Goldie & Tatiana ~ talent can’t be taught, but it can be awakened

Céltalanul mászkálok a folyosókon. Lars a fene se tudja hova tűnt, a Little Blackbirds tagokhoz meg szimplán nincs energiám. Alapból feszült hangulatom van, és félő, hogy ha valamelyik srác felkúr, akkor minimum görénnyé, vagy patkánnyá változtatom. Csak utána nincs az az ember, aki visszavarázsolja őket, mert bebaszom mindet egy-egy ketrecbe, aztán elteszem őket valami félreeső helyre.
Nesze nektek animágia! Én anélkül is állatkertet varázsolok belőletek, csak kérnetek kell!
Magamban morgolódva sétálok a folyosón. Néhány kórustag elmegy mellettem, s eléggé furcsa pillantásokat vetnek rám. Vélhetően azért, mert egy kalap alá vesznek azzal a gyökér Clyde-dal meg a még hülyébb Madden-ikrekkel. Zsebre vágom a kezeimet, és hosszasan kifúom a levegőt. Végül is… Ez még mindig jobb, mintha a homlokom közepére ragasztatának egy cetlit „Ez Viktor Krum lánya!” felirattal. Azt kifejezetten utálnám, s talán még vér is folyna érte.
Elhaladok a kórus szokásos próbaterme mellett, azonban ott azonnal megtorpanok. Mi a fene? Ebben az énekkarban tud valaki énekelni? Sose hallottam még ilyen tisztán ezt a hangot. Nagyon szép.
Félreteszem a rossz kedvemet, előrántom a kíváncsiságomat, és a résnyire hagyott ajtóhoz lopakodok. Egy darabig csak hallgatok, bár fogalmam sincs, hogy kihez tartozhat egy ilyen hang.
Finoman belököm az ajtót, és belépek rajta. A lány először háttal áll nekem, így ha nem hallotta meg az ajtónyitását, akkor arra esetleg felfigyelhet, hogy megköszörülöm a torkát.
− Szia – köszönök rá, s remélem, nem ijesztem meg túlságosan. Megvárom, hogy megforduljon, és csak utána folytatom.
− Nagyon szép hangod van. Nem is tudtam, hogy a kórusban igazi tehetséges is vannak – billentem oldalra a fejemet, miközben összefonom a karjaimat. Félreértés ne essék, nem fikázom a kórustagokat, csak borzasztóan más stílus érdekelt minket. Meg ott az egyéneknek nem igazán van lehetősége kibontakoztatni a tehetségét, én márpedig megkövetelem a rivaldafényt. Ezért is tudott az a bolond Clyde meggyőzni arról, hogy legyek a bandájuk frontembere.

A mai kórusos foglalkozás kifejezetten tetszett nekem, bár be kell vallanom, hogy minden egyes alkalom feldobja a napomat. Mindig is imádtam énekelni, a dalok pedig nagyon könnyen ragadnak rám. Néha önkéntelenül is nekiállok énekelni, az üvegházban, amikor a gyógynövényekkel foglalkozom, néha még tanulás közben is, bár ezek az alkalmak is mindig csak akkor történnek meg, ha egyedül vagyok. A családom azt hangoztatja, hogy nagyon szép hangom van, de úgy vagyok vele, hogy ők is biztos csak elfogultak, és azért mondják ezt, mert nem akarnak megbántani. Azzal tisztában vagyok, hogy nincs botfülem - hiszen felvettek a kórusba, az pedig már jelent valamit -, de az önbizalmam ettől még nem lett sokkal több. A kórus amúgy is olyan, hogy ott a hangom nagyrészt úgyis elveszik a többi szép hangban, ez pedig nekem tökéletesen megfelel. Ez olyan tevékenység, ahol nem kell tartanom attól, hogy egyedül kell színpadra állnom, de közben élvezhetem a zene adta örömöket, és az éneklést, ami mindig is valahogy természetesen jött. A kórus biztonságot nyújt, hogy elvesszek a tömegben, és mégis képes lehessek énekelni, mások előtt is. Szinte bánom, amikor kiderül, hogy a mai foglalkozásnak is vége, így nem túl lelkesen kezdek én is összepakolni a többiekkel együtt. Aztán gondolkozni kezdek és rájövök, hogy igazából nekem nem feltétlenül kell még távoznom a többiekkel. Nincs jelenleg semmi olyan életbevágóan fontos dolgom, hogy annyira sietnem kellene, így az elhatározásomat tett is követi, és abbahagyom a pakolást. Türelmesen várom, amíg mindenki távozik a teremből, csak utána kelek fel újra, úgy hagyva a cuccaimat az asztalon.

Leülök a zongora mellé és végig simítom az ujjaimmal a billentyűket. Nem vagyok valami nagy zongorista, csak nagyon az alapokat tudom lejátszani, de ahhoz pont elég lesz, hogy a gyakorláshoz követni tudjam magam. Mély levegőt veszek, és miután megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nincs senki a teremben, aki előtt megszégyeníthetném magam az eléggé szegényes zongora tudásom, vagy éppen a hangom miatt, elkezdem a dalt. Annyira magával ragad a zene és a dal, hogy a zongorázást is abbahagyom, és fel is kelve járkálni kezdek éneklés közben. Jobban belemerülök, mint ahogy valaha is számítottam rá, és teljesen kiengedem a hangom, megfeledkezve róla, hogy hol is vagyok igazából. Csak akkor térek magamhoz egy kicsit, mikor meghallok a teremben egy másik hangot, mire úgy hallgatok el, mintha a hangomat valaki elvágta volna és kicsit sápadtan fordulok meg, hogy megnézzem ki az, aki bejött a terembe.
-Szi… szia. - Köszönök neki először sápadtan, majd kicsit elvörösödve, és egyből mentsvárként megfogom az egyik göndör hajtincsemet és zavartan birizgálni kezdem.
- Nem gondoltam volna, hogy bárki is meghallja… - Motyogom még mindig szörnyen zavartan és egy szavát sem hiszem el, annak, amit mond. Mintha ismerős lenne… amikor pedig rájövök, hogy ki is áll előttem, csak még jobban zavarba jövök. Szeretem a zenét, így nem ismeretlen számomra a Little Blackbirds zenekara sem, és az hogy éppen az ő énekesük előtt égetem be magam… legszívesebben elsüllyednék a föld alá.  

Mosolyogva hallgatom, ahogy a zongoraszó elhal, s helyette csak egy színtiszta énekhang marad. Gondolom, a lány vagy megunta a zongorázást, vagy pedig annyira elmerült az éneklésben, hogy a játékot annyiban hagyta.
Lehet nem kellene beleütnöm az orromat mások dolgába, én mégis kíváncsi vagyok, hogy kinek van ilyen hangja. Egész könnyű belopakodni a próbaterembe, s egy pillanatra meg is sajnálom szegény lányt, amikor közbe szólok.
Látom rajta, hogy zavarba jött. Nem nehéz kitalálni: dadog, először teljesen elsápad utána pedig elpirul, és a haját kezdi piszkálni. Mind-mind annak a jele, hogy olyasvalamiben zavartam meg, amiben talán nem túl magabiztos, vagy éppen csak az én jelenlétem zavarja meg ennyire. Lehet, hogy mások előtt már rutinosan énekel, de egy idegen felbukkanása könnyen kizökkenthet bármit.
Elmosolyodok. Milyen aranyos. Pedig nem akarom bántani, sőt pont azért jöttem, hogy megdicsérhessem őt.
Nehezen tudom kivenni a szavait, de ha jól fejtem meg a motyogását, akkor azt említheti, hogy nem hitte, hogy bárki meghallja.
− Valóban nem sokan mászkálnak erre ilyenkor. Ha legközelebb nem szeretnéd, hogy meghalljanak, akkor kérd meg a kórustagokat, hogy csukják be maguk után az ajtót – jegyzem meg, bár a hangomban nincs semmi bántó szándék. Csupán felhívom a figyelmét arra, hogy egy nyitott ajtón kiszűrődő szép énekhang bizony bárkit idecsalna.
Kicsit beljebb sétálok, és elveszek egy otthagyott akusztikus gitárt. Ezután közelebb húzok egy széket a lányhoz, és a gitárral az ölemben elhelyezkedem rajta.
− Mit szólnál hozzá, ha szórakoznánk egy kicsit? Remek hangod van, szóval biztosan ellennénk. Lányokkal úgyse sokat szoktam együtt énekelni. Te pedig tudsz zongorázni, én tudok gitározni, szóval közösen biztos kihoznánk valami jó dolgot ebből – vetem fel az ötletet, mert szívesebben hallanám még a hangját, s magam is örömmel zenélek másokkal, ha arról van szó.
− Persze, semmi nem erőszak. Ha gondolod, beszélgethetünk is – teszem hozzá, mielőtt még azt hinné, hogy mindent rá akarok erőltetni. Szórakozásképpen végighúzom az ujjaimat a húrokon, és ellenőrzöm a hangolókulcsokat, hogy helyesen állnak-e.
Aztán még mindig kedves mosollyal az arcomon pillantok fel a lányra, hátha addigra egy kicsit lenyugszik. Szeretném, ha nem érezné feszélyezetten magát a közelemben, hiszen soha nem haraptam még le senki fejét, tehát semmi oka nincs félni tőlem.

Tatiana felbukkanása teljesen váratlanul ért. A családomon kívül nem szoktam egyedül énekelni, ezért az, hogy pont ő, akire amúgy is felnézek, meg mindig örömmel hallgatom a hangját, hirtelen megjelenjen és azt mondja, hogy nekem jó hangom van, az eléggé sokkoló. Ráadásul nem úgy néz ki, mint aki huzamosabb ideig el akarna innen menni, ami csak még inkább zavarba hozz, hiszen lássuk be: ő elég népszerűnek számít az iskolában, míg én általában szeretek nem a figyelem középpontjában lenni, legyek Longbottom vagy sem.
- Igen… igen… azt hiszem erre nem figyeltem… általában be szokták csukni az ajtót. - Még mindig kicsit nehezen szólalok meg, próbálom annyira összeszedni magam, hogy legalább normális ember módjára tudjak beszélgetni vele, de ez egyelőre még nehéz feladatnak tűnik a számomra. Továbbra is egyik lábamról a másikra állok, és mindenhova nézek csak rá nem, mintha attól tartanék, hogy hirtelen valami veszélyes szörnyeteggé válik és megtámad. Pedig nem erről van szó, egész egyszerűen csak… nehezen beszélgetek idegenekkel, olyanokkal pedig pláne, akikre valamiért felnézek. Rá pedig ez fokozottan is igaz. Így csak a szemem sarkából figyelem ahogy a kezébe vesz egy gitárt, és meg kell kapaszkodnom a zongorában, hogy a lábaim ne adják meg magukat.

-Az, hogy tudok zongorázni az túlzás. - Mondom végtelenül zavartan.
- Épp csak… tanulgatom, de pár egyszerű akkordnál nem igazán megy több. Énekelni is… a többiekkel szoktam a kórusban. Csak akkor szoktam egyedül énekelni, ha egyedül vagyok, vagy olyanokkal, akiket már jól ismerek. - Vallom be, továbbra és még kicsit hadarva. Továbbra sem tudom elképzelni azt hogy pont én énekeljek Tatianával? Komolyan? Ez biztos csak egy jó álom lehet, vagy egy olyan, amiről hamar kiderül, hogy igazából rémálom, és amikor énekelnem kellene, akkor csak valami szörnyűség hagyja el a torkomat, vagy ami még rosszabb, teljesen elmegy a hangom a nagy izgalomban. Ami egyáltalán nem kizárt, akármennyire is próbálom megnyugtatni a mellkasomban zakatoló szívemet.
- Biztos vagy benne, hogy velem akarsz énekelni? Mármint… te… TE vagy. Én meg… csak én… - Magyarázom zavartan, és nem tudom, hogy mennyit lehet egyáltalán megérteni abból, amit összehadoválok neki.