle drága holmit felhalmozzak – javítom ki, hiszen az embereket javarészt a pénzért azért mozgatja meg, hogy maguknak mit tudnak belőle szerezni, én pedig sokkal, de sokkal jobban szeretek adni, mint kapni.
− Ugyan, Theo. Elégszer láttalak már komornak és szomorúnak – ingatom a fejemet halvány mosollyal az arcomon, hiszen engem nem tud becsapni. Viszont akaratlanul is kibukik belőlem a nevetés, amikor felhozza apukámat és korrepetálást. – Nem lenne semmi közünk? Végül is, csak egy iskolába járunk, közös óráink vannak, négy évvel ezelőtt segítettél nekem a vonaton, amikor elsősök voltunk, másodikban nem hagytad, hogy egy kupac könyv rám boruljon, és tudom, hogy milyen szörnyűség történt a családoddal, és hogy nem lehet most egyszerű neked, ráadásul apukám boltjába jársz könyvekért. Tényleg úgy gondolod, hogy semmi közünk egymáshoz? – hajolok ismét egy kicsit előre, hogy láthassam az értetlenkedő homlokráncolását. Attól, hogy Theo nem figyel eléggé, az nem jelenti azt, hogy ne lehetne találni kapcsolódási pontokat, mert bizony számtalan akad belőlük.
Ahogy cipel a hátán, úgy van egy kis időm nézelődni, és ha lábra tudnék állni, akkor biztos az egyik kutyust sétáltató néni után szaladnék, hogy hadd szeretgessem meg a szőrgombócát. Sántán viszont nem tudok rohangálni, így a kirakatokat kezdem bámulni, amik előtt elhaladunk. Az egyik pékségből friss pékáru illata kúszik ki, amitől korogni kezd a gyomrom. A következő kirakatban olyan szép ruhákat látok, amiket tuti felpróbáltatnék valamelyik unokatesómmal, vagy barátnőmmel. Aztán a harmadikat üresnek találom, csupán a kettőnk sziluettje tükröződik vissza benne. Akaratlanul is elvörösödöm, és inkább előreszegezem a tekintetemet. Már csak pár méter választ el minket apa boltjától. Remélem, hogy ettől a beszélgetéstől eltekintve Theo kicsit marad még, és nem egyből felkapja a csomagját, és hazáig szalad, hiszen hetekig tényleg nem fogom látni őt.