Vlad & Linda ~ i didn't really think of myself as being a muse
Vendég
Csüt. Jún. 25, 2020 2:34 am
Vlad & Linda
Nincs is békésebb egy könyvtárban eltöltött békés délutánnál. Közel a zárolt részleghez ülök két polcsor között elbújva a földön. Na, nem mintha annyira rejtőznék valaki elől, csupán a többiek túlságosan is hangosak voltak az asztaloknál. Zajban nem tudok koncentrálni, márpedig nekem anyagot kell gyűjtenem a Sötét Varázslatok Kivédése beadandómhoz. Holnaputánra készen kell lennem három pergamennyi szöveggel, és egyelőre csak fejben szedem össze, hogy miket szeretnék leírni különféle átkokról és ellenátkokról. Lapozok egyet. Tekintetem ismét a nyomtatott betűkre vándorol, de közben fülelek, hiszen nem szeretném, ha könyvtáros félreértene engem, és azt hinné, hogy be akarok törni a zárolt részlegre. A könyvtár ezen része teljesen kihalt. Olykor-olykor felpillantok, és látom a porszemeket kavarogni a fényben. Vajon mikor takaríthatták le utoljára rendesen a polcokat? Szívesen jelentkeznék takarítónak, de erre a buta gondolatra inkább csak mosolyogva ingatom meg a fejemet, és visszafordulok a könyvemhez. Nem szabad elkalandoznom, hiszen még rengeteg feladat áll előttem. Így telik el néhány pár, de ki tudja, talán fél óra is, hiszen olvasás közben oly’ könnyű elveszíteni az időérzékemet. Csak arra eszmélek fel, hogy egy pár cipő toladik finoman a látóterembe. Kérdőn felhúzom az egyik szemöldökömet, a mutatóujjamat a lapok közé csúsztatom, és becsukom a könyvet. Felemelem a fejemet, majd az előttem álló fiúra mosolygok. − Szia. Segíthetek valamiben? – érdeklődök kedvesen, hiszen lehet, hogy elcsórtam előle azt a könyvet, amire neki is szüksége lenne, vagy éppen csak útban vagyok neki, és nem éri el tőlem azt a kötetet, amit ki akar kölcsönözni. Fogalmam sincs, de nem szokásom rosszat feltételezni az emberekről, s eddig még ő se förmedt rám, ezért úgy vélem, békés szándékkal zavarta meg az olvasásomat.
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 7:53 pm
Linda && Vladimir
Mint mindig, a rajzolás olyan dolog az életemben, amihez örömmel tudok fordulni bármilyen szituációban. Sosem kellett attól tartanom, hogy nincsen ihletem, vagy nem tudok mit lerajzolni, hiszen a környezetemben mindig lehetett olyan dolgot találni, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ha pedig nem találtam semmilyen alanyot, akkor hagyatkozhattam a képzelőerőmre, bár akkor tény, hogy nem éppen kellemes alkotások születtek. A mai nap tanulást terveztem, hiszen vészesen közelednek számomra is a RAVASZ vizsgák, és a bájitaltan kifejezetten azok közé a tantárgyak közé tartozik, ami nehezen megy, de a pár órás könyvtárban magolás után, önkéntelenül is újra a rajzfüzetem került elő. Először csak apró firkák kerültek bele, miközben még mindig a receptekre koncentráltam, majd ahogy telt az idő, úgy terelődött a figyelmem teljesen a rajzolásra. Csak hosszabb idő után pillantok fel a füzetről, és még épp sikerül elcsípnem egy lányt, ahogy elvonul messzebb a többiektől. Ezt a lányt pedig felismerem. Önkéntelenül is pár percig ott ragad a tekintetem azon a könyvespolcon ami mögött eltűnt, és a fejemben hirtelen mindenféle kusza gondolat kezd teret nyerni.
A nevét nem tudom, de nem egyszer láttam már őt itt a könyvtárban, a nagyteremben, vagy éppen a folyosón, amikor véletlenül összefutottunk. Soha nem beszéltem vele, de már régebben is feltűnt, nem is tudnám megmondani, hogy mivel igazából. Könnyen észreveszem a világ apró szépségeit, mert ez az egyetlen dolog, ami talán épen tudta tartani az elmémet, de róla azért mégsem azt mondaná az ember hogy igen, ő aztán minden férfi álmaiban szerepelni fog. Nem mintha engem valaha is érdekeltek volna az ilyen típusú lányok. Sőt. Valamiért Ő mégis megfogott. Talán a zöld szemeivel, vagy azzal, hogy ilyen hosszú haja van, vagy csak azért, mert olyan kisugárzása volt, amit tudtam hova tenni, és elkezdett érdekelni. Művészi szempontból. Nyilván. Próbáltam lerajzolni emlékezetből, de valahogy sosem volt az igazi, így mindig hamar feladtam, most viszont szinte kínálja magát a lehetőség, hogy utána menjek és megkérdezzem, hogy lerajzolhatom-e. Ezek után pedig már képtelen vagyok tovább koncentrálni arra a rajzra, amit elkezdtem. Jó hosszú idő kell végül ahhoz, hogy összeszedjem minden bátorságomat, felkapjam a füzetemet és a kedvenc ceruzámat, és utána menjek.
Nem kell sokáig keresgélnem, mert hamar rábukkanok. Viszont, mikor megállok előtte mégis képtelen vagyok megszólalni, és még azután sem, hogy felfedezte a jelenlétemet. Jó pár pillanatig csak megfagyva ácsorgok előtte, miközben keresem a szavakat. Idegességemben a grafitceruzát pörgetem az ujjaim között, és minden erőmmel azon vagyok, hogy végre meg tudjak szólalni, és ne csak kukán álljak előtte, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. -Szia. - Nyögöm ki végül nagy nehezen. Gyerünk Vlad, emberi lény vagy, csak nem olyan nehéz másokkal kommunikálni, és különben is rengeteget fejlődtél! - Csak azt akartam megkérdezni… - Mély levegőt veszek - ... hogy lerajzolhatlak-e. - Csak sikerült kimondanom, még akkor is, ha úgy tűnhetett, mintha minden egyes szót harapófogóval kellett volna belőlem kihúzni. -Tudom, hogy ez most így eléggé… hogy mondják az angolok? Creepy? De… nincsenek rossz szándékaim, csak nem tudlak lerajzolni emlékezetből, pedig próbáltam már párszor. - Csak akkor tudatosul bennem, hogy mit mondtam, miután már kicsúszott a számon. Remek. Ha ezzel nem ijesztem el, úgy, hogy sikítva meneküljön a közelemből, akkor semmivel. Legszívesebben a fejemet verném a falba, de ehelyett csak még zavartabban próbálom lefoglalni a kezeimet a ceruzával. Talán jobb taktika az, ha nem mondok mást, mert ezt már úgysem tudom kimagyarázni, és azzal csak még nagyobb “creep”-nek tűnhetnék.
Az ölemben egy vaskos könyvet egyensúlyoztatok. Nem szeretném, ha a könyv végül a porban kötne ki, ráadásul szükségem van rá a beadandóimhoz. Odakint túl sok a zaj, ráadásul nincs, aki rendet tegyen köztük, hiszen a könyvtárosunk megint elkószált valamerre. Azt hiszem, ilyenkor szokták azt mondani, hogy ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek. Jelen esetben inkább üvöltésnek számít az a hangzavar, amit kreálnak, ezért is húzódtam a könyvtár hátsó zugába. Jobban értékelem a csendet, amikor koncentrálni szeretnék, de a jegyzetek készítését egy ismeretlen zavarja meg. Tényleg nem értem, hogy mit szeretne tőlem. Rengeteg opció megfordul a fejemben, főként könyvekkel kapcsolatos dolgok, vagy az, hogy épp az útjában ülök. Elvégre, mi mást akarhatna tőlem egy idegen, ha nem könyvekkel kapcsolatos? Látom a zavarát, vagy talán az idegességét, így bátorítóan rámosolygok. Tőlem igazán nincs miért félnie, nem fogom leharapni a fejét, vagy ilyesmi. Sőt, jobban tartottam attól, hogy ő az, aki belém fog majd kötni valamiért, de ahogy a pillantásom az arcára vándorol, nyomát se látom annak, hogy kötekedni akarna. Feltápászkodok a földről, a kezemben a könyvet tartva, és az ujjaimat még mindig a lapok közé csúsztatva. Nem gondolom azt, hogy hosszasan csevegni szeretne velem, ezért is készülök úgy, hogy hamarosan visszatérjek az olvasáshoz. Leporolom a szoknyámat, aztán a mellkasomhoz szorítom a vaskos kötetet. Nagyjából ekkor jut el addig, hogy feltegye a kérdését. Először kiül az arcomra a döbbenet. Nem kifejezetten erre számítottam, és még sose kértek meg arra, hogy üljek modellt. Azt se tudom hogyan kell. A kezdeti döbbenet után ismét szelíd mosolyra görbülnek az ajkaim. − Hát, éppen a beadandómhoz gyűjtök anyagot, de ha szeretnél lerajzolni, akkor nyugodtan. És félj, nem talállak emiatt creepy-nek – felelem, bár egy pillanatra mégis csak megfordul a fejemben, hogy miért próbálna bárki is rólam portrét készíteni, hiszen semmi különleges nincs bennem, de végül elhessegettem a kellemetlen gondolataimat. − És… Most szeretnéd? – érdeklődök, mert nem szívesen mennék vissza az asztalokhoz, ahol a többiek tényleg őrült módjára viselkednek. – Ha téged nem zavar, hogy közben jegyzetelek, akkor nekem megfelelne ebben a pillanatban is, bár… Még sose csináltam ilyet – vallom be, de azt hiszem, eléggé süt rólam, hogy nem tartozom a népszerű lányok körébe, ahogy a túlzott figyelemhez sem szoktam hozzá.
◄► 
