Vlad & Max ~ we can't help everyone, but everyone can help someone

− Ne! Sabine! Kérlek, ne csináld! – ellenkezek a nővéremmel, akinek a haverjai szó nélkül löknek be az egyik szertárba. Sabine pedig elhajítja a pálcámat a folyosón.
Azonnal az ajtónak feszülök, de Sabine barátai tartják az ajtót. Hallom a túloldalról, ahogy a nővérem egy varázslatot olvas a szertár ajtajára. Magamba szívom a levegőt és dörömbölni kezdek rajta. Léptek távolodnak tőlem, én pedig hiába kiabálok, nem nyit senki ajtót.
A pálcámat korábban elvették tőlem, így esélyem nincs arra, hogy magamtól kijussak innen. Sötét van. Majdnem olyan sötét, mint amilyen a pincénkben szokott lenni. A szívem olyan vadul kalapál, hogy majd’ kiugrik a helyéről, a légzésem is egyre szaporább. Levegő után kapkodok, de attól félek, egyszer elfogy minden levegő, s akkor tényleg nem szabadulok innen, legfeljebb csak holtan.
Hátrálni kezdek. Beleütközök valamibe, így félelmemben felkiáltok. Olyan mértékű remegés tör rám, amit még eddig nem tapasztaltam. Pedig Sabine rengetegszer zárt már be valahová, s minden alkalommal azt éreztem, hogy meg fogok halni. A mostani alkalom viszont az átlagosnál is rosszabbnak ígérkezik.
Valami a fejemre esik, riadtan csapom odább azt a tárgyat. Hányingerem van, lekucorodok a földre, ujjaimmal a hajamba túrok, és úgy ringatom magam. Próbálok úrrá lenni a félelmemen, de egyre jobb elönt a pánik.
Itt fogok meghalni. Majd talán évtizedek múlva fogják megtalálni a maradványaimat, és soha senki nem fog segíteni rajtam…
Ehhez hasonló gondolatok járnak az eszembe, s már közel állok a zokogáshoz, amikor kinyílik az ajtó. A beszűrődő fénytől nem tudom kivenni a megmentőm alakját, csupán egy sötét árnyékot látok magam előtt.
− Sabine? – kérdezem remegő hanggal, bár esélytelennek tartom, hogy pont a nővérem jönne vissza értem. Térden csúszva mászok ki a takarítószekrényből, és odakint a falnak vetem a hátamat.
A kezeim még mindig remegnek, és egy szót se tudok szólni. Lehunyom a szemeimet, s várok, hogy a légzésem és a szívverésem egy kicsit lecsillapodjon. Amikor jobban érzem magam, kinyitom a szemeimet.
− Köszönöm – pillantok fel a fiúra, aki kieresztett a szekrényből. Fogalmam sincs, hogy szándékosan tette-e, vagy véletlenül bukkant rá, de nem is számított igazán. – Miként hálálhatnám meg?
Körbepillantok. Vajon hová lett?
− Nem láttál véletlenül egy pálcát valahol a folyosón? – érdeklődök, hiszen egy pálca nélküli varázsló teljesen haszontalan. Az teljesen más kérdés, hogy én még pálcával is haszontalan vagyok a nővéremmel szemben.

Egy teljesen átlagos napnak indult a mai nap. A délután csendben telt, mindenféle zavaró tényező nélkül, de így is túlságosan sok volt nekem az ember a klubhelyiségben, hála annak, hogy az idő úgy döntött, hogy beborul, és égi áldásként esőt hoz ránk. Mindenki, akinek volt egy kis esze, a kastélyban keresett magának valami elfoglaltságot, így a szokásos helyeimen  sem érezhettem magam úgy, hogy egyedül vagyok, és a csend is borzasztóan hiányzott. A hálókörletbe nem akartam elvonulni, mert történetesen tudtam, hogy a szobatársaim éppen valami nagy beszélgetésbe merültek bele, így jobb híján elindultam a kastély folyosóin, hogy találjak magamnak egy csendesebb helyet, ahol esetleg tudok olvasni, vagy rajzolni. Hamarosan el is érek egy olyan folyosószakaszra, ami elég kihaltnak tűnik, és már épp kezdenék örülni a szerencsémnek, amikor elfojtott dübörgést és kétségbeesett kiabálást hallok. Egyből feszülten rászorítok a pálcámra: gyűlölöm, ha igazságtalanul bántanak másokat, és habár általában szeretek a háttérben maradni, de van olyan pillanat, mikor erre képtelen vagyok. Frusztráltan elfojtok egy sóhajt és megindulok a hangok felé, amik mostanra már mintha elhalkultak volna. Útközben kiszúrok a padlón egy gazdátlanul heverő pálcát, mire csak még inkább fellobban bennem az elfojtott düh. Szerencse, hogy elég jól tudom kontrollálni az érzéseimet, ezt bőven volt időm megtanulni még otthon az apám házában. Felveszem a pálcát és gondosan elrakom, majd folytatom az utamat a hangok felé, amik valahonnan innen hallatszódtak.

Sok mindenre számítok, arra hogy egy csoport diák terrorizál egy másikat, vagy arra, hogy már végeztek vele és ott hagyták a folyosón megrohadni, de arra nem, hogy végül egy szertár ajtó lesz az a bizonyos ellenségem, amira olyan dühös lettem az előbb. A harag hamar elpárolog, ami segít józanabbul gondolkoznom. Az amire jutok sem sokkal jobb,mint amire számítottam, sőt, szinte még kegyetlenebbnek tűnik. A sebek fájnak, de begyógyulnak - legalábbis a legtöbb -, de egy sötét szűk helyen várni arra, hogy valaki megtaláljon, a teljes bizonytalanságban, az ennél is rosszabb. Egy emberrel, vagy éppen a fájdalommal, amiről tudja az illető, hogy mi okozza, azzal könnyebb megküzdeni. A sötétség viszont csak körbevesz és nem ereszt, leöli minden pozitív gondolatodat, miközben arra vársz, hogy mikor fordulnak a dolgok rosszabbra. Nem tudnám megszámolni, hányszor, hány alkalommal kellett elrejtőznöm a sötétben, hallgatva a kintről beszűrődő hangokat, amik egyértelműen jelezték számomra, hogy anyámnak fájdalmai vannak. Újra rászorítok a pálcámra egy pillanatra, mikor ezek az emlékek újra megtalálnak, de hamar kiverem őket a fejemből és helyette nem várakoztatom tovább a szerencsétlen áldozatot és kinyitom az ajtót varázslattal.

A kiszabaduló fiú állapota eléggé aggasztónak tűnik, és egy pillanatra tényleg magamra emlékeztet.
-Jól vagy? - Kérdezem halkan, elrakva a pálcámat. Nem hiszem, hogy azok, akik ezt tették vele, egyhamar visszatérnének ugyanerre a helyszínre, így nem érzem szükségét, hogy támadásra készen álljak. Különben sem hiszem, hogy bárki más is olyan fenyegetést jelenthetne számomra, mint az apám.
- Nem kell meghálálnod, nem azért tettem, hogy cserébe várjak bármit is. - Biztosítom, bár  erős bennem a késztetés, hogy megkérdezzem ki, vagy kik tették ezt vele, mert nagyon szívesen megtalálnám őket, hogy adjak nekik egy leckét. Ezt az ötletet viszont hamar elvetem. Gyűlölöm az erőszakot, ha így tennék, akkor csak lesüllyednék az ő szintjükre.
- Szerencséd van, megtaláltam. - Veszem elő a nem olyan régen gondosan eltett pálcáját és felé nyújtom.
- Gondolom, ez csak a tiéd lehet. - Mondom halkan.

Remélem tetszik ◄► Find You

Akár egy csúszómászó, úgy mászok ki remegve a szertárból. Rettegve pillantok vissza a sötétség irányába, s meg mernék esküdni rá, hogy valami mozgolódik a sötétben.
Inkább a falnak vetem a hátamat, és próbálom lecsillapítani a hevesen zakatoló szívemet. Hideg van. Vagy csupán azért fázok, mert azt hittem, örökre ott ragadok, és a sötétség beférkőzött a bőröm alá? Nem tudom, de a nap sem süt már. Mintha az időjárás hűen tükrözné a lelki állapotomat: borongós, már-már sírásra kész.
Szánalmas vagyok. Folyton ez jár a fejemben, hogy mennyire borzasztóan nyomorult vagyok. Ennek így kellett volna megtörténnie. A fenébe is! Prefektus vagyok. Akár a testvérem, akár nem, legalább itt határozottságot kellene mutatnom, mégis minden alkalommal, amikor Sabine-ra nézek, a magabiztosságom oly’ könnyedén illan tova, mintha egyáltalán nem is létezne.
A hajamba túrok. Hallgatom a saját szívverésemet, mely nem akar csitulni. Mit tehetnék ez ellen?
Az ismeretlen kérdésére lassan felemelem a fejemet, de ahhoz túl erőtlennek érzem magam, hogy a szemeibe nézzek.
− Megleszek – felelem rekedten, miközben megpróbálom észrevétlenül leszedni a taláromról a prefektusi jelvényemet, és a zsebembe süllyesztem. – Volt már rosszabb is.
Amikor egy napra bezárt a pincébe… Sabine már akkor sem ismerte a könyörületet. Még az emlék gondolatától is látványosan megborzongok. Akkor is erőtlen voltam, most is az vagyok. Lábra sem tudok állni, mert félek, menten összeesek. Így a földön maradok, és remegő ujjaimra szegezem a tekintetemet.
− Mégis tartozom egy szívességgel. – Sejtem, hogy azért szabadított ki, mert várna tőlem valamit… De egyszerűen csak azt érzem, hogy az adósa vagyok, és szeretném valahogy törleszteni. Nélküle ki tudja, hogy meddig raboskodnék még a sötétségben…
A gondolataimból kizökkent a hirtelen felismerés. Sabine mit csinált a pálcámmal? Tapogatózni és mocorogni kezdek, hátha meglelem valahol. Meglepetten pillantok fel a felém nyújtott pálcára. Az az elegáns jegenyefenyő darab valóban az enyém.
Hálásan pillantok fel rá, miközben elveszem tőle a pálcámat.
− Igen, köszönöm – mondok hálát. Az ujjaim ráfonódnak az ismerős fára, s maga a pálca jelenléte és tapintása némi nyugalommal tölt el. Még arra is ráveszem magam, hogy feltápászkodjak a földről. Leporolom a taláromat, majd az orrom alatt a következőket dünnyögöm:
− Azt hittem, eltörték… − Sabine bandájából sajnos bármit kinézek, főleg, ha az életem megkeserítéséről van szó. Elvenni egy varázslótól a pálcáját elég nagy érvágás, de ha azt eltörik, akkor esélyes, hogy nehezen talál magának egy másik passzolót.
A talárommal gondosan letörlöm a pálcámat, majd elteszem, utána pedig a szertár ajtajára sandítok, amit inkább becsukok, mielőtt kiszabadulnának onnan a démonaim.
− Egyébként Max vagyok – nyújtom a kezemet a srác felé, de a vezetéknevemet inkább elhallgatom. Ebben az iskolában, a nővéremnek köszönhetően a Zoransky név enyhe negatív tartalmat hordoz magával. Én pedig továbbra sem szeretném, hogy ugyanolyannak könyveljenek el, mint a nővéremet.

Rossz mindig tudatosulni azzal, hogy mennyi olyan ember van a világon, aki azt élvezi, ha másokat megalázhat, és szenvedni láthat. Első kézből tapasztaltam ugyanezt, tönkre is tette az életemet, és jelenleg is csak a romokból próbálok valami gyenge tákolmányt felépíteni, egyelőre eléggé sikertelenül. Azt viszont sosem tudtam nézni, hogy mások is ugyanígy járjanak, így amikor csak tehettem, mindig közbeavatkoztam. Ezért jöttem ide most is, pedig megtehettem volna, hogy úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit, de akkor saját magamat köptem volna szembe. Észreveszem a jelvényét a talárján… már akkor észrevettem, mikor kijött azon az ajtón, hála hogy minden részletre képes vagyok figyelni, de eszembe se jut felhánytorgatni neki azt, hogy prefektusként sem tudott kiállni magáért. Ha túlerővel találja magát szemben az ember, akkor nem számít, hogy minek nevezték ki, pláne akkor nem, ha olyan helyre kényszerítik, ami alapvetően is félelmeket hordoz.
-Rosszabb… - Ismétlem a fiú válaszát, és önkéntelenül is meg csóválom a fejem, miközben próbálom magamban tartani az indulataimat. Nem vagyok az az ember, aki hamar felidegesíti magát, de az ilyen szituációk kivételt képeznek ez alól.
- Ha ez megnyugtat, akkor rendben. - Bólintok rá a szívességre, habár kétlem, hogy valaha is behajtanám rajta. Így is elég embert rángattam már bele az életemnek nevezett pokolba, hogy ne akarjak többet.

Még mindig kissé aggodalmasan nézek rá, kutatva azt, hogy vajon jól van-e, mert ahogy ott ücsörög a padlón, nem annak az embernek a benyomását kelti, aki bármelyik pillanatban energikusan felpattanhatna. Mondjuk nem is csodálom. Én sem lennék túl jó állapotban, ha bezárnának egy raktárba. Egyből nyújtom felé a kezemet is, mikor látom, hogy mozdul, hogy felkeljen a földről, hogy segíthessen neki, ha szüksége lenne rá.
-Lehet, hogy el akarták törni, de valamelyik inkompetens rosszul dobta el. Még mindig ez a jobb opció. - Töprengek el ezen egy kicsit.
-Vladimir. De szólíts csak Vladnak. - Fogok vele kezet. Ahhoz képest, hogy határozott kézfogást várna tőlem az ember, ennek az ellenkezője igaz, meglepően kevés erővel szorítom meg a kezét, még akkor is, ha ennél nagyobb erővel is tudnám. Saját magamban nem vagyok biztos, és ez ebből tökéletesen látszik is.
-Jobb, ha valamerre elindulunk, mielőtt visszajönnének. Ketten már biztos vagyok benne, hogy le tudnánk őket győzni, de nem szívesen futnék össze olyanokkal, akik kihozzák belőlem a legrosszabb énemet. - Javaslom.
- Még messze van a vacsora, de mit szólnál egy teához? Biztos jól esne az előbbiek után. Ha jól emlékszem még van egy rejtett orosz készletem a hálókörletemben, ha érdekel, akkor magamhoz hívhatom és meglátogathatjuk a konyhát. - Ajánlom fel végül gondolkodás nélkül, pedig engem aztán tényleg nem lehet társasági embernek nevezni, de most úgy érzem nem ártana neki, ha társaságban maradna, legalábbis addig, amíg biztosan jobban nem lesz.

Remélem tetszik ◄► Find You