A nap lenyugvóban van. Egy sikátorból, a falnak dőlve figyelem, miként bukkannak fel a minisztérium emberei. 'Veszélyesek.' 'Vissza fognak zárni egy orvosokkal teli intézetbe.' A szövetség azt javasolta, maradjak távol tőlük, ugyanis az én fajtámat ők mindennél jobban utálják. Mindent eltűntetnek, ami csak az útjukban áll. Catarina szerint, amint tisztában lennének vele, hogy micsoda is vagyok, megpróbálnának megölni. Ugyanezt tették a pár évtizeddel ezelőtt felbukkant obscurus-szal is. Szerinte hálásnak kéne lennem, amiért az ők találtak meg előbb, így legalább esélyem van tovább élni. 11 éves fejjel nem nagyon tudtam még mit mondani erre, így 4 év elteltével sem érzem úgy, hogy tudnám, mit kéne gondolnom. A feljegyzések, amit más obscurusokról találtam, hogy legtöbben túl sem élték a 10 éves kort… Nos, egyértelműen nem a minisztériumnak kedvezett, ahogy az sem, ahogy az sem éppen az ő malmukra hajtotta a vizet, hogy megölték azt az obscurust, aki Amerikában bukkant fel, még az 1920-as években. Viszont az Abilo Szövetség sem megbízható, egyértelműen egy alvilági szervezet, akik hatalomra akarnak törni… Ha lenne választásom, ha valaha is egy időnyerő kerülne a kezembe, pont az ellenkező irányba futnék azon az estén. Akkor talán lenne rá esélyem, hogy Luke-kal együtt maradjunk. Soha nem szabadott volna elengednem a kezét azon az éjszakán. - Hé, te ott! Ne mozdulj, kikérdezünk. - összerezzenek, észre sem vettem, hogy kiszúrtak. Már túl késő lenne futni, jobb, ha nem keltek feltűnést. Hagyom, hadd közelítsen meg, a kezemet viszont a pálcámon tartom. Diego nem lehet messze, vészhelyzet esetén biztos, hogy értem fog jönni. Addig is nem árt, ha úgy teszek, mintha nem lennék több, mint egy ártatlan szemtanú, aki szintén csak a zsivaj miatt jött ide. A hamis személyazonosságom, amit előkészítettek nekem megkérdőjelezhetetlen. Túl híres a vérvonal, akiknek a fia lettem 4 éve, hogy csak úgy belém kössenek itt a helyszínen.
ásodéves létemre talán túlságosan is lelkes akadémista vagyok, hogy elmondhassam magamról, az amneziátorokkal lógok. Igazából csak magamat hitegetem azzal, hogy talán számít nekik a jelenlétem, hisz én akaszkodok folyton-folyvást rájuk, mint valami élő emberi kullancs. De ez kell, én nem csak tanulni akarom, nekem az nem elég, látni akarom. És érzem, hogy már csak ide is azért hoztak el, hogy végre nyugton maradjak. Jól van, lásd, hogy mit fogsz csinálni alapon pedig én lettem a világ legboldogabb embere. Immár a negyedik alkalommal sikerül rábírni a csoportot, hogy vigyenek magukkal - igazából egyszer csak megjelentem ott, ahová a legújabb feladatukat kapták és már nem volt idejük elküldeni - és én is körbenézhessek a terepen. Melyik évfolyamtársam adná még ezért így oda a fél karját, mint én? Na jó nem, mindkettőre szükségem van. A csöndes visszafogottságomban - miközben legbelül már rég kiörömködtem magam - igyekszem jeleket figyelni, hátha jutunk valamire. A negyedik ugyanolyan tetthely, a tettest nem tudjuk, nem látjuk, konkrét nyoma nincs, csak felfordulás és muglihegyek. Nem értem amúgy ezeket a szerencsétleneket, direkt téblábolnak ott, ahol bármi veszély leshet rájuk? Az egyik aurort figyelem, ahogy egy sráchoz megy, aki már a kezében szorongatja a papírjait. Ismerős, egyszer már láttam a kiszállás után. És lehet, hogy csak egy összeesküvés-elmélet, de mi van akkor, ha ő nem katasztrofaturistáskodni jött ide? Mi van akkor, ha terepet ellenőriz? Vagy akkor, ha övé a stikli érdeme? Nem mehetek mégsem oda úgy totális felbuzdulásból, mintha amúgy kenném és vágnám a dolgot, mert az az auror biztosan kiröhögne. Nem hivatalból vagyok itt, csak a makacsságomból. Ahogy látom, a fickó semmi gyanúsat nem talál, így nagy nézelődést imitálva odasomfordálok hozzá. Nem lehet sokkal fiatalabb, mint én - de, ha tippelnem kellene, még bőven kamaszkorban van, míg én csak a húszas éveim elejét koptatom. Na most mutasd meg, hogy ragadt rád valami apád pszichológiájából! - Te mindig olyan helyeken nézelődsz, ahol történik valami furcsa? - nem tudhatom biztosra, hogy varázsló, ezért nem mondhatok neki bármit. De mégis csak nyer a kíváncsiságom és az olyanokból általában kínos pillanatok alakulnak. Ezt most nem szeretném elrontani. - A múltkori hasonlónál is itt jártál. - pillantok végül rá azzal a tudom ki vagy tekintetemmel, miközben megengedek magamnak egy magabiztos mosolyt is. Kicsit sem érzem, hogy ez mondjuk veszélyes lenne, hisz csak beszélgetni próbálok vele, nem? Lehet, még a végén nekem lesznek hálásak. Aztán már nem nekem kell könyörögnöm, hogy mehessek, hanem ők fognak felkérni. Persze, álmodozz csak királyfi, egy ilyen lehetőség nagyon messze van attól és te már megint csak a saját szakálladra találsz ki sületlenségeket, hogy megint bajba kerülj. Vagy nem... de mi van, ha tényleg nem?
