Stay With Me - Dan & Flora

Néha úgy érzem, hogy ahol igazán nyugalmat lelhetnék - ergó a saját ágyam és szobám -, ott másra sem lelhetek, csak ricsajra, társaságra, ökörködésre meg nagy dumálásokra. Ami persze tök jó, mert az adott időben annak is megvan a funkciója, de amikor tényleg elvonulhatnék, akkor szinte biztos, hogy olyankor jut eszébe valakinek párnával elverni a másikat, vagy  kipróbálni a legújabb vicces nyalánkságot, amikor nekem PONT nem arra lenne szükségem. De ilyenek a meg nem értett művészek,akikre akkor tör rá az ihlet, vagy épp az ihlethiány, amikor nem  számít rá és amikor legszívesebben magányra vágyik, hogy alkosson.
A könyvtár egy jó kis hely, mert legalább a könyvtárosunk mindenkit lepisszeg, ha hangosabban zümmög a légynél is, na meg kihajtja a nem oda való személyeket is. Aztán ha jobban megfigyelem, akkor a kora délutáni dömping után vacsoráig lassan csitul a helyzet és a vége felé egész kevesen maradnak, többnyire könyvmolyok. Na nem olyanok, mint én, mert én a nyugi miatt megyek oda, de akiknek tényleg ebből áll az életük, az békességben megférne bárkivel.
A térdem az asztalnak támasztva, miközben a kemény nyomatos mappám az ölemben. Egy újabb papírt gyűrök össze és könnyed mozdulattal gurítok az asztalra, miközben tekintetem már az üresen pihen. Nem tetszik, hogy a harmadik rajzom pocsékolom el, de csak azért is megrajzolom azt a kőszobrot fejből. Hogy honnét az ötlet, azt ne kérdezzék. De az egyszer biztos, hogy addig nem nyugszom, amíg el nem készül. A fülem mögül előhúzom a szuperpuha grafitceruzámat és felpingálom az első vonásokat.
Ahogy kicsit hátralendülök a székkel - naná, hát ki ne hintázna ebben a pózban? -, úgy csapja meg az orromat valaki ismerős illata, majd egy talár suhogása és akaratlanul is felpillantok, mondjuk úgy baglyokat megszégyenítő pózban hátra csapott fejjel, miközben megállapítom, hogy Flora még fejjel lefelé is ugyanolyan elbűvölő tud lenni.
- Szia! Hát... te? - abban sem lehetek biztos, hogy hozzám jött, de előbb hagyják el a szavak a számat, mint hogy gondolkoznék. De még az is könnyen meglehetett volna, hogy ha nem szólítom meg, akkor legfeljebb csak köszönünk egymásnak. Az utóbbi időben ha nem is a leglátványosabban, de kerültem őt, mert... mert szerintem nem is valódi a mi kapcsolatunk. De mondhatnám akár azt is, hogy szerintem minden miattam van.

Aki engem egy kicsit is ismer, az tudja nagyon jól rólam, hogy nem vagyok egy társasági ember. Persze, feltehetik utána a kérdést, hogy akkor mit keresek ott azokon a bulikon? De soha nem a társaság középpontjában leledzek. Neem, én kényelmesen szívok csak valamelyik zugban a frissen megszerzett cuccommal. Sosem fogy el, hisz jók a forrásaim és nem kényszerülök különben sem arra, hogy másoktól kunyeráljak. Nem szokásom. A legtöbb dolgom megoldom magam, ha pedig valami esetleg földhöz vág, azt is lerendezem magamban.
Ellenben a lányokban nem bízok, hisz tisztában vagyok a véla génjeimmel. Annyira nem fair, hogy nem tudom biztosra azt mondani egyik lányra sem, hogy igen, ő miattam kedvel vagy van velem. És már el is érkeztünk a jelen pillanathoz, ugyanis Flora sikeresen mostanra időzíti az ittlétét. Oké, a mentségére szóljon, hogy a könyvtár nem egy eldugott hely, ahová csoda, ha valaki jön - bár egyeseknél csoda, ha itt látom -, de azért mégis csak arra számítottam, hogy nem futunk össze. Miért nem a nagyteremben készül a vacsihoz?De van egy biztosan szép klubhelyisége is, ahol szintén békességben tanulhatna. Mert azt nem vonom kétségbe, hogy tanulni jött és nem engem kukkolni.
Lassan visszaeresztem a széket mind a négy lábára, ahogy konstatálom, bizony most már nem leszek sokáig egyedül. Flora remek lány, de tényleg, szép, okos, mostanra pedig egészen máshogy látom. Normális ez, ha az ember fia nem látja az ismerőseit egy ideig, ugye? Nemrég még csak egy volt az másik csapatból, most pedig le sem tagadhatnám, hogy sokkal több történt köztünk, mint valaha bármelyik lánnyal is. Csak épp a én makacsságom szabott gátat annak, hogy AZ megtörténjen.
- Hát... elfoglalom magam. - nem tudom minek hívjam a rajzolást, mert igazából nem fakad belőle semmi hasznom. Van hozzá tehetségem, amit folyamatosan csiszolgatok, de úgy érzem, hogy nem ebből fogok a jövőben profitálni. Ez egy hobbi, amit szívesen csinálok, kikapcsol, ellazít és ilyenkor semmi másra nem figyelek. Most sikerült kizökkentenie egy pillanat alatt. Így aztán csak emelgetem a ceruzát, de újabb vonalakat már nem húzok.
- Azok nem jók... - ne nézd meg. Mondanám tovább is, de már késő, kihajtogatja a galacsint és meglesi, miben mesterkedem. Így csak kérdőn pillantok fel rá. Az már sokkal előrehaladottabb volt, mint ami itt az ölemben van. Nem nehéz kitalálni, hogy egy kőszobrot próbáltam meg lerajzolni.
- Csak egy szobrot. Apával voltunk tavaly nyaralni Írországban és megnéztünk egy várromot. Aztán megtetszett ez.... mindegy, igazából nem nagy szám. - hessegetem el a dolgot, biztos untatom azzal, hogy ilyeneket nézeget.
- Nem vagy éhes?

Mosolyt csal az arcomra a megjegyzése. Alighanem elég sokszor hallhatta ezt tőlem, ha ilyen szent meggyőződéssel mondja, hogy mindig ezt mondom. Ami azt illeti, valóban mindig csak ezt mondom, Ellenben azért van némi igazság abban, amit mondok, mert nem mindig sikerül olyan jól a rajzom és olyankor sem megmutatni,s em eltenni nem fogom, hanem még el is égetem. Nem vagyok piromán, csak jobb megsemmisíteni azokat a bizonyítékokat, amik nem sikerülnek úgy, ahogy szeretném. A maximalizmusom néha nem lát határt és ez inkább rossz, mint jó. Na meg aztán itt van az is, hogy az utóbbi időben szinte csak tanultam és már jól esett volna ez a kis kikapcsolódás.
Ja meg nem zavarja valaki, akit momentán a legközelebbi helyzetbe sem akartam látni, nem hogy ennyire. Sem beszélgetni, sem mást, és lehet rám mondani, hogy menekülök, de egyszerűen csak nem tartom értelmét egy olyan kapcsolatnak, ahol a másik fél valósággal bevallja, hogy szeret, pedig tudom, hogy csak a véla gének miatt teszi. Nem akarom megbántani, a kedvét szegni, liliomtipró lenni, szóval egyik sem. Marad a menekülés. Ha hagyja egyáltalán...
- És tetszik? - nem sokkal több szerepel a galacsinon, de a tömör vázlat már ott leledzik. Csak nem tetszett az árnyalat, amivel elkezdtem a körvonalak elmélyítését és inkább kezdtem egy újat. A másiknál egyszerűen megpattant a ceruza hegye és pacázott, az azért nem tetszett. De nem történik tragédia akkor sem, ha nem a legtökéletesebb rajzom. Hús-vér személyeket jobban tudok rajzolni, egy elrévedt tekintetet, egy kéztartást, vagy bármilyen mozdulatot igazából.
- Egyszer lesz belőle valami. - vonom meg a vállam.
Azért Flora nem hülye. Ezt tudtam mindig is, még akkor is, ha megpróbáltam úgy tenni, mintha könnyű lenne véget vetni ennek a kapcsolatnak. Nem számoltam azzal, hogy nem hagyja, hogy könnyen lerázzam.
- Nem zavarsz, mármint... nem azért mondtam. - kezdődik. Ez a taktikája vagy fordított pszichológiája, ami van teljesen ki tud borítani. És tudom, hogy nem direkt akarja ezt elérni, de attól még nekem lesz bűntudatom.
- Úgy értem lassan vacsoraidő... már alig vannak itt. - mutatok rá a nyilvánvalóra, mielőtt még sarkon fordulna sértetten. A biztonság esetén elkapom a karját is, aztán szelíden megszólalok.
- Hé, nem zavarsz... - ezzel pedig mintegy konstatálom, hogy vereséget szenvedtem a magánnyal. Szóval visszatérek a rajzhoz, miközben rá sandítok néha. Nem tudom hány napja nem futottunk össze, a legutóbb épp csak köszönőben loholtam el mellette, előtte meg megmondtam, hogy nem is szerelmes belém. Oké, utána láttam rajta, hogy ezzel megbántom. De érti a miértemet talán. Remélem.
- Szóval mire tanultál?

Florával sohasem volt igazán rossz. Mármint úgy értem soha - SOHA -, hogy egy jó indokot is tudjak mondani a szakítás okára. Egyszerűen nem lehet, de még csak azt sem, hogy kapkodunk, szaladunk valahová. Az egyetlen amit meg lehetne vétózni és amitől igenis a gatyámba csináltam, az a vallomása. De az úgy vágott arcul, mintha csak én szegtem volna meg a saját szabályaimat. Sosem voltam vele úgy igazán rosszban és amikor kezdtünk összemelegedni, rájöttem, hogy ezt én is élvezem. Néha tényleg képes volt elfeledtetni velem, hogy az egész a véla gének miatt van és semmi valóságalapja nincs az érzéseinek. Aztán jött az a bizonyos hideg vizes vödör, ami jól nyakon locsolt. Attól aztán kinyílt a csipám, hogy de igen, ez az egész kurvára nem az érzésekről szól. Én pedig csak annál jobban utáltam magam, amikor szakítottam vele. Nem értette, nem is vártam, hogy megértse, mert nem él ebben, ezzel a helyzettel együtt és nem érezheti át milyen kétségek között vergődni, amikor azt találgatom, most a másik tényleg az őszinte lecsupaszított énjét adja és nem azt, aki hozzám vonzódik nemtől és mindentől függetlenül. A mai napig az egyetlen, akinek tudok hinni, az Fred. Hogy ő mitől működik mégis ennyire normálisan mellettem, azt azóta is rejtély borítja. De ebben tényleg teljesen biztos vagyok.
A válaszára szolid mosoly ül ki az arcomra. Valóban nem mondta soha semmire, hogy nem tetszene neki. Én vagyok alapvetően nagyon kritikus saját magammal és ha csak egy vonás nem tetszik az egészben, megy a kukába. Mindegy, hogy más tud, vagy nem tud ilyeneket rajzolni. Ismét csak felsandítok rá, miközben a galacsinok tartalmát nézegeti. Egyszerűen nem tudok rá haragudni és ez megint csak némi bosszúságot okoz.
Némi bűntudatot érzek a válasza kapcsán. Nem azért mondtam, hogy hencegjek ilyenekkel, én csak úgy mondtam ezt. Ás most érzem azt, hogy szívesebben szívnám vissza, amit mondtam.
- Én nem azért mondtam... - kezdem is el, de nem tudom hogy fejezzem be. Miért így kell ennek az átkozott beszélgetésnek alakulnia? Miért köszöntem csak úgy rá, amikor észre sem vett engem? Simán levegőnek nézhetett volna továbbra is. De az a nagy büdös helyzet, hogy fontos nekem, igaz nem úgy, de utálom megbántani bármivel is.
- Nem, én csak most vettem észre, hogy ennyi az idő és... csak kissé belefeledkeztem a rajzba. Felőlem leülhetsz ide is tanulni, ha azért jöttél. - egyre jobban keveredek bele saját magamba és érzem, hogy ebből vagy nagyon hülyén fogok kijönni, vagy valami isteni csoda történik.
Annyira parázik a vizsgáktól, hogy az már inkább vicces. Halkan el is nevetem magam, egyúttal pedig érzem, hogy oldódik a saját hangulatom is.
- Ugyan már, nem fogsz megbukni. Túlparázod... - mondom én, akinek még a maximum pont sem elég jó ahhoz, hogy elismerjem, tényleg agyon tanultam magam. De ez az én személyes nyomorom csak, semmi több.
- Nyáron tervezel valamit? - és, hogy lássa, nem vagyok menthetetlen paraszt, kihúzom magam mellett a széket.

Azzal a szándékkal járkáltam mostanában a kelleténél többet a hollóhát torony irányába, hogy biztosan legyen alkalmunk összefutni Dannel, de valahogy mindig olyan ügyesen és meglehetősen gyorsan elviharzott mellettem, mintha legalábbis ragyaszóródásom vagy valami hasonló betegségem lenne, amit félő, hogy elkaphat. Látványosan kerülte a társaságomat, épp ezért lepődöm meg azon, hogy épp ő szól hozzám és aztán.. Nos, nem egészen az történik, amire számítok. Már annyiszor elképzeltem, hogy eszébe jut bocsánatot kérni a történtekért és minden megy tovább, mintha nem is lett volna az életünk része ez a néhány hetes mosolyszünet. Nem igazán érzem magam egésznek, mióta nincs mellettem, de jobban fáj az, hogy ő akarja eldönteni helyettem, hogy mit érzek. Hogy ÉN mit érzek. Oké, az is fáj, hogy ő nem érzi kölcsönösen ugyanazt, pedig minden tőlem telhetőt megtettem érte. Értünk. Talán igaza van Judasnak, és mindenki más látja, hogy Dan mennyire nem akart velem lenni soha? Hogy még neki sem kellek? Mert... Mert nem vagyok elég jó?
- Nem akarlak zavarni.. - vágom rá, továbbra is fenntartva a sértettségemet. Bár ez inkább mindenki másnak szól, mint neki. Mióta szakított velem, elég sok pletyka megütötte a fülemet, Madden meg személyesen vette a bátorságot, hogy a szemembe is mondja a véleményét, úgyhogy voltaképp tisztában vagyok azzal, hogy látják az esetünket mások. Lehet, hogy csak tovább kellene lépnem...
- Már nem fog az agyam... - sóhajtok végül. Inkább így fogalmazom meg, hogy nem akarok leülni mellé. Vagyis de, nagyon szeretnék leülni mellé, hogy a könyvből fellesve lopott pillantásokat és csókokat váltsunk, de jelen pillanatban csak a feszült csend állna be közöttünk ezzel, arra pedig talán egyikünknek sincs szüksége. Hacsak nem gondolta meg magát... - Nem vicces.. És ha így folytatom lehet, hogy nem lesz igazad.. - kontrázok rá, ergo tényleg elég ideges vagyok amiatt, hogy esetleg nem sikerülnek jól a vizsgáim. Nem kellene ennek álmatlan éjszakákat okoznia, hisz a nyarat úgyis a bátyámnál töltöm majd, de ettől függetlenül még meg kell felelnem az elvárásoknak is.
- Nos... Legutóbb még együtt terveztük a nyarat.. - próbálok jó képet vágni hozzá, de nehezen megy. Végül csak leülök mellé, elég közel ahhoz, hogy szemügyre vehessem és megállapíthassam, hogy még mindig menthetetlenül bele vagyok zúgva.
- Tudod, amit a múltkor mondtam... Én komolyan gondoltam.. - motyogom akadozva. Bánatos tekintetemet ráemelem, de a könny már nem csillog benne. A párnám erről biztos mást mondana, meg Blaise, aki előtt bőgtem már az elmúlt estéken úgy, mint egy idióta, de talán már hozzászokott, hogy ez egy ilyen időszak.

Annyiszor képzeltem már el, hogy mondjam meg neki, hogy amit érez, az pusztán a vélaságomból fakad és nem valódi érzések. De persze ő is a lányok többségéhez hasonlóan sértődékeny és ha ilyesmire terelődne a szó, akkor semmiképp nem lehet igazam. Ki érti ezt? Pedig csak puszta racionalitás az egész és ennyi. Mit nem lehet ezen elfogadni? De nem, persze, már tényleg csak a legkörmönfontabb magyarázatot is kitaláltam magamban. Egyszer meg is kellene ejtenünk, mondjuk akár most, vagy akár holnap, nem igazából a most sokkal jobb. mégis ahogy rá pillantok, egyből elmegy a kedvem attól, hogy most ilyenekről beszéljek. Azt hiszem csak kiborítanám és különben sem így kellene megmentenünk azt, hogy jóban vagyunk, nem? Mert én jóban akarok vele maradni és ahj, ez az egész annyira nehéz, hogy el nem lehetne mondani. Esküszöm nem értem, apám is hogy bírta anyám mellett évekig. ÉVEKIG.
- Nem zavarsz. Tényleg nem. - mielőtt még tovább nőne a feszültség, hogy akkor most mi legyen, én leszek az, aki egy kicsit enged. Tudom, hogy nem voltam túlságosan jó arc az elmúlt hetekben és egyszerűbb volt lekopni a folyosón mellőle, mint váltani vele pár szót. Azért nehezen tudok én is elmenni a történtek mellett. Mert hát mégis csak sok mindent együtt tapasztaltunk meg. Nagyon sok mindent.
Hát oké, akkor nem. Nem kell tanulni, nem kell beszélgetni, semmit. Úgy fordulok vissza a papírhoz, mint mentsváramhoz, de azért felsandítok rá, vajon tényleg kitalálja-e, hogy akkor ő már nem tanul többet és eloldalog. De nem látom a szándékát.
- Micsoda nem vicces? Hogy annyit tanulsz, mást nem is csinálsz? Én is ilyen vagyok. - persze az esték mások, akkor vagy pihenek vagy valamelyik illegális bulin szívok el egy-két slukkot, mert jól esik. Szerintem nem nagy cucc, hogy füves cigit szívok néha, lehetne durvább is a helyzet. Ez csak amolyan kellemes időtöltés addig is, amíg nem más miatt kezd el fájni a fejem.
- Vagy nem megy annyira a koncentrálás? - a válaszából azért tudok egy, s másra következtetni, mondjuk arra, hogy valami igencsak eltereli a figyelmét. És ha az a valami, vagyis valaki én vagyok, akkor még mérges is leszek rá, amiért túlságosan sok figyelmet szentel nekem.
Rögtön megbánom, amit kérdezek a válasza hallatán, de fikarcnyi jelét sem mutatom ennek.
- Ha együtt lennénk, akkor elmennél egyáltalán a barátnőiddel is valahová a nyáron? - igen, ezt most komolyan kérdezem. Mert kétlem, hogy így lenne, ha velem tölthetné az egész nyarat.
- Flo, az, amit mondtál... én elhiszem, hogy komolyan gondoltad, de nem sietünk nagyon az ilyenekkel? - oké, feladom, vagyis beadom a derekam. Tényleg nem itt kellene megtartanunk azt a beszélgetést. Igazából nincs rá másik időpont.
- Csak azt hiszem egy kicsit túlságosan összenőttünk, az utóbbi időben alig foglalkoztál magaddal. A szüleim is sok időt töltöttek el a saját dolgaikkal, nekem csak kicsit sok volt, oké? - nem tudom megállni, hogy egy ilyen ne fakadjon ki belőlem. De azért mérséklem a gondolataimat.
- Szerintem az ijesztő, ha két ember tök egyszerre kezdi el ugyanolyan komolyan érezni a dolgokat.

Nem vagyok hozzászokva az elutasításhoz. Sőt, igazából sosem történt még csak hasonló sem velem, épp ezért olyan nehéz elhinnem, hogy épp az a srác teszi ezt, akibe fülig szerelmes vagyok. Kimondottan nem jellemző rám az érzelgősség, mégis képtelen vagyok csak úgy elengedni, mikor én érzem, hogy mennyire jó páros voltunk. Irigyeltek minket. Mindkettőnket. Én pedig olyan boldog voltam, mint még soha. Persze gyorsan változott ez az egész, és már inkább pletykák tárgyai vagyunk, mintsem irigylésre méltó párnak tartsanak minket. Nem véletlenül hasonlít az érzelmi állapotom egy rozoga hullámvasútra, ami bármelyik pillanatban összeomolhat.
Megfordul a fejemben, hogy udvarias akar csupán lenni velem a történtek után, de végül maradásra bír. Pedig még csak nem is kéri. Én akarok csak ennyire kétségbeesetten a közelében lenni és azt érezni, amit eddig. Hiányoznak azok a semmivel össze nem hasonlítható érzések.
- Kezdem megszokni, hogy kerülsz engem.. - rántom meg a vállamat. Ez fájó pont, tényleg. Nem akarok én lenni a levakarhatatlan exbarátnő, aki elől bujkálni kell, mert nem hagyja őt levegőhöz jutni. Persze magamra még mindig nem exként gondolok, sokkal inkább az lebeg a szemeim előtt, hogy csak idő kérdése, hogy én is hiányozni kezdjek neki. Úgy.
- Tudom, hogy milyen vagy.. Sokkal tehetségesebb, mint én valaha leszek. Én nem tudok rajzolni és kviddicsben sem vagyok olyan jó. Nekem egyszerűen nincs más, csak a jó jegyeim, amikkel vihetem valamire még az életben.. Talán. - sóhajtok fel. Nevetségesen hangzik egy 16 éves szájából, de igaz. Ha nem vesznek fel a Heliosba, igazából fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Nincs B és C tervem.
- Talán kellene valami, ami segít koncentrálni.. - pillantok rá jelentőségteljesen. Tudja mire gondolok. Vagy kire. Egy apró mosoly is megjelenik a szám sarkában, de csak remélem, hogy viszonzásra is talál majd általa. Ha nem ő ülne itt most, eszembe sem jutna ilyen nyílt lapokkal játszani, mert nem szokásom. De tudnia kell, hogy mit vált ki belőlem. Bár.. Azt hiszem elég egyértelműen megfogalmaztam... Azért tartunk most itt.
- Persze, hogy elmennék velük is mindenhová.. Dan.. Nem hanyagolnám el őket.. Nem várom, hogy az egész nyarat velem töltsd.. Vagyis nem vártam.. - rázom meg a fejem, mert borzasztóan nehéz múlt időben beszélni rólunk, mikor én még egyáltalán nem zártam le azt, ami közöttünk van. Vagy volt.
- Én.. Sajnálom, ha neked ijesztő volt vagy korai.. De azért nem fogok bocsánatot kérni, amit érzek. Azt hittem te is jól érzed magad velem. Sőt, tudom, hogy jól érzed magad velem, ezért is nem értem.. Én egyszerűen nem értem, hogy mi a baj... Azt is mondtam, hogy nem vártam el, hogy ugyanígy érezz. De te.. Elmenekültél az egész elől és azóta kerülsz... - fakad ki belőlem az egész újra. A vártnál kicsit rendezettebbek a gondolataim, nem csaponganak most úgy, hogy én is megzavarodjak tőlük. Minden esetre azt nem tartom elég jó magyarázatnak, hogy mindez nem az én hibám. Valamit biztosan elrontottam. Ha nem a vallomással, akkor mással. Másképp nem igyekezne annyira úgy tenni, mintha nem is léteznék már a számára.

Szokták mondani néha, hogy mekkora paraszt tudok lenni, ha arról van szó, hogy koptassak le egy lányt. Mentségemre szóljon, hogy néha a kevésbé szép szóból sem értenek és kénytelen vagyok olyan megoldásokhoz folyamodni, amik kizökkentik a mámorból őket. Már amikor már annyira zavaró a körülrajongásom, hogy nem tudom az illetőket figyelmen kívül hagyni. Florával még nem esett meg ugyan, hogy ekkora tahó legyek, de már eljátszottam a gondolattal némelyik próbálkozása után. Nem tudom eldönteni, hogy sajnálni tudom őt ilyenkor vagy inkább átkozni magamat. Azt hiszem, hogy ő csak a hatásom alá került, különben miért próbálkozna néha ennyire kétségbeesetten. És egyszer még hálás lesz nekem, hogy kiábrándítottam ebből az érzésből, mert nem valós. Igaz, néha legszívesebben csak lekoptattam volna azokat, akik viszont visszaélnek a bizalmával, mert annyira van fontos nekem, hogy figyeljek a lelki épségére. A barátomnak tartom őt. És hogy történtek dolgok, azok az én gyengeségem oltáránál kérhetők számon, hisz előtte nem tapasztaltam meg semmit azokból a kellemes és jó érzésekből, amiket vele éltem meg, amik sokszor tényleg kibaszottul kellettek neki is, nekem is. De mégis úgy éreztem, hogy átléptem egy határt és én éltem vissza igazából az ő bizalmával. Rossz dolog, nagyon rossz.
- Csak a te érdekedben. - jegyzem meg halkan. Nem érzem úgy, hogy ne érdemelné meg az őszinte szavakat és ha már tényleg úgy kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását, akkor ideje lesz tiszta vizet is önteni abba a pohárba. Őszintén szólva már meg kellett volna ejtenünk egy komoly beszélgetést, hátha mégis csak rá bírom őt, hogy amit csinálunk, nem normális és amit ő érez, nem valódi.
Azért egy kicsit meghökkent még, hogy a lelkesedése mekkorát üt, amikor rólam beszél és egyben el is szomorít, hogy magát hasonlítgatja hozzám. Teljesen más érdekel minket, én csak szeretek rajzolni, érdekel egy ideje a sok kihalt lény, amiket a saját fantáziálásomat hozzáadva igyekszem megörökíteni és közben igyekszem minél távolabb kerülni a kviddicstől. Mintha csak a kötelező lenne egy lapon említeni vele, mert Wood vagyok.
- Apa az istenadta tehetség, én nem akarok többet foglalkozni a sporttal. - jegyzem meg foghegyről, mert annyira lerágott csontnak érzem, hogy tényleg nem akarok többet belefeccölni.
- Már csak ezt az évet akarom megtolni, hogy felvegyenek az akadémiára. De nem vagy semmivel sem tehetségtelenebb nálam. - én is jelentőségteljesen pillantok rá, mielőtt még tovább alázza a saját önbizalmát. Van neki is, csak valahol mélyen lapul. Sosem rejtettem véka alá, hogy ő meg a színjátszásban nagyon jó.
- Én csak elvonnám a figyelmed. - nem tudtam kihagyni ezt a magas labdát akkor sem, ha neki feltett szándéka most kétértelműen célozgatni. Márpedig most macska-egér játékot játszunk és megint kezd elmenni a beszélgetés egy olyan irányba, ami nem hiszem, hogy könyvtár téma lenne, hisz itt mindenki hall majdnem minden szót. Megforgatom a szemeim a válaszára. Hát persze, hogy elmenne. Meg a nagy büdös frászt. Valahogy várom, hogy a nyári szünetben távol legyünk egymástól, lesz mit bőven átgondolni. A baj az, hogy én túlságosan racionális irányba tudok elindulni és ahelyett, hogy inkább belevágnék, elvágok magamtól mindenfajta érzelmet. Apa is csak azóta viselkedik furán, amióta az a nő behálózta. A levelei is inkább érdeklődők, de nem igazán válaszol tartalmasat. Nekem ez fura.
- Erről beszéljünk máshol. - sürgetem meg aztán egy kicsit a dolgot és összekapom a cókmókom. Lehet, hogy a hirtelen felkelésemmel magunkra vonok pár szempárt, de a kivett könyvet már vissza is rakom a helyére. Spuri, de gyorsan el innen! Abban a pillanatban, hogy kifakad, megragadom a karját és esélyt sem adok arra, hogy a továbbiakat az asztalnál folytassuk le.
- Nekem csak át kell gondolnom ezt az egészet. Én kedvellek téged, tudod, hogy mennyire jó barátomnak is tartalak. És ezért őszinte is akarok lenni, szerintem túlságosan a befolyásom alá kerültél. És tudod, hogy értem ezt.

Sokat gondolkoztam azon az utóbbi időben, hogy talán tényleg itt az ideje annak, hogy lezárjuk. Mennyivel könnyebb lenne akkor mindkettőnknek. De nem hagyhatok valamit csak úgy annyiban, anélkül, hogy nem tudom mi volt a baj.. Hogy volt-e egyáltalán baj.. Csináltam-e valamit rosszul, amiért ő azt hisz mást érez és én is mást érzek iránta, mint ami.. Tanácstalan vagyok, teljesen tanácstalan.
- Hagyd már ezt a kamut! – csattanok fel sértődötten. Persze, az én érdekemben tesz mindent. Azt várja, hogy ezt el is higgyem? Azt várja, hogy ezzel könnyebb legyen minden? Hát ettől nem lesz, ehhez nem kell Dumbledore-nak lenni, hogy rájöjjön az ember.. Dan egyszerűen nem hisz nekem. Nem hisz abban, hogy szeretem őt és kötődöm hozzá. Vagy csak végig kamuzott és kihasználta, hogy szinte már a rajongásig istenítem. Nem tudom, nem is érdekel, de azt akarom visszakapni, ami volt, hogy ne érezzem magam ilyen nyomorultul miatta.
- Pedig sokra vihetnéd.. – teszem hozzá. Nem akarom rábeszélni arra, hogy folytassa, ha nem akarja. Ez előbbiekből ítélve pedig egyébként is teljesen mindegy, hogy mit mondok neki, nem fogja érdekelni. Ahogy eddig se adott a véleményemre.
- Nem kell idegeskedned, fel fognak venni az akadémiára.. – igyekszem megnyugtatni őt. Ismerem, ez nem is kérdéses, sőt. Igazából teljesen biztos vagyok benne, hogy még ő tesz szívességet nekik azzal, hogy náluk tanul tovább. Jó feje van csak kár, hogy borzasztóan makacs.
- Szerintem nem így van. Szerintem sokat segítene, ha nem lennénk egymással pogácsában.. – vagy hogy mondják a muglik. Mégis valamiért azt látom, hogy ő már elengedte az egészet, és mondhatok én neki bármit, azzal a véleménye még nem változik meg. Pedig… Ez nem egy emberen kellene, hogy múljon. Nem így kellene működnie egy kapcsolatnak.
- De.. – lepődök meg, milyen gyorsan pakolja össze a cuccait és kerekedik fel. Oké, lehet, hogy a könyvtár tényleg nem jó helyszín egy ilyen beszélgetésre, de mégis olyan furcsán viselkedik. Nem egészen tudok kiigazodni rajta.
- Szerintem meg kifogást keresel, mert már nem akarsz velem lenni.. Azt akartad, hogy szeressek beléd és utána csak úgy eldobsz, mintha nem is jelentenék semmit? Mintha az egész nem jelentene neked semmit? – rázom meg a fejem, az arcom fájdalmas grimaszba torzul. Halkan beszélek, de aki figyel, az láthatja, hogy a lelkiállapotom épp kiül az arcomra, mert nem tudok nem úgy tekinteni erre az egészre, mintha nem az történne, hogy megijedt vagy megunt és rövidre akarja zárni. De tartom magam, még nem borulok ki teljesen, csak összeszedem a holmijaimat és elindulok kifelé a könyvtárból. Ez tényleg nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy megbeszéljük a dolgokat. Márpedig most már nem szabadul meg tőlem.

A mi kapcsolatunk már a legelején is elég gördülékenyen indult. Nem láttam benne azt a nagy rajongást, amit másokból váltottam ki és azt hittem sokáig, hogy ez ennyiben is marad. Aztán mellém szokott, gondolom amiatt, mert néha adtam neki egy-egy slukkot. Igazából fogalmam sincs, mert gyakran szívtam annyit az ilyen bulikon, hogy utána a fél este kiesett. De azt tudom, hogy általában ahányszor rám kattantak a lányok, én úgy hagytam ott őket, mintha azzal valami rosszat követnék el, hogy hozzájuk érek. Sokszor sikerült megállni, sokszor sikerült lerázni őket. Gondolom Florát is. Aztán valahogy egymásra hangolódtunk. Akartam azt gondolni, hogy ez nem csak miattam van, hanem miattunk, de ahogy már rég nem a bulikról szólt minden, hanem a mindennapi együtt töltött időnkről, úgy győződtem arról is meg, hogy ő is a hatásom alá került. Nem akartam túl messzire menni vele és nem akartam, hogy úgy zúgjon belém, hogy az nem az igazi. Lehet, hogy pöcsfejségnek gondolja, hogy kerülöm, de csak a javát akarom mindezzel. Miért esik olyan nehezemre nemet mondani neki?
Csak vágok egy fancsali grimaszt arra, ahogy azt mondja kamu. Na ne csináljuk már, hogy én csak kamuzok, amikor ezzel tényleg tökre az igazat állítom. Nem akarok neki rosszat és nem akarom, hogy utólag belássa, amúgy nagy faszságot csináltunk. Mert gondolom azt, hogy ennél többet érdemel. De azért szeretem, amikor sikerül mindig belegyalogolnia olyan témákba, amikkel a plafonra lehet egyenesen triggerelni.
- Aha, én lennék Wood fia, Wood. Hallottál már arról, hogy Tatiana hogy járt? - vonom fel a szemöldököm teljesen természetesen, miközben tárgyilagosan alátámasztom, miért is nem szeretnék kviddicsezni. Egyszerűen látom a jövőmet. Látom azt, hogy az apám hírneve még mindig él, hisz még innét a suliból sem kopott ki, hiába az olyan sztorik élnek igen csak elevenen, hogy miként csapták ki őt a játékból egy gurkóval.
- Az idegesít inkább, hogy nem tudom, hogy mire jelentkezzek. Mert valami "értelmesre" is kellene, de azok nem izgatnak. - mutatom is egyben a macskakörmöt, de aztán csak vállat vonok. Még ráérek jelentkezni és nem is az a legfontosabb. Előbb a vizsgákon essek túl, majd utána lesz valami.
A változatosság kedvéért újabb szemöldökvonogatásokat kap tőlem a megjegyzéseire. Szerintem pontosan tudja, hogy mennyire vonom el a figyelmét. Azt hittem, hogy jobb lesz, ha csak hagyom a francba, de attól még jobban kereste a társaságom és érzem, hogy ezzel mog jobban elvonom a figyelmét. Nem tudom mi lenne jó megoldás.
- Nem jól mondod. Fasirtban. - javítom is ki, mert tényleg nem tudom, hogy mi mást mondhatnák. Szerintem még egy pisszenés és mindketten repülünk innét. Jobb is, ha összepakolom a cuccaimat és elindulunk valami kommunikatívabb helyiségbe, mondjuk ki az udvarra, ha már az idő jó, beszélgetésre és sok minden másra - menekülésre - is alkalmas. Nehéz levetkőzni a kellemes gondolatokat közben, hogy ennyire rám van kattanva, mert elég sok minden jót éltünk meg mostanában. Talán túlságosan is. De azért még a folyosón megtorpanok és hirtelen fordulok szembe vele.
- Ezeket most azonnal verd ki a buksidból, különben soha többé nem állok veled szóba. Tudod te nagyon jól, hogy ARRÓL van szó. - meg is forgatom a szemöldökömet és egyben magamra is mutatok. Aztán ha gyorsan meggyónta ezeket a szavakat magában és méltóztatik mégjönni velem, akkor szépen lassan át is veszem vele, mi a kénkövet ménkűért kerülöm őt annyira. Még, hogy azt akartam, hogy belém szeressen. Persze, nem is lát a rajongástól, annyira. Vagy annyira nem.