Merlin visszeres bal vádlijára, mi ütött belém? Az egy dolog, hogy a múltkor beleegyeztem egy buliba Dantéval, a kínos viselkedésem ellenére még jól is éreztem magam. Ez még nem jelent semmit, csak egy alkalom volt, amibe pusztán kedvességből beleegyeztem. De hogy ezt másodszorra is megtegyem... katasztrofálisan hangzik. Komolyan jól éreztem magam azon az estén. Megismertem Dante zenekarát, nagyon rendes srácok voltak, akik örömmel fogadtak a körükben, még a nagyon nyilvánvalóan mardekáros sálam és a vezetéknevem ellenére is. Egész biztos vagyok benne, hogy közülük egyik sem zöld-ezüst színekben pompázott a roxfortos évei alatt, de nagyon lelkesek és kedvesek voltak. Azzal üdvözöltek, hogy "ó, szóval te vagy Carol", ami arra engedett következtetni, hogy már hallottak rólam. Erről nem igazán tudtam, mit gondoljak. Meghallgattam őket zenélni, aztán velük maradtam a buliban is, pedig az utóbbi időben még kevésbé vagyok nagy partiarc mint ezelőtt voltam. Hiába próbálkoztak, nem tudtak sokmindenre rávenni. Elkortyolgattam egyetlen koPtélt az egész este folyamán, beszélgettem velük, ha odajöttek pihenni, de inkább csak figyeltem őket. Nem tudom, miért hívott meg Dante ezek után még egyszer, de nagyon gyorsan beleegyeztem. Talán most a hangulatom is jobb lesz, tettem róla előre egy fél füves cigi elszívásával. Utána persze jól befújtam magam parfümmel, nem kell érezniük rajtam az állatkerti pálmaház szagát, nehezen magyaráztam volna ki magam.
ulit szerveztünk a srácokkal. Ezúttal nem készült fellépni a zenekarunk, mint legutóbb, csak a vizsgaidőszak végét akartuk megünnepelni, mert Merlinnek hála mindannyiunknak sikeresen végződött. A pénzügyi jog és közigazgatási jog tárgyakon kívül mindenből K-ra vizsgáztam, bár szokás szerint nehezen tudtam elfogadni, hogy két kurzus éppen csak meglett. Nem szerettem, ha valamiből nem hoztam ki a maximumot, a legutálatosabb tantárgyat is jól akartam teljesíteni és képtelen voltam elfogadni, hogy nem robotnak születtem, nem nyújthatok mindenből tökéletest. Sokat segített a megismételt PJ vizsga elfogadásában - mert igen, duplán kellett mennem belőle és ezt nagyon szégyelltem - a mostani sikerdarabunk premierjére érkező minden kritika. Méltatták a darabot és főként engem az egyik főszerepben, a siker megkönnyítette az élet más területén megélt kudarc miatti düh elpárolgását. Tudtam, hogy nem kéne ilyen apróságokon fennakadnom, hiszen az életben nem ezek a nagy problémák, de ha ezzel próbáltam nyugtatni magam az éppen olyan volt, mint azt mondani egy depressziós embernek, hogy legyen inkább boldog. Ma este viszont minden a legnagyobb rendben volt. Asztalt foglaltunk a srácokkal egy hangulatos bárban, ahova elhívtam Carolt is. Legutóbb, mikor elrángattam magammal, az elején megfogadtam, hogy soha többet nem kérem ilyesmire, mert bűntudatot éreztem. Úgy láttam, hogy nagyon feszélyezi a helyzet és biztos én voltam vele túl erőszakos, csak miattam ült ott, amikor inkább máshol szeretett volna lenni. Aztán szép lassan feloldódott, a végén már jól elbeszélgetett a barátaimmal is és egy italt is elfogadott tőlünk. Úgy döntöttem, adok még egy esélyt a dolognak, mert én szerettem volna jól érezni magamat vele a színházon kívül is. A Heliosban minden olyan simán ment, a színpadon úgy dolgoztunk együtt, mintha világ életünkben ezt csináltuk volna, a színfalak mögött pedig régi barátokként ugrattuk egymást, sokat beszélgettünk a próbák között, és persze ott volt a Frida-Bertie projektünk is. Még előző nap megadtam a bár címét Carolnak, szívesen odakísértem volna én magam, de be kell vallanom, nem volt bátorságom elmenni érte az otthonába. Mire ő megérkezett, én már negyed órája ott voltam, éppen a mojitomat kortyolgatva tárgyaltam ki az egyik jogász szaktársammal, aki történetesen a zenekarunk bőgőse is volt egyben, hogy mekkora hatalmas szemetek a közgáz tanszéken. Azonban amikor megpillantottam Carolt az ajtóban, azonnal felpattantam, szinte magamra borítva az italt és elé siettem. - Szia - vigyorogtam rá. - Mit iszol? Néhányan már itt vannak amúgy, nagyon örülni fognak neked. Kivéve, ha szerinted a közgáz profok cukik, mert akkor muszáj hazamenned...
Sokáig élt a fejemben annak az estének az emléke. Napokig kattogtam rajta, hogy mi mindent csinálhattam volna másképpen, hogy lehettem volna az elejétől fogva nyitottabb, lazább és barátságosabb, és hogy milyen katasztrofálisan sikerült az egész, hiába alakult minden szépen a legvégére. A nagyrészét akkor is elrontottam és biztos voltam benne, hogy Dante soha többet nem akar majd elhívni a barátaival, mert akkora nagy szerencsétlenség voltam. Teljesen érthetőnek találtam. Aztán valami érthetetlen oknál fogva mégis elhívott még egyszer. Az utóbbi hetekben nem beszéltünk sokat, csak abban a pár percben, amíg szabadok voltunk két jelenet között. Nem éreztem azt, hogy a múltkori alkalom után bármi változott volna, ugyanolyan szívesen beszélt velem, én pedig talán még jobban kerestem a társaságát mint előtte, de azt nem gondoltam volna, hogy újra fog próbálkozni. Bár nem ellenkeztem egy pillanatig sem, úgy vágtam rá az igent, mintha ingyen füvet ajánlott volna fel. El nem tudom mondani, mennyire izgatott voltam a következő napokban. Bertie teljesen rám is szállt, folyton megjegyzéseket tett és kiröhögött, ami rettentően bosszantott, de csakis azért, mert tudtam, hogy teljesen igaza van és nagyon jól ráérzett, mikor mire gondoltam éppen. És persze az sem segített, ha visszavágtam Fridával. Az utolsó napon már semmi nem érdekelt, csak terveztem az estét, hogy mit csináljak, mire számítsak, mit akarok, hogyan kell viselkednem, mindent. Soha életemben nem stresszeltem így rá semmire, mint most erre, ez nagyon nem én voltam. De valamiért iszonyú fontosnak tűnt, hogy minden tökéletesen alakuljon. Tétován álltam meg a bár ajtajában, amikor megérkeztem, a tekintetem rögtön Dante után kutatott. A hely egyébként nagyon kellemesnek és barátságosnak tűnt, nem is éreztem itt feszélyezve magam. Mikor kiszúrtam Dantét, már ő is látott engem, és akaratlanul is széles mosoly költözött az arcomra, ahogy elindult felém. - Szia! Szerintem elsőre kezdjünk egy lightosabb vodka-naranccsal, nem akarok rögtön abszinttal nyitni. -Hogy a vodka-narancs nem lightos? Hát, kinek mi. -Nem ismerek egy közgáz professzort sem, de biztos vagyok benne, hogy nem cukik. Már a közgáz is borzasztóan hangzik. Hogy sikerültek a vizsgáid? Elég sokat stresszeltél rajtuk. -Nem tudom, miért ömlött így belőlem a szó, igazán visszafoghattam volna magam.
arol egész kisugárzása másnak tűnt, mint legutóbb. Akkor a testtartása, a hangja - már amikor megszólalt -, mindene arról árulkodott, hogy feszélyezi a helyzet. Most vidámnak láttam és sokkal lazábbnak, aminek nem tudtam az okát, de nem is akartam firtatni. Csak az számított, hogy látszólag szívesen csatlakozott a társaságunkhoz... hozzám. - Csak egy vodka-narancs? Azt hittem, legalább egy bubis vizet bevállalsz - vigyorodtam el. - De megértem a laza indítást, úgy hallottam, az oroszok nem bírják túl jól az alkoholt. Igazából nem tudtam, hogy Carol mennyire nevezhető részben orosznak. Az apjának még a neve is olyan volt, mintha egy Tolsztoj-regényből lépett volna elő, de mivel köztudott tény volt, hogy az Azkabanban is ül egy Dolohov Voldemort támogatásáért, így valószínűleg már rég Angliához kötődtek. Egyelőre azt még nem volt alkalmam kideríteni, hogy Carolra mennyire igazak az orosz sztereotípiák a vodkát illetően, de ez az este erre is remek alkalomnak bizonyult. Arra pedig inkább nem is akartam gondolni, hogy ki az apja, mert elég vegyes érzéseim voltak Mr. Dolohovval és a családjával kapcsolatban és nem szerettem volna, ha ezek árnyalják a Carolról alkotott véleményemet. - A közgáz tényleg borzasztó - helyeseltem. - Van az akadémián egy pasi, aki közgázt tanult, de amint lediplomázott, gyorsan átjelentkezett táncművészetire. Szerintem egy életre megsebezte a közgazdaságtan tanszék... Igazából ezt csak onnan tudtam, hogy Shacklebolt egyszer egy egyetemi bulin atomrészegen elmesélte nekem a fél életét. Nem voltam rá kíváncsi, de nem tudtam levakarni magamról, pedig végig attól rettegtem, hogy le fog hányni, csak akkor szállt le rólam, mikor végre sikerült felszednie egy elsőéves csajt. - Hát... tűrhetően - vontam meg a vállam zavartan. Szégyelltem azokat a siralmas jegyeket, de gyűlöltem a hazugságot, így nem vitt rá a lélek, hogy letagadjam őket. - Kettő nem lett túl fényes, a többi K. Annak a kettőnek annyira nem örülök, de most már mindegy, azt hiszem... Közben elindultunk Carollal a pult felé, hogy rendeljünk neki egy vodkanarancsot, nekem pedig egy második kör mojitót.
Mondhatnám, hogy a fű segített rajtam, de hazugság lenne. Előző alkalommal is elszívtam egyet, lenyugtatott, de attól még nem lettem tőle hirtelen extravertáltabb a szokásosnál. Most könnyebb dolgom volt, már nem tartottam Dante barátaitól, akik végtelenül kedvesek és jófejek voltak velem, és úgy vettem észre, hogy most Dante miatt is lelkesebb voltam, mint ezelőtt. - Hú, azt már nem merem, a buborékoktól mindig nagyon hamar berúgok, így sajnos nem ihatok bubis vizet. És igazad van, tényleg nagyon nem bírjuk, apám is egy korty sörrel már kiüti magát. Nem szeretnék a sorsára jutni, úgyhogy megmaradok a vodka-narancsnál, utána jöhet a még lazább abszint. -Mindezt igyekeztem olyan faarccal előadni, mintha most is a színpadon lennénk és ezt teljesen komolyan gondolnám. Azt jobb, ha nem tudja, hogy apa szerintem egy üveg vodkát is alig érez meg, mert annyira orosz. Én azért már nem voltam ennyire strapabíró, de azért nem panaszkodhattam. Nem ütött volna nagyon szíven, ha szóvá teszi, milyen véleménnyel van apámról. Egy politikus gyerekeként hozzászokik az ember az ilyen megjegyzésekhez és nem is tudtam hibáztatni senkit azért, mert megvolt a maga véleménye. Kivéve, ha Briggs-párti volt, azokat szívesen megsimogatnám bármikor egy nagyobb darab szögesdróttal. - Van egy táncoló közgazdászotok? -nevettem fel. -Nagyon érdekes jószág lehet, de igen, szerintem is megsebezte az a szak és soha nem fogja kiheverni. -Nekem eszem ágában sem volt ilyen szakra jelentkezni. Idén nem is akartam elmenni, majd jövőre, de hogy akkor sem választom a közgazdaságtant, az olyan biztos, mint ahogy én itt állok. - Ugyan már, azok teljesen jók! -mosolyogtam rá. -Kit érdekel, hogy lett kettő, amelyik nem sikerült olyan fényesen? Ha nem azzal akarsz később igazán foglalkozni, akkor meg főleg nem számít. Örülj a sok K-nak, megdolgoztál értük. -Néha nekem is nehezemre esett elfogadnom egy-egy jobb jegyet, de csak akkor, ha tudtam, hgoy ennél sokkal többet is ki tudnék hozni magamból. Például idén is borzasztóan álltam mindenből az első félévemhez képest, de a RAVASZ vizsgákra már próbálom összeszedni magam. A pulthoz érve köszöntem a másik srácnak, aki már ott volt, mielőtt felültem volna a bárszékre Dante mellé. És mivel szomjas is voltam, ezért a kikapott vodka-narancsnak a felét ott helyben ki is ittam, mintha csak egy kis almalé lett volna.
etszett ez a sokkal lazább Carol. Mármint... mindig tetszett Carol, de örömmel töltött el, hogy láttam rajta ezt a fesztelen boldogságot, aminek eddig legfeljebb a színházban voltam szemtanúja, de ott sem így. Rengeteget viccelődtünk és beszélgettünk a próbák között, ebédszünetben néha elmentünk közösen kajáért vagy kávéért az Abszol úton, de az nem ugyanilyen volt. Mindig akadt társaságunk vagy valamilyen dolgunk, nem csak úgy együtt lógtunk, mint most. Persze a legrosszabb az egészben anyukám volt, aki a legváratlanabb pillanatban bukkant fel mindig és elkezdett fényezni Carol előtt. "Dante ilyen okos, Dante olyan ügyes, Dante nagyon kedves, Dante nagyon jó fiú és testvér, Dante egy igazi főnyeremény, ugye milyen jól áll ez a jelmez Danténak?" és még sorolhatnám. Nagyon kínos volt, de mit tehettem volna? Anyu a fejébe vette, hogy... igazából én sem tudtam pontosan mit vett a fejébe, de bárcsak letett volna róla, el tudtam volna ilyenkor süllyedni szégyenemben... Biztos Carol is nagyon gáznak találta. - Akkor tényleg jobb lesz, ha elzárjuk előled a bubis vizet, véletlenül sem szeretném, ha teljesen kiütnéd magad. Mi egy nagyon visszafogott társaság vagyunk, nem szoktunk ilyen bűnbe esni. - Ha úgy vesszük, tényleg visszafogott társaság voltunk, mert túl sok vizet nem zavartunk takonyrészegen sem. Egyetemisták voltunk, nyilván szerettünk inni és szórakozni, néha az árokba dőlés fázisáig, de nem találtam ebben semmi kivetnivalót. Ettől függetlenül nem voltunk egy balhés társaság, legfeljebb énekelve végighaladtunk Londonon vagy beestünk a pult alá, nem álltunk le mugli autókat szétverni vagy bármi ilyesmi. - Tényleg van egy táncoló közgazdászunk, aki mellesleg Kingsley Shacklebolt fia. Amúgy jóarc, csak állandóan részeg vagy fehér az orra... hát nem a porcukortól, a párkapcsolatai meg enyhén szólva is rövid életűek és botrányosak. De rendes ember amúgy, csak kicsit túlzásba viszi a partizást. Mondjuk sok ilyet ismerek... - Tudtam, hogy nem az az általános, ahogyan én álltam a továbbtanuláshoz. Még a szüleim is azt mondták, hogy néha el kéne engednem magam és túl komolyan veszem a tanulást, de én úgy éreztem, hogy semmit nem lehet túl komolyan venni. - Tudom, de azért jobban örültem volna, ha azok is jól sikerülnek - vontam meg a vállam. - Ismersz, nem szeretek hibázni. A próbákon is ugyanez a maximalizmus jellemzett, sokan ezért nem szerettek együtt dolgozni velem. Ha nem éreztem elég jónak a jelenetet, újra és újra el akartam próbálni, ha én rontottam el, ha mások, az nem számított. És persze nehezen viseltem, amikor én hibáztam, a vizsgaidőszak alatt emiatt gyakran vitatkoztunk Eggsyvel az új darabja próbáin. A pultnál Carolnak kértünk egy vodka-narancsot, nekem még egy mojitót. Én épp csak belekortyoltam az italomba, mire Carol már kiitta a pohara tartalmának a felét. Döbbenten pislogtam rá, a múltkori eset után nem éppen erre számítottam tőle. Minden rosszindulat nélkül feltételeztem róla, hogy valószínűleg nem egy nagy partiarc és alapvetően nem is jár el túl gyakran, nem iszik túl nagy rendszerességgel. Erre úgy hörpintette fel a vodkát, mint más az ásványvizet... - Tudod mit? Lehet megbirkóznál a bubis vízzel is - nevettem. - Én a vodkától különben mindig nagyon kikészülök. Még a Roxfortban volt vele egy nagyon kellemetlen élményem a Szükség Szobájában, azóta óvatos vagyok...
Iszonyú cukinak találtam az anyukáját, olyan lelkesen beszélt mindig a drága kisfiáról. Ő volt az első és egyetlen olyan ember, akit nem irigyeltem emiatt. Sokszor gondoltam arra, hogy mennyire örülnék neki, ha az én anyám feleannyira szeretne mint Dantét az övé vagy mint Alinát Frida, de itt nem tudtam irigykedni. Hiszen én magam is egyetértettem Mrs. Fortescue minden egyes szavával. Dante megérdemelte azt a rajongást, amit az anyukájától kapott. - Ez igazán megnyugtat, mert én is szeretnék olyan jó lelkű, ártatlan virágszál lenni, mint amilyenek ti vagytok -nevettem. Ha valamitől távol álltam, az az ártatlan virágszál volt. Nem hiszem, hogy ez a kifejezés használható lenne egy olyan emberre, aki bárkinek kérdés nélkül felgyújtja a haját, ha nem tetszik neki, ahogy viselkedik. Kár, hogy Eustace barátunk kopasz volt mint egy tojás, így őt nem tudtam megpörkölni egy kicsit, legfeljebb a füleit, de az nem lenne olyan szórakoztató. - Azért az nem semmi, ha Kingsley Shacklebolt fiából ilyen partiarc lett. Mondjuk nem mindenhol igaz, hogy amilyen az apa, olyan a fia, az én öcsém különbözőbb nem is lehetne apánktól. -Nem sokat beszéltem a családomról, mert mindig politikába csapott át a dolog, akárkivel is beszéltem. Persze ez alól kivételt képeztek a barátaim, ők nyilván nem jöttek volna ilyesmivel. Hunter mondjuk félt annyira apától (nem tudom, miért), hogy gondolni se merjen rossz dolgokra, Alina meg jól ismerte őt, mivel sokszor töltött nálunk hosszú napokat nyaranta. Dante mellett valamiért nem féltem az ítélkezéstől. Nem olyan srácnak tűnt, aki ezt felhozná. Mosolyogva forgattam a szemem a válaszára. - Igen, tudom, néha teljesen kikészítesz vele. De éppen ez tesz emberré, hogy hibázol. Nem hinném, hogy tökéletesnek lenni akkora siker lenne. Nem tudom, hogy hallottál-e már a hedonista taposómalomról, de az a lényege, hogy az ember hiába éri el a kitűzött célját, azzal nem szerez magának hosszútávon tartó elégedettséget vagy örömet, csak pillanatnyit, aztán hajt tovább a következő és a következő és az azutáni szintek felé. Ilyen az adrenalinfüggőség is. Én is sokszor gondolok erre, amikor valami nagyon kiborít, mert nem úgy sikerült, ahogy akartam, hogy legközelebb újra megpróbálhatom, a világ nem dőlt össze, és ha egyszer tényleg elérem, akkor úgysem fogja azt a boldogságot hozni nekem, amit várok tőle. -Elhallgattam és pár másodpercig pislogtam csak Dantéra. -Wow, nagyon belemerültem. Egy kibaszott filozófus vagyok, csapj le nyugodtan. Nem értettem a problémáját, a fele csak narancslé volt, alig éreztem meg benne a vodkát. Ha színtiszta alkohol lett volna, egész biztosan nem hörpintem fel úgy mint kisgyerek a kakaót, ennyire nem volt jó a belem, bár valljuk be, a kajaadagjaimmal nagyon kiképeztem. - Ó, ez jó kis sztorinak hangzik, hadd halljam -vigyorogtam rá. -Szegény Szükség Szobája, miket nem láthatott már...
a nagyon igyekszel és sok időt töltesz velünk, talán eljuthatsz a mi szintünkre. De nem vagyok benne biztos, a mardekárosok reménytelenek. - Sosem érdekelt igazán a házak közötti rivalizálás. Én griffendéles voltam, a tesóim más házba jártak, anyukám hugrabugos volt, apukám hollóhátas, mi amolyan vegyes család lettünk. Mardekárosokkal valóban nem lógtam együtt, amíg a Roxfortba jártam, de ez valószínűleg nem az egyenruhájuk színe miatt alakult így. És Carol amúgy sem olyan volt, mint a mi évfolyamunkra járó mardekárosok, pedig a Dolohov név hallatán az ember nem éppen azt várta, hogy még a színház takarítónőivel is végtelenül jófej lesz. Anyáék mindig mondták, hogy ne legyek előítéletes, még akkor sem, ha látszólag minden okom megvan rá és Carol is ezt igazolta. Aranyvérű volt, nagyon jómódú családból, politikus apával és mégsem nézett le senkit, vagy akit igen, azt nem a származása vagy éppen az anyagi helyzete miatt - Eustace-ot ki nem állhatta, míg a hajléktalankülsejű Bertie-vel minden egyes nap együtt cigiztek a művészbejárónál, mint két barát. Egészségesen sznob volt persze, de engem ez nem zavart, én sem vettem fel akármilyen ruhát vagy jelen esetben nem ittam volna meg a legolcsóbb kutyapisi ízű sört a bárban. - Még nem is láttam az öcsédet. Ő nem szeret színházba járni? - Nem ismertem a családját nagyon közelről, de már rengeteg előadáson láttam Mr. Dolohovot és a feleségét, őket elég nehéz volt nem észrevenni. Kitűntek a tömegből, noha nem voltak harsányak semmilyen értelemben. Carol öccse viszont sosem tartott velük, nem tudtam, hogy ennek mi lehet az oka, hiszen a beszélgetéseinkből azt szűrtem le, hogy kifejezetten jó kapcsolatot ápol a testvérével. - Azta... - pislogtam döbbenten, mire a monológja végére ért. Nem éppen ilyen kimerítő válaszra számítottam tőle, mikor éppen a vizsgáimról hisztiztem neki. Az emberek általában vagy témát váltottak vagy csak a szemüket forgatták, hogy ne stresszeljek már annyit, ilyen választ még az életben senkitől sem kaptam és nem is egy bárpultnál ülve számítottam rá. - Biztos, hogy titokban nem vettél fel néhány filozófia kurzust? De azért lehet benne valami igazság, tényleg sosem elégedett az ember a már elért sikerekkel, mindig kell az újabb és újabb. Ezért jó a színház, ott sosincs megállás, mindig újat kell mutatni, fejlődni, alkalmazkodni. Szeretem, hogy nem lehet belefásulni. Belekortyoltam az italomba, mielőtt elkezdtem volna a történetet. Nem volt igazán különleges, nem tartoztam azok közé, akikkel nagyon vad dolgok történtek az iskolában. Néha berúgtam, mint mindenki, voltam másnapos, fogadásból bementem éjszaka a Tiltott Rengetegbe (azért nem olyan mélyen a fák közé, csak pár percnyi gyaloglás volt a szélétől és közben majdnem bepisiltem a félelemtől), kijártam néha takarodó után a klubhelyiségünkből. De ezt minden átlagos diák csinálta. - Ó, igazából nem olyan nagy sztori. Volt egy szülinapi buli a Szükség Szobájában mikor még hatodikos voltam, előtte sosem ittam töményet és nem akartam lúzernek tűnni, szóval benyakaltam három vodka-szódát, mert akkor nagyon menőnek éreztem tőle magamat. Hát... képzelheted a végeredményt, úgy kellett visszacipelni a Griffendél-toronyba. Azóta persze komoly, érett felnőtt lettem és véletlenül sem innék csak azért, mert mindenki más is iszik - vigyorogtam. - Tudok mértéket tartani, mindig olyan mértékletes vagyok, mint Avery prof, ha kávéról van szó.
- Ezzel ha akarnék, se tudnék vitába szállni. Tényleg menthetetlenek vagyunk, de már elfogadtam a sorsomat mardekárosként. -Soha nem érdekelt, ki melyik házba tartozik. A két legjobb barátom és az öcsém ishugrabugos volt, a kedvenc tanárom a Hollóhátat vezette, Lestrange prof, akié a Griffendél volt, megtanította, hogyan védjem meg magam pálca nélkül, az erőszaktevőm pedig velem egy házban és egy kviddicscsapatban volt, amíg meg nem ölette magát. Nem érdekelt a házkupa, nem érdekeltek a pontok, a rivalizálás és az sem, hogy milyen sztereotípiákat aggattak rá a Mardekárra. Pontosan értettem, hogy miért éppen oda osztott be a Süveg, bár olykor megkérdőjeleztem, hogy biztosan a legjobb választás volt-e, a lelkem mélyén tudtam, hogy ott a helyem. Ha valaki azért elítélt, mert zöld sálat hordtam télen, azt még jobb is, hogy kizárom az életemből. - Nem tudom, mostanában eléggé más világban él. Régebben eljárt velünk néhányszor, de nagyon magának való, nem szereti ezt a sok embert és a figyelmet, amit apa mindig kap. Szívesebben marad otthon, pláne, amióta anyánk lelépett. Őt sokkal jobban megviselte az egész, mint engem. -Megvontam a vállam. -Azért majd egyszer elrángatom magammal, jó lenne, ha ő is látna majd a színpadon. -Nagyon szerettem Alexet és nem hibáztattam, amiért nem akart égető tekinteteket érezni magán pusztán azért, mert apa politikus, de azért kissé rosszul érintett, hogy még nem jött el egy előadásomra sem. Szerettem volna, hogy büszke legyen rám, amilyen én is voltam rá. A megjegyzésére és a saját viselkedésem miatt érzett zavartól elvörösödött az arcom. Nem baj, majd a vodkára fogom, attól úgyis ki fogok pirulni, majd azt mondom, hogy emiatt volt. Igen, ez tökéletes megoldás. - Igen, én is ezért szeretem annyira. Egész biztosan nem tudnék monoton irodai munkát végezni, sőt, igazából semmi mást sem a színházon kívül. Ha ez nem lenne... hát nem tudom, mit kezdenék az életemmel. Őszintén. -Mindig szorongással töltött el régebben a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha nem megy majd a színház, ha kiderül rólam, hogy csapnivaló színésznő lennék, és más munkát kellene magamnak keresnem. Tényleg nem tudtam, mihez foghatnék, semmi iránt nem éreztem ilyen szenvedélyt. A hasonlatán muszáj volt nevetnem. - Igen, tudom, milyen mértékletes Avery prof a kávéval. Amikor a színjátszót vezettem, volt, hogy egész napokat töltöttem el vele azon agyalva, mit hogyan kéne csinálnunk ezen meg azon a projekten, és már attól rosszul lettem, hogy csak néztem, mennyit iszik. Csodálkozom, hogy nem kapott még koffeinmérgezést. Én ennél sokkal mértékletesebb vagyok. -Hogy ezt a kijelentésemet alátámasszam, kiürítettem a poharam másik felét is, és kértem egy másodikat a pultostól. Nem terveztem ennyivel letudni a mai ivászatot.
épzelem, milyen lelki törés lehetett a Mardekárba kerülni - forgattam a szemem. - Gondolom, nálatok elvárás a családban, hogy mindenki hugrabugos legyen. Úgy hallottam, sok aranyvérű családnál még mindig kiemelt fontosságú volt, hogy a gyerekeik a Mardekárba kerüljenek. Nem értettem, nem sok értelme volt ennek a tradíciónak, különösen azért, mert már nagyon régóta nem csak aranyvérűek mászkáltak az iskolában zöld-ezüst színekben. Apukám sokat mesélt a régi időkről, amikor még tényleg számított a származás, nagyon örültem, hogy nekem nem abban a közegben kellett élnem. De valószínűleg volt igazság abban, hogy a régi varázslócsaládok értékrendje nem sokat változott azóta, persze Dolohovék akár kivételt is képezhettek. Követtem a napi politikát, tudtam, hogy Mr. Dolohov éppen Hermione Granger kampányában vesz részt és elég progresszív nézeteket vallottak, de az egy dolog, hogy mit mond a médiában és otthon mit csinál. Ezt csak Carol és az öccse tudhatták. - Elhiszem, nekem is mindig nagyon jó érzés, mikor a tesóim eljönnek megnézni egy előadást. De persze érthető az öcséd hozzáállása, nem lehet egyszerű, ha mindig téged bámulnak az apád miatt. Engem tuti nagyon zavarna, nem is tudom, hogy te hogyan bírod ezt a figyelmet és a kéretlen megjegyzéseket... - Ebben nőtt fel, biztos ennyi volt a titka, de tényleg hihetetlennek tűnt, hogy nem frusztrálja. Engem borzasztóan zavart volna, ha nem hagynak minket békén, mikor a családdal közösen szeretnénk eltölteni a szabadidőnket, azt pedig végképp nem viseltem volna el, ha valaki becsmérelni kezdi az apámat a munkája miatt. Nem mintha ettől félnem kellett volna, apura legfeljebb annyi kritika érkezhetett, hogy túl hamar elfogyott a cukrászdában a sütőtökös fagyi, ami évek óta közönségkedvenc volt. - Lehetnél hivatásos alkoholista - mutattam nevetve a poharára. - De amúgy tényleg megértem, én is a színházban érzem magam a legjobban. Persze ott van a jog is, azt is nagyon szeretem és jó lenne önkénteskedni egy környezetvédő szervezetnél, ha megszereztem a diplomámat, de azért mindig a színház lesz az első. El sem tudom képzelni anélkül az életemet. Nem tudtam cáfolni, hogy Carol mértékletesebb, mint Avery prof, ha kávéról volt szó. Sajnos ezt nem sorolhatta az érdemei közé, mert Avery profnál nem volt nehéz mértékletesebbnek lenni, hozzá képes Eggsy Fudge is a "testem egy templom" elvet vallotta, pedig nem egyszer végignéztem, hogy a reggel nyolcas próbákon teás bögrébe töltögette magának a vörösbort. - Néha én is féltem, hogy ott öli meg magát a szemem láttára egy kávétúladagolással - ingattam a fejem. - Ő is egy elég speciális hópihe, nem? Nem irigylem a feleségét, biztos ideggörcsöt kap ezektől a hülye szokásaitól.
- Hát, a nyakamat tenném rá, hogy apám is mardekáros lett volna, meg a felesége, Fiona is. Anyám az volt, azt tudom. Viszont az öcsém hugrabugos, és szerencsére a kretén öreganyámon kívül senkinek sincs vele problémája. -Nagyanyám egy más kategória volt. Mondhatjuk azt is, hogy teljesen bolond volt az öreglány, de úgy istenigazán. Mondjuk karácsony óta nem kellett látnom őt, azt hiszem, erőteljesen megsértődött rám, amiért képes voltam nyakon önteni egy pohár vörösborral és még egy pofont is kapott tőlem. Nem voltam rá büszke, az ember nem csinál ilyet a nagyszüleivel, de ha csak visszagondoltam arra, amit akkor művelt, elöntött a harag és hirtelen jogosnak éreztem azt, amit tőlem kapott. Megvontam a vállam, miközben a poharamat forgattam a kezemben. - Alex soha nem élvezte ezt, az igaz, én viszont nagyon is. Régebben nem volt itt nekem a színház, legfeljebb a színjátszókör, de az nem volt elég. Szórakoztatott, ha az elcseszett bálokon előadhattam magam olyannak, amilyen nem voltam soha sem. A legtöbb arisztokrata család, akikkel nem vagyunk túl közeli kapcsolatban, meg van győződve rólam, hogy nagyobb sznob vagyok mint bármelyikük, buta mint egy fadarab, várom a szőke herceget és alig várom, hogy rengeteg fiúgyermekkel gazdagítsam a legnevesebb varázslócsaládokat. Kiskorom óta csinálom nekik a műsort ezzel, pusztán azért, mert nincsen jobb dolgom egy bálon. Utálok ott mindenkit, aki nem családtag, a normálisakat mindet kitagadják. Szóval... ennyi. Megtanultam a legtöbbet kihozni abból, amit a családnevemmel kaptam. -Lehet, hogy ez nem festett túl jó képet rólam, de nem akartam hazudni, Danténak semmiképpen nem. Azt akartam, hogy pontosan olyannak lásson, amilyen vagyok, mert nem volt szükségem egy nagy pofára esésre. Mérhetetlen boldogságot éreztem attól, hogy Danténak is ilyen fontos volt a színház. Nem tudom, miért igazán, talán csak a hülye kis fantáziáimat segített megtartani, hogy még hetven évesen is mi leszünk a legjobbak a Helios színpadán. Ez valamiért hihetetlen boldoggá tett. - Én sem, bár lehet, kéne valamit tanulni is mellé majd az akadémián. Mármint a színművészetire egész biztosan elmegyek, de... lehetne mellette más is, nem? Egy kis életbiztosításnak. -Életbiztosításnak ott volt az örökségem, ami elég lett volna arra is, hogy ha nyolc gyereket szülök, akkor mindegyik egész életét luxusban élheti majd le, de nem akartam erre alapozni az életemet. Majdnem felment az orromba a vodka-narancs, ahogy Avery feleségét említette, annyira kellett nevetnem rajta. - A felesége? Úgy érted, Lestrange prof? -röhögtem. -Ne mondd, hogy te nem tudod...
kkor a nagymamád az a tipikus aranyvérű öregnéni? - Igazából nem tudtam pontosan, milyen egy tipikus aranyvérű öregnéni, de voltak elképzeléseim. Többnyire csak könyvélmények és színdarabok alapján, ez a karakter több helyen megjelent, a sznob, mindenkit lenéző, mindenen problémázó, méregdrága bundakabátban vonuló aranyvérű öregasszony. Talán Carol nagyanyja is ilyen lehetett. Az én nagyszüleim tündérek voltak, persze az aranyvérűtől is elég messze álltak, nem mintha ez bárkit is érdekelt volna a családunkban. Figyelmesen hallgattam Carol minden szavát. Nem gondoltam volna, hogy így viselkedett egy számomra teljesen ismeretlen közegben, de nem tudtam elítélni ezért. Nem értettem, mert képtelen voltam átérezni mind az aranyvérű nőkre nehezedő terhet, mind azt, hogy őt szórakoztatta ez a színjáték - számomra nem volt ugyanolyan, mint amit a színpadon tettünk -, de nem is ítéltem el érte. Nekem halvány fogalmam sem lehetett arról, milyen érzés az ő bőrében lenni. Talán én is ezt tettem volna, ha úgy kell felnőnöm, mint neki. - És ezt komolyan elhiszik neked? Mármint hogy egy buta liba vagy, akinek minden vágya, hogy aranyvérű gyerekeket szüljön a férjének? - ráncoltam a homlokom. Egyszerűen nem tudtam elképzelni Carolt másnak, mint amilyennek megismertem őt. Többféle szerepben láttam már a színpadon (a buta libáéban még pont nem, Carol nem az a karakter volt, akinek ilyen szerepet adtak volna a rendezők), nyilvánvalóan akkor sem a saját személyiségét adta, de valahogy sosem bírtam volna igazán elhinni róla, hogy üresfejű és csak egy jó házasság érdekli. Természetes intelligencia áradt belőle, részben a személyisége, részben a neveltetése miatt, az ilyesmit lehetetlen teljesen elnyomni. Úgy néz ki, mások mégis hittek neki. - Bőven van miből válogatni. Csak közgázra ne menj, akkor nem lehetünk barátok - nevettem. - De ha van benned egy kis mazochista hajlam, akkor a jog biztos tetszene. Vagy a média-és kommunikáció, vettem fel néhány kurzust náluk és nagyon jó órákat tartottak a tanszéken. A pszichomágia is nagyon érdekes, csak a dékán szeret vérengzeni, de a kurzusok elég jók. Lestrange prof említésére még a korty mojito is elakadt valahol félúton. Nem, nekem fogalmam sem volt arról, ami látszólag Carol szerint olyan alapvető információ volt, mint hogy Shakespeare írta a Rómeó és Júliát. - Na, várj... Avery és Lestrange... mármint az a Lestrange? Az SVK prof, bajszos Lestrange? - Először csak nagyokat pislogtam, aztán kitört belőlem a röhögés. Nem a két tanáron nevettem, őszintén semmi gondom nem volt vele, ha tényleg egy párt alkottak, legyenek boldogok. Inkább a helyzet szórakoztatott, hogy nekem ez nem tűnt fel. - A színjátszó és a mágiatöri R.A.V.A.Sz. miatt elég sok időt töltöttem Averyvel, de basszus, sosem gondoltam volna... Hát ez most sokként ért. De biztos cukik lehetnek, összeillenek.
- Még azok közül is a legrosszabb. Bár szerencsére karácsony óta nem láttam, volt ott egy kis családi összezörrenés, azóta én kizártam őt az életemből, amennyire csak tudom. Remélem, az öcsémet nem zargatja, ha már engem nem tud. -Nem akartam elmondani Danténak a részleteket, igazság szerint ezt sem kellett volna már megosztanom vele. Biztosan nem érdekelte a családi dráma, ami azt illeti, engem is hidegen hagyott így, hogy már nem kellett foglalkoznom az öreglánnyal. Csak tudnám, miért mondtam ezt mégis el. Most már mindegy... Megvontam a vállam a kérdésére. - Nagyon beleillik a kis világukba, hogy buta, engedelmes aranyvérű lányokat neveljenek, akiknek tényleg nincs más dolga, mint sorozatban potyogtatni le a gyerekeket. Kényelmes nekik, így elhiszik. Ezt könnyebben beveszi a gyomruk mint azt, hogy azt, hogy előbb jöttem össze egy mugli születésű vérfarkassal mint valamelyik pedigrés ikrával. -A legtöbb aranyvérű nagyon gyűlölnivaló volt. Szerencsére kezdtem észrevenni, hogy az én korosztályomban már egyre több a nyitottabb arisztokrata, meg talán apáéknál is több van, mint előtte voltak. Nem is tudom, mintha kezdene jobbá válni ez a réteg is, legalább egy egészen kicsit. - Nem is tudom... Az a baj, hogy egyiket sem tudom elképzelni magamnak. Nekem a színház a mindenem és egyszerűen nem hinném, hogy bármi mást képes lennék csinálni azon kívül, hogy a színpadon állok. Persze nem tehetem fel erre az egész életem, de nem tudom, mi mást tanulhatnék, amit nem éreznék kényszernek és szeretném is. Pedig jó lenne, ha találnék valamit... -Semmiképpen nem akartam teljesen kihagyni az életemből a továbbtanulást. Nem az a fajta voltam, aki megelégedett néhány RAVASZ vizsgával, szerettem volna tovább tanulni. A probléma csak az volt, hogy nem tudtam, mit. Elmehettem volna a színművészetire, igen, de akkor ugyanott vagyok, ahol eddig, annyi különbséggel, hogy papírom is lenne róla. Nem tudtam mást tenni, csak együtt nevettem Dantéval. Hihetetlennek tűnt, hogy nem vette észre őket, a Roxfortban már nyílt titok volt a kapcsolatuk. Mindenki tudott róla, hogy egy párt alkotnak, még az is, aki az ilyesmihez nagyon vak volt, mert mások felvilágosították a helyzetről. És éppen Dante az, aki nem tudta? Elég szórakoztató gondolat volt. - Hihetetlen vagy -nevettem. -Nagyon szerettem Averyt, de szerintem süt róla, hogy nem a nőket preferálja. Lestrange mondjuk meglepőbb, az igaz.
kkor nálatok nem lehetnek túl idilliek a családi összejövetelek... - Furcsa volt elképzelni. A mi családunk sem volt tökéletes természetesen, akadtak kisebb összezördülések és nézeteltérések, de alapvetően mindenki jól kijött egymással. A szüleim békés természetűek voltak, különösen anya, apa is csak nagyon ritkán kapta fel a vizet. Színészként könnyedén mások helyébe tudtam képzelni magam, most azonban nehezemre esett vizionálni egy olyan családi karácsonyt, ahol mindenki gyűlölt mindenkit. Nem irigyeltem Carolt, különösen nem a következő néhány mondata után. Az én gyerekkorom egy liberális családban és egy művészekkel teli színházban telt, tudtam, hogy a többség nem ilyen környezetben cseperedik fel és nem olyan értékeket tanul el, mint én. Az akadémián, egy-egy szemináriumi vitán gyakran kellett szembesülnöm vele, hogy az én értékrendem sok tekintetben eltért másokétól. Szerencsére akadtak sokan, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak, de nem meglepő módon ők nagyrészt nem az olyan aranyvérűek közül kerültek ki, akikről most Carol beszámolt. Nem tudtam, hogyan képes elviselni azokat, akik tenyészkancaként tekintettek rá és még mindig hittek a vértisztaságban. - Azért elég durva, hogy vannak, akik még mindig így gondolkodnak. Ráadásul nem is kevesen és a nagy részük elég magas pozícióban van - ingattam a fejem hitetlenkedve. Ő biztos nálam ezerszer jobban tudta, milyen magas pozícióban csücsültek ezek az emberek, hiszen személyesen ismerte őket és az ő apja is politikus volt. Habár abban bíztam, hogy Mr. Dolohov nem úgy tekintett a lányára, mint aki csak arra jó, hogy "pedigrés ikrákkal" házasodjon és gyerekeket szüljön. Valószínűleg Carol helyzete más volt, elvégre színésznőnek készült és ő maga mondta, hogy az előző fiúja egy mugliszületésű vérfarkas volt. Szívesen kérdeztem volna a srácról, nem azért, mert ő maga érdekelt annyira, inkább csak azt szerettem volna tudni, hogy mi volt a jelenlegi helyzet közte és Carol között. - Amúgy miért gondolod, hogy nem teheted fel erre az egész életedet? Hidd el, én is mindig óvatos vagyok és szeretek B meg C terveket gyártani, de néha az embernek egyszerűen csak hinnie kell benne, hogy sikerülni fog, amit elképzelt. És nem látom okát, hogy miért ne sikerülne neked. Nem hiszem, hogy aggódnod kéne a karriered miatt - mosolyogtam rá őszintén. - De ha mindenképp akarsz egy második szakmát is, takarítónéni ne legyél. Nagyon bénán mosod fel a padlót. Gyakran segítettünk anyukámnak a próbák után és rendszeresen ugrattam vele Carolt, mennyire tehetségtelen a takarításban. Tényleg az volt, de ettől még hálás voltam a segítségéért, ahogy anyukám is, hiszen neki ez egyáltalán nem tartozott a feladatai közé. - Most, hogy így mondod, tényleg elég egyértelműnek tűnik, de esküszöm, hogy nekem nem tűnt fel. Azt hiszem, elég vak vagyok az ilyesmihez - nevettem. Közben újból kiürültek a poharaink, én pedig rendeltem magunknak még egy kört.
- Nem azok, de már megszoktam és elfogadtam, hogy nálunk mindig ez lesz a helyzet. Az öcsém szeret, apám és a felesége szeretnek, én is szeretem őket, nekem ennyi már elég. Szerintem nem az számít, hogy hány embert tartasz igazán közel magadhoz, hanem az, hogy akik ott vannak melletted, igazán számítsanak. Ha az csak három, akkor legyen három. -Nem számított a mennyiség. Nem irigyeltem senkitől a hatalmas családokat nyolcvan unokatestvérrel, akik mindannyian nagyon jóban vannak és minden és mindenki boldog. Nem éreztem azt, hogy ettől jobb irányba változna az életem bármely aspektusa. Bár néha fájt látni, hogy egyeseket mennyire tudja szeretni az anyjuk... Ha olyan családban nevelkedtem volna, amilyenben ő is, biztosan nem így gondolkodtam volna én sem erről. De babakorom óta ezek az emberek képezték a legközelebbi ismeretségemet, ebben nőttem fel és sokáig ez volt a normális számomra. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mennyire értettem egyet ezekkel a normákkal. Olyan vörös lett az arcom mint egy hatalmas cékla, ahogy rám mosolygott. Merlin szőrös heréire, miért kell ezt csinálnia velem? Pláne, amikor még ilyeneket is mond mellé, én ezt komolyan nem hiszem el. - Szerencsére nem is szeretnék takarítónőnek állni, mert tényleg csapnivaló vagyok -mosolyodam el. -De jó ezt hallani, tőled különösen. Sosem voltam biztos benne, hogy jó színésznő lennék, bármennyire rajongtam érte meg lelkesen csináltam a színjátszókört, azért egy ekkora színpad teljesen más dolog. Csak hát van egy Alinám, aki nem tudom, hogy került a Hugrabugba, mert a Mardekárt megszégyenítő módszerrel vágott át és lökött ki a színpadra. -Azóta is hatalmas talány volt, hogy ezt hogyan fogom valaha is meghálálni neki. Mérges is voltam akkor egy kicsit, de mostanra csak az őszinte, tiszta hála maradt, talán nem is tudta, mennyit tett értem azzal az egy kis lökéssel. Fogalmam sincs mennyit ittunk, egy idő után már nem is próbáltam számolni, de relatíve rövid idő alatt annyi vodkát betermeltem, hogy a májam bizonyára sikoltozott egy kis bubis vízért, hogy inkább azt kapjon. Az agyam ködös lett, az érzékeim tompultak, a gátlásaim pedig úgy engedtek fel, mintha soha nem is lettek volna. Dantéval pedig megállás nélkül beszélgettünk, már nem is tudom, mennyi irányba kalandoztunk el, milyen témákba ástuk bele magunkat mélyen, aztán még mélyebben. Valószínűleg menet közben az egyensúlyérzékem is magamra hagyott, mert Dante vállának dőlve kötöttem ki valamikor. - Tudod... amikor ott álltam először a színpadon, szerintem nagyobb zavarban voltam attól, hogy ott álltál mellettem mint a közönségtől. -Nem néztem rá, csak a pulton ülő, üres pohár homályos körvonalait próbáltam élesebbé tenni a fókuszálásra már képtelen szemeimmel. -Már akkor menthetetlenül odáig voltam érted.
bben amúgy teljesen igazad van, nem a mennyiség számít. Csak akkor is rossz érzés lehet, ha a közeli családodban akad olyan ember, akivel nem tudsz egy légtérben megmaradni. - Sosem faggattam korábban a családjáról érdemben, de az mindig feltűnt, hogy az anyjáról mélyen hallgatott. Úgy sejtettem, hogy az előző Mrs. Dolohov még életben volt, mert Carol hallgatása mögött nem lehetett gyászt sejteni, sokkal inkább valamilyen családi ellentétet. Elég udvariatlan dolognak éreztem volna a háta mögött kérdezősködni vagy utánanézni, így nem is tettem, és annyira azért nem is érdekelt. Ez csak Dolohovékra tartozott, annyira azért nem álltunk egymáshoz közel, hogy nekem bármi közöm is legyen a családjuk problémáihoz. Nem tudtam hova tenni a pirulását, konkrétan olyan vörös lett a feje, mint a Griffendél szurkolóinak a Mardekár elleni kviddicsmeccsen, mikor kifestették magukat a házunk színeire. Semmi egetrengetőt nem mondtam, ez volt az igazság. Carol tehetséges volt és mindenki kedvelte a színházban, mégis miért kellett volna aggódnia a karrierje miatt? - Azt még mindig nem bocsátottam meg nektek teljesen, annyira ideges voltam, amikor te jelentél meg a színpadon Alina helyett. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudod-e rendesen a szöveget. Elismerem, le a kalappal, hogy ilyen profin megoldottad, de azért nagyon kiakadtam rátok. - Carolnak nem volt alkalmam még aznap este nekiesni, ellenben Alinának igen. Nem tudom, hogy én akartam jobban a fejét venni vagy Mr. Scamander, de biztosan dobogós helyre állhattunk mindketten. Nem értettem, hogy kockáztathatták ilyen gyerekesen egy darab sikerét, főleg persze Alina, mert nem Carol volt az ötletgazda, sokkal inkább ő is csak elszenvedte ezt a buta tervet. Ital italt követett, egy idő után már a pultos is felvont szemöldökkel reagált csak a "még egy-egy ilyet kérnénk, köszönjük" mondatra, majd később már kérnünk sem kellett, csak utántöltötte a poharainkat. Egyik másodpercről a másikra ütött be az alkohol, én legalábbis nem éreztem semmi fokozatosságot benne. Az egyik pillanatban még teljesen józannak éreztem magam, a következőben már majdnem kinyomtam a szemem egy színes kis szívószállal, mikor újból belekortyoltam az italomba, mert annyira nehezemre esett összekoordinálni a mozdulataimat. Ez nyilván nem gátolta meg, hogy a beszélgetés zavartalanul haladjon tovább kettőnk között. Továbbra is szó esett családról, tanulásról, a roxforti színjátszókörről, a Helios társulatával kapcsolatos pletykákról, könyvekről, de még a káromkodó papagájomról is meséltem neki. De hogy hogyan keveredtünk el addig a pontig, amitől józanon lehet még a bárszékről is lefordultam volna zavaromban... nos, azt már nem tudtam megmondani. Talán tényleg túl sokat ittunk. - Ne már, te komolyan zavarban voltál miattam? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Amúgy én sem igazán rád haragudtam. Meg Alinára sem, csak nem akartam, hogy rosszul süljön el az akciótok. Máskülönben nem zavart volna, hogy ott vagy a színpadon, mindig bírtalak, már a sulis színjátszóban is. Nem is értem, ezelőtt miért nem beszélgettünk többet, amikor annyit voltál a színházban Alinával...
- Nem a legjobb, de lehet vele élni. Általában csak ünnepnapokon kell látnom őket, sokszor még akkor sem, így nem olyan vészes a helyzet. -Anyámról nem szívesen beszéltem. Már nem fájt az eltűnése, legalábbis nem pont úgy, ahogy akkor tette, sokat tompult az egész érzés és inkább a tény zavart, hogy másokat képes volt az anyjuk szeretni. Daphneval kapcsolatban nem maradt más, csak keserűség és harag, amiért ezt meg merte tenni, nem is csak velem, de még Alexet és apát is kitette ennek, akik messze nem ezt érdemelték. Szerencsém volt, hogy ilyen jó helyzetben voltam a színházban, de az nem feltétlenül jelentette azt, hogy tehetséges is vagyok és tényleg magam miatt kedvelnek. A legjobb barátnőm az igazgató unokája volt, és hiába nem jelentett ez Mr. Scamandenek valószínűleg semmit, erről a többiek nem tudtak. Akár azért is lehettek kedvesek velem, hogy ne akadjanak össze a főnökükkel. Nem tudhattam. Nem kívántam a babusgatást, folytonos validálást, de néha jó volt hallani, hogy nem kell aggódnom a saját képességeim miatt. - Muszáj volt megoldanom, mert nem volt más választásom. Ha ott toporzékoltam volna, hogy márpedig én nem megyek fel a színpadra, hanem Alinának kell, tönkretettem volna az egész előadást. Azt már nem tehettem meg veletek, úgyhogy megtettem mindent a sikerért. Persze azért nagyon be voltam szarva... -Ó, nem is kicsit. Azt gondoltam, hogy én soha nem leszek megrémülve olyan apróságoktól, mint a színészkedés, akkor viszont annyira felkészületlenül ért az arcomba világító reflektorfény, hogy azt hittem, ott halok meg pánikomban. Annyira szürreális volt az egész helyzet, amiben most éreztem magam. Részegen, nagyon nem a helyzet magaslatán, mindketten koordinációs problémáktól szenvedve és olyan őszinteséggel a számon, amilyennel általában nem éltem. Hiszen olyan egyszerű volt megtartani mindent magamban, ami egy kicsit is bukáshoz vezethetne. Jelenleg nem álltam készen semmilyen csalódásra, ennyi pia után viszont minden félelmemet levetkőztem magamról. Mindet, még azt is, amelyikről azt gondoltam, hogy már véglegesen az életem részét képezi. - Én sem értem. Kerülgettük egymást, mint két félős kisgyerek... De hé, most van lehetőségünk bepótolni, nem? Már nem félünk egymástól, mintha lett volna rá valaha is bármi okunk. -Néhány percre csend telepedett ránk. Az agyam kattogott, nem túl lázasan, inkább lomhán mint egy lajhár, aki még élni is lusta. De akkor sem tudtam mit kezdeni azokkal a gondolatokkal, amiket most nem volt önkontrollom eltakarítani. Úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve, minden gátló mechanizmust kikapcsolva felegyenesedtem. -Nagyon utálnám magam, ha ezt most nem tenném meg. Azzal, mintha mi sem lenne természetesebb és bármennyire is várható lett volna tőlem ez, megcsókoltam Dantét. A helyzet az, hogy nem volt valami jó íze először, mert az ő mojitojában lévő menta és az én narancsom a vodka mellett szörnyen keserű párosítás volt, de nem érdekelt. Madarakat lehetett volna fogatni velem így is.
edig egyszer megnézném, ahogy minden Dolohov bevonul a páholyba - vigyorodtam el. - Díszes közönségünk lenne. Nem kellett hozzá Carol összes rokonának jegyet vennie, hogy teltházas előadásaink legyenek, olyan nézőkkel, akik fontos embernek számítottak. Egy időben még a mágiaügyi miniszter és a rokonai is szinte saját hellyel rendelkeztek az egyik páholyban, azonban amióta sok politikai felhangú darab került színpadra - főleg Eggsy jóvoltából, nyilvánvalóan mind a Briggs-kormányt kritizálta, jogosan -, ők már nem jártak az előadásainkra. Helyettük ott voltak Dolohovék, az előző mágiaügyi miniszter, Pollux Black is a feleségével, de egyszer-kétszer még Kingsley Shackleboltot is felfedeztem a nézők között. - Azért ahhoz képest egészen jól sült el. De több ilyet ne csináljatok, mert akkor Mr. Scamanderrel versenyezni fogunk, hogy melyikünk változtasson titeket egy kákalaggá. Alinának is megmondtam, de azt hiszem, nem vett túl komolyan. - Inkább nem osztottam meg Carollal, hogy Alinának tulajdonképpen nem megmondtam a véleményemet, hanem egy Shakespeare-t megszégyenítő monológban hisztiztem neki legalább negyed órán keresztül, amit ő a legkevésbé sem vett komolyan. Sőt, egy kicsit olyan érzésem volt, mintha ki akarna röhögni. Carol előtt kínosnak éreztem, hogy mennyire rosszul reagáltam le ezt a helyzetet, csak reménykedni mertem benne, hogy Alina nem mesélte el neki részletesen kettőnk vitáját, már ha egyáltalán azt lehetett annak nevezni. Nem akartam, hogy Carol egy hisztis gyereknek lásson, de megmagyarázni nem tudtam volna neki, miért bosszantott fel annyira az a helyzet. Mindig nehéz volt szavakba önteni, hogy miért stresszelt másoknál jobban egy-egy szituáció, ők egyszerűen képtelenek voltak megérteni. - Azért nekem van rá egy kis okom. Azt mondtad, szereted felgyújtani mások haját - emlékeztettem egy korábbi beszélgetésünkre, amikor megemlítette, hogy felgyújtaná a kedvenc színészkollégánk haját, ha lenne neki, mert abban ő már úgyis nagyon profi. Nem mertem kérdéseket feltenni, inkább csak próbáltam elfelejteni, hogy Carol milyen... tűzrőlpattant volt. Nem mondanám, hogy én voltam a valaha született legtökösebb srác a világon. De volt önbizalmam, általában fel tudtam mérni, ha kölcsönös szimpátia alakult ki köztem és egy lány között, alapvetően nem okozott gondot az ismerkedés sem, bár nem törekedtem a gyors, jelentéktelen kapcsolatokra. Nem hozott zavarba a kezdeményezés sem, különösen nem néhány - jelen esetben rengeteg - mojito után. Az az alkoholmennyiség azonban nem létezett, amennyi után bepróbálkoztam volna Carolnál. Nagyon kedveltem őt, Merlinkére, több, mint kedveltem. Kevés hozzá fogható lánnyal találkoztam eddig, helyesbítve, eggyel sem. Gyönyörűnek találtam és intelligensnek, szerettem a furcsa humorát, imádtam nézni a színpadon, örültem, ha megosztotta velem a gondolatait. De tudtam, hogy mi történt vele, és azok után nem mertem volna csak úgy "letámadni". Nem akartam én lenni az a pasi, aki feltép bizonyos sebeket. Hogy a sok vodka-narancs vagy más volt az oka, amiért levetkőzte minden gátlását - mert voltak neki, láttam, hogy olykor rémülten rebbent arrébb, ha egy férfi váratlanul hozzáért és azt is észrevettem, hogy voltak igazán rossz napjai, mikor a tekintete gondterheltnek tűnt és egészségtelenül fáradtnak -, azt nem tudhattam. Nem volt szokásom ennyire részeg lányokkal kikezdeni, de ez most nem olyan volt. És... és nem is csináltunk semmi különöset, ugye? És hogyan is utasíthattam volna el? Minden tétovázás nélkül csókoltam vissza, mert egyszerűen mindennél természetesebbnek tűnt ezt tenni. A kezem Carol derekára csúszott, a pillanat hevében (na jó, rendben, a sok pia miatt) megfeledkeztem a bárszékek magasságáról és távolságáról. Ahogy közelebb húztam magamhoz, azzal a lendülettel borultunk mindketten bárszékkel együtt, be a pult alá. Száz pont a Griffendélnek... vagy inkább -től.
- Most majdnem azt mondtam, hogy be sem férnénk annyian a színházba, de szerencsére mi nem vagyunk olyan sokan, hacsak nem számoljuk azokat, akik még mindig Oroszországban élnek. De őket egyáltalán nem ismerem, nem tudok róluk semmit. -Aranyvérűeknél sokszor előfordult, hogy valaki egyáltalán nem volt tisztában azzal, mennyire terebélyes is a családja. Biztos voltam benne, hogy tengernyi másod- és harmadunokatestvérem van, akiknek a létezéséről sem tudok. Nem is igazán érdekeltek, hogy őszinte legyek. Kénytelen voltam kinevetni Dantét. Biztosra vettem, hogy Alinát pont annyira hatották meg a szavai, mintha azt közölte volna vele, hogy az ég zöld. Gondolatban lehülyézte, hogy túlspilázza a dolgokat, hagyta, hogy mondja a magáét, aztán egy laza okéval otthagyta. - Nem tudom, melyikőtök hangzik ijesztőbben, bár azt hiszem, inkább Mr. Scamander. Neki meglenne a hatalma hozzá, hogy egy életre eltávolítson a Heliosból. De nem kell aggódnotok, nem csinálunk soha többet ilyet, ha rajtam múlik, biztosan nem. -Persze ha rajtam múlt volna, akkor már ez sem történik meg. Megengedtem egy sejtelmes mosolyt a gyújtogatás említésére. Ezek szerint ez nagyon megragadt benne, pedig esküszöm, hogy eszembe sem jutott felgyújtani őt vagy bármilyen testrészét. - Attól nem kell félned, ezt csak a legkülönlegesebb embereknek tartogatom. -Nem nagyon akadt olyan ember, akit ténylegesen fel akartam volna gyújtani, pedig sokakat nem kedveltem. Jó, Eustace néha elért egy nagyon közeli szintet, de nála vissza tudtam fogni magam... egyelőre. Hazugság lenne azt állítani, hogy józanon soha nem tenném meg ugyanezt, de egész biztosan nehezebben szánnám rá magam. Így sokkal egyszerűbbnek tűnt levetkőzni a gátlásaimat és megtenni az első lépést. Nem vártam el tőle, hogy megtegye, egyik részről azért, mert fogalmam sem volt, hogy vajon ő is úgy érez-e irántam, ahogy én őiránta, másik részről pedig egész biztosan nem próbálkozott volna semmilyen esetben. Biztos voltam benne, hogy ő is tudja, mi történt velem, mert pontosan úgy viselkedett mint bárki más, aki tisztában volt vele: hímestojásként kezelt. Nem állítom, hogy kifejezetten zavart, mert még szükségem is volt rá, hogy tekintettel legyenek a határaimra, de a legtöbben túlzásba vitték, mint például Hunter is. Maradtam én, akinek mindig Bertie biztató szavai kattogtak a fejében, hogy tegyen valamit. A legkevésbé sem zavart a tudat, hogy a pult alatt kötöttünk ki. Holnapra egész biztosan gigászi lila folt lesz a bevert lábszáramon és a karomon, de nem tudott foglalkoztatni, amikor nem elég, hogy a fájdalmat sem igazán éreztem, de még a beszűkült tudatom is csak egy dologra koncentrált, az pedig Dante volt. Esetlenül kapaszkodtam a felsőjébe két kézzel, mintha attól félnék, hogy csak álmodom és egyik pillanatról a másikra ellilanhatna innen. Azt hiszem, tényleg féltem ettől, hiszen végre volt valamim. Valakim.
zerintem ez a veszély csak a Weasley családnál áll fenn. - Nem ismertem annyira jól a Weasley-ket, de azt tudtam, hogy rengetegen voltak és nagyrészt nagyon vörösek voltak. Mr. Scamander nem volt kifejezetten szőrös szívű, így Carolnak sem igazán kellett tartania a haragjától. Legalábbis velem mindig nagyon kedves volt a színházigazgató és úgy láttam, hogy Alinát és Carolt is igazi nagypapaként rajongja körbe. Igazából nem tudtam senkiről, aki rossz véleménnyel lett volna Mr. Scamanderről, anyukám is egy rendkívül rugalmas, emberséges főnökként emlegette. Persze a teljesítményt és a kemény munkát elvárta mindenkitől, ahogyan a komolyságot is, de én ezzel maximálisan egyet tudtam érteni. Nem csoda, hogy Alina akciója után annyira dühös volt ő is. - Hát reméljük, Alinának sem ez lesz az új hobbija. A rendezést és a szereplőválogatást én továbbra is inkább Eggsyre bíznám. Nem féltem tőle, hogy Carol rajtam gyakorolná a gyújtogatást, ahhoz talán túl jóban voltunk. De abban sem voltam biztos, hogy szeretném végignézni Eustace kopasz fejének a drámai lángolását, bármennyire is idegesített. Nem tudtam volna megmondani, hogy józanon hol kötöttünk volna ki. De valószínűleg nem egy bárpult alatt smárolva, két ránk borult bárszék alatt. Éreztem, hogy erősen csattant rajtam a szék lába, fájt, de egyszerűen nem érdekelt. Éppen annyira hidegen hagyott, mint a barátaim hangos huhogása és tapsolása a háttérben, ami egyértelműen nekünk szólt. Ki tudja mióta bámultak minket olyan izgatottan, mintha a legújabb Marvel filmre ültek volna be a moziba. - Tudod, Carol, én nagyon kedvellek téged - jelentettem ki szinte már tárgyilagosan, egy kész tényként, mikor néhány másodpercre elhúzódtunk egymástól. - Nagyon-nagyon-nagyon.
Én azért egészségesen tartottam Mr. Scamandertől. Velem mindig nagyon kedves volt, néha túlzottan is kedves, mert a nevem kellően magas presztízsről árulkodott. De azért nem kételkedtem benne, hogy ha bármilyen módon veszélybe kerülne miattam a színháza jó hírneve vagy menthetetlenül tönkretennék egy előadást, nem okozna neki nagy fájdalmat kivágni engem, mint macskát szarni. És igaza is lett volna, nekem is fontos volt a Helios. - Egyetértek, mert még ő sem cserélne le senkit az előadás előtt három perccel. Habár... ki tudja, Eggsyről van szó. -Egon Fudge az egyik legkülönösebb teremtés volt, akivel eddigi életemben találkoztam. Imádtam őt, remekül el tudtam vele beszélgetni, miközben cigiztünk a művészbejárónál, de kétségkívül furcsa volt. Nem is nagyon jutott el a fülembe a hangos huhogás, ahogy semmi más sem. Teljesen el voltam foglalva a saját kis boldogságommal, amit Dante közelsége okozott. Ha valaki azt mondja nekem pár nappal ezelőtt, hogy egyszer így leszek bárkivel is, akkor nagyon kiröhögtem volna, hogy ugyan már, engem a világ minden ideje sem fog engem annyira meggyógyítani, hogy ennyit fejlődjek. Ezek szerint nagyot tévedtem. - Én is kibaszottul kedvellek téged -mosolyogtam rá nagyjából olyan arccal, mint a kisgyerekek a Mézesfalásban. Ennél jobb nem is lehetne ez a nap.
***
Kurva! Nyomjad neki! Erősebben! Még! Elviselhetetlen és trágár rikoltozásra ébredtem fel. A hang olyan éles volt, mintha valaki Sonorus bűbájjal visította volna a fülembe, még a fejem is hasogatni kezdett tőle. A következő, még rosszabb inger az ablakból telibe az arcomba sütő, brutális napfény volt. Egy leharcolt nyögéssel az arcomhoz kaptam a kezem, hogy legalább a napot kitakarhassam, ha már a kiabálásba nem volt beleszólásom. Lassan, ahogy kezdtem ébredezni, elkezdtek feltűnni a furcsaságok, amikhez nem szoktam hozzá a saját szobámban. Például az, hogy az alattam lévő matrac(?) kifejezetten kemény és meleg volt, ráadásul egyenletesen mozgott, mint amikor Normant ölelgettem, de ez kifejezetten nem Norman volt. Mégis mit csináltam tegnap este? Ó, bassza meg. Úgy pattant ki a szemem, amikor megrohamoztak az éjszaka emlékei, a szakadozott, különös képek a pult alulról, Dante ajkai az enyémeken és a mocskosul sok pia, ami ezek szerint sokkal inkább okozta a fejfájásomat mint a rikoltozás. Na de várjunk, akkor most alattam... A kelleténél sokkal nagyobb és hirtelenebb mozdulattam löktem el magam, hogy átgördüljek a hátamra, de sajnos nem vettem figyelembe, hogy túl közel vagyok az ágy széléhez. Hangos koppanással landoltam a padlón, amit egy kellemetlen jajdulás követett a fejembe és a lábamba egyszerre nyilalló fájdalomtól. Na de a bánatért fájt a lábam?! Émelyegve maradtam ott, elterülve a parkettán, keresve a lélekerőt ahhoz, hogy fel akarjak kelni, de nehéz volt megtalálnom. Pláne ezzel a kibaszott rikoltozással. És úristen, miket kiabált. Pánikolva ültem fel, a mai nap második katasztrofálisan rossz mozdulata, és még csak pár perce voltam ébren. Egy pillanatra azt hittem, a saját ölembe hányok, de valahogy sikerült bent tartanom és végig tudtam mérni magam, megkönnyebbülten konstatálva, hogy teljesen fel vagyok öltözve, csak a cipőm hiányzik. - Azt a mocskos kurva életbe -nyöszörögtem, megdörzsölve az arcomat. Életem legtragikusabb ébredése volt ez a mai.
zt álmodtam, hogy Caliban gigantikus méretűre nőtt, visítva trónolt egy mojitóban és vodka-narancsban úszó pult tetején, miközben bárszékeket dobált felém. A szárnyait kitárta, mint egy dühös sas, a csőrét hangosan csattogtatta és közben szokásához híven trágárságokat üvöltött. Kurva - visította furcsán pörgetve az R betűt, majd lecsapott és a csőrével felemelte Carolt. Segíteni akartam Carolnak, de képtelen voltam, a bárszékek leszorítottak a földre. Felriadtam, talán az álom okozta rémülettől, talán attól, hogy a homlokomon hirtelen kis papagájkarmok kezdtek kopogni, ahogy Caliban a fejemre röppent. Megrázta a tollait, kedvesen az arcomhoz bújt, majd a fülembe rikoltotta, hogy jó reggelt, faszparaszt. Esküszöm, nem tőlem tanulta a szókincsét, így találtuk. Nagyon lassan felültem az ágyban, hunyorogva az erős napsütéstől és közben azon tűnődve, miért fáj az egyik karom, a másik pedig miért zsibbadt el úgy, mintha egész éjszaka elszorították volna benne a vért. Hányingerem volt és hirtelen eszembe jutott az álmomban pultról csordogáló mojito, mire majdnem az ágy mellé rókáztam. Még jó, hogy nem tettem meg, mert ekkor láttam meg a földön békaként heverő Carolt. Szükségem volt néhány másodpercre, amíg összeraktam, hogy mit keres a szobámban, akkor azonban úgy futott végig a gerincemen a rettegés, mint amikor egyszer majdnem elkéstem egy reggel nyolcas nemzetközi jog vizsgáról. Olyan intenzitással öntöttek el az előző éjszaka emlékei, mintha fejest ugrottam volna egy merengőbe, pedig a sokadik mojito utáni eseményeket jobb lett volna elfelejteni - habár a legrosszabb nem történt meg, legalábbis én nem emlékeztem rá és az is erre utalt, hogy még mindketten a meglehetősen mojito és vodkaszagú ruháinkban voltunk. Basszusbasszusbasszus... - Nem kellett volna ennyit inni. - Összesen ennyit tudtam kinyögni, mert fogalmam sem volt, mit kéne mondanom most Carolnak. Mindeközben Caliban megállás nélkül a fülembe duruzsolta jellegzetes papagájhangján, hogy "adj egy cuppanós csókot" és "hol a reggelim, picsa?".
Ha nem lüktetett volna a fejem minden egyes szótagra, amit a madár kiejtett a száján, talán még jót is nevettem volna a beszédstílusán. Jó, egész biztosan nagyon szórakoztatónak találtam volna, így viszont csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szívesen vágnám le a szárnyait, aztán dobnám ki az ablakon, hogy ne tudjon elrepülni. De lehet, elég lenne csak összeragasztani a csőrét. Igen, azt hiszem, az megoldás lenne erre a problémára. Vetettem egy fájdalmas pillantást Dantéra, ahogy megláttam, hogy ő is már ébren van. Nem tudom, hogya festettem, bizonyára katasztrofálisan, de meg mertem kockáztatni, hogy Dante feje még az enyémnél is zöldebb volt. Bassza meg az élet, mennyit ittunk mi tegnap? Akárhogy próbáltam megszámolni, képtelen voltam biztosat mondani, de még körülbelülit is nehéz volt belőni. Merlinre, mit meg nem adnék most azért, hogy három napig aludhassak, akkor lehet jobban lennék, mire felébredek. Vajon az ember képes mesterséges kómába tenni saját magát? - Nagyon rossz ötlet volt... -Felküzdöttem magam a földről, nagyjából úgy, mint egy csípőprotézises, száz éves kvibli néni, de csak azért tettem, hogy ne szédüljek meg még jobban és ne hányjak le valamit. Vagy éppen valakit. Leültem az ágy szélére, eddig bírtam csak a mostani energiámmal, és megdörzsöltem az arcomat. -Mennyire emlékszel? Nem mertem semmit mondani, amíg ő nem válaszol. Mi van akkor, ha nem emlékszik rá, mit műveltünk a pult alatt? Mi van akkor, ha megbánta már most és minden maradék emléket ki akar törölni róla? Nem mertem megkockáztatni ezt az egészet, mert az lehet, azt jelentette volna, hogy véglegesen elveszítem Dantét, azt pedig nem akartam.
tegnap este pont annyira volt rossz ötlet, mint amilyennek most Caliban befogadása tűnt. Legalább annyi eszem lehetett volna, hogy bezárt kalitkával valamikor hajnalban átpasszolom Wallace-nak a madarat, de valószínűleg minden értelmes gondolathoz túl részeg voltam. És én még azt mertem mondani - az amúgy tényleg szuper - lakótársamnak, mikor tudomást szereztem erről a kiadó lakásról, hogy ideálisabbat nálam nem is találhatna. Csendesnek, rendezettnek, visszafogottnak, környezetemre igényesnek írtam le magam, ami az esetek többségében különben igaz is volt, csak... nos, voltak ilyen napok is. Vajon az felment az előző este bűnei alól, hogy rendszeresen egyedül kitakarítottam az egész lakást, segítségkérés nélkül? Vagy hogy megosztottam a kajámat Wallace-al? Még fagyit is rendszeresen hoztam apáéktól, ez csak kompenzálja a hajnali részeg hazaeséseimet... - Hogy mennyire emlékszem? - Merlin áldja meg azt a hatalmas szerencsémet! Legszívesebben megkönnyebbülten sóhajtottam volna. Carol kérdését és látszólag nyúzott, de higgadt viselkedését annak tudtam be, hogy nála bizony megtörtént a szalagszakadás és nem emlékszik semmire. És ha Carol nem emlékezett... az tulajdonképpen olyan volt, mintha nem történt volna semmi, ugye? Merlinkém, én nem szerettem a hazugságokat és a mellébeszélést, de a pult alatt történtek teljes mértékben helytelenek voltak és a munkánknak is ártottak volna és... és... és... úgy, ahogy volt, rossz volt az egész. Igen, az volt a legjobb, ha meg nem történtnek nyilvánítottuk, mármint én önkényesen annak nyilvánítottam. Különben is, ezt mégis hogyan kellett volna elmesélnem szegény Carolnak? - Sok-sok piára. És arra, hogy alig tudtunk hazajönni. Még a bárszéken is alig bírtunk megmaradni. Nagyon sokat ittunk, remélem, hogy legalább a zenés-táncos előadásoktól megkíméltük a népet, belőlem néha azt hozza ki az alkohol. - Néha pedig azt, hogy egy pult alá zuhanva smárolok Carol Dolohovval. Merlin szakállára! Caliban ezt a pillanatot választotta arra, hogy felrepüljön a fejemről és átköltözzön Carol vállára egy hangos "baszódj meg" kiáltással.
Azt hiszem, az én családom és barátaim is meglepődtek volna rajta, hogy ilyen állapotban találtam magam egy srác lakásán. Egy évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy ez tőlem teljesen életidegen, és akkor az is lett volna. Szerettem a jó bort, egy-egy korty vodkát is ittam már és nem bántam, de soha nem rúgtam be úgy istenigazán, csak azóta, hogy Dantéval jártam el bulizni. Apa nem ismerne most rám, szinte látom a döbbenetet az arcán magam előtt, Alina és Hunter pedig biztos nagyon rosszallóan néznének most rám, mérhetetlen csalódottsággal a szemükben. Nagyon frusztrált a gondolat, ezért igyekeztem inkább az este emlékfoszlányaira koncentrálni inkább. - Jól van, én sem emlékszem semmi többre -dörzsöltem meg az arcomat, azt remélve, hogy attól bármivel is jobban érzem majd magam. Nyilvánvalóan nem ez történt, de legalább elhitethettem magammal, hogy jobb lett, ahogy azt is, hogy semmi bűntudatot nem érzek a mostani hazugságom miatt. -Rémlik valami arról, hogy a padlón is ültem a bárszékek között, de erre már nem vennék mérget. Pedig most minden méreg megváltás lenne, Merlinre. -Vajon ha levágom a fejem, akkor elmúlik a migrénem? Fizikai fájdalmat okozott a madár hangoskodása, úgy éreztem magam, mintha a fülemen keresztül mászott volna be a fejembe, hogy ott aztán egy feng shui gongot csapkodjon őrültek módjára. - Szia, pipi -simogattam meg azért kedvesen a fejét, hiszen ő nem tehetett róla, hogy mi balfaszok voltunk és leittuk magunkat a sárga földig. -Nagyon szép vagy, de lehetnél most egy kicsit csendesebb is a kedvemért. -Alapvetően nem zavart a hangoskodás, Winston ugatása is dobhártyaszaggató tudott lenni, ha nagyon felspanolta magát, de jelenleg semmire nem vágytam jobban, mint néma csendre és egy forró zuhanyra. Egy forró zuhany… vajon nagyon bunkó kérés lenne megkérdezni, hogy lezuhanyozhatok-e itt? Igazából otthon is megtehettem volna, de már undorodtam magamtól, hogy este nem tettem meg (mert annyira részeg voltam), úgyhogy nagy szükségét láttam itt megejteni még ezt is. Pláne, hogy apa nem láthat meg ennyire másnaposan… Eh, inkább elvetettem az ötletet, a tegnap éjjel fényében nagyon furcsa lett volna. - Adjak valami fájdalomcsillapítót? Mugli cucc, de nagyon jól működik -kezdtem el keresni a táskámat, mert biztosan itt lesz valahol a szobában, benne a pálcámmal, a cigimmel és a Bertie-től kapott fűvel megtöltve. És ott akadt mellette a mugli gyógyszer is, éppen ilyen alkalmakra - meg egyéb fájdalmakra.
