Két - három nap egyáltalán nem tűnik soknak. Legalábbis általában nem. Nem akkor, amikor az ember ágyhoz kötve fekszik a gyengélkedő egyik kényelmetlen ágyán, közben pedig sorra engedi ki magából a csigákat. Ráadásul a házatlan fajtába tartozó egyedeket. Pfuj! A legrosszabb az egészben az, hogy nem is miattam kerültem ide. Nem, ez a sors iróniája. Egész egyszerűen azért kerültem a gyengélkedőre, mert voltam olyan szerencsés, hogy ikerként láttam meg a napvilágot tizenhét évvel ezelőtt. Clyde pedig, az ikertestvérem nem épp a tapintatosságáról híres. Ezek után nem csodálom, hogy becélozták, csakhogy ikrekként ugyanazzal a kinézettel rendelkezünk, és egy szerencsétlen véletlen miatt most én fekszem itt helyette. Ő pedig még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy ideszenvedje magát és megkérdezze, hogy mégis hogy vagyok. Nagyon kedves, mondhatom. A magam módján azért szeretem ám... mégiscsak a testvérem. De vannak helyzetek, amikor úgy érzem, hogy egy kanál vízben megfojtanám, ha tudnám. Persze nem bántom, vagy nem nagyon... megvannak a magunk problémái, hogyne... de ha kell, akkor ott vagyok neki, és kihúzom a bajból. Mert ki kell, a mai napig. Egyébként szinte biztos vagyok benne, hogy most is őmacskaságát játsza az egyik ablakpárkányon. Vagy a könyvtárban körmöli az egyik beadandóját. Vagy kviddicsezik. Vagy járőrözik. Vagy... mit tudom én! Szerencsére kinőttünk már abból a korból, hogy egymásra tapadva, árnyékként követtük a másikat... nem, ha a kinézetünk egyezik is, azért még saját életet igenis szerettünk volna. Én legalábbis biztosan. És ez így van jól. A siránkozásait viszont még mindig hallgathatom... úgyhogy Merlinre mondom, ha nem tesz valami előrelépést hamarosan az ügy érdekében, akkor amint kikerülök a gyengélkedőről én keresem meg Héloiset és mondom meg neki, hogy a lökött bátyám odáig van érte. Mondjuk nem szeretném megijeszteni szegény lányt, de ha Clydeot csak drasztikus módszerekkel lehet rávenni valamire, hát... akkor majd ez lesz. Addig viszont kénytelen vagyok nyugton maradni és pihenni, ha már egyszer a javasasszonynak is és Tanyának is megígértem, hogy pihenek. Mellesleg nem is fog ártani, úgy érzem. Azért remélem, semmi gáz nem lesz addig, amíg nem tudok csatlakozni a többiekhez.... nem merem sokáig magára hagyni a cirkuszt, mert még elszaporodik az állatkert. Abból pedig semmi jó nem származik. Meg abból se, ha nem tartom be a "parancsot", miszerint: pihenés, méginkább alvás van, mert csak úgy gyógyulsz! Hát... akkor alvás van, biztos ami biztos alapon. Azt mondjuk nem tudom, hogy azzal, hogy alszok mégis hogy kerülök közelebb ahhoz, hogy visszatérjek a csapathoz, de semmi baj, nem kell nekem mindent tudni. Nekem se.
Biztos voltam abban, hogy a többiek vették a bátorságot és meglátogatták őt, én viszont most értem el oda, hogy rá nézzek. Volt nálam egy karkosár, amibe mindenféle jót belepasszíroztam és tudtam, hogy az öcskös szereti. Öcskös. Alig pár perccel fiatalabb nálam. De ha róla volt szó, vagyis, erről az egészről, hogy így járt nekem sem esett jól. Miért esett volna jól? Ha nincs ő, akkor engem találnak el ezzel a kelekótya átokkal és én feküdnék itt. Most persze mosom a kezeimet, mintha nem is én lennék a hibás, mintha az egész nem is miattam lenne. De miattam van és ezt tudom. Szóval érthető, ha a zsebpénzem felét ilyesmire költöttem és meglátogatom őt. Megint csak szívességet kértem a konyhán szorgoskodó manóktól. Egy kis töklevet hoztam el a konyhából, csak úgy mint a születésnapomon, most is megígértem nekik, hogy visszahozok mindent amit kaptam tőlük. Tehát ha kedves vagyok hozzájuk akkor ők is azok lesznek, ez az élet rendje. Legalábbis bárcsak ez lenne. Nem akartam nagyon sokáig váratni, de aztán valamiért már túl késő volt. A többieknek azt hazudtam, hogy ezt a kosarat csak beadom hozzá, de mégsem így teszek. Zsebre vágom a Mephistopheles nyakörvet. Oké, tudom, hogy furcsa látványt fogok ezzel nyújtani, de érdekel valakit? Persze, hogy nem fog! Mert csak egy ártatlan, gazdihiányos macskának fogok tűnni, aki nem tud elaludni Bonifatius nélkül. Ez mondjuk annyiban igaz, hogy tényleg nehezen alszom, ha tudom ő nincs a környezetemben. Valamiért mindig megnyugodtam, hogyha ő mellettem van vagy egymással szembe lévő ágyon fekszünk. Olyan volt mintha a tükörképemmel néznék farkasszemet, de közben persze, tudom, hogy nincs így. Ha felteszi a szemüvegét, ő máris értelmesebbnek tűnik, viszont ha én teszem fel ugyanazt a szemüveget, nos inkább nem ragozom tovább. Lényeg, hogy kevésbé tűnök értelmesnek, ő viszont igen. Elterveztem, hogy mellette maradok. Kijátszva a javasasszonyt, nem igazán szeretnék most azért magyarázkodni, hogy mit és hogyan képzelek magamról. Egyszerűen csak kivártam a megfelelő időt, majd beosontam a gyengélkedőre. Nem voltak ahhoz képest olyan sokan, ki gondolta volna, nem igaz? Amikor megláttam Bonifatius-t pihenni, úgy döntöttem, nem ébresztem őt fel, egyszerűen csak letettem a kosarat tele finomságokkal az éjjeliszekrényre, majd elővettem a zsebem mélyéről a macskanyakörvet. Körbe néztem természetesen. Amíg meg nem vett észre senki valahogy a nyakamra erősítettem a névvel ellátott nyakörvet és szépen átváltoztam azzá az orosz kék macskává akit annyiszor kergetnek ő és Tatiana Krum. Macskaként egyszerűen csak felugrottam az ágyra, majd a takarón végigsétálva megpihentem a testvérem hasán, ahogy a rendes macskák is tennék, ha nagyon hiányzik nekik a gazdájuk. Egy darabig felemelt fejjel figyeltem őt, hogy vajon felébred-e magától, de nem így történt. Szépen lassan, az én fejem is leereszkedett és összekucorogva elaludtam. Rémes egy álmom volt, maradjunk annyiban. De aztán szépen lassan eljött a reggel is. Vele együtt meg minden más is.
Vendég
Pént. Jún. 26, 2020 10:30 am
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
Pihenés. Pihennem kell. Az rendben is van, meg lenne... de ez több szempontból is kérdéses helyzet. Mert egyrészt ha hagynának... de nem hagynak, leginkább a csigák, amik néha még mindig úgy gondolják, hogy ki akarnak jutni a szabadba. Mindezt persze az én torkomon keresztül. Üzenem az összes létező agyament, gusztustalan csigának, hogy takarodjanak ki belőlem, amíg még szépen mondom. Csak kár, hogy ők nem legilimentorok, szóval nem tudom őket elküldeni az anyukájukba, még gondolatban sem. Na nem baj... lényeg, hogy most már tényleg csak néha póbálkoznak ilyesmivel. Ami viszont azt jelenti, hogy egy-két éjszakai megébredéstől eltekintve viszonylag jól aludtam. Már ameddig tudtam, persze. És a változatosság kedvéért most nem a házatlan, nem kívánatos vendégeim, hanem egy szürke, méginkább kék szőrgombolyag ébresztett, ami a hasamon feküdt. Már amennyire félálomban meg tudtam állapítani. Várjunk csak! Szürke, vagyis kék szőrgombolyag?! A hasamon?! Mi a...? Ez csak egy dolgot jelenthet... Miután nagy nehezen realizálom a helyzetet azon nyomban ki is pattannak a szemeim, hogy megbizonyosadjak a helyzet valóságáról. S nem, sajnos nem álmodom... - Clyyydeeee! Mégis mi a csiganyálat keresel te itt? Ráadásul ilyenkor? Most komolyan, tesó, ébresztő! Ha így akarsz békülni, akkor nagyon rosszul próbálkozol, azt remélem tudod! Kelj fel, mert különben gyengéden ugyan, de kirugdoslak a bundádból, aztán még a drágalátós szívszerelmed se ismer rád! Igyekszem visszafogni a hangomat, mert mégiscsak reggel van még, úgyhogy inkább morgásnak, mint hangos beszédnek tűnhet a mondandóm. Na de sebaj, a bátyámat ismerve úgyis megérti... legfeljebb figyelmen kívül hagyja. Képes rá, simán kitelik tőle. De ha nem ébred fel, és nem ad magyarázatot, hogy mégis mit is keres itt egészen pontosan, ráadásul a hasamon, akkor tényleg nagy bajok lesznek itten... méghozzá hamarosan. Készülj fel, Clyde, ezt most nem fogod megúszni, az biztos. És nem, az sem fog érdekelni, ha beveted a cuki kismacskatekintetedet... az most nem játszik.
Tudtam, hogy én vagyok ezért az egészért a hibás, éppen ezért nem akartam, hogy egyedül legyen. Ikrek vagyunk, annyit igazán megengedhet, hogy ha „beteg” akkor mellette lehessek. Ápolni nem fogom, de lelki támaszt még nyújthatnék neki. Legalábbis normális esetben biztosan így lenne, ha világom nem lenne túl rózsaszín, ahol a felhők is vattacukorból vannak, a madarak Little blackbirds módra dalolnak, a szél Héloise nevét súgja a fülembe, a fákon lévő gyümölcsön is mintha az ő arca tükröződne. A nevemen szólít. Ijesztő, mert eddig nem volt olyan a hangja, nem beszélt hozzám, csak én motyogtam neki titokban valamit, ha feltűnt mellettem. Persze nem emlékszem már, hogy miket, de biztosan valami szépeket. Aztán egyre jobban eltorzul az ő hangja és olyan lesz, mint az enyém vagyis csak majdnem, mert tudom, hogy nem hívnám önmagamat a nevemen. Valószínűleg ez Bonifatius. Felnyitom a szemeimet. Most tartja a szent beszédét. Én csak figyelem őt, makacsul, kitartóan négy lábra állva. Nyávogok egyet. Nem vagyok még hajlandó visszaváltozni. Idegesítem? Igen, most egy kicsit pontosan azt csinálom. De persze rá unok, leugrom az ágyáról és leülők a földre, de nem veszem le róla a tekintetem. Tudom, hogy visszaváltozhatnék, de nem akarom, hogy itt találjanak ilyenkor és szerintem ezt ő sem akarná, ezért rá nyávogok. – Miááááááuu! – tudom, hogy ő ebből semmit nem ért. De nem is nagyon akarom kimondani, hogy valójában aggódom érte és nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem vagyok legalább egy légtérben vele. Különben is egy macskától semmi rosszat nem tud ő elkapni, nem allergiás a macskaszőrre, bezzeg Nathaniel Yordmoon ontja magából a prüszkölést, hogy szépen fejezzem ki magam. Persze tisztában voltam azzal, hogy nem lehetek egész végig így, mert nem tudok így kommunikálni vele és ez eléggé nehéz. Nekem. Pedig olyan vagányul megfogalmazhattam volna neki, hogy „bocsi”. Valójában ez a hosszú nyávogás is az akart lenni igazából. De Bonnie persze nem tud nagyon macskául, amivel nincs semmi baj. Majd úgyis visszaváltozok, fojtogató ez a Mephistopheles nyakörv, sőt nem szeretem. De muszáj volt magamra erőltetnem a biztonság kedvéért. Ha az ápolónő bejönne ide, akkor ne tudjon kitenni innen, mert most tényleg nem akarok okokat felsorolni neki, hogy miért vagyok én itt és miért nem viselkedem úgy ahogy a többiek. Megiramodtam és felugrottam arra az éjjeliszekrényre, ahová a kosarat tettem a neki szánt békeajándékokkal. Mintha azt akartam volna ezzel üzenni neki, hogy nem is én vagyok a lényeg igazából, nem a macska énem, hanem, hogy ha már felébredt, akkor nézze már meg ezeket.
Vendég
Hétf. Júl. 20, 2020 8:58 pm
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
Jelen pillanatban nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb: A., csigahányós átok miatt feküdni a gyengélkedő egyik kényelmetlen ágyán, miközben mindenhol szeretnék lenni, csak ott nem, ahol éppen vagyok. B., a lökött bátyám miatt odakerülni, mert nem tudja, mikor van az elég, és mikor kellene nyugton maradni. C., legilimentornak lenni, ami azt jelenti, hogy mindent hallok a lökött bátyám fejében. Mondom mindent is. Azt is, amit amúgy nagyon nem szeretnék. Alapjáraton véve sosem volt teljesen normális, de most még saját magán is túltesz. Most komolyan, mi lenne, ha nem lenne ennyire nagyon... rózsaszín? Nyálas? Nem is tudom, mit mondhatnék még. De komolyan....Clyde, ha nem leszel normális, vagy legalábbis kevésbé ilyen...Clyde, akkor tényleg odamegyek Héloisehoz, és megmondom neki, hogy kezdjen veled valamit, mert ez így nem állapot. Illetve de, állapot. Az áldatlan fajta. - Clyde... Merlinre mondom, idegesítesz! Méghozzá nagyon! Remélem, tudsz róla, és abbahagyod végre! Morgok az orrom alatt halkan, de mégis annyira hangosan, hogy ő is hallja, és érthesse. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy érdekli is, de majd teszek róla, hogy érdekelje. - Nem miaaauuu! Nem, tessék szépen visszaváltozni, mert különben nem beszélek veled! Vagy normális leszel, és beszélünk, vagy nem beszélünk! Választhatsz! Na igen, ez aztán az ultimátum. Ha ezek közül kell választania, akkor valószínűleg nem beszélünk. Mert ismerem Clydeot. De azért sóhajtva kikászálódok az ágyból, hogy megnézzem, mit is hozott a kosárban... ha már annyira meg akarja mutatni, ám legyen. - Mi ez? Csokibéka? Hát, nem akarlak lelombozni, bátyus, de Tatiana már hozott nekem. Megettem és finom volt, szóval... de azért köszönöm szépen. Az viszont még mindig áll, amit az előbb mondtam: vagy normális leszel és beszélünk, vagy nem beszélünk! Választhatsz! Vonom meg a vállam kissé nemtörődöm módon, majd visszaülök az ágyam szélére, onnan figyelem, hogy végül mit is dönt a testvérem. Mi a fontosabb, a büszkesége, vagy az, hogy beszélhessen az öccsével? Mindjárt elválik.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy kicsit túllőttem a célon azzal, hogy macskaként jelentem meg előtte. Nem is vagyok meglepve, hogy ennyire fel van háborodva tőlem. Ezért se érdekel, hogy veszekedni próbál velem. Egy macska vagyok. Nem fogok most úgy tenni, mintha érteném mindazt amit mond. Pedig sajnos de, értem miről beszél. Egy kicsit zavar is. De a hátsó felemre ültem és figyeltem őt. Próbáltam nagyon értelmes macskafejet vágni, mint akinek a tudatáig eljut, hogy a testvére mit akar. Most egyszerűen túl makacs voltam ahhoz, hogy másképp tegyek. Csak arra voltam kíváncsi, hogy vele minden rendben van. Mármint ahhoz képest, hogy ki tudja hány meg hány csigától szabadult meg a gyomra az elmúlt órákban. Amint ezt az egészet elképzelem elszörnyülködve fintorgok egyet a macska bőrömben. Már ha a macskák tudnak ilyesmit tenni. Aztán újra négy lábra álltam. Rá akartam őt vezetni arra, hogy itt bizony van számára valami meglepetés. Nem számított, hogy már Tanya volt itt és hasonlók. Maradjon felőlem holnap reggelre is, amikor felébred. Ő az én testvérem, nem áll szándékomban őt túlságosan megsérteni. Csak annyira amennyire kell. Tehát semennyire. Szándékosan legalábbis tuti nem. A mostani sem az én hibám. De hát magyarázhatok én bármit is bárkinek? Az éjjeliszekrényről átugrom az ő betegágyára és kényelmesen elhelyezkedem rajta. Van egy olyan érzésem, hogy én ezért még ki leszek porolva, de sebaj. Neki dörgölőzök a paplan anyagának, mint aki simogatásra vágyik, de tudom, hogy Bonnie-tól ez a szegény macskaképű énem tuti biztos, hogy nem kapja meg, kénytelen vagyok úgy tekeregni, mint egy igazi macska akinek viszket a háta. Ha ezt a színjátékot befejezem, akkor körbenézek, majd újra a testvéremre és ha tiszta a terep akkor újra négy lábra állok. Elrugaszkodom az ágytól és ugrok. Ugrás közben alakulok vissza önmagammá, vagyis Clyde-dá. – Ne hisztizz már kérlek. Semmi értelme. – magyarázok, nyakamon a Mephistopheles nyakörvvel feszítve. Tudom, hogy kész röhej vagyok ebben, de nem is érdekel. Igazából el is felejtettem levenni magamról, most meg még úgysem fogom. – Ha most tele vagy, reggel felébreszd és megeszed. Nem kell mohónak lenned hékás! – okoskodom. Legalábbis most normálisan, mert nincs a közelemben Héloise. Karba teszem a kezeimet. – Amúgy, csak azért jöttem, mert vigyázni akartam rád és megnézni, hogy vagy. Különben sem tudok aludni a jelenléted nélkül, mert egy kicsit stresszel, hogy a többieknek ilyesmire vetemedtek. – szemet forgatok. Valóban zavar, hogy idekerült és kihagyta emiatt a próbát is. Pedig nagy szükségem lett volna rá, hiszen akárhogyan is nézem, ő az én támaszom.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 7:38 pm
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
Nem tudom, ilyenkor mit gondol magában. Illetve kit akarok becsapni? Legilimentor vagyok, dehogy nem tudom. Sajnos. Néha azt kívánom, bárcsak ne tudnám... vagy legalább ő tanult volna okklumenciát, legalább alapszinten, hogy el tudja előlem rejteni a nem kívánt gondolatait. De neeem, ő inkább megmaradt az animágiánál, meg a macska alakjánál, hogy aztán biztonságban és észrevétlenül figyelhesse az ablakpárkányról szíve hölgyét. Lusta disznó a bátyám, semmi kétség nem férhet hozzá. Egy ideig csöndben, és még viszonylag nyugodtan is figyelem, mit is művel tulajdonképpen, aztán már a sokadik szerencsétlenkedése után nem bírom tovább, és kiadom magamból, ami bennem van. - Maradj már nyugton, Merlin rogyassza rád a macska bundádat! Mi lenne, ha egyszer végre képes lennél felelősségteljesen viselkedni, és nem mindenki mást hibáztatni azért, mert nem vagy teljesen normális? Elnézést, pontosítok: semennyire sem vagy normális! Mikor fog eljutni a csökött agyadig, hogy NE CSINÁLJ HÜLYÉT MAGADBÓL? Nem igaz már! Szinte biztos vagyok benne, hogy egyébként teljesen feleslegesen jártatom a számat, mert ahogy Clydeot ismerem egyik fülén be, a másikon meg ki. Kíváncsi leszek, akkor mit fog csinálni, ha Héloise is mond neki valami olyasmit, ami nem tetszik neki. Azt is elengedi a füle mellett? Az egy érdekes helyzet lesz, az biztos. És akkor még én hisztizek! Hát felháborító! Aljas Rágalom! - Nem is hisztizek! Azt hiszem, kettőnk közül te vagy itt az értetlenebb, úgyhogy ne szájalj! A csoki meg... köszönöm, de mondtam már, hogy már kaptam. Ha szeretnéd nyugodtan megeheted! Adom tudtára az édességgel kapcsolatos álláspontomat, de nem jutok túl sokáig, mikor ismét nagy szemeket meresztve figyelek a testvérem mondandójára. - Micsodaa? Érdekel, hogy hogy vagyok, és nem tudsz aludni, mert zavar, hogy mi történt velem? Ráadásul a többiek miatt? Örülök, hogy itt vagy, félre ne érts, de azt azért tisztázzuk, hogy te voltál hülye... ha nem lettél volna hülye, akkor Nate nem akart volna megátkozni, és nem talált volna el véletlenül engem helyetted. Tisztázom a helyzetet szemforgatva. Nehogy már azt gondolja az okos agyával, hogy egyébként nem ő a hibás az egészért! Na meg a nagy francokat... azt hiszem, ezért még kapni fog később, csak még ki kell találnom, hogy hogyan. Erre viszont még ráérek.
Szemet forgatok a testvérem reakcióján. Most tényleg hisztizik. Na mindegy. Hagyom neki, hogy lenyugodjon, hogy legalább egy kicsit is észhez térjen, addig igyekszem nem gondolkodni, nem elküldeni őt gondolatban Nyugalomfalvára, ahol az ideges emberek lazulhatnának jó sokáig. Hátrasimítom a hajam, nem mintha előre lenne dőlve és nem látnám tőle Bonnie-t de mindegy. Nem is ez a lényeg. Egy kicsit szerintem még túl fáradt és túl érzékeny mindenre. Ezért tényleg úgy teszek ahogy a mondás is tanítja, az egyik fülön be a másikon meg szépen ki. Komoly ábrázatot erőltetek magamra és úgy hallgatom őt végig. Azt hiszem most muszáj lesz. Nincs más választásom, mint meghallgatni őt, hagyni, hogy kimondja amit ki akar mondani és kész. Most kössek bele abba, hogy ő sem tökéletes? Vagy mondjam azt, hogy prefektus vagyok és szerintem semmi értelme annak, hogy átkokat szórjunk egymásra, lehetnénk okosabbak és társai? Ugyan, nem. Tudom, hogy tudja mire gondolok. Néha direkt szoktam nyúzni az agyát, néha meg… csak így járt és kész. – Nyughass már, komolyan! – határozott arcot vágok és elé állok. Megfogom a két kezemmel a vállait. Valószínűleg le fogja azokat onnan szépen seperni, de semmi baj, fel vagyok rá már ezer éve készülve. Ismerem. – Jó, majd veszek belőle egy kicsit, mert most hogy felébresztettél megéheztem, remélem tudod. – egy nyugodt alvás után, mindig az leszek, szóval kár tagadnom, szerintem ezt ő is tudja. – Használnod kellett volna a szemüveged. Vagy nekik eleve nem kellett volna ilyesmivel foglalkozniuk. Na de mindegy. – azzal elengedem a vállát, hacsak eddig le nem seperte a kezeimet onnan. – Bocs, tudom, hogy hihetetlen elképzelés, de attól még a testvérem vagy. Ha valami bajod van, az engem is zavar, ha elfogadod ha nem. Az már részlet kérdése, hogy mi miért történik. A testvérem vagy, akármilyen is legyél. – hátat fordítok neki. Nem hiszem, hogy sokat kellene neki arról magyarázkodnom, hogy ő is fontos nekem, egy kicsit. Egy igazán kicsit, hiszen az ikertestvérem.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 8:58 pm
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
Nem tudom, melyik a rosszabb eset: amikor az idióta testvérem gondolkodik, vagy az, amikor nem. Azt hiszem, mindkét variáció úgy végződik, hogy: ebbű baj lesz. Igen, sajnos ez így működik nálunk... de azért szeretjük egymást, na. Azt viszont nem tudom megérteni, hogy miért akar jópofiskodni, ha egyszer állandóan okoskodik. Mint ahogy most is teszi. -És ha komolytalanul nyugszom, akkor mi lesz? Elküldesz prefiként büntetőmunkára? Jaj, micsoda csapás! Úgyse teszed meg, te is tudod! Na igen, ilyen, amikor megmutatkozik a testvéri szeretet. Lehámozom magamról a kezeit, még mindig elég ideges, meg fáradt vagyok ahhoz, hogy az agymenéseit hallgassam. Normális esetben talán lenne hozzá türelmem, de most nincs. Megcsóválom a fejem, már amennyire fekve sikerül, és igyekszem minél rondábban nézni rá, hogy lenyugodjon végre. Persze teljesen mindegy, milyen rondán nézek rá, attól ő még ugyanolyan sok hülyeséget lődöz a fejembe... és sajnos neki csendben is sikerül. Tehetséges, meg kell hagyni. -Nem... az a hihetetlen elképzelés, hogy azt hiszed, minden körülötted forog. Pedig nem! A szemüveg meg... most mit tehetek én arról, ha nem tudnak megkülönböztetni minket szemüveg nélkül? Sajnos így jártunk, törődj bele. És szépen kérlek, ne nyavalyogj már, mert abból semmi jó nem származik. Mert akkor én is nyavalyogni fogok, megjegyzem teljes joggal. Kell az neked? Nem hiszem. Akkor meg mássz vissza macskába, vagy legyél normális, bátyus! Köszi! Kizárt dolog, hogy azt csinálja amit mondok neki... de próbálkozni attól még lehet. És ameddig lehet, addig fogok is. Clyde meg így járt.
Nevetni kezdek. Amíg ő hisztizik, vagy legalábbis kimondja a sérelmeit addig én csak elfogadom, hogy ez van és kész. Mégis nevetséges ez az egész helyzet. Ezért fordulok el tőle, ezért fordítok hátat neki és az ágynak is. Most mit mondjak? Nem kell mondanom semmit. Úgy is hallani fogja, hogyha valami olyasmit gondolok rá, vagy erről az egészről, hogyha nem mondom ki. Természetesen első sorban nem az a célom, hogy megőrjítsem őt. Miért tennék ilyet, komolyan? Azt hiszem, hogy elég biztonságos az, hogy ő most úgymond le van sérülve és kész. Nem piszkálódni jöttem, hanem megnézi, hogy hogy van és hasonló. Mivel látom, hogy a kommentáláshoz elég jól van, talán egyre jobban válik biztosabbá, hogy nekem le kellene lépnem vagy valami. Legalábbis nyugton kellene maradnom, ha nem most akkor legalább egy kicsit később. – Befejezted? – pillantok vissza rá a vállamon keresztül. Ha igen, akkor úgy döntök vissza fordulok felé. – Különben, mit mondtak, meddig kell itt maradnod? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Mert érdekelt, és mert tényleg jobbnak láttam, hogyha valamerre elterelem ezt a beszélgetést. Azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz. Legalábbis addig biztosan, amíg itt vagyok mellette. Tudom, hogy sokáig nem, mert nem kéne felhergelni a beteget ugyebár. – Amúgy engem nem zavar, hogy hasonlítasz rám. Talán még a hasznunkra is válhat, csak kár, hogy te nem mindig élsz vele. Na mindegy. Bizonyára én sem szívlelném, ha összetévesztenének veled, vagy Bonifatius-nak szólítanának, amikor nem vagyok te, hanem Clyde vagyok. – ezen egy kicsit elmerengek. Majd valami hirtelen ötlettől vezérelve, hozok magamnak egy széket és leülök rá. – Felőlem nyavalyoghatsz. Tudod, hogy edzenem kell magam, immúnissá tenni az ilyesmi ellen. Ha érdekel egész jól megy. Szóval ne akarj most azzal fogadni, hogy ki bírja el a másik hisztijét vagy sem. Amúgy… Nem tudtam, hogy téged ennyire zavar ez a Bonnie-Clyde kérdés. – elhúzom a számat. Talán jobban kellene figyelnem az ikeröcsémre? Tényleg van abban valami amit mond? Hmm, ez egyre érdekesebb lesz.
Vendég
Csüt. Aug. 27, 2020 10:39 pm
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
-Neeem, még csak most kezdtem, bátyus! És nem, eszedbe ne jusson azt mondani vagy gondolni, hogy megint hisztizek, mert akkor tényleg hisztizni fogok. Ez kell neked? Érdeklődök szemforgatva. Nem igaz, hogy még mindig itt tartunk. Illetve itt tart. Mert engem aztán nem igazán érdekel, hogy az agykapacitása éppen merrefelé van. Mondjuk szerintem nagyrészt ő se tudja. Illetve... de, valószínűleg nagyon is jól tudja. Meg én is... szinte biztos, hogy Héloise körül forognak a gondolatai, rózsaszín ködben. Már csak azt nem értem, hogy mi a fészkes frászért nem mondja meg a lánynak, hogy mi a helyzet... ehh, mindegy. Inkább nem kérdezek rá, mert az fájni fog. -Elvileg még 2-3 nap, és kiengednek végre. Furcsa, hogy ilyet mondok, tesó, de hiányoztok. Hiányzol te is, meg a banda is. De ha ezt el mered mondani bárkinek is, akkor megcsíplek. De csak azért, mert nem tudok marni... azt te elvitted. Vallom be az igazat kissé fintorogva. Nem gyakran mondok ilyet, úgyhogy Clyde jobban teszi, ha örök életre megjegyzi, mert valószínűleg nem mostanában hallja újra. -Hasznunkra válhat? Eszedbe ne jusson! Még véletlenül se megyek helyetted Héloise közelébe, hogy megpuhítsam, te meg örülsz, mint majom a farkának, hogy milyen ügyes vagy. Felejtsd el, tesó, ilyet nem játszunk. Nagyon remélem, hogy semmi ilyesmi nem jut az eszébe, mert különben bajok lesznek. Én meg nem játszok kerítőt. Az kizárt. Bármennyire is szeretné. Csendben figyelem, ahogy előhúz egy széket valahonnan az ágy alól, vagy nem is tudom, és lecsüccsen rá, hogy aztán ott folytassa, ahol abbahagyta. Hát... jó. - Zavar, igen... de hogyhogy nem tudtál róla? Azt hittem, ismersz. Na, kiderül, hogy mégse? Mi van itt?
Megvonom a vállam. – Felőlem hisztizhetsz, mint egy kislány, de előre szólok, hogy vajmi keveset érsz el vele. – mert amúgy sem hatna meg, plusz elmenne a fülem mellett minden, szóval kár azért a felesleges gőzért, komolyan. A testvérem megjegyzésére azonban újra kénytelen vagyok hitetlenkedő fejet vágni, mint aki kételkedne abban, hogy… persze nem kételkedtem, hogy hiányzunk neki. Valószínűleg én is meguntam volna itt az életemet, ha nem lett volna társaságom, ha pont akkor kapnak el az átkok, amikor épp banda próbánk van. – Rendben. Ha kijöttél akkor mindenképpen megünnepeljük valahogy. Van esetleg valami különleges kívánságod amit ennél édesség terén? – vonom fel kérdőn a tekintetemet. Valószínűleg a mostaniakat is nehezen fogja megenni, na de mindegy. Tudom, hogy ennyitől nem fog elhízni, mert meg fogom kérni, hogy gyakoroljon majd egy kicsit velem. Edzünk és hasonló. Talán akkor… talán akkor egy kicsit az én gondolataim is elkalandoznak normális útjukra. – Pfff, nyugodj már meg. Senki nem kérte, hogy engem játssz el. Különben sem lehet az én szokásaimat, viselkedésemet csak úgy leutánozni. Nem azért, de ahogy belőled úgy belőlem is egy van. Ezt amúgy is csak úgy mondtam. Maximum összezavarásnak jól jön ha ott vagy, de ennyi. – húzom széles mosolyra a számat. Ugyan hová gondol? Annyira rossz még nem vagyok, hogy ilyesmi jusson az eszembe, de most, hogy mondja… – Bocs, mindenre én sem figyelhetek ami veled kapcsolatos. – elhúzom egy pillanatra a számat, mert tényleg nem gondoltam, hogy ő ezt ennyire zokon veszi. Én csak röhögök az ilyesmin, de ha neki ennyire zavaró az egész. Hm, erre tényleg nem gondoltam. – Amúgy már egy ideje nem is öltözünk ugyanúgy, mint a másik, nem értem miért zavar ez téged. Gyerekként talán még elment, de most… Nekem sincs kedvem tükörképeset játszani és megtréfálni másokat ilyesmivel. – értek végül egyet vele, mert lássuk be, nem az a legjobb ha a másikat utánozzuk. Nem is akartam őt utánozni amúgy, na de mindegy. – Te nehezen olvasol szemüveg nélkül, hordhatnád esetleg gyakrabban vagy nem tudom, igazából mivel lehetne nyilvánvalóvá tenni, hogy te nem én vagyok és én nem te vagyok. – okoskodom, már megint. Tudom. Tudom. Ő meg nem szereti, de kit érdekel amíg beteg? Engem biztos nem.
Vendég
Pént. Aug. 28, 2020 5:24 pm
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
-Mondtam már, hogy nem is hisztizek! Akkor legyél szíves fejezd abba, lehetőleg gyorsan, rendben? Forgatom a szemeim már valamivel idegesebben, mint korábban. Hogy nem sül le a bőr a képéről? Azt meri mondani, hogy én hisztizek... hát meg hogyne! Valamit nagyon elnézett szegény tesó, az egyszer biztos. Tudom, hogy teljesen mindegy, mit mondok, ő akkor is a saját feje után megy, mint ahogy általában is... az se számít, hogy egyébként, ha jobban belegondol igazam van. De nem, még véletlenül sem akar jobban belegondolni. -Ünnepelni? Részemről rendben, csak nehogy úgy ünnepeljük meg, hogy valami galibába keveredünk. Már nem azért, de te is tudod, hogy mi képesek vagyunk olyanra. Egyébként pedig nem, nincs semmi különleges kívánságom... szerintem jó sokáig elég karamellát és csokibékát kaptam, úgyhogy ezekkel most elleszek egy darabig. Nézek rá kissé ellágyult tekintettel... ami amúgy nem jellemző rám, szóval fura. Nem tudom, hogy ez a sok édesség Clyde ötlete volt - e, vagy Tanya magától is tudta, hogy miket is szeretek, de mindenesetre meglepett, hogy gondoltak rám. Az érzelgősség viszont nem tart sokáig, mert Clyde tesz róla, hogy ne örüljek neki a kelleténél tovább. Miért kell mindent elrontani, bátyus? - Összezavarni egyedül is össze tudod szerencsétlent, nem kellek én ahhoz! Úgyhogy ne aggódj, nem terveztem, hogy téged utánozlak. Nyugtatom meg "kedvesen". Na igen, a testvéri kedvesség határtalan, az egyszer biztos. Egyébként meg... néha nem tudom, mi lenne, ha nem lennénk egymás közelében. Valószínűleg még nagyobb baj. -Na, még csak az kéne, hogy megint összeöltözzünk! Nem, nincs az az isten... abból már kinőttünk. Azt meg ne mondd nekem, hogy te nem én vagyok, és fordítva, mert magamtól is nagyon jól tudom. Azért ennyire nem vagyok hülye. És ne okoskodj, nem áll jól! Teszem még hozzá gyorsan, még mielőtt valami újabb agymenéskezdeményt szabadítana a világra... meg rám.
A testvéremre néztem. Tényleg nem értem minek hisztizik és még azt meri mondani, hogy ő nem is hisztizik. Na mindegy. Jobb ha ezt a témát inkább hagyom, nem avatkozom bele és hasonlók. – Oké, oké. Akkor most magyarázd meg, hogy mit csinálsz ha nem azt? – vonom őt kérdőre. Mert mi mást csinálna ha nem hisztizne? Okoskodna. Csak úgy, mint én. Mindegy, ezzel sem kellene nekem foglalkoznom, mert a végén még én leszek a bajban. Mindegy is. – Ne izélj már, nem lesz baj. Majd kapsz valami sósat akkor, nehogy cukorbeteg legyél nekem a végén. Meg esetleg vajsört is. Tudom, hogy azt szeretet. Kár tagadnod. Bár mondjuk nagyon meglepődnék ha lenne olyasvalaki, aki ne szeretné a vajsört. – elmélkedem, megint csak okoskodva. – Igaz, igaz. Nem gondoltam erre. Mindegy. – mert most megint csak neki adok igazat, mert miért is ne tenném. Legalábbis addig amíg még megtehetem, mert erős a késztetés bennem, hogy ellenkezzek vele. – Pedig anya előszeretettel szereti mutogatni, hogy milyen kis cukorfalat voltál már akkor is. Mint két tojás s, társai. – megtörölöm a szemem sarkát, érzelgősséget színlelve. Mert az való igaz, hogy anya teljesen odavolt az ilyesmiért, igaz, hogy összezavartuk vele, de legalább jókat nevetett rajtunk. Főleg ha engem nevezett Bonnie-nak és Bonnie-t Clyde-nak. Akkor is hogy erősködött ez a fenegyerek, hogy ő nem Clyde! – Jól van, nem okoskodom. DE csinálj egy kis helyet. Nincs kedvem visszamenni. – magyarázok neki közben, majd felállok a székről és visszateszem oda ahonnan elvettem, majd amikor ez megvan, akkor szerintem a következő cselekedettemmel kiborítom őt, de akkor is. – Nem foglak itt hagyni. Szóval ha kiakadsz, ha nem… én itt maradok veled. Nem fogadok el nemet válaszul, tehát ne lökj le, mert esküszöm rád ugrom és összekarmollak! Nem viccelek! – komolyan beszéltem hozzá, de nem vártam meg, hogy bármit is válaszoljon vagy le tudja reagálni. Ezért lehet, hogy egy kicsit gonoszul, de még azért is emberként másztam rá az ágyra és úgy csak utána alakultam át macskává. Szépen kényelembe helyeztem magam és visszadőltem az előző helyemre, ahol reggelig kellett volna lennem, ha fel nem ébreszt. Még macskaként vettem rá egy szúrós pillantást, hogyha lelökne magáról akkor tudja, hogy tényleg megkarmolom és nem fog érdekelni, hogy mennyire fáj neki. Azt tényleg meg kellene értenie, hogy ha törik ha szakad én macskaként fogok itt lenni és kész.
Vendég
Pént. Aug. 28, 2020 10:24 pm
(L) Team BonnieClyde
Why are you here, brother?
Mi az, hogy magyarázzam meg, mit csinálok, ha nem hisztizek? Hát... még mit nem! -Azt nem tudom... de azt pont nem. Vágom ki magam a saját magam által készített csapdából, és büszkén kihúzom magam, hogy na, azért én sem estem ám a fejemre. Engem sem kell félteni, ha visszaválaszolásról van szó. Márpedig most nagyon is arról van szó. Meg okoskodásról. Amihez szintén nagyon értünk mindketten. Na mindegy. -Nem izélek, te meg ne okoskodj! A vajsör viszont jöhet, tényleg szeretem. De nem is tagadnám... nincs miért tagadni. Tényleg nem tagadom, hogy szeretem a vajsört. Meg a nyugalmat is, amiből most valahogy egyre kevesebb jut. Nem is értem, hogy miért. Meg azt se, hogy hogyan, ugyebár. Anya, és a képei emlegetésére csak a tenyerembe temetem az arcom... nem igaz, hogy még ezt is képes ellenem fordítani! Francba is, Clyde! -Miért kell mindig a régi dolgokkal jönni? Ahelyett, hogy inkább azzal foglalkoznál, amivel kell. Mondjuk tanulnál, vagy a bandával törődnél, vagy edzenél... nem, te előhozod, hogy mi volt kiskorunkban... ajj már! Nem tudom, mit mondhatnék még neki, amivel jobb belátásra téríthetném. Gyanítom, semmit, mert elég önfejű ahhoz, hogy biztosan ne hallgasson rám. Ismerem. És akkor még képes, és megfenyeget, hogy ha lelököm, akkor megkarmol. Hát... ezt nem így játszák, tesó! -Rendben van, nem foglak bántani, megígérem! Nyugtatom meg feltartott kezekkel mutatva békés szándékomat. Hagyom, hogy elaludjon, de amint látom, hogy elnyomja az álom egy hirtelen mozdulattal arrébb teszem a takarón... de lehet, hogy egy egészen kicsit túl is megy rajta. Megérdemelte. És nem, az sem zavar, hogy beígérte a karmolást. Túlélem, de ez már kijárt neki.
