Longbottom professzor & Linda ~ when you feel so tired but you can't sleep

Neville & Linda

Képtelen vagyok aludni. Egyre nehezebben tudok koncentrálni az óráimon, és olyan rémálmok gyötörnek, amik miatt verejtékben úszva, sikoltozva riadok fel. Korábban próbálkoztam citromfű teával és enyhébb altatókkal, de mára olyan mértéket öltött ez az egész, hogy a saját szobatársaim közül páran rémülten pillantanak rám minden egyes éjszaka előtt, és azért fohászkodnak, hogy én ne hozzam rájuk a frászt álmukban.
Nekik fogalmuk sincs arról a sok szörnyűségről, amiket én szoktam látni, s nem is tervezek ebbe beavatni senkit. Azonban a nyugodt alvás érdekében szükségem van valakinek a tanácsára. Kérdezhetném a bájitaltan professzort is ezzel kapcsolatban, de először szeretnék valami természetesebb megoldást kipróbálni.
Így hát eltervezem, hogy óra után kikérem Longbottom professzor tanácsát, hiszen ő annyira ért a növényekhez, hátha akad valami más, ami erősebb a citromfűnél, és segít kezelni a tüneteket.
Ráérősen szedem össze a jegyzeteimet és süllyesztem a táskám mélyére a tankönyveimet. Megvárom, amíg mindenki elhagyja az üvegházakat, és csak akkor szólítom meg a tanár urat.
− Elnézést, Longbottom professzor! – Fogalmam sincs, hogy mennyire avassam be őt ezekbe a dolgokba, de úgy érzem, ha képes vagyok végigaludni az éjszakákat, az éppen megfelel nekem.
− Feltarthatnám pár percre? Nem igazán az órával kapcsolatos, de szükségem lenne az ön segítségére – pillantok rá kétségbeesetten, s nagyon remélem, hogy a tanárok nem most terveznek gyűlést tartani, mert legközelebb nem tudom mikor lesz elég bátorságom előhozakodni a témával.
Borzasztóan fáradtnak érzem magam. Reggel, amikor a tükörbe néztem, elképedtem a szemeim alatt húzódó táskáktól, s bár hiába próbáltam némi szolid sminkkel eltüntetni őket, attól még ugyanolyan nyomorúságosan érzem magam.
Bár a napokban általánosságba véve is állandóan rossz közérzetem van, arról nem is beszélve, hogy folyton egy olyan érzés kerülget, hogy anyát valami baj fogja érni, s nem tudom mire vélni ezt a dolgot.
Megvárom a professzor válaszát. Tudom, hogy Longbottom professzor segítőkész, csak hát ki tudja, hogy éppen alkalmas lenne-e neki most feltenni a kérdésemet, és nem szeretném, ha feltartanám a butaságaimmal.

Ha a diákok tudnák, hogy mi mindennel jár a tanárlét, akkor nem hallanám vissza tőlük azt, hogy nekünk mennyire egyszerű, hisz csak leadjuk az órát és aztán megyünk tovább a dolgunkra. Ellenben velük, akik töménytelen mennyiségű házit kapnak, nem említve a tanulnivalót is. Mintha amúgy nem az lenne a dolguk, hogy minél előbb elsajátítsák a mágia csínját-bínját, mielőtt szélnek lesznek eresztve a képességeikkel. A mágiával nem csak különleges adomány, de felelősség is jár. Nekünk pedig dolgunk felkészíteni őket arra, hogy hogyan éljenek mindezzel együtt. Kicsit sem könnyű a dolog, meg kell hagyni.
Ahogy pedig újfent konstatálom, hogy egy jókora kupac tekercset adtak le nekem házi dolgozat gyanánt, na meg megírták a növényes röpdolgozatukat - igazán nem kértem sokat, csak a latin nevüket és azt, hogy mire használjuk -, azt sem fél percembe telik majd kijavítani. Egy pálcasuhintással rendezem sorba a dolgozatokat egy mappába és fűzöm is le rendre, hogy ne kavarodjanak szanaszét, a tekercsek pedig szépen kisimítva egymásra hasonló sorsra ítélem el. Majd megnézem két süti között, miközben várok valamelyik növény éjszakai gondozására. Igazából tudom, hogy a következő órára kijavítva ott fogják ezek várni a diákokat. Azaz két nap múlva esedékesen.
Már tenném is el a táskámba a dolgozatokat, amikor az egyik diáklány odasétál hozzám. Ha segíteni kell, kérdéssel fordulnak hozzám, igyekszem mindig készségesen válaszolni, segíteni amiben csak tudok. Ez tőlem már csak ilyen magától értetődő és amúgy sem tudok nemet mondani, vagy csak nagyon nehezen.
- Nyugodtan mondja csak. - hallom a hangjában a bátortalanságot, amiben egy kissé magamra emlékeztet, hisz sok-sok évvel ezelőtt én is így viselkedtem, ha meg kellett bárkit szólítanom. Még egy mosolyt is megeresztek felé, majd lecsatolom a táskám és az asztallapra ejtem.  Nem tervezem sietni, ezt pedig szeretném valahogy jelezni is felé.
- Ha önnek sem sietős, akkor én ráérek. Tudok segíteni valamiben? - vissza nem ülök ugyan a székre, de várakozás-teljesen pillantok a lányra. Remélem valami olyannal hozakodik elő, amiben tényleg tudok segíteni. Olyankor egy kissé sutának érzem magam, ha nem tudok a diákjaim rendelkezésére állni.

Neville & Linda

Nem igazán szeretném feltartani Longbottom professzort, elvégre neki is megvan a maga élete, a maga feladatai és problémái, de már eljutottam arra a szintre, hogy félek minden egyes éjszakától, és attól, hogy a szobatársaim ki fognak utálni, ha még egyszer a sikoltozásomra kell kelniük. Valljuk be, jogosan idegesek miattam, én pedig nem akarok senkinek se kellemetlenséget okozni. Azt viszont nem árulhatom el, hogy miféle álmok kínoznak, ahogy azt sem, hogy bizonyos álmaim valóra válnak.
A mosolyát viszont bátortalanul ugyan, de viszonzom. A professzor jó ember. Az is lehet, hogy valóban lenne mit tennie, de az én kérésemre mégis csak marad, így összeszedem magam. A kezeimet tördelve belefogok a mesélésbe, amíg ő helyet foglal a székében.
− Az a probléma, hogy alvászavarokkal küzdök. Nagyon sokszor rémálmaim vannak, de eddig enyhe altatókat használtam, és kipróbáltam a citromfű teát is, de… Ezek már nem használnak. Nem tudok aludni, és ez nem is akkora baj, de szegény szobatársaimat is felkeltem azzal, hogy sikoltozok álmomban… – Arra már nem térek ki, hogy nem szeretnék a korábbinál erősebb mugli gyógyszereket szedni, hiszen tudom, azok úgysem fognak megoldást nyújtani a számomra. Ellenben hiszem, hogy akad valami gyógynövény, ami esetleg segíthet nekem, ezért is fordulok most Longbottom professzorhoz. Mindig is felnéztem rá, mert becsületesnek és nagyszerű tanárnak tartom, ezért is merem őt beavatni ebbe a dologba.
− Szóval csak annyit szeretnék kérdezni a professzor úrtól, hogy esetleg tud olyan növényt, vagy növényből készült főzetet, ami segíthetne? – zavartan lesütöm a szemeimet, mert
én tényleg nem szeretnék senkinek se a terhére lenni. Attól félek, hogy tényleg meg fognak utálni, és a jegyeimre is ki fog hatni ez az egész. Márpedig nagyon jó jegyekre van szükségem ahhoz, hogy egyszer medimágusi képzésen vehessek részt. Jelen pillanatban ő az egyetlen reményem, hiszen nem szeretnék a bájitaltan tanárt, hogy ő mit javasolna.

Nem tudom honnét a kompenzáció, az is elképzelhető esetleg, hogy alapvetően ilyen természet vagyok. Hisz ha valakinek szüksége volt segítségre, összefogó erőre, egy társra, barátra, én mindig ott voltam nekik. Sokszor éreztem úgy, hogy ha nem lépek, akkor nincs DS, nincs szolidaritás Harryvel, nincs jövőnk. És ebben bizony jelentős részük volt az akkori tanárainknak. Kezdve a mostanra igazgatóvá vált McGalagonnyal, Dumbledore professzorral, Bimbával, meg igazából mindenki mással, aki nem Piton és egy kicsit is szeretett volna segíteni. Én ezt szeretném a munkámon viszont tükrözni és sugározni azt, hogy a diákjaink nyugodtan forduljanak bizalommal felénk. Nem fogjuk sem kinevetni, kigúnyolni, elküldeni őket, ha módunkban áll figyelni a problémáikra.
A biztató mosoly már csak egy bónusz, ahogy látom, mennyire tördeli a kezeit. De nem kell több noszogatás ahhoz, hogy megeredjen a nyelve. Csöndben végighallgatom, miközben már ezerrel zakatol a megoldás a fejemben. Annyira nem tűnhet nagy problémának az övé, egy jó kis mandragóratea - ha nem is a legfinomabb - majd kikúrálja és helyre hozza.
- Áh, értem. Rendes magától, hogy gondol a szobatársaira és én örülök, hogy ezzel a problémával felkeresett. Talán bölcs döntés volt, mert jó esetben hamarosan tud majd aludni egy kis teától, nem lesz kialvatlan és jobban fog tudni koncentrálni az óráin. - néha (soha) nem árt egy kis motiváció arról, hogy miért is forduljanak csak hozzánk. Mi tanárok pedig igyekszünk képességünk és tudásunkhoz mérten igyekszünk helyt állni.
- Persze, rögtön mindjárt hármat is. Talán a legenyhébbel kellene próbálkoznunk, de ha nem használ, akkor szóba jöhet a másik kettő is. Jöjjön csak velem, can is az üvegházaknál a szekrényemben egy készlet. És majd út közben gondosan elmondom, hogy is használja. - ajánlom az alkut, miközben felnyalábolom a sötét bőr aktatáskát, hogy elinduljak ki a teremből. Nem sietős, de nem is annyira ráérős az út addig, ugyanis azért jó, ha idejében megkapja a teát és kipróbálhatjuk a hatását. Útközben megemlítem, hogy egy bögre forró vízhez mennyit adagoljon bele és miképp lehet, majd feltárom a hármas számú blokk ajtaját és azonnal keresgélni kezdek a szekrényben.
- Volt már korábban is ilyen jellegű időszaka? Illetve emlékszik minden álmára? - csak rutin kérdések, de inkább mondjon el mindent, mint, hogy közben faggassam, ha esetleg nem lesz elég a mandragóratea.

Neville & Linda

Félek, hogy kitudódik a titkom, hiszen hallottam olyanokról, hogy akik látóknak vallottak magukat, azokat kiközösítették, és én nem szeretnék még egy okot adni a többieknek azért, hogy furcsának könyveljenek el. A rémálmokról, a varjakról pedig végképp nem szívesen mesélek, mert nem értem miért bukkannak fel állandóan. Az is egy jövőkép lenne, amit velük álmodok? Vagy esetleg valami, ami a tudatom mélyén rejtőzik, és így akar a felszínre törni? Fogalmam sincs, de ezt a problémát orvosolni kell, ehhez pedig egy megbízható felnőttre van szükségem.
Különben is, nincs olyan barátom, aki értene a gyógynövényekhez – bár túlzottan sok baráttal sem rendelkezem −, így csakis Longbottom professzorra számíthatok.
− Én csak… Tudom, hogy ezt a problémát mielőbb kezelni kell  – jegyzem meg halkan, s talán egy kicsit örülök, hogy ő is így gondolja, és nem hiszi azt, hogy felnagyítom a problémámat.
− Remélem, tanár úr. Borzasztóan rossz volt végigülni ezt az órát is úgy, hogy nehezemre esett a koncentráció, pedig szeretem ezt a tárgyat – sóhajtok fel. Tényleg nagyon küszködtem azzal, hogy fókuszálni tudjak, pedig a gyógynövénytan az egyik kedvenc tantárgyam, ráadásul a továbbtanuláshoz is szükséges, hogy kiváló minősítést szerezzek majd belőle.
Meglepetten pillantok a professzorra. Hármat? Ez máris jóval több, mint amit reméltem.
− Azt nagyon szépen megköszönném! – derül fel az arcom, és követem őt az üvegházak felé. Figyelmesen hallgatom őt, s bármilyen fáradt is vagyok, azért az adagolási mennyiséget még meg tudom jegyezni.
Az ajtóban maradok, így amíg keresgélni kezd, addig nekem van időm körbenézni. Szeretek az üvegházak körül lenni. Egyébként is rajongok a természetért.
− Hm. Előfordult, igen. Ennyire viszont még sose volt erős – válaszolok, viszont a második kérdésre kicsit tétovábban felelek. Lehet, hogy be kellene avatnom mindenbe, de… Nem szabad. Nem háríthatom másra a problémáimat, és biztos vagyok benne, hogy a professzorral bőven van dolga az iskolai teendőit leszámítva, hiszen ott van a családja, a gyerekei… Nem kellene egy teljesen idegenre pazarolni minden idejét, energiáját és figyelmét, amikor a szerettei ott vannak neki.
− Csak nyomokban – füllentem, bár utálok hazudni, de ezúttal mégis megteszem. Ez egy olyan dolog, amelyet magam kell megoldanom valahogy.

Nincs annál rosszabb, amikor egy diákon nem csak a tanácstalanságot látom, de némi félelmet is az adott dologtól. Az most teljesen mindegy, hogy az órán valami növénytől, egy tanártól, vagy bármi mástól, a mi felelősségünk akkor is segíteni és megtenni minden tőlünk telhetőt. Nem vészes a dolog, ha csak rosszul alszik, mert azt még egyszerű kezelni. Elég lesz csak egy kis gyógynövényfőzet és aludni fog, mint a bunda.
- Ne aggódjon a kisasszony, hamarjában orvosoljuk a problémát. - újabb biztató mosolyt küldök meg felé, de csak mert a kacsintást könnyebb félreérteni. Már hallottam vissza olyan jellegű problémát egyes bizonyos tanárokról, hogy a diákja félreértette a kacsintását. Nem is értem, mi a probléma Morgan professzorral.
Rossz látni egy diákomon, aki általában lelkes szokott lenni és a szorgalom is a védjegye, hogy problémákkal küszködik. Meg merem kockáztatni, nem csak a koncentrálással küzd, de az elalvással is.
- Bizony hármat! - pillantok le rá nagy büszkén és lelkesen. Tudom, hogy ennél sokkal de sokkal több ilyen hatóanyagú növény létezik, de eddig nem kellett mást alkalmazni, ezek bőségesen elegek voltak problémakezelésre és az alvási szokások visszaállítására. Arról már nem beszélve, hogy az órákon is elég ennyivel szemléltetni a hatást.
- Ezután a kúra után minden vissza fog állni a rendes kerékvágásba. - már előre eltervezem, hogy miből és mennyit veszek ki, hogy megcsináljam neki a teát, aztán persze el is magyarázzam neki, hogy használja.
Soha nem lehetek elég alapos, így miközben a dörzsmozsárban összeőrölöm a növény száraz gyökerét, tovább faggatózok. Közben egy keveset a morzsalékból a bögrébe sodrok, majd vizet öntök rá és forralni kezdem. Itt az ideje, hogy részletesebben is kifaggassam.
- És amikor egy ilyen éjszakája van, előtte nem történik magával valami nyomasztó, megterhelő, megerőltető? - jó, nem kell tovább ragozni, biztos ennyiből is érti a kérdésem irányát. Várakozás-teljesen nézek a lányra, hátha esetleg jobban megered a nyelve a kérdésre. Kicsit talán jobban ismernem kellene a hátteret, hogy biztosra mehessek.
- Az álmok felzaklatják?

Neville & Linda

Szeretném minél hamarabb orvosolni ezt a problémát, hogy az órákon is aktívabban vehessek részt, és tényleg ne zavarjak senkit. Nincs is annál rosszabb, ha mások éreztetik velem, hogy csupán egy zavaró tényező vagyok az életükben. Én pedig nem szeretnék senkinek sem az útjában állni. A háttérben való csendes szemlélődés jobban passzol hozzám, minthogy minden pletyka rólam szóljon, és összesúgjanak a hátam mögött.
− Igazán hálás vagyok érte professzor úr – viszonzom a mosolyát, hiszen tényleg nem tudom miként fejezhetném még ki a köszönetemet, és azt, hogy időt szán rám és a problémámra. Majd legközelebbi órára hozok valami apróságot, amellyel köszönetet mondhatok neki. Csak még nem tudom pontosan mivel, de egy diákönkormányzati ülés után elcsípem majd Frankie-t, és kikérem a véleményét ezzel kapcsolatban. Remélem, ő is annyira segítőkész lesz, mint az édesapja.
− Professzor úr, mennyi időbe telt, mire ennyi mindent megtanult a gyógynövényekről? Mármint, ha végeztem Roxfortban, akkor szeretnék a Szent Mungóban dolgozni, és kíváncsi vagyok, hogy gyógynövénytanból pontosan mik a követelmények – ered meg hirtelen a nyelvem. Azt hiszem, kezdem leküzdeni a kezdeti gátlásomat.
Remélem, igaza van, és a tea tényleg segíteni fog rajtam, de valamiért azt súgják a megérzéseim, hogy valami erősebb szerre lenne szükségem. Azonban adok ennek a keveréknek egy esélyt, hátha csak én vagyok túl szkeptikus.
Csendben figyelem, ahogy a professzor összeőrli a növényeket, és igyekszem minél kevesebb zavaró részletet elárulni.
Emlékeim szerint nem szokott ilyesmi történni – ingatom meg a fejemet. Ritkán vagyok ideges, de akkor sem szokott kihatni az álmaimra. A rémálmoknak szerintem nincs köze a napjaimhoz, sokkal inkább érzem azt, hogy valahonnan kívülről generálódnak ezek a rémképek.
− Néha – felelem az ajkamat rágcsálva. Mondjuk, nem nehéz megijedni attól, ha a sötétségben mindenféle varjú-szörnyek üldöznek, vagy egy hollócsapat akarja kikaparni a szemeimet.

Gyárilag vagyok ilyen, aki nem tud, de nem is akar nemet mondani, ha segítségnyújtásról van szó. Elég abból kiindulni, hogy nekem mennyire nehéz volt boldogulnom, na meg különben is tanár vagyok. Igazából a legtöbb ismerősömet, köztük a barátaimat, Willowt és a feleségemet is így ismertem meg, hogy vagy én voltam elég kretén, vagy segítettem a másiknak. Emlékszem az első varangydudvás tippem volt az, ami kicsit Harryék felé tolt engem, a Lunával való barátságomról meg ne is beszéljünk.
- Örülök, hogy segíthetek. - nem illedelmességből válaszolom ezt, egyszerűen csak így gondolom. Nem esik nehezemre összedobni egy teát és ha nem is kell már ezt gyakorolnom, azért az ilyenekkel szívesen töltök el időt.
Egy darabig csöndben dolgozok és azon gondolkozok, hogy feldobjak egy klisés növényes témát, de Linda megelőz engem. Széles mosollyal és felcsillanó szemekkel pillantok rá hálából, amiért megkönnyítette a dolgomat. Az ilyen témákról órákat tudnék mesélni és ha tényleg érdekli és nem csak időelütés gyanánt kérdezi ezt, szívesen válaszolok is neki hosszasan kifejtve a dolgot.
- Lássuk csak, nagyjából pár év. Ha az embert érdekli az ilyen, akkor csak úgy beivódik a tudás. Már a Roxfortban érdekeltek a gyógynövények és noha volt pár kihagyott évem, amíg auror voltam, utána mintha ugyan onnét folytattam volna. De igazából ezt nem lehet megtanultnak tekinteni, minden nap tanulok én is valami újat. - ha tényleg érdekli, persze ennél jobban is kifejtem neki a témát. De egyelőre cipzárt teszek a számra.
- A nejem gyerekek mellett pár év alatt hamar megtanulta, amit meg kell, bár a gyógyászatban elég, ha a fontosabb keneteket, bájitalokat tudják. Ha szeretné, akkor szívesen megmutatom miféle dolgokról beszélek. - még talán valahol leledzik a megtanulandó gyógyhatású készítmények listája, ami lehet elég lenne a tudásszomjának kielégítéséhez.
Gyorsan a tea elkészítésének végére járok és fejben utána is számolok, hogy mikor kellene ezt meginnia. Igazából mindegy, mert ha leszűröm, kvázi nem lesz erősebb az a tea már, hisz ki szeretné, ha kesernyés mellékízzel igya meg az amúgy sem finom ízű löttyöt?
- És mostanában nem stresszel valamin? - bármi, tényleg bármi lehet az ok és nem ártana felderíteni, hogy mi okozhatja. Lehet, ha ezt kiderítjük, többé nem is kell ezzel az altató hatású löttyel bíbelődni.
- Szóval akkor nyomasztóak? Valami olyannal kapcsolatos, ami magával történik? - faggatózok tovább, aztán persze elég hamar észreveszem magam és azt is, hogy esetleg ennyire nem kellene belemásznom az aurájába.
- Bocsánat. Ne vegye tolakodásnak a kérésemet, csak a segítő szándék vezérel. Ha nem szeretne, akkor természetesen ne válaszoljon rá.

Neville & Linda

Ha több olyan személy lenne a világon, mint Longbottom professzor, akkor talán kevésbé uralkodna el a gyűlölet az emberek között. Sajnos, a Sötét Nagyúr halála után is bőven maradtak problémák és lesznek is, de amíg léteznek kedves emberek, addig én sem veszítem el a másokba vetett hitemet.
Néha hajlamos vagyok a borongós életfelfogásra, de azóta fordulnak elő kellemetlen gondolataim, mióta apát meggyilkolták. Anya utána életcéljának tekinti megtalálni a gyilkosát, és nem is halad rossz úton. Eléggé céltudatos és kitartó nő, ráadásul dolgozik benne a bosszúvágy, hogy azt az embert a rácsok mögé juttassa, mellesleg aurorként legálisan is kutathat utána. Remélem, egyszer a nyomára akad annak a fickónak, és apa békében nyugodhat.
Elmélyedek a gondolataimban, miközben figyelem a professzor ténykedéseit. Figyelem a kézmozdulatait, és azon töprengek, miként törhetném meg a csendet. Én nem vagyok az a típus, aki megállás nélkül jártatja a száját, viszont a kellemetlen hallgatást se szeretem annyira. Már pedig a mostani szituációt elég furcsának és kicsit nyomasztónak érzem.
− A professzor úr auror volt? – pillantok rá meglepetten. Nem azért, mert nem nézném ki belőle, csupán… Túl kedvesnek találom a szakmához. – Édesanyám is az.
Ezt inkább már csak halkan jegyzem meg. Lehet, hogy tényleg ismeri anyukámat, ki tudja, a legközelebbi levelemben esetleg megérdeklődöm tőle, hogy ismeri-e Longbottom professzort. Anya nem igazán szeret beszélni az ismerőseiről, sem a rokonainkról, én pedig nem forszírozom a dolgot, mert biztos okkal nem beszél róluk.
− Az a pár év pontosan mennyit takar, professzor úr? – kíváncsiskodok tovább, bár engem nem zavar, ha valakinek az elsajátítására sok időt kell szánnom, csupán szeretem feltérképezni a dolgokat. Mint például mennyi idő kellhet ahhoz, hogy teljes értékű medimágus lehessen belőlem, vagy éppen milyen minősítést kell elérnem a RAVASZ-aimon, hogy egyáltalán jelentkezhessek az akadémiai képzésre.
− Nagyon örülnék neki, de csak akkor, ha tényleg nem rablom az idejét – felelek az ajánlatára, hiszen így is sokat köszönhetek neki, nem szeretném, ha a szabadidejét az én ostobaságaimra pazarolná, ahelyett, hogy mondjuk Frankie-vel, vagy Goldie-val töltené az idejét.
Ezután viszont olyan témák felé evezünk, amikről nem szívesen beszélek. Magam sem tudom miért hallgatok el bizonyos dolgokat, talán csak félek attól, hogy ezek az álmok valami rosszat jelentenek.
− Nem, nem igazán. Mármint, azóta kicsit nehezebb, hogy apa három éve meghalt, de azt hiszem, azt sikerült feldolgoznom. Ezenkívül viszont teljesen nyugodt életem van – összeráncolom a homlokomat gondolkozás közben. Néha kipécéznek maguknak az emberek, azonban ezt nem veszem magamra, úgy vélem, kellően egészséges önképpel rendelkezem, hogy el tudjam különíteni az építő kritikát a bántalmazásoktól.
− Hát… − összekulcsolom az ujjaimat, és a hüvelykujjaimmal malmozni kezdek. Mégis miként fogalmazhatnám ezt meg? – Legalább inkább csak sötétség van körülöttem. Sötétség és varjak.
Ennyit azt hiszem mondhatok. Ez még nem olyan dolog, ami bármit is elárulna. A sötétségtől alapból félek, a varjaktól pedig azóta, amikor egy éjjelen egy nő jelent meg a szobámban, és rám uszította a házikedvencét. Olyan sebeket ejtett az alkarjaimon az a madár, hogy azóta is takargatom a hegeket, és szinte sosem viselek rövidujjút. De nem tudom, hogy miként függnek ezek össze, és tényleg nem szegény professzor feladata, hogy ezt a problémát orvosolja. Elég, ha segít nekem nyugodtan aludni.
− Semmi gond, professzor úr. Tudom, hogy csak segíteni szeretne – mosolyodok el, aztán halkan felsóhajtok. – Csak eddig még nem beszéltem erről senkinek. Ezért egy picit nehéz.
Még anya sem tud ezekről. Sőt, ha elárulnám neki, akkor biztosan kiborulna, hogy mégis miért nem avattam be korábban.

Nem szeretek szótlanul ácsorogni egy diákom mellett sem, amikor megannyi dologról tudnánk beszélgetni. Már rólam régóta tudják, hogy nem harapok és szívesen elegyedek szóba bárkivel. Ezt a példát láttam én magam is suhanc koromban, amikor bármelyik tanáromhoz - kivéve Piton - fordultam, kedélyesen beszélgetve telt el az idő. Ha nem is kedveltem meg az összes tantárgyat, a tanáraimat egytől-egyig tiszteltem és tisztelem a mai napig. Pedig már a borosta sem csak pelyhedzik a képemen, amióta én magam is a katedrát koptatom.
Még mind a mai napig képes vagyok azon elcsodálkozni, hogy a diákok milyen őszinte naivitással képednek el a röpke infón, valamikor auror voltam. Viccesnek találom egy kissé a helyzetet, ha belegondolok, hogy és még hányan mondhatják el ezt magukról. De nem csodálkozom, hisz a háború idejében és az azt követő hónapokban, években megtorlási lázban égett egész Nagy-Britannia. Ha az illető nem volt ugyan auror, akkor annak segítője, besúgója, rokona lehetett még. Nem vágyom vissza azokba az időkbe, életem legstresszesebb éveinek tartom. Egy valamire azonban megtanítottak: türelemmel és várakozással lenni minden és mindenki felé.
- Bizony. Bár abban az időben valaki vagy aurornak állt, vagy minden másnak. - jegyzem meg egy apró mosoly kíséretében. Könnyen meglehet, hogy az édesanyját ismerem és válthattam is vele pár szót, hisz mind a mai napig bejárok az irodába, ha bárminemű szakértelmet igényelnek tőlem, legyen az egy vélemény, egy tanács, vagy növényekkel kapcsolatos ismeretek. Számos mérgezéses esetben én segítettem feltárni a bűncselekményt.
- Üdvözlöm az édesanyját. - ez a legkevesebb, amit mondhatok, hisz amíg abban a közegben dolgoztam, egy valamit nagyon hamar megtanultam. A kollégákat meg kell becsülni. Biztos vagyok benne, hogy ha legalább annyi ideje húzza az igát, mint én, akkor dolgozhattam közös ügyön az édesanyjával. A helyzet az, szégyen vagy sem, hogy a nem emlékszem ennyire régi dolgokra és mind a mai napig néha olyan vagyok, mint egy aranyhal. Azok a dolgok, amelyek minden nap szembe jönnek vagy fontosak, álmomból felkeltve is eszembe jutnának. De minden mást illetően az agyam olyan, mint egy lyukas bögre.
- Őszintén, nem sokat. Tényleg három-négy évet, de úgy hallottam, hogy az akadémián már nagyszerű ismeretanyagot adnak át. Ha tényleg érdekli, akkor szívesen megosztom előre is, mire kell felkészülni.
Szívesen adok át bármilyen ismeretanyagot, hisz azért vagyok itt, hogy az örökké kiapadhatatlan tudásszomjukat tápláljuk, kiderítsük, hogy miben jók és segítsünk nekik fejleszteni is azt. A tanár létnek számtalan fantasztikus oldala van és ebből minimum a legfontosabb az, hogy a kezünkben van a jövő nemzedékének kinevelése.
- Dehogy rabolja, nincs annál felüdítőbb, mint amikor egy diákom elégedetten hagyja el az óráimat vagy úgy az iskolapadot és lép ki a nagybetűs életbe. - csak őszintén, azzal általában többre megyek, mintha valami mesterséges manírt alkalmaznék. Mégis ki hinné el nekem, hogy úgy viselkedek teljesen természetes állapotomban, mint tette azt a legnevetségesebb Lockhart?
Fontos, hogy feltárjuk az ok-okozati dolgokat és most egy kicsit lehet, hogy előbújik belőlem az ex-auror, de ahhoz, hogy értsem a problémáját, roppant fontos minél több információ birtokában lennem. Rosszul érint, ha egy diákom idejekorán tapasztalja meg az élet rosszabb oldalát, azt a kemény leckét, amit én is megtapasztaltam. Nem hibáztathatok ilyenért senkit és semmit, hisz ez így van rendben. Mégis van egyfajta keserű érzése az embernek tőle.
- Részvétem az édesapjáért. Viszont kizárhatjuk, hogy emiatt lenne. Más esetleg még érte mostanság? Mert kell lennie valami... valami motornak, mozgatórugónak, ha érti. Csak úgy nem történik olyan, hogy egyik nap tudunk aludni, aztán már nem. - tanácstalanul pillantok rá, miközben a teával bíbelődök, amit végül átnyújtok neki.
- Sötétség és varjak... Mindkettő a félelme? - akkor induljunk el ezen a vonalon. És noha nem a sötét varázslatok kivédése tanár vagyok, igyekszem minden szemszögből megközelíteni a problémát.
Azért még azelőtt bocsánatot kérek a kellemetlenségért, mielőtt a lelkébe gázolnék szegény lánynak. Az ilyen dolgokról amúgy is nehéz megnyílni, hát még ha ezt egy idegennek, ne adj' isten a tanárának teszi. Merlinre, nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyenre rászánja magát.
- Nem gond, azért vagyunk itt, hogy ha kell, nyugodtan négyszemközt is meg tudjuk beszélni ezt. Biztosíthatom arról, hogy nem adom tovább azt, ami itt elhangzik, pusztán a probléma orvoslását, mint célt szolgálja. Ha nehezen megy, akkor addig leszünk itt, amíg meg nem oldódik. Vagy eltehetjük egy későbbi időpontra is, ha gondolja, csak beszéljen róla valamilyen formában. A döntés a magáé, kisasszony.

Neville & Linda

Kicsit kellemetlenül érzem magam, és nem csak azért, mert úgy érzem, rabolom Longbottom professzor idejét, hanem azért is, mert a tanárokat nem szokásom a magánéletükről faggatni. Mégis szóba kerül a dolog, és bár nem szeretnék semmi kellemetlen témába beletenyerelni, ettől függetlenül szívesen hallgatok történeteket arról a korszak, amikor még meg sem születtem. Anya nem sokat mesél róla, apára is mindig rászólt, amikor nosztalgiázni kezdett, így mások történeteiből és a könyvekből, régi újságcikkekből tudom csak, hogy mennyivel másabb volt akkor a világ.
Szívesen rákérdeznék arra, hogy mi késztette az embereket arra, hogy aurornak álljanak, de ehelyett csak halványan elmosolyodok, és összekulcsolom az ujjaimat. Még azt megemlítem, hogy anya is aurorként dolgozik, hátha ismerik egymást, bár ő tényleg nem szívesen mesél ilyenekről. Úgy gondolja, hogy a múltbéli dolgokat és a világ gondjait le kell tenni a bejárati ajtónál, és nem szabad ezeket hazahozni, mégis gyakran látom rajta, hogy apa halála igenis foglalkoztatja őt.
− Mindenképpen átadom neki! – felelek talán a kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel, viszont a lelkesedésem azonnal alább hagy, amint bekapcsol felettünk az öntőrendszer, én pedig riadtan megugrok egy kicsit. Pedig számíthattam volna rá, tudom jól, hogy néha automatikusan elindul a locsolás, mégis most annyira elmerültem a gondolataimban, hogy váratlanul ér.
Hamarosan az egész üvegházat frissen ázott föld illata lengi körül, én pedig ilyenkor szeretek a legjobban bent tartózkodni.
− Azt megköszönném, mert ugyan van még egy kis időm, de szeretnék maximálisan felkészülni a vizsgákra. Tényleg nagy álmom, hogy gyógyító lehessek. – Ahhoz pedig szükséges, hogy értsek a gyógynövénytanhoz is, sőt terveim szerint kitűnő RAVASZ minősítést szeretnék szerezni belőle.
Felpillantok, a permetező víz még mindig nem hagy alább, egy-két csepp rám is potyog, de nem annyira zavaró, mintha közvetlenül alatta állnék.
− Maga nagyszerű tanár, szerintem nem is kívánhatnánk jobbat. Szóval, ha valaki elégedetten hagyja el az óráit, akkor azt csakis Önnek köszönheti – mosolyodok el. A bókom őszinte, hiszen rengetegen szeretjük Longbottom professzort. Nem csak azért, mert izgalmas, érdekes órákat tart, hanem azért is, mert jól magyaráz, egy gyengébb képességű diák is hamar megérti, amit mond, és azt meg sem említettem még, hogy remekül bánik az emberekkel. A tanároknál nagyon sok múlik azon, hogy miként kezelik a diákjaikat, és szerintem nem csoda, hogy Longbottom professzor ekkora népszerűségnek örvend. Ha nem keltett volna bennem bizalmat, és ne tudnám, hogy a tudása olyan sokrétű, hogy segíteni tudna, akkor nem is őt kerestem volna fel a problémámmal.
Ezek után kicsit személyesebb témákról kezdünk beszélgetni, és ahogy merülnek a családommal és a félelmeimmel kapcsolatos tények, viszketni kezdenek az alkarjaimon húzódó hegek. Akaratlanul is dörzsölni kezdem őket, de szerencsére a talár eltakarja őket, így a professzor könnyen hiheti azt, hogy csak a ruha anyaga miatt vakaródzok.
− Köszönöm – bólintok, s bár három év hosszú idő, gyakran érzem még a hiányát. Ráadásul, azóta anya sokkal szigorúbb, mint korábban volt.
− Nem, nem igazán tudok semmi ilyesmit felhozni – rázom meg a fejemet tanácstalannak tűnve. Igazából nagyon jól tudom, hogy ez régóta húzódó probléma, amit eddig egész ügyesen kezeltem, de most már kezd minden kicsúszni a kezeim közül.
Az öntözőrendszer megáll. Csupán néhány vízcsepp levelekre és padlóra való csöppenése töri meg a közénk beálló rövid csendet.
− Igen. Félek a sötéttől. Mármint, ha ismeretlen helyen vagyok, akkor jobban szeretek fény mellett aludni, és éjszaka nem szívesen mászkálnék, ha nem muszáj. A varjak pedig… Félelmetesek – hallgatok el hirtelen, hiszen nem tudom, miként magyarázhatnám el ezt. Végül nagy levegőt veszek, és bár nem felfedve a teljes igazságot, de azért egy töredékét mégis bevallom.
− Régebben megtámadott egy. Azóta félek tőlük – teszem hozzá halkan, de az utolsó szavaim szinte teljesen elhalnak. Tudom, hogy nem kellene félnem azoktól a madaraktól, mégis olyan baljós jelentést hordoznak magukkal, hogy rettegéssel tölt el, ha megpillantok egyet.
− Nagyon szívesen beszélek erről, ha meg lehet oldani a problémámat, csak… Nem tudom mit mondhatnék még. – Mert a teljes igazságot a rémképekkel, azzal a különös nővel meg a varjával, és a megálmodott esetleg jövőképekkel nem akarom beismerni. Ezek az én titkaim, nem akarom, hogy a kelleténél még furcsábbnak higgyenek ezek miatt, vagy éppen dilidokihoz akarjanak küldeni, mert szerintük mindez furcsa, vagy éppen nem normális.

Hamar rájöttem arra, ha a diákjaimat szóval tartom, akkor gyorsabban megered a nyelvük és hamarabb is oldódnak fel, mintha végig csöndben, szorongva és feszengve várnánk ki egymás türelmét. A jelen helyzetben is pontosan így van ez, hisz minél többször elegyedek beszédbe vele és minél változatosabb témákkal rukkolok elő, annál oldottabbnak érzem a légkört és szószátyárabbnak őt. Azt hiszem kimondottan sokat segít, hogy szóba kerülnek az aurorok és egyúttal az édesanyja is. Ritkán jutunk el egy diákommal a szüleivel kapcsolatos témákig, feltéve, ha valami rossz fát tettek a tűzre, vagy kimondottan velük kapcsolatos az. Jelen pillanatban előretörő sikernek érzem azt is, hogy sikerül megtörnöm azt a bizonyos falat, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
A lelkesedése mosolyt csal az arcomra és biccentek. Nem érzem szükségét jobban vájkálni a magánéletében, hisz így is bőségesen sok mindent osztott meg. Csak amennyi szükséges, hisz hamarosan már konkrétabb dolgokkal kapcsolatban is kell faggatnom. Dehogy ártanám bele az életébe magam, de ha segítséget kért, akkor a lehető legalaposabban járok el minden téren.
- Mi motiválja a szakma felé? - mindenkit motivál valami, valamiért dönthetett úgy, hogy magát pont gyógyítóként képzeli el. Mint ahogy nálam jött a nagy szerelem, az oktatás egy néhány éves zsákutcába torkolló, de annál tanulságosabb aurori lét után. Mindenki okkal járja az útját, én hiszek abban, hogy ő is azzal lép a sajátjára. Lehetséges, ha később is fennállna a problémája, könnyűszerrel hidalná át. Most azonban még csak rám hagyatkozhat és a szakértelmemre.
- Elnézést az öntözőrendszer okozta kellemetlenségért. - szabadkozom, ahogy rá pillantok két ténykedés között. Látom rajta, hogy egy picit mintha váratlanul érné. És nem kicsit mosolyogtat meg a bókja. Nem először hallom ezt egy diákom szájából és őszintén szólva semmi újdonsággal nem kecsegtet, mégis mindig jó néven veszem és ilyenkor gondolok bele igazán, hogy értük és ezért éri meg felkelni és csinálni.
- Köszönöm. De tudja, maguk motiválnak engem. - csak hogy tudja, ez nem csak egyoldalú, én nem a növények szeretetéért tanítok, hanem azért, hogy megoszthassam a diákjaimmal azt, miért is szeretem ennyire ezt a szakmát. Mert mindig tartogat újdonságot, meglepetéseket és csodákat. És talán én is tudok csodát tenni, ha egy kis teával, akkor azzal.
Az első néhány eredménytelen kérdésem után jobban el kell gondolkodnom azon, hogy merre tereljem a beszélgetést. De talán előrébb jutunk azzal, hogy beszél a félelmeiről. Minden információba úgy kell belekapaszkodnom, hogy maradéktalanul összerakjam a teljes képet.
- Hm... - dilemmás a helyzet, mindenképpen. Jobb karomat a bal alá csapom, míg bal tenyeremet az államnak támasztom, ahogy elgondolkozok. Nem sokkal több, mint a semmi, de ebből is ki tudunk indulni.
- Gondolom próbált már fénynél aludni. - mert talán ez lenne a következő tippem. És nem vagyok egy pszichológus, de mindenképp csak arra tudok következtetni, hogy valami régi traumája bukhatott a felszínre. Vagy ne bonyolítsam túl?
- Nem tartom kizártnak, hogy éjszaka kijön a stressz és nem alszik nyugodtan. Nem feltétlenül kell, hogy mostanság történjen az, amiről álmodik, a tudatalattink a legváratlanabb szituációkat képes kialakítani. Talán nyugodtabb álmokat hoz a tea és stimulálja az elméje aktivitását.