A mai meccs kifejezetten fárasztó volt, és nem segít az eddigi csodálatos hangulatomon az sem, hogy nem sokkal, de sikerült elveszítenünk a mai mérkőzést. Nem csoda, hogy ennyire rosszul érintett a dolog, főleg mivel rengeteget edzettünk, én pedig főleg, hála a depressziómnak, így ezt jelenleg még nehezebben élem meg. Nyilván a többiek sem túlzottan örülnek neki, sokat készültünk erre a meccsre, és magabiztosan azt gondoltuk, hogy képesek leszünk megnyerni, de nem igazán akart most mellénk állni a szerencse. Senkinek nincs kedve ünnepelni, habár Leo előre mondta, hogy akármi is legyen az eredmény, azért csak össze fogunk gyűlni és inni párat a klubhelyiségben, de nekem valahogy még ehhez sincs kedvem. Bár mostanában mihez van kedvem? Szinte semmihez, a társas összejövetelekhez meg amúgy sem, tehát nem túlságosan meglepő, hogy megmondom a többieknek, hogy ne várjanak rám, majd később csatlakozom. A mostani vereséget, a saját vereségemnek is tekintem, mintha csak megbuktam volna egy tantárgyból, ami a szívem csücske. Sokáig állok a zuhany alatt, próbálva összeszedni magam, de mivel nem nagyon sikerül, végül csak sóhajtva elzárom a vizet és kivonulok az öltözőbe, hogy felöltözzek.
Az öltöző most már üres, az összes többi csapattársam már rég végzett az átöltözéssel, és valószínűleg már azt tervezgetik, hogy milyen piákat fognak becsempészni a klubhelyiségbe, hogy aztán együtt igyanak a veszteségünkre. Nem sietek, tényleg nem nagyon van kedvem ehhez, ezért csak lassan öltözök fel, és akkor is inkább leülök az egyik padra, ahelyett, hogy megindulnék a kijárat felé. Kivételesen nem pálcával szárítom meg a hajam, hanem egy törölközővel próbálkozom a lehetetlen feladattal, mert ez is legalább ad egy kis időt arra, hogy ne kelljen csatlakoznom a többiekhez. Még mindig nehezen fogom fel, hogy ennyire képes volt megváltozni az életem, egyetlen szülinapi bál miatt. Azt hittem, hogy rosszabb már nem jöhet, mint ami a húgommal történt, erre mégis, és kezdem komolyan úgy érezni hogy létezik a sors, aki előszeretettel szórakozik velem. Újra nagyot sóhajtok, és már épp kezdeném feladni azt, hogy a törölközővel sikerül megzabolázni a vizes hajtincseimet, amikor nyílik az ajtó. Felpillantva már épp megszólalnék, amikor észreveszem, hogy nem az egyik csapattársam az, hanem Ziggy. -Ó, szia. - Üdvözlöm egy halvány mosollyal és felkelek a padról. - Hogy-hogy erre jársz? - Kérdezem kíváncsian, aztán már lépek is oda hozzá, hogy egy erős kézfogással üdvözöljem is. - Mellesleg gratulálok, szép meccs volt. - Mondom őszintén. Kemény meccs volt, az tagadhatatlan, sokáig szenvedtünk egymással, mire végül ők nyertek.
– briliáns ütés yanovichtól, ez az orosz faszi évről évre egyre jobb lesz, nézd csak Jesus, egyenesen Tyler felé száll a gurkója, csak azért hogy ő ne tudja ráküldeni a Hugra hajtójára! – fél füllel hallom a Maddenek kommentárját, miközben a másik irányba fordítom a Kométa 950-et, hogy máris száguldjak a másik gurkó után. kemény meccs, aláírom és már legalább két órája nyúzzuk egymást a Mardekárral, míg végül Tuttle elkapja a cikeszt. összefonódik mind a hét test és a hozzájuk tartozó kezek. kiveszem a részem az ünneplésből, fogadom a gratulációkat is. még Luise is kap egy bátortalanabb, kicsit visszafogottabb ölelést és egy kevésbé rossz akcentussal, de már helyesen mondott ’Gratulálok Luise!’ is elhagyja ajkaimat, mielőtt a seprűmmel egyenesen a Hugrabug lelátója felé repülnék és levetődve a háztársak nyakába ugorjak. kétségtelen, hogy az utóbbi időben megváltoztam, talán előnyömre is. sokkal közlékenyebb lettem, jobb lett az angolom, szőke a hajam… és együtt is vagyok Emilyvel, ami csak egy pluszt ad a mindennapjaimhoz. sínen az élet, szarban a haza, szokták mondani. vagyis nem, mert a kettő egymás mellett nem igazán fér meg, de az én esetemben mikor volt a felhők felett három méterrel is kék az ég? egek, amióta a húgom megnézte ezt a filmet, csak erről képes beszélni, én pedig soha nem hallgattam végig unalom nélkül egymás után erről a szarrakatról az áradozását. talán óráknak is tűnő percek telnek el, mikor végre belépek az öltözőbe. hatalmas buli, vállveregetések, koccintások. egy-két kedves szó, a legtöbb Murphynek jut, mert a mi párosunk a legjobb az egész iskolában. a legjobban mi tudunk együtt dolgozni, de ez annak is köszönhető, hogy mi gyűrjük a legrégebb óta egymást. fura, mi? szerintem is. leülök a padra, még mielőtt elmennék zuhanyozni, hogy végig gondoljam a meccset. azonban egy dolog nem fér a fejembe: Tyler. Az idei első meccsünk az ő győzelmükkel és különösen az övével felettem ért véget, amit nem is késtem elismerni neki. már a mérkőzés után kezet fogtam vele, megköszöntem a játékot és barátságosan oda-oda szúrogatva egymásnak úgy váltunk el, hogy legközelebb én fogok nyerni. de most valahogy mégsem olyan édes a siker. nagyjából fél óra ázás után már megtörölközve és felöltözve indulok meg a Mardekárosok öltözője felé, ahol ugyan kapok néhány beszólást a kiáramló zöldektől, de hiába kutatom Ty-t a csapattagok között, nem találom. ezért bátorkodom lenyomni a kilincset, hogy belépjek és szembe találjam magam vele. - Helló Ty. – húzom barátságos mosolyra ajkaimat és megvárom, amíg felkel a padról. viszonzom kézfogását, egy leheletnyivel gyengébben ugyan, hiszen nem célom az, hogy azon versenyezzünk, ki tudja erősebben megszorítani a kezét. - Valami nem hagy nyugodni engem mostani meccs után. – turkálok a táskámban és két üveg Heinekent teszek ki a padra. - Köszönöm, én igyekeztem hogy tudjam felvenni veled ritmus. – mosolyodok el őszintén, miközben a pad szélén kinyitom az egyik sört és felé nyújtom. - Én szeretnék gratulál neked szintén. Mindig öröm ellened játszani. – tűzök egy cigit a számba, a dobozt pedig Ty felé nyújtom, vegyen, ha szeretne. - Szóval én csak szeretném megkérdez, hogy minden rendben veled? – tudom, hogy mi történt a születésnapján, azóta pedig mintha árnyéka lenne önmagának. nem ehhez a Tylerhez szoktam hozzá és hiányzik az a csávó, aki előtte volt. - Mert én aggód érted, hogy esetleg van veled olyan baj, ami komoly. -
Vendég
Kedd Szept. 22, 2020 12:50 am
Sometimes the rivals are friends
Bevallom, először megfordul a fejemben az, hogy valamilyen hülye indokkal lerázom Ziggyt: ma és úgy alapvetően mostanában nem vagyok igazán önmagam, és jelen pillanatban minden embert utálok magam körül, de aztán mikor előkerülnek a sörök, nincs szívem megmondani neki a frankót, hogy egyedül szeretnék lenni. Jobban belegondolva, az hogy itt van, az tökéletes ürügy arra, hogy ne kelljen csatlakoznom a többiek búskomor utó bulijához a klubhelyiségben. -Mi nem hagy nyugodni? - Kérdezem továbbra is próbálva fenntartani a barátságos mosolyomat, igaz, hogy akármennyire is fejlesztettem ki az udvarias mosolyt, még így is kicsit laposnak, nem teljesen őszintének tűnik. - Egyre jobban sikerül, rengeteget fejlődtél az első meccsünk óta. - Mondom elismerően miközben elfogadom tőle a sört egy hálás pillantás kíséretében és egyből bele is kortyolok. Talán mégsem olyan rossz ötlet itt maradni. A szülinapom óta annyi alkoholt fogyasztottam el, amit már évek óta nem, de úgy vagyok vele, hogy ez is csak egy időszak, és majd csak túl leszek rajta, előbb, vagy utóbb. A jelen állás szerint ez most inkább utóbbnak tűnik.
Amikor a cigit is felém nyújtja végül némi pillanatnyi hezitálás után azt is elfogadom, és kiveszek egy szálat a dobozból. Máskor habozás nélkül visszautasítom, soha nem voltam nikotinfüggő. Ebből is látszik, hogy tényleg nem vagyok igazán önmagam, mert most teljes természetességgel gyújtok rá, mintha mindig is ezt csináltam volna. Pedig legutóbb akkor szívtam cigit, amikor annyira részeg voltam, hogy már mindegy volt mit nyomnak a kezembe. -Hazudjak, vagy mondjam az igazat? - Kérdezem egy apró, kesernyés mosollyal, miközben újabbat szívok a cigiből, és kicsit elmélázva figyelem a füstöt. - Nem a házassággal van a bajom. Még csak nem is azért vagyok ennyire szánalmas, mert Poppyt kell feleségül vennem… - Kezdek bele sóhajtva, majd hogy erőt gyűjtsek, ezúttal a sörbe kortyolok bele, mielőtt folytatnám. - Csalódtam Poppyban. Bíztam benne, olyan dolgokat mondtam el neki, amit senki másnak, ő pedig… ő pedig nem mondott nekem semmit, még akkor sem, amikor már pontosan tudta, hogy velem van eljegyezve. Ha tudtam volna, talán összefoghattunk volna, hogy másképp alakítsuk, vagy… vagy bármi. Nem tudom mennyire van értelme annak, amit mondok. - Nevetek fel, inkább kínomban, mint jókedvemben. - Nagyon szeretem őt, majdhogynem vele nőttem fel, és ez olyan, mintha elárult volna. Mindegy… majd túl leszek ezen is. - Tüntetek el egy újabb nagy kortyot a sörből.
