römtáncot tudtam volna járni Carol válaszától és ha lett volna időm ezen merengeni, valószínűleg megdöbbentem volna saját magamtól és szégyelltem volna az érzéseimet. Mindig olyan büszke voltam rá, hogy őszinte embernek nevezhettem magam, távol állt tőlem a hazudozás és a ferdítés, nem kerültem el szándékosan a nehéz szituációkat. És most mégis... Nem akartam ezt a kínos beszélgetést Carollal, rettegtem attól, hogy emiatt nem állna többet szóba velem, mert szégyellné magát, haragudna rám vagy egyszerűen csak a vele történtek után ez sok lett volna neki. - Igen... hát... az megeshet, hogy a pult alá estünk, előfordul... De én sem igazán emlékszem - vonogattam a vállam zavaromban, olyan borzasztóan megjátszva a feledékeny másnapost, hogy könnyedén letagadhattam volna a szakmámat. Ez volt életem legszörnyűbb színészi alakítása, csak reménykedni mertem benne, hogy Carolnak ebből semmi sem tűnt fel, jobban lefoglalta a saját kavargó gyomra. Miért kellett ennyit innunk?! - Ő nem lesz csendesebb, Caliban csak ordítani tud. - Legalább erről nem hazudtam neki, Caliban tényleg hangosabb volt egy seregnyi elsős roxfortosnál is. Carol nem tett fel több kérdést az estére vonatkozóan, ha nem gyötört volna a bűntudat az elhallgatott igazság miatt, most megkönnyebbülten felsóhajthattam volna. Azonban nem éreztem igazán jól magamat, tudtam a lelkem mélyén, hogy ez így nem helyén való és hosszútávon nem lesznek jó következményei. Mégsem voltam képes elmesélni neki, hogyan zuhantunk be a pult alá smárolni előző éjszaka. - Tudod mit? Adj egyet, ennél még a halál is csak jobb lehet - nyújtottam a kezem a kis mugli fájdalomcsillapítóért. - Nyugodtan menj el zuhanyozni, az talán segít, addig én csinálok másnapos-barát reggelit. Annyira nem is volt szörnyű a helyzet. Ugye? Lehetett volna ennél ezerszer rosszabb is, Carol akár haragudhatott is volna rám, ez a halvány bűntudat nem is annyira vészes. Igen, igen, így volt a legjobb. Csak ez a rohadt migrén múlna el...