Nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Lassan úgy érzem magam, mintha más valaki irányítaná a gondolataimat, mintha azok nem teljesen a sajátjaim lennének, és ha igaz, amit Brandon elmondott, akkor teljesen jogosan érezhetem így. Kezdem elfogadni a tényt, hogy valami nagyon nincs rendben az emlékeimmel, és nem az a típus vagyok, aki ezt csak úgy hagyja lógni a levegőben. Azt sem hagyhatom, hogy ez befolyásolja az életemet, ezért úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem a dolgot és megpróbálok tenni ellene. Az első személy, akihez fordulhattam ezzel az a nővérem, Cath volt. A szüleim nem igazán tudtak volna mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, Brandon még ha akarna se tudna semmit tenni azért, hogy visszakapjam az igazi emlékeimet: hiszen ha tudná, hogy oldja meg, már biztosan megoldotta volna, ezért egyetlen mentsváramként tekintettem a testvéremre. Nem is kellett csalódnom. Elég volt egy levélváltás, amiben egyszerű kíváncsiságnak álcáztam a kérdéseimet, és egyből kaptam is egy nevet. Dominic Scamander. Cath elég magabiztosan számolt be arról, hogy a hírek szerint ő az egyik legtehetségesebb diák, aki amneziátornak készül, nekem pedig ez tökéletesnek megfelelőnek tűnt. Nem akartam profihoz fordulni, mert úgy éreztem, hogy ezt lehetőleg minél kevesebb feltűnéssel kellene megoldanom.
Az elhatározás tehát megvolt, már csak cselekedni kellett, és ehhez ezt a napot találtam tökéletesnek. Még kikérőt is sikerült szereznem az igazgatótól, arra hivatkozva, hogy egy balett-előadásra kell mennem, és minden a terveim szerint is alakul. Sikeresen bejutottam az akadémia területére, hála a testvérem információinak, és minden az én malmomra hajtotta a vizet, így pozitívan nézek a jövő elé. Türelmesen várakozok a folyosón addig, amíg ez a bizonyos Dominic végez az utolsó előadásával, mert igen, még ezt is kiderítettem Cath-től, hogy pontosan mikor tudom majd megtalálni az “ártatlan” kérdéseimmel. Ilyenkor jól jön, ha az ember testvére szinte úgy gyűjti magába az információkat, mint a szivacs, és mindig számíthat arra, hogy kisegíti, ha szüksége lenne rá. Ilyen volt a Roxfortban is, ő volt az, aki mindig mindenről tudott, hogy hogyan, az számomra teljes rejtély. Lassan véget ér az előadás, a hallgatók pedig elkezdenek kiszállingózni a teremből. Egy kis ideig még várok, hátha feltűnik az, akit felismerhetnék a testvérem külső leírásából, de nem szúrom ki a távozók között, ezért mikor a többség már távozott, úgy döntök, hogy a tettek mezejére lépek, és ellépek az eddig támasztott faltól. Először kicsit talán bizonytalanul lesek be az előadóba, de aztán megmakacsolom magam és összeszedve minden határozottságomat, belépek a terembe.
Nem kell sokat nézelődnöm, hogy kiszúrjam a magas, elegáns fiút, így mielőtt még meggondolhatnám magam, már oda is lépek hozzá. - Szia. - Köszönök rá elővéve az egyik legszebb mosolyomat. -Te vagy Dominic Scamander, ugye? - Kérdezem, de szinte biztos vagyok benne, hogy ő lesz az emberem, aki segíteni fog megoldani a problémáimat. - Én Jacqueline vagyok. - Mutatkozok be továbbra is mosolyogva. - Zavarhatlak egy kicsit? Vagy van valami dolgod az előadásod után? - Kérdezem tőle udvariasan. Úgy döntök, hogy jobban járok, ha nem egyből rohanom le azzal, hogy mit szeretnék tőle kérni. Kicsit tartok attól, hogy nem fog belemenni, de nem az vagyok, aki egy egyszerű nem után feladja.
ényelmesen szedelőzködök össze a helyemen, amikor a tanár bejelenti az óra végét. Miért is sietnék, amikor mindenki sietve, kapkodva szedi össze a motyóját, hogy aztán feltorlódva egy rakássá, azt várják, hogy az előttük araszoló újabb lépcsőfokra lépjen fel a kivezető úton. Ilyenkor könnyen fennáll annak is a lehetősége, hogy elejtenek egy tollat, elhagynak egy cetlit, kiborul a tinta, vagy ami még rosszabb, begyűrődik a papír a táskába. Ki szeretne ennyire kellemetlen dolgokkal foglalatoskodni, amikor otthon rájön, hogy bizony hiányos, vagy sérült a készlete? Tisztában vagyok azzal, hogy én pedig a maximalista emberek másik véglete vagyok, aki egy pillanat alatt az őrületbe tud kergetni másokat ezzel a kényelmes és precíz hozzáállásával. De igazából nem érdekel. A tanár megszokta már, hogy én vagyok a sereghajtó és ő sem kapkod pont emiatt. Bírom, amikor az odafigyelést megszakítja a nyüzsgés és a hangoskodás - ja nem. Nem is értem, hogy a végzősök között, akik pár hónapon belül már lehetséges, hogy a szakmájukban helyezkednek el, úgy viselkednek, mint a tizenéves kamaszok. Mintha csak a börtönből szabadulnának. Komótosan fűzöm össze a mappámban a megírt lapokat és csúsztatom bele fekete bőr táskámba. Aztán követik az apróságok, végül lecsatolom és már emelem is fel a fogantyújánál fogva. Akkor veszem csak észre, hogy a mellettem ülő a lendülete huzatjával lesodort egy papírt, amiért leguggolok, hogy felvegyem. Táska kipattintva, a mappa kivéve, a tanár pedig már megejti az első köhintését. - Pillanat! - emelem fel a mutatóujjam, miközben belecsúsztatom a lapot is a mappába. Majd az egész folyamat újfent ismétlődik. Mire észbe kapok, már a terem szinte teljesen kiürül. Épp fordulnék meg, amikor egy lánnyal találom szembe magam. - Szia. Én volnék az... - nem tudom mire vélni a megkeresést és őszintén szólva a lány arca sem ismerős sehonnét. Pedig a memóriámmal soha nem volt semmi baj. - Öm... most épp lesz egy negyed órás szünetem, amikor kávéznék, de ha fontos, mondd. - magam elé emelem a táskát, mintha ösztönösen tudat alatt egy pajzsot emelnék magam elé. Semmi szükségem idegen emberek túlságosan közel engedésére. Utálom, amikor belemásznak az aurámba. A tanár közben köhint még egyet, én pedig alkalmat ragadok ahhoz, hogy elinduljak a többiek után fel a lépcsőn. - Nem tudom, hogy téged honnét is ismerhetlek... - próbálom a kapcsolódási pontot legalább felvenni, ha mást nem.
Szerencsétlenen látom, hogy legszívesebben a háta közepére se kívánna, de túl sok minden történt velem, hogy csak pusztán azért feladjam, mert valakinek ez esetleg ez kellemetlen lehet. Nekem is kellemetlen az, hogy úgy játszadoztak a fejemben lévő emlékekkel, ahogy nem szégyellték, így én sem fogom szégyellni magam. Mindenáron el kell érnem, hogy valahogy segítsen rajtam, és nem fogok meghátrálni, amíg el nem érem a célomat. - Tényleg nem akarlak zavarni a szükségesnél tovább, de ez nagyon fontos lenne. - Mondom komolyan a szemeibe nézve. -Meghívlak arra a kávéra. Akár többre is, ha meghallgatsz. - Szinte süt rólam, hogy tényleg mennyire fontos témában szeretnék vele beszélgetni. Talán ez még jól is jön, egy kávézás mellett még ilyen komoly témát is egyszerűbb talán felvezetni. Időközben én is elindulok vele kifelé a teremből, a gondolataimban pedig azt fogalmazgatom, hogy hogyan vezessem fel neki azt a kérést, amit tervezek a nyakába zúdítani. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy mennyire abszurdnak tűnik az, hogy egy végzőshöz fordulok és nem egy profihoz, de nem tudom, hogy kik az ellenségeim, ahogy azt sem, hogy kikben bízhatok meg, így pedig egy fokkal lecsökken a veszélye annak, hogy kiszivárog az, hogy segítséget keresek. Legalábbis ez volt az elképzelésem.
-Nem is ismerhetsz. - Biztosítom teljesen természetes hangon, mintha ez olyan mindennapos lenne. -Nem járok az akadémiára, még roxfortos vagyok. Megmutatod merre van a kávézó? Már az is egy örökkévalóságig tartott, mire a termedet megtaláltam. - Mosolygok továbbra is kedvesen. Nem lepődnék meg rajta, ha azt hinné rólam, hogy valami hülye kis szerelmes csitri vagyok, aki nekiállt stalkolni, és most végre bátorságot gyűjtött arra, hogy felszedje, pedig ez elég messze áll a valóságtól. -A nővéremtől hallottam rólad. Azt mondta, hogy az évfolyam egyik legjobb tanulója vagy, és hogy elég szép jövő vár majd rád a szakmádban. Igazat mondott? - Kérdezem kíváncsian, könnyedén tartva vele a lépést, akármennyire gyorsan is haladjon előre, remélhetőleg a kávézó felé.
em szoktak csak úgy meghívni kávéra, főleg nem idegenek, így aztán alapból is felettébb gyanússá válik az első pillanattól kezdve. De bárhogy fürkészem az arcát, nem akaródzik ismerősnek tűnni. Most vagy az én memóriám rossz és igazából már találkoztunk, vagy valamit nagyon akar, de akkor ha így van, nem sok esélyt látok rá, hogy meg tudjak lépni anélkül, hogy meghallgatnám. Magamban szomorúan lemondok a magányos kávéról és arról, hogy a gondolataimba mélyedjek. Nem szokásom csak úgy lepattintani valakit, ha segítséget kér tőlem. Gyanítom, hogy nem a két szép szememért keresett meg. - Valami nagyon fontos lehet neked. - és az nem feltétlenül a velem való beszélgetést jelenti. Egy pillanatra elgondolkodva pillantok rá, majd nem zavartatva magam végül csatolom a táskámat és felemelem a padról. Nem húzhatom tovább az időt, ha tényleg megvár. Az óra közi szünet akkor sem áll meg, ha nagyon akarom. - Oké, akkor van rá negyed órád. - azzal elindulok ki a folyosóra, hogy a büfé felé vegyem az utam. Már felkészültem rá lelkileg, hogy a sor most kígyózik ott, de most mindegy, hogy ott állva vagy asztalnál ülve mondja el a problémáját, én így is és úgy is meg tudom hallgatni. De ha valami anyag, jegyzet kell neki, akkor rossz helyen kopogtat, mert nem kapja meg tőlem. Járjon órára... - Na várj csak... - állok meg rögtön a büfé előtt. - Te roxfortos vagy... miért jöttél el ide, meg hogyan? - nem ismerem az ottani szabályokat, de úgy tudom, hogy nem olyan lazák, főleg amióta meghalt a miniszter unokaöccse. Na ja, történnek fura dolgok az iskolában. Azt akarja vajon elfelejteni? indul meg a fantáziám ebbe az irányba, aztán észbe kapok, hogy a sorban is folytathatnánk a csevejt. Szerencsére már csak 2-3 személy áll sorba, így hamar sorra kerülhetünk. - Nos... nem tudom, még csak pár hónapja vagyok gyakornok ott... Nem szoktam osztályozni magam, az annyira... egoistának tűnik. De jók a jegyeim. - ha erre nem riad meg, akkor bátor ember. Nem inkább szakit kellene keresnie helyettem, ha tényleg efelől érdeklődik? - Biztos, hogy ebben én lennék a megfelelő? - kérdezem azért meg tőle, mert felelősséget nem vállalok semmi olyanért, amit elrontanék. Nem tudom igazából mit akar, de nem akarom törölni az emlékeit, ha nem muszáj. Más, hogy munka körben mit teszek és más, ha valamit a saját szakállamra. Ez utóbbihoz nem fűlik igazán fogam. De mielőtt még mást mondanék, a pulthoz lépek kikérni a kávémat. - Te kérsz valamit?
Szinte látom ahogy forognak az agyában a fogaskerekek, miközben próbál engem valahova elhelyezni, de én tudom, hogy nem járhat sikerrel. Mindenesetre tűkön ülve várom azt, hogy válaszoljon, és remélhetőleg azt mondja, hogy hajlandó meghallgatni. Nem mintha elfogadnám a nemleges választ, még ha azt is mondta volna, hogy most nem ér rá, vagy le akart volna rázni, akkor is mindenképp elértem volna azt, hogy legalább meghallgasson. Jelenleg nincs nagyon más lehetőségem, mert nem tudom, hogy kikkel állok szemben. Ha egy profit keresek fel, lehetséges, hogy azt egyszerűbb lenyomozni, mintha csak egy végzős diákot keresek meg a problémámmal. - Igen. Nagyon fontos. - Bólintok rá a szavaira. - Köszönöm, igazán lekötelezel. - Mosolygok rá hálásan, majd egyből utána is eredek, mikor kiindul a teremből. Csak akkor torpanok meg én is, mikor hirtelen megáll. - Mint azt már korábban is mondtad, nagyon fontos dologról van szó. A hogyan meg… igazából viszonylag egyszerű volt, mert azt mondtam, hogy fellépésre megyek. Van rá külön engedélyem, ha előadásról van szó. - Avatom be.
Hamar beállunk a sorba, én pedig figyelmesen hallgatom a válaszát, szerencsére ez is csak azt jelzi, hogy talán tényleg jó emberhez fordultam. Nem beképzelt és ez már csak jó jel lehet. - Nem tudom, de máshoz nem igazán fordulhatok, úgyhogy… - Vonom meg a vállam kicsit zavartan, de hamar összeszedem magam, főleg amikor odaérünk a sor elejére. - Én csak egy teát kérek szépen. - Válaszolom a kérdésére, majd amint a büfés kiadja az italainkat, már fizetek is, és tekintetemmel egy üres asztal után kezdek kutatni. - Igazából elég bonyolult ügyről van szó. - Mondom neki, amint sikerül helyet foglalnunk, távolabb lehetőleg a többiektől. - Nem tudom, mennyire kell belemennem a részletekbe ahhoz, hogy láthasd a helyzetet, de… - Nagy levegőt veszek és próbálom összeszedni a gondolataimat. - Az a helyzet, hogy úgy tűnik valaki módosította az emlékeimet. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de szinte biztos vagyok benne. Olyan dolgokra emlékszem, amik nem úgy történtek meg, vagy nem az a személy tette, mint amire én emlékszem. Szeretném visszakapni az igazi emlékeimet. Tudnál nekem ebben segíteni? - Kérdezem reménykedve.
a nem lenne elég bosszantó a lány tapadása, még jó képet is vágnék a dologhoz. Így viszont ugyan rossz szavam az nincs, ellenben az arcomra kiül kissé a nemtetszés. Reménykedhetnék abban, hogy mondjuk le tudom rázni a büfénél vagy valami, de nem megy. A nagy büdös helyzet az, ha segítséget kérnek tőlem, akkor nem tudok úgy tenni, mintha sosem történt volna meg. Nem vagyok sem önző, sem tapló. Más kérdés, hogy az egyéb nem épp előnyös tulajdonságom most épp nem tör a felszínre. Ó, te jó ég, még hálálkodik is. Nem tudom már miképp fogjam rövidebbre azt az időintervallumot, amíg az ő ügyével foglalkozok, de igyekszem abban a negyed órában leredukálni. Ha már a büfénél megfogott a sor, ha már egy helyben ácsorogva is inkább beszélgessünk, mint hallgassuk a kínos csendet, akkor megtöröm én. Talán nem lesz az negyed óra sem és mire leülünk, már itt is hagy. Mennyire adnám, ha így lenne. De általában nem nekem szokott ebben szerencsém lenni, így eleve elvetem a reményt is. Csak pislogok azon, hogy cselezi ki a rendszert. Hé, ez legális? Kérdezem, ezt engedélyezik? Vagyis izé… lopva körbe pillantok, mert valahogy egyből azt gondolom, biztos erre lehet a kísérő tanára is és akkor még a végén rám húzzák, hogy zaklatok egy kisdiákot. Vagy nem? - Te aztán nem adod alá, tényleg fontos lehet neked az a valami. – kénytelen vagyok megállapítani, hogy bizony ezek után tényleg esélyem se lesz levakarni magamról. Na de miért pont tőlem kér segítséget? Oké, értem, hogy a nővére fényezett, de ez nem garancia semmire sem. Esélyes, hogy nem akarja, hogy nyilvántartásba vegyék a problémáját, csak épp nem szeretem a szabályszegést. Csak bólintok, ahogy válaszol, mit is kér. Kérek én is egy hibiszkuszosat, azzal még nem lőttem én sem mellé itt, bár a kávét eleve jobban preferálom minden egyes alkalommal. Esetleg ha már érzek némi gyengeséget, akkor kérek teát, de inkább akkor otthon maradok. Jobb is, hogy leülünk, mert rögtön le is szögezem azt a pár apróságot, ami rögvest szöget üt a fejemben. - Remélem tudod, hogy ez így nem túl szabályos. Nem szeretném megütni a bokám, ha érted. – vágok is hozzá egy fanyar grimaszt, majd csak belekortyolok a teámba. Nem kerül sokba, hogy azt ki is köpjem, ahogy felvázolja a sztoriját. Most erre mégis mit reagáljak? - Ez teljesen biztos? Mármint ezek nagyon komoly vádak és szerintem hivatalból kellene foglalkozni vele, ha igaz.
Kiül Dominic arcára, hogy mennyire a pokolba kíván. Meg tudom érteni. Én sem feltétlenül örülnék, ha egy vadidegen rámakaszkodna az értékes szünetemben, hogy szívességeket kérjen teljesen ismeretlenül. Meg tudom érteni őt, de az sok mindent elárul róla, hogy mégsem küldött el a francba, hanem minden kellemetlen érzésétől eltekintve mégis úgy dönt, hogy meghallgat. Pedig dönthetett volna úgy, hogy nem fog foglalkozni velem, én pedig azt is elfogadtam volna… egy ideig. Mert jelen pillanatban nekem most tényleg ő jelenti az utolsó mentsváramat. - Általában nem szoktam ilyeneket csinálni. Elég szabálykövető vagyok, talán csak egyszer-kétszer voltam büntetőmunkán, akkor is csak azért, mert megfeledkeztem az időről, és tovább maradtam a könyvtárban, vagy többet gyakoroltam és lecsúsztam a takarodóról. - Vallom be, bár kétlem, hogy ezzel sokkal szimpatikusabb lennék a számára. Mindenesetre szerettem volna, ha tudja, hogy ez tényleg egy kivételes alkalom, és őt sem azért akarom belerángatni az egészbe, mert bajt akarok hozni a fejére.
Hamar helyet foglalunk, előttünk ott vannak a teák, és érzem szinte az összes zsigeremben, hogy ez az ügy egyáltalán nem halad jól. Nagyon nem. Rosszul kezdődött, és az sem segít a dolgon, hogy látom rajta, hogy felemelte azokat a bizonyos falakat, amik egyelőre áttörhetetlennek bizonyulnak. -Igen, tudom. - Mondom sóhajtva, és belekortyolok a teámba. -Nem akarlak bajba sodorni, de ha nem derül ki, akkor nem hiszem, hogy neked bajod lehetne belőle. Mármint… ki gondolná, hogy pont hozzád fordulok ilyesmivel? Még az ellenségeim sem sejthetik, hogy ilyen kétségbeesett lépésre szánom el magam. - Próbálom meggyőzni. - Igen, egészen biztos. Nincs bizonyítékom rá, csak az emlékeim, de ennél biztosabb már nem is lehetnék. Majdnem egy évembe került mire eljutottam erre a pontra, mert nagyon sokáig elhittem, hogy mindaz, ami az emlékeimben történt, tényleg úgy történt. - Magyarázom kicsit részletesebben. - A hivatalhoz pedig nem fordulhatok. Nincs bizonyítékom, nem tudom, hogy ki támadott meg igazából, és nem akarom bajba sodorni azt, akit emlékmanipulálással a fejembe ültettek. Márpedig bajba kerülne. Többszörösen is. Csak akkor tudok bármit is tenni az igazi ellenségeim ellen, ha tudom, hogy kik azok. Így viszont… - Nem fejezem be a mondatot. - Tudom, hogy sokat kérek. De nem próbálnád meg legalább? Mintegy kihívásból? - Kérdezem reménykedve.
gészen addig nem áll össze a kép, hogy ez a lány mit akar tőlem, amíg nem beszélgetünk egy kicsit a problémájáról. Azt hiszem, hogy az emberek annyira nem nyitottak, főleg nem itt angolhonban, hogy csak úgy odamenjenek egymáshoz ismerkedni. A gyanúm pedig pillanatok alatt beigazolódik, ahogy kicsit jobban belemegyünk a témába. És szívesen is segítenék neki meg nem is. Azért tartok attól, hogy nem járunk annyira jól a kísérlettel, de saját felelősségére tenné és ebbe úgymond nem lennék vétkes. Csak nem szeretnék mégsem rizikót, hogy esetleg elrontom és nem hogy emlékei, de ép agyi működése se lesz rendesen. A gondolatra is beleborzongok. Mondhatnák igazából nemet is, nem köti a kezem semmi. - Ugye tudod, hogy ezzel nem egy ejnye-bejnye jár, ha nem úgy alakul, ahogy tervezted? - mondom ki őszintén a kételyemet. Nem szeretném, ha bármilyen illúziót ringatna arról, hogy ez mennyire veszélyes is. Meg is értem, meg nem is a kollégáim fellengzősségét, mert tényleg egy rizikós szakma, amit nem mindegy hogy végzünk. Nem tudom, hogy inkább jól esik kiszáradt torkomnak a tea vagy csak az időt húzom vele, de tényleg igyekszem megérteni az ő nézőpontját sem. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy rá, mert ha van egy jó indoka, akkor szívesen kivizsgálná más. Ebben teljesen biztos vagyok, még akkor is, ha közben rengeteg más dolgunk van, amit meg kell oldanunk. - Neked vannak ellenségeid? Mármint... van ötleted arra, hogy ez az egész helyzet miért alakult ki? - akaratlanul is belecsöppenek a kis történetébe, de nem tudok a kíváncsiságomnak megálljt parancsolni. Ha most nem lenne a tea amit kortyolgathatok, akkor biztos lemondó sóhajjal kontráznám magam. - Szóval kaptál hamis emlékeket is? - ez már érdekesebb és erősen átkozom el magam és a pillanatot is, hogy tényleg nem tudok már kihátrálni a felkéréséből, mert annyira nyakig merülök benne. - Azért ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. - még mindig igyekszem húzni a szám és tettetni, hogy nem érdekel a dolog. Pedig ó dehogynem, biztos elég ramaty munkát végzett valaki, ha ennyire azt érzi, hogy az emlékei valósak. Persze nem lehet sohasem tökéletesen oda passzoló, de sziklaszilárdan nem állíthatna ilyet. A fene vigye el a bajával együtt. - Nem szoktam kihívásból csinálni semmit. - a francokat nem. De egyszerűen nem érdekelhet annyira, hogy elvállaljam. - Mégis kiről van szó, egy fontos pozícióban lévő személyről?
Nem tudom mennyire sikerült Dominic lelkére beszélnem, de egyelőre még nem kelt fel a székről és hagyott itt, ami határozottan jó jelnek számít, hiszen megtehetné. Bármikor. Én pedig nem igazán tehetnék ellene semmit és lényegében elveszteném az egyetlen lehetőségem arra, hogy valaha is visszaszerezzem a valódi emlékeimet. Megtehetném azt, hogy választom az egyszerűbb utat és igyekszem mindent elfelejteni, ami azon a nyáron történt, és úgy gondolni rá, mint ami sosem történt meg, de nem, nekem nem az egyszerűbb megoldást kellett választanom, hanem a sokkal nehezebbet, ami sokkal több akadállyal jár, mint ahogy azt valaha sejthettem volna, mint amikor belekezdtem. Arról nem is beszélve, hogy milyen veszélyes játékba kezdtem ezzel… hiszen azok az emberek, akik ezt csinálták velem és Brandonnal, igazából Brandonra utaztak, és nekem csak balszerencsém volt, amiért épp én is belekeveredtem ebbe az egészbe. De így történt, és ezen már nem lehet változtatni, én pedig ismerem magam, és tudom, hogy addig nem fogok megnyugodni, amíg vissza nem szerzem a valódi emlékeimet. - Tisztában vagyok vele. - Mondom meglepően határozottan. - De képtelen lennék csak elfogadni azt, ami jelenleg van. Annyira nem vagyok rá képes, hogy még azt is hajlandó vagyok kockáztatni, hogy az egész rosszul sül el, és csak egy nyáladzó zombi leszek, aki képtelen a gondolkodásra. - Minden egyes szavam komoly, hiszen alapból se jöttem volna el Dominichoz, ha másképp gondolnám. Tudom, hogy milyen nagy rizikót vállalok ezzel az egésszel, de úgy érzem muszáj megtennem.
- Nekem nincsenek. Legalábbis addig nem voltak, amíg nem keveredtem bele ebbe az egészbe. Nem így terveztem, egyszerűen csak így alakult. - Sóhajtok, főleg belegondolva abba, hogy csak azért, mert rossz emberbe szerettem bele, így olyan dolgokba kerültem bele, amibe tényleg nem szerettem volna. - Nem tudom mennyire mehetek bele a részletekbe, de mivel, ha elvállalnád hogy segítesz, akkor majd úgyis turkálnod kell majd a fejemben, ezért nem hiszem, hogy nagyon titkolóznom kéne. - Mondom egy kesernyés kis mosollyal. - Az egész akkor kezdődött, amikor találkoztam valakivel, és beleszerettem. - Kezdek bele a történetbe, eldöntve, hogy talán így egyszerűbb lesz minden kérdésére választ adnom. - Nem untatlak nagyon a részletekkel, nem megyek bele abba, hogy minden jó volt, meg rózsaszín és hasonlók… néhány furcsaságtól eltekintve minden rendben volt, egészen egy bizonyos napig, és itt érünk el a problémám gyökeréhez. - Mély levegőt veszek, mert ezek az emlékek, még mindig kísértenek. - Egy nap, az illető a találkozásunk alkalmával furán kezdett viselkedni, és egyik pillanatról a másikra egy elhagyatott szobába hoppanált velem, ahol mindenféle érzelem és magyarázat nélkül megkínzott. Nem igazán tudom vissza idézni, hogy mennyi ideig voltam abban a szobában, de miután egyszer elájultam, más emberként tértem magamhoz, de akkor már egyedül és a kötelektől megszabadulva. - Kell egy kis szünetet tartanom, mielőtt folytatnám a történet elmesélését, ezért iszok pár kortyot a teámból.
- Ezután megszakítottam vele minden kapcsolatot. Legalábbis úgy terveztem. Azzal nem számoltam, hogy meg fog jelenni a Roxfortban… tanárként. Itt jöhetne az, hogy megtehettem volna, hogy jelentem, és nagy ügyet csinálok az egészből, de… mugliszületésű vagyok, a szüleim soha sem tudták igazán elfogadni azt, hogy varázsolok, vagy vannak egyáltalán ilyen képességeim, nem akartam, hogy az legyen a vége, hogy elzárjanak a varázsvilágtól, ezért inkább tartottam a szám, és igyekeztem őt a lehető legjobban elkerülni. Egy ideig sikerült, de nem sokáig. Egy alkalommal sikerült beszélgetnünk, ahol váltig állította, hogy nem ő volt az aki megkínzott, sőt, őt is velem fenyegették, miközben megölték az összes élő családtagját. Rá kellett jönnöm, hogy azzal, hogy őt szerettem, olyan életbe csöppentem bele, amibe sosem akartam. - Zavartan dobolok párat az ujjaimmal az asztalon. - A kapcsolatunk ezek után sosem tudott helyre jönni, de… így talán érted, hogy miért szeretném titokban kezelni ezt az egészet. Nem igazán illegális az, hogy intim kapcsolatban voltam egy professzorral. Neki pedig nem akarok még több bajt okozni, mikor így is túl sok mindenen ment már keresztül. - Fejezem be a helyzet leírását. - Kérlek… tényleg te vagy az egyetlen esélyem. Nem fordulhatok profikhoz, ha nem akarom, hogy ez kiderüljön, ráadásul nem tudhatom, hogy milyen emberek mozgatják a szálakat a háttérben. Tudnom kell, hogy mi történt valójában, tisztában kell lennem azzal, hogy kik voltak azok, akik ezt tették, ahogy azt is, hogy kiktől tartsam magam távol a jövőben. - Pillantok fel újra a fiúra, kicsit talán kétségbeesetten, pedig igyekszem megtartani a nyugodtságomat.
a meg kellene neveznem, hogy milyen típusú emberek idegesítenek engem a leginkább, akkor talán azt válaszolnám, hogy a kitartóak. Mert mondjon nekik bármit az ember, érveljen szépen, kedvesen, türelmesen, esetleg ingerültebben a végén már, nem változtat semmit a hozzáállásukon és ugyanúgy hajtják az akaratukat. És amikor belátom, hogy egy ilyen emberrel találkoztam, csak egy nagyot sóhajtok és tudomásul veszem, hogy ha nem rázom le szánt szándékkal, mint hogy órára megyek, akkor sehogy sem fogom. Most épp a szünetemet készülök rá áldozni és még mindig nem ígértem neki semmit. Csak egy beszélgetést, azt is időhöz kötve. Nem tervezem megoldani a problémáját most, mert nem rám vall, ha körüljárás nélkül esnék neki. Ezzel engem meg is büntethetnek. De lehet még őt is. - Azért ennyire ne becsüld le a képességeimet, rendben? - szabályosan sértésnek veszem a tényt, hogy ledegradálja a képességeimet. Tudom, hogy ilyet még nem csináltam, vagyis nem ilyen mértékben és nem ennyire... meghatározatlanul. De kellő óvatossággal nyúlnék hozzá a fejéhez, hogy ne sérüljön az ép tudata. Nem hentes vagyok, hanem amneziátor. És ha most ezt nagyon is magamra venném, akkor felkelnék és itt is hagynám. Az a baj, tudja vagy sem, az ilyen kijelentések csak jobban motiválnak arra, hogy megpróbáljam. És ilyenkor átkozom magam, hogy ennyire de ennyire végtelenül maximalista vagyok. Ha most azt mondja, hogy igazából fogalma sincs, hogy mi van, akkor tökön szúrom magam, mert fölöslegesen pazaroltam rá az időmet. Egy probléma feltárásához pontosan kellene tudnom részleteket, hogy mikor történt, mennyire is kell belemásznom a fejébe és merre keresgéljem ezt az emlékszálat. Valamit kellett kapnia helyette, különben azt sem fogjuk megtalálni és az egész hasztalan. De kedves ez a bizalom, ami felém árad tőle. - Valami kézzel foghatóra szükségem lenne. Valamiből ki kell indulnunk, az időre pedig kérlek figyelj oda. - a fő mozgatórugó az, hogy mennyire ássak bele mélyen az elméjébe, hogy megtaláljam azt a galibát, amit keres. De szerencsére nem kell kétszer kérnem, hogy meséljen, mert rendje és módja szerint megered a nyelve. Így kell ezt, máskülönben megköszönném a türelmét és odébb állnék. Megtenném? Titkolózás és hallgatás, a látszólag kétes kimenetelű helyzet után simán. Ahogy azonban jobban belemegy a mesélésbe, olyan érzés lesz úrrá rajtam, ami inkább kellemetlen, mint nem. Amikor a tekintetemet néha körbejáratom, hogy hallgat-e minket valaki, miközben a hideg futkos a hátamon azzal, hogy hallgatom a sztoriját, mert érzem, hogy ezzel az egésszel valami olyanba csöppennék bele, amit nem akarom. Akarok én foglalkozni az ő lelki világával? De közben pedig nem hagy nyugodni a tudat, hogy mi van akkor, ha ő akaratán kívül bajban van? Egy olyan emlékkép miatt, amire nem emlékszik, de valahogy mégis tudja. Többször csak a pohár oldalát kocogtatom, miközben hallgatom. Nem akarok téves és hibás döntéseket hozni. Mondjuk nem is most kell, mert az óráig nem sok idő van hátra. - És ezekre mind akkor hogy emlékezhetsz, ha aztán teljesen új emberként tértél magadhoz? Mi az, amit keresel pontosan? - ez még mindig nem egyértelmű számomra és alighanem kellően tiszta vizet kell öntenünk ahhoz a pohárba, hogy jussunk is előre valamennyit. Ebben az esetben nem gondolhatom félre a dolgot. - Nekem nem lesz bajom belőle?
A felháborodása igazából jogos is lenne, ha a képességeit kicsinyeltem volna le, de nem igazán ez volt a célom. Nem, az a megjegyzésem inkább annak szólt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy milyen kockázatai vannak ennek az egésznek, de ennek ellenére is hajlandó vagyok bármire, hogy visszaszerezzem azokat a nyomorult emlékeket. Nem akarok életem végéig arra emlékezni, hogy a szerelmem kínzott meg, sokkal jobban tudnám elviselni a tényt, ha vadidegenek tették, és sokkal egyszerűbb is lenne lezárnom magamban az egészet. Már amennyire lehetséges az ilyesmit lezárnia az embernek magában, hiszen nem mindennap történik ilyen, hogy megkínozzák. - Nem úgy értettem, hogy lebecsülöm a képességeidet. - Jegyzem meg szelíden, de nem is vagyok hajlandó ezt tovább magyarázni. Talán szerencsém lesz és így az egészet még nagyobb kihívásnak tekinti. Azzal pedig én csak jól járok. - Biztos vagyok benne, hogy képes vagy a feladatra. Ha nem így lenne, akkor meg sem próbáltam volna, nem kockáztattam volna. - Mondom őszintén.
A szavaira csak bólintok és igyekszem mindenbe beavatni, ami csak eszembe jut és ami még belefér abba a kicsi időbe, ami még van a szünetéből. Tényleg nem szeretném a szükségesnél tovább feltartani, és én is tilosban járok, ezért mind a kettőnknek az lenne a legkényelmesebb, ha minél előbb le tudnánk ezt a beszélgetést. Meggyőzőnek kell lennem, és mivel nem tudom, hogy lesz-e több esélyem megkörnyékezni, ezért muszáj lesz most úgy előadnom magam, hogy elérjem nála azt, hogy segítsen. - Az időt sajnos viszonylag nehezen tudom behatárolni. Nagyjából tudom, hogy mikor kezdődhetett, de azt nem, hogy pontosan mennyi ideig tartott, mert akkor már nem voltam teljesen magamnál. - Mondom kicsit szégyenkezve. Nem vagyok erre a pillanatomra túl büszke, ahogy arra sem, hogy ilyen könnyen tőrbe tudtak csalni. - Az új embert arra értettem, hogy megváltoztak a világról alkotott nézeteim. Most már majdhogynem mindenkire gyanakvással tekintek és nem nagyon tudok megbízni senkiben. - Mondom egy kesernyés mosollyal.
- A kérdésedre a válasz pedig egyszerű. Az igazi emlékeimet akarom visszaszerezni, nem azokat a hamis dolgokat, amik mások ültettek a fejembe. Te nem így tennél a helyemben? Nem keresnéd te is az igazságot? - Kérdezem tőle halkan. - Nem. Én nem fogom elmondani senkinek. - Biztosítom komolyan. Már épp kezdenék bele egy újabb meggyőző szövegelésbe, amikor lejár az időm. A fenébe. - Mi a válaszod? Benne vagy? Nem akarom a kelleténél hosszabb ideig rabolni az idődet. - Teszem fel utoljára a kérdést. Ha a reményeim szerint belemegy, akkor hálásan rámosolygok. - Köszönöm. Fel fogom venni veled a kapcsolatot, hogy tudjunk időpontot egyeztetni. - Ajánlom fel neki lelkesen, majd már pattanok is fel, hogy tovább suhanjak a folyosón eltűnve a többi tanuló között, mintha az előbbi dolog, meg sem történt volna.
