Amióta lezajlott a szülinapi bál az életemben, olyan, mintha az egész világ megfagyott volna körülöttem. Nem vagyok önmagam, nem járok társaságba, és a legtöbb időmet vagy tanulással, vagy edzéssel töltöm, igyekezve teljes mértékben elkerülni Poppyt, akármennyire is tudom, hogy előbb vagy utóbb, kénytelen leszek szembesülni azzal a ténnyel, hogy ő a menyasszonyom. Az is eléggé megrázó, és eget rengető ténynek ígérkezett, de az, hogy ő ezzel még tisztában is volt, és nem mondta el nekem… az olyan érzés volt, mintha fogta volna a belé vetett bizalmamat és páros lábbal széttaposta volna. Képtelen vagyok ezek után megmaradni a közelében, akármennyire is tudom, hogy örökké nem kerülhetem el a vele való beszélgetést, még akkor sem, ha jelen pillanatban látni sem akarom. Az egész világom annyira megrendült, hogy képtelen vagyok úgy viselkedni, mint eddig, és ez főleg a szociális életemben látszik meg. Az egyetlen ember, akit jelen állapotomban el tudok viselni, az Leo, és őt is nehezen, mert legszívesebben teljesen egyedül lennék. Az egész mizéria előtt, viszont megbeszéltük Alinával, hogy külön is megünnepeljük mindkettőnk szülinapját, amik viszonylag közel vannak egymáshoz, mindenféle bál nélkül, csak ketten. Régebben ezért már egyből szélesen vigyorogtam volna és alig vártam volna a találkozót, annak ellenére is, hogy Alina erőteljesen továbbra is barátzónába pakolt, de most még ez sem tud felvidítani, hogy vele találkozom, ami erőteljesen mutatja a jelenlegi nyomorult állapotomat. De nem akarok csalódást okozni neki, és ő is eljött a bálomra, szóval annyi a minimum, hogy erőt veszek magamon, és megjelenek a megbeszélt időpontban.
A depresszív gondolataim ellenére, így is sok mindenre gondolok ezzel a kis ünneppel kapcsolatban. Már délután elkezdek azzal foglalkozni, hogy minden tökéletes legyen, mire elérkezik a megbeszélt időpont. A saját házimanómat bíztam meg azzal, hogy elkészítse Alina és az én kedvenceimet, legyen az sütemény, vagy normális étel, és persze az italokról sem feledkezem meg, habár ma egyáltalán nem szándékozom tajt részegre inni magam, mint a bálon. Nem is emlékszem nagyon, hogy mi történt pontosan, és talán jobb is, ha nem emlékszem, mert biztos szégyenkeznem kellene miatta. Igyekszem teljesen kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, és teljes mértékben az előttünk álló estére koncentrálni. Akkor sem tölt el teljesen az elégedettség érzése, mikor mindent megfelelőnek találok, minden elő van készítve, Alina ajándéka is biztonságosan pihen a zsebemben. Semmi okom nincs arra, hogy tovább szomorkodjak, és Ő megérdemli, hogy ne a savanyú képemet kelljen bámulnia egész este, így amikor végre elérkezik a megbeszélt időpont, igyekszem vidámabbnak tűnni. Viszonylag még jól is sikerül, egész életemben sikerült megjátszanom azt, hogy élvezem az öreg rokonokkal való társalgást a bálokon.
Türelmesen várakozom tehát a Hugrabug klubhelyisége előtt, a falnak támaszkodva, egész addig, amíg meg nem jelenik a lány. Egyből előveszek a repertoáromból egy nagyobb mosolyt, és máskor tényleg biztos nagyon örülnék annak, hogy találkozunk, de jelen állapotomban, hiába tűnik őszintének a mosolyom, a tekintetemig nem ér el. - Szia! - Köszöntöm vidámnak és felszabadultnak tűnő hangon. - Nagyon csinos vagy. - Jegyzem meg, és ezt legalább komolyan is gondolom. - Hogy vagy? - Kérdezem kíváncsian, továbbra is könnyed hangon, mintha az égvilágon semmi sem emésztene halálra. - Ki fogsz nyírni, mikor majd meglátod, hogy hova megyünk, de meg kell adni a nagykorúvá válásnak a módját. - Figyelmeztetem előre, miután egy rövid pillanatra megölelem üdvözlésképpen. A hangomon és a mosolyomon továbbra sem látszik az, hogy milyen állapotban vagyok, de a szemeim alatt sötét karikák húzódnak és az ölelésem sem olyan természetes, mint amilyen eredetileg lenne. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy fenntartsam a vidámság látszatát.
ggódtam Tyért, ami azt illeti. A születésnapja óta nem volt önmaga, mintha nyomasztotta volna valami. Vagyis… nem valami, sokkal inkább valaki. A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy a szülei milyen különös és Merlin sem tudja honnan jövő indíttatásból tartották jó ötletnek pont a tizenhetedik születésnapján, gyakorlatilag minden ismerőse előtt bejelenteni, hogy ki a menyasszonya. Komolyan, ha eddig ráért, akkor pár órát igazán várhattak volna. Főleg azért, mert ha nem csaltak az emlékeim, akkor úgy tűnt, hogy a lány - Poppy - is rettentő kellemetlenül érezte magát. Tulajdonképpen meg tudtam érteni, ahogy azt is, hogy Ty utána több alkoholt öntött le a torkán, mint talán az összes vendég együttesem. Noha én úgy gondoltam - és gondolom is! -, hogy Poppy egy rendes lány, jobbat keresve is igen nehezen találhatna, noha tény: merőben különbözött azoktól a nőktől, akikkel Tyler eddig nos… bármilyen kapcsolatba is kavarodott. De a történteket mindenképpen meg kellett emésztenie, ezt pedig tiszteletben tartottam. Kerestem a társaságát, de nem akaszkodtam rá, mindössze csak próbáltam éreztetni vele, hogy ha beszélni akar valakivel, aki nem fiú és nem Mardekáros, akkor itt vagyok. Az eltelt napok alatt olybá tűnt: erre egyelőre nincs szüksége. Azt hiszem ezért lepett meg rettenetesen, mikor kaptam tőle egy üzenetet, hogy tartsuk meg a dupla születésnapot, amit még a bál előtt terveztünk. Persze, nem mondtam nemet. Hogy is ne! Ez még csak meg sem fordult a fejemben, alig egy évünk volt hátra a Roxfortban, én pedig minden lehetőséget ki szerettem volna használni, hogy a barátaimmal legyek. Így is szomorú volt belegondolni, Carolt is már csak pár hétig láthatom naponta, utána pedig csak baglyokkal kommunikálhatunk év közben. A készülődést már órákkal a megbeszélt időpont előtt elkezdtem. Nem mintha úgy éreztem volna, hogy randira készülök, egyszerűen csak szerettem megadni a módját. Arról nem beszélve, hogy ebben tipikus lány volt, hiába sorakozott a szekrényben sok-sok ruha, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy melyiket vegyem fel. De most ez sem akadályozott, időben döntésre jutottam, így a megbeszélt időpontban léptem ki a Hugrabug Klubhelyiség ajtaján. - Szia - mosolyodtam el őszintén, miközben gyorsan megöleltem. viszonozva az övét. Így egyelőre könnyebb volt eltekinteni attól, hogy bár a gesztusai vidámak voltak, a szemében nyoma sem volt a szokásos önmagának. - Köszönöm, bár ez semmiség - legyintettem. - A báli ruhám, na az csinos volt! Szerintem..., ezt a kérdést inkább nekem kéne feltennem - engedtem meg magamnak egy furcsa, kissé szomorkás mosolyt. Tulajdonképpen nem volt szükség kérdésre, a szemei mindent elárultak. - Egyébként különösen, azt hiszem, majd… mesélek, meglepő módon most nekem is van mit - tártam szét a karom. Az általában unalmas életem karácsony óta egészen különös fordulatot vett. Murphyt és Carolt már beavattam a részletekbe, vagyis abba, hogy ki és mi volt Bertie, Tylerrel azonban Kyle gyilkossága és a balul elsült - szerintem nevezhettük így - bál miatt még nem volt időm leülni és beszélni, pedig akartam. - Figyelj, amíg nem az Azkabanban, dementorok között akarsz ünnepelni, addig nekem teljesen mindegy... nagyjából - vontam meg a vállam. Alapvetően nem volt ennyire laza, de a szükség és a különleges alkalmak törvényt bontottak. Ez most mind a kettő volt egyszerre. - Tehát Mr. Szervező, hová is lesz az út? - vontam fel a szemöldököm, kíváncsian várva a válaszát.
Vendég
Hétf. Jan. 11, 2021 1:29 am
Double Birthday on the Roof
Akármennyire is rossz a hangulatom, azért Alinát mindig öröm látni. Elég, ha csak mosolyog és az én kedvem is kicsit jobb lesz, így abban bízom, hogy minél több időt töltünk ma el egymással, az segít majd egy kicsit elfeledtetni velem azt, hogy mi is emészt annyira. - A báli ruhád is nagyon szép volt. - Ismerem el továbbra is mosolyogva. - Jó lett volna, ha párszor meg tudlak táncoltatni, kár, hogy végül nem sikerült. - Mondom most már sokkal halványabb mosollyal, ami el is tűnik akkor, mikor felhozza, hogy esetleg én hogy vagyok. - Majd túl leszek rajta. - Válaszolom végül némi habozás után. - Mármint… szeretem Poppyt, talán pont ezért is rázott meg az egész annyira, mert… ő tudta, hogy el vagyunk jegyezve, de nem mondta el, én viszont beavattam pár olyan dologba, amibe másokat nem, még Leot és téged sem. - Vallom be halkan. - Mindegy is, majd elrendezem magamban és megbeszélem vele. Csak időt kell magamnak adnom hozzá, hogy újra megbízzak benne. - Összegzem nagyon röviden és tömören, hogy mi miatt is vagyok ennyire kiakadva, de nem is nagyon akarok ezzel többet foglalkozni a mai este folyamán.
- Ó, kíváncsian várom. - Mondom őszintén és megint elmosolyodok. - Áh, nem csipázom a dementorokat, se az Azkabant, úgyhogy oda nem vinnélek el. Most különösen, nem hiszem, hogy képes lennék megidézni az egyébként csodálatos patrónusomat. - Próbálom kicsit elviccelni a nyomorult állapotomat. - Azt hiszed, hogy elárulom? Majd meglátod, ha odaértünk. - Lesz szélesebb a mosolyom és már nyújtom is felé a kezemet. - Hölgyem. - Ha elfogadja a felé nyújtott kezemet, akkor megfogom az övét és már húzom is magam után. Nem sietek igazából, ezért igyekszem hozzá igazítani a lépteimet, de magabiztosan vezetem végig a folyosók útvesztőjén, egészen az egyik toronyig, ahonnan tudom, hogy gyorsan el tudjuk majd érni az úticélunkat. Amint odaérünk abba a bizonyos toronyba, ami nem túlságosan bizalomgerjesztő, mert sötét és poros, elengedem a kezét és odalépek az ablakhoz, hogy kinyissam, és mielőtt még bárhogy is megakadályozhatna benne, ki is mászok rajta. - Mielőtt azt hinnéd, hogy leugrani tervezek innen, megnyugtatlak, hogy nem erről van szó. - Vigyorgok rá még mindig kívül állva az ablaknál a keskeny párkányon. - Gyere, segítek. Csak pár lépés veszélyes addig, amíg el nem érünk a biztonságosabb részhez. - Nyújtom ki felé megint a kezemet biztatóan. - Hidd el, megéri. - Mondom teljes meggyőződéssel.
öszönöm - derültem fel őszintén, mikor megdicsérte a báli ruhámat. - Anyukám varrata - tettem hozzá legalább olyan büszkén, mintha közöm is lenne hozzá. Már azon kívül, hogy méretet vett rólam, majd pedig hordtam; valójában egy gyöngyöt sem varrtam fel rá. Pedig szívesen segítettem volna, hiszen iszonyatos munka lehetett. De nem engedte, meglepetésnek akarta az egészet. - Na majd most - kacsintottam rá, mintha csak cinkostársak lennénk, valójában azok is voltunk, hiszen hiába a prefektusi jelvény, biztos voltam benne, hogy most még én is tilosban fogok járni, de nem bántam, inkább kíváncsisággal vegyes izgalommal tekintettem az este elé -, tudod, ami késik nem múlik. Nem tetszett sem a hangja, sem pedig az a tekintet, amivel a választ adta. Ha nem az imént öleltem volna meg üdvözlésképpen most biztosan a karjaim közé zárom. Annyira szomorúnak és reményt vesztettnek tűnt, én pedig tehetetlennek éreztem magam, mert elképzelésem sem volt arról, hogy hogyan segíthetnék neki. - Szerintem… neki sem volt könnyű titkolózni. Mármint, félre ne értsd, ha választanom kéne oldalt vagy ilyesmi, gondolkodás nélkül melléd állnék - akkor is őt támogattam volna, ha nincs igaza -, inkább csak lányként talán jobban értem a helyzetét. Lehet ő sem tudta egész életében és mikor megtudta, egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy hogyan mondja el. Talán előbb neki is saját magában kellett elrendeznie mit érez. Ahogy most te is teszed. Ha pedig tudta, szerintem csak neked akart jót. Szabadságot adni. Lásd be: mindig is utáltál erről a témáról beszélni vagy éppen tudomást venni róla, ha tudtad volna, hogy ki a menyasszonyod nos… nem úgy viselkedsz az elmúlt években, ahogy - vontam meg a vállam. Valójában ez az egész nem az én dolgom volt, nem kellett volna belemennem, ahogy ennyire belegondolnom sem, de nem tudtam megállni. Ty a legjobb fiúbarátom volt, valami olyasmi, mint ami Hunter lehetett Carolnak mielőtt összejöttek, azzal a különbséggel, hogy én sosem gondoltam rá romantikus értelemben. Ahhoz túl régen ismertem és túl sokat tudtam róla, na meg túl fontos volt ahhoz, hogy elveszítsem. Márpedig menyasszonya volt, úgy is az lett volna a vége. - Rendben - emeltem fel mind a két kezem megadóan - többet egy szót sem szólok a témáról, bár annyit még hadd jegyezzek meg, hogy szerintem jól néztetek ki együtt - tettem még hozzá pimaszul, majd a a kérésének eleget téve tényleg leakadok róla és Poppyról. Ez a nap egyébként sem a szomorú és nyomasztó dolgokról szól, hanem a születésnapunkról és arról, hogy jól érezzük magunkat. - Zseniális sztori lesz, hidd el! Szerintem dobsz tőle majd egy hátast, ha nem kettőt - mondom poénkodva, félig-meddig komolyan is. Szerintem egészen izgalmas, hogy télen a nyakamba vettem a Zsebpiszok köz roppant barátságos és még annál is biztonságosabb utcáit, hogy felkeressem a drogdíler apámat, aki nem mellesleg egy Ollivander. Valahol kíváncsi voltam, hogy Ty mit fog szólni, felelőtlen őrültnek tart majd, mint anyám meg Bertie, vagy vagánynak gondolja a dolgot, esetleg valahol a kettő között. - Akkor már ketten vagyunk, vagyunk - fintorodtam el a dementorok jelenlétének a gondolatára. - Annyi baj legyen, ha szükséged van egy patrónusra és nincs késznél, csak szólj és Lovag Alina ott terem, hogy megvédjen - nyújtottam ki a kezem nevetve, mintha csak valami hős lennék. Valójában nem volt ennyire vicces, hogy most képtelen megidézni azt a varázslatot, amihez a boldog emlékek voltak az “alapanyag” azonban ha ő elviccelte, jobbnak láttam én is így tenni. Gondolom, a háta közepére sem kívánta volna a sajnálkozásomat. Arra, hogy nem mondta el mit tervezett, durcásan felfújtam az arcom, mintha csak egy elégedetlen gyerek lennék, úgy is éreztem magam, holott sejtettem, hogy ez lesz a válasza. A meglepetés nem véltelen volt meglepetés. Amikor a kezét nyújtotta, mosolyogva fogtam meg azt. Gondolkodnom sem kellett előtte. Bíztam Tylerben. Kíváncsian fürkészve követtem őt a folyosókon, keresve bármilyen nyomot, amit jelezheti, hogy mit tervezett vagy éppen merre, de semmit sem láttam. Csak az irányból tudtam következtetni. Noha nem igazán értettem, hogy miért is kötöttünk ki egy sötét és veszélyes toronyban, majd azt sem értettem, hogy Ty miért is kezdett kimászni egy ablakon. Megőrült volna? Csak nem. - Reméltem is - horkantam fel a legkevésbé sem nőiesen. - Ha ott vagyok, tudod, hogy úgysem engedném, ha pedig kamikaze módon, saját magad hülyesége nyomán kívánnál ilyet tenni és meg is tennéd, sosem hagynálak békében nyugodni. - Rendben, hiszek neked. Tudod, hogy bízom benned, bár azt mondhattad volna, hogy hegymászó felszerelésre is szükség van - bólintottam mosolyogva, majd nyeltem egy nagyot és követtem kifelé az ablakon. - Nem tudom mit terveztél, de ez egészen biztosan olyasmi lesz, amit megéri majd elmesélni a gyerekeimnek, meg a tieidnek is. Nem minden szülő mászkál a tini éveiben a Roxfort tornyainak ablakpárkányain - nevettem el magam, miközben megint megfogtam a kezét. - Mutasd, mit találtál ki!
Vendég
Kedd Feb. 23, 2021 5:52 pm
Double Birthday on the Roof
- Akkor így még különlegesebb. Tényleg nagyon csinos volt, meg nem mondtam volna, hogy nem valami híres designer készítette. Minden elismerésem anyukádnak. - Mondom őszintén. Ez nálam nagy bók, sajnos túlságosan el vagyok kényeztetve ahhoz, hogy egyből meg tudom mondani, ha valami nem olyan ruha, amit nem egy híres-neves varázsló, vagy boszorkány tervezett. Nem mintha engem annyira érdekelne, de alapból nem megyek be olyan boltba, ami mást árulna, mert egyszerűen csak így szoktam meg. Ugyanez igaz szinte az életem minden területén: mivel luxusban nőttem fel, ezért azokat veszem mindennapinak. - Abban biztos lehetsz, ez alkalommal nem hagyom, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy felkérjelek táncolni. - Mondom egy kis vigyorral. - Ennyi a minimum, ha már se a karácsonyi bálon, se a születésnapomon nem tettem ezt meg. Felháborító, hogy mindig elmarad. - Csóválom a fejem. - Azért remélem jól érezted magad a bálon. Tényleg rossz érzés, hogy annyira elvesztettem magam felett a kontrollt, szerintem én a felére nem is emlékszem. - Nevetek kicsit zavartan. Nem tudom, hogy Leo mikor elégelte meg az alkohol-gőzös ámokfutásomat és dugott ágyba, de reggel már a saját ágyamban ébredtem, és ami még meglepőbb, hogy egyetlen meztelen lány sem volt mellettem.
Csendben hallgatom Alina szavait, és el kell ismernem, hogy igaza van. De attól még sajnos nem érzem sokkal jobban magam, és a csalódásom sem fog eltűnni egyik pillanatról a másikra. - Hidd el, próbáltam az ő fejével gondolkozni. Ami megjegyezném, hogy eléggé lehetetlen. - Morgok kicsit. Amikor azt mondja, hogy gondolkodás nélkül mellém állna csak küldök felé egy hálás mosolyt, mert ez azért megmelengeti a szívemet. - Igen, valóban nem akartam tudni. Egy ideig. Amíg még jó volt felelőtlenül viselkedni. Amikor viszont elértem arra a pontra, amikor a jövőre kellett gondolnom, nagyon sok fejfájástól és gondtól megmentett volna. Nem, nem az a bajom, hogy nem mondta el egyből, amikor rájött, nyilván ez neki is egy nagy sokk lehetett. Nem, nekem az a bajom, hogy lett volna lehetősége rá, amikor megnyíltam neki. Amikor elmondtam neki, hogy van egy titkom, ami alapvetően befolyásolja az életemet és a jövőmet. Akkor neki is lett volna lehetősége arra, hogy elmondjon nekem mindent, de nem tette. Ezért csalódtam olyan nagyot benne. - Mondom halkan, és továbbra is inkább szomorúan, mint mérgesen. Nem, azt hiszem soha nem is voltam Poppyra mérges, egyszerűen csak csalódtam benne. - Főleg, hogy amit elmondtam neki, az nem csak az én jövőmet, hanem az övét is erőteljesen befolyásolja. - Teszem még hozzá kicsit keserűen. - Jobb, ha nem beszélünk többet róla, mert csak még jobban elrontja a hangulatom, márpedig nem akarok végig búval-baszott képpel ünnepelni veled. - Sóhajtok. - Áh, esélytelen. Úgy nézek Poppyra, mintha a húgom lenne, vele nőttem fel, meg minden, nem nagyon tudok rá másképp gondolni. - Vallom be a megjegyzésére. Teljes meggyőződéssel. Meg sem próbáltam eddig másképp gondolni rá.
- Hű, ez komolynak hangzik. - Mosolyodok el újra, mikor végre rá terelődik a téma. - Ha tényleg így reagálnék, akkor lehet mégse volt olyan jó ötlet azt a helyszínt választanom, mint amit választottam. - Nevetek halkan. - Ez nem fordítva kéne, hogy működjön? - Kérdezem egyre nagyobb mosollyal. - Nekem kellene a lovagnak lennem, aki megvéd téged. Hát milyen lenne már az imidzsemnek az, hogy ez fordítva történik? - Kérdezem megjátszott felháborodással, de közben továbbra is ott van a mosoly az arcomon, így egy pillanatig se lehet komolyan venni. Amint elfogadta a kezem, meg is indulok a torony felé, miközben továbbra is halkan nevetek azon, hogy hogyan duzzog, amiért nem mondtam el neki az úticélunkat. Egyrészt még mindig kicsit tartok attól, hogy kapásból nemet mondana, ha kiderülne, hogy mit is terveztem, másrészt meg tényleg meglepetést szeretnék okozni neki: bőven van mit kompenzálnom, ha már a bálon annyira magára hagytam.
Viszonylag hamar meg is érkezünk, és én is már a párkányon állva várakozom. - Nem vagyok az a típus, aki öngyilkos lenne. - Mondom ezt egy kicsit elgondolkozva. - Néha kifejezetten gyáva vagyok, de azért nem ennyire. - Nevetek megint csak saját magamon és a mostani szerencsétlenkedésemen. - A muglik azt használnak? - Kérdezem érdeklődve, mikor valami hegymászó felszerelésről beszél. - Az biztos. Ez volt a cél, hogy ez olyan szülinap legyen, amit tuti nem felejtesz el. - Vigyorgok elégedetten, majd segítek neki kilépni a párkányra, amint megint elfogadja a kezem. - Látod, hogy a párkány ott véget ér? Csak odáig kell eljutnunk. - Mutatom neki, ami tényleg csak pár lépés. - Ne nézz le, mert meg szédülhetsz. - Javaslom neki és bátorítóan megszorítom a kezét, majd meg is indulok a párkányon. Elég hamar odaérünk a végéhez, így már csak annyit kell tennem, hogy rálépek a lapos területre, ami jobbra található, Alinát pedig a végén már csak leemelem a párkányról és leteszem magam mellé, persze ha engedi. - Itt is lennénk. - Mondom mosolyogva. Nem nagy a hely, de arra pont elég, hogy ketten kényelmesen elférjünk. Mindenhol pokrócok és párnák vannak, és megbűvölt lámpások lebegnek, hogy adjanak egy kis fényt. Plusz egy nagy kosár is helyett kapott, amiben mindenféle finomság van, mint egy szabadtéri pikniken, csak annyi a különbség, hogy most nem a parkban vagyunk, hanem a tetőn. - Foglalj helyet. - Mondom a lánynak továbbra is mosolyogva. Ha így tesz, akkor biztosra megyek, és már egyből be is bugyolálom az egyik meleg pokrócba, ugyanis, hidegnek, eléggé hideg van. Még csak az hiányzik, hogy megfázzon itt nekem.
tadom - bólintottam elégedetten anya helyett is, mert biztos voltam benne, hogy ő szerényen csak semmiségnek fogja titulálni, holott nem az volt. Ezt mind a ketten tudtuk. Igenis nagy dolog, hogy megvarrt egy báli ruhát, ami méltán vette fel a versenyt a sok méregdrága dizájner darabbal, amit a többiek hordtak. Vagy legalábbis nagyon sokan, mert valahogy a legtöbb ismerősömnek sikerült gazdag családba születnie, ahol a vacsorára költöttek annyit, mint amennyit anya a színházban egy hónap alatt keresett. Kisebb túlzással. - Helyes helyes - bólogattam elégedetten -, nem is hagynám, hogy másképpen tegyél. Most nem jöhet közbe semmi - állítottam és hittem is ebben a kijelentésben. - Kíváncsi vagyok már a híres-neves aranyvérű nevelésre - ugrattam, hiszen mind a ketten pontosan tudtuk: az érdekel a legkevésbé, hogy mennyi pedigrével rendelkezett az ő, vagy bárki más családja. Sosem ez alapján ítéltem meg az embereket, sokkal inkább érdekelt a személyiségük, mint az, hogy honnan is jöttek. Ami vicces, tekintve, hogy a három legjobb barátom mind aranyvérű volt. - Igen, nagyon szép volt. A szüleid igazán kitették magukért - adtam kitérő választ, mégis őszintét. Nem tudtam, hogy mit gondoljak valójában a születésnapjáról. Szépnek szép volt és jól is telt egészen a bejelentésig. Akkor nem csak Ty, majd Poppy, de maga az esemény is szétesett. Értettem én, hogy ez arrafelé szokás volt és a szülők nem találtak benne semmi kivetnivalót, viszont úgy hiszem, hogy az ott lévők számának egy - jó nagy - részére kellemetlen volt az egész. Én se tudtam, hogy mit kezdhetnék vele. Vigasztaljam Poppyt? Segítsek leitatni Ty-t? A kettőt egyszerre? Igen, a bejelentés hatására szétesett minden és ahogy a mellékelt ábra mutatta: a darabok azóta se kerültek maradéktalanul a helyükre. - Persze, hiszen ő lány, megfejthetetlenebb számodra, mint egy R.A.V.A.S.Z. szintű számmisztika feladat - ráztam meg a fejem mosolyogva, reméltem Ty ismert annyira, hogy tudja: ez inkább a mondandómnak szól, nem pedig annak a helyzetnek, amibe került… kényszerítették. - Értem - bólintottam komolyan, pár másodpercre hallgatásba burkolódzva. Mérlegelni kellett, hogy megérti-e megszólalni, avagy sem. Végül a beszéd mellett döntöttem, azt hiszem, hogy én voltam Ty egyetlen lány barátja, akivel nem feküdt le, arról nem is beszélve, hogy úgy gondoltam, ebben a témában talán jobb tanácsot adhatok, mint Leo Lestrange. Sokkal jobbat. - Lehet csak nem akarta elrontani a pillanatot. Tudom, tudom, hogy ez hogy hangzik. De… ha ez olyan nagy horderejű dolog, ami ennyire mélyen befolyásolja az életedet, lehet nem akarta róla elvonni a figyelmet. Az éreztetni veled, hogy elbagatellizálja - mutattam rá. Nem kimondva, hogy személyes véleményem szerint, egy délutánra elég egy nagy, életeket megváltoztató titok is, nem feltétlen van szükség többre. Noha megértem azt is, hogy Ty mire gondolt, miért várta volna, hogy Poppy ezen a délutánon elmondja azt, amit tudott. - Ugyan, változnak az idők és vele mi is - vontam meg vállam. - És itt, ezen a ponton Merlin minden száll szakállára megesküszöm, hogy ma többet nem fog szóba kerülni a bál vagy az esküvő - emeltem magasba az egyik kezem, hogy jelezzem: még ha ostobán is hangzik ez az eskü, mintha csak egy tizenegy éves mondta volna, azért én komolyan gondoltam. Végre kicsit kettesben lehettünk mint barátok és jól érezhettük magunkat, nem volt szükség zavaró tényezőkre. - Inkább érdekes, azt hiszem - nem tudom mennyire lehetett komoly témának tekinteni bármilyen kontextusban is Gilbert Ollivandert. Én, mivel ismertem, leginkább a semennyire felé hajlottam, noha biztosan voltak neki is olyan mélységei, amelyeket nem mutatott nekem. Vagy csak nem akarta mutatni. Tizenhét voltam, nem pedig ostoba, és nem mellesleg apám fele annyira sem rejtette jól mennyire vigyáz minden velem való találkozásnál, mint amennyire gondolta magáról. - Ugyan már, a huszonegyedik században vagyunk - nevettem fel, tovább evezve a poén farvizén. Jól esett végre jól érezni magam Ty társaságában. - Az védi meg a másikat, aki éppen képes rá - szögezzem le határozottan. Nem tetszett, hogy nem tudom hová megyünk, de vakon is követtem volna a fiút, akinek a kezét fogtam éppen, szóval valójában nem izgultam. Inkább csak jól esett egy kicsit gyerekesen, mégis sértetten viselkedni. - Igen és kötelekkel rögzítik magukat, bár bevallom nem igazán értem, hogy ez hegynek fel hogyan működik. Csak egyszer láttam ilyet egy mugli filmben. Az is pár éve volt, nem mostanában - gondolkodtam el. Félvér voltam, így némileg jobban képben voltam a mugli dolgokkal, mint Ty, de ez nem jelentette azt, hogy mindent is tudtam volna. Még véletlenül sem. Néha én is meglepődtem rajta, hogy mennyi mindent nem tudtam róluk és a szokásaikról. - Akarom tudni, hogy hogyan is találtál rá erre a helyre? - kérdeztem, miközben követve őt kiléptem a párkányra. - Sima lesz - bólintottam, amint megtudtam, hogy pontosan hová is megyünk. - Nem kell félned, nincs tériszonyom - kuncogtam még véletlenül sem lefelé pillantva. Hiába nem volt problémám a magassággal, más a karikák előtt repkedni, mint a suli egyik tornyának párkányán mászkálni. Ettől függetlenül egy pillanatra sem billentem meg, az út pedig szerencsére nem volt hosszú. Mire észbe kaptam - és lett volna időm egy kis valódi pánikra -, már ismét szilárd talajon álltam Ty közbenjárásával, aki gavallér módjára emelet la a párkányról. Ahogy Körülnéztem a kis helyiségben először szóhoz sem jutottam. Valamikor ez a szoba is egy lehetett a suli elhanyagolt teremi közül, most azonban kényelmesnek tűnő pokrócok és párnák hevertek mindenfelé. A falakat pedig mágikus fények világították meg, középen pedig egy kosár volt, bele pedig nem láttam ugyan, de esküdni mertem volna, hogy tele van mindenféle finomsággal. - Ez baromi jó lett - ráztam meg hitetlenül a fejem. - Biztosan sokat dolgoztál vele - öleltem meg őt gyorsan, de annál szorosabban, mielőtt helyet foglaltam volna a földön, az egyik párnának dőlve, kényelembe helyezve magam. - Szóval mivel kezdünk? - érdeklődtem. - Meséljek? Együnk? Tényleg mi a menü? Vagy… nem tudom, van még valami program ötlet a tarsolyodban? - hajtottam oldalra a fejem, kissé neki döntve a falnak
Vendég
Szomb. Aug. 14, 2021 11:26 pm
Double Birthday on the Roof
Egyetértően bólogatok, mikor szóba kerül az, hogy ezúttal tényleg semmi sem jöhet közbe, ha a közös táncról van szó. Addig nem lesz vége az estének, amíg nem táncolunk! Amúgy is imádok táncolni, minden egyes lehetőséget meg kell ragadni tehát arra, hogy így legyen. - Igen, szerintem se. - Erősítem meg azért ezt szavakkal is. - Ó, legalább a táncban ér is ez valamit, másban nem igazán. Az, hogy mézes-mázosan el tudunk beszélgetni még azokkal is, akiket a pokol legmélyebb bugyraiba kívánnánk, nem hiszem, hogy feltétlenül különleges képességnek számítana, akármennyire is szeretném azt hinni. - Jegyzem meg vigyorogva. Habár ez a “képesség” azért tényleg jól jön, az ilyen fogadásokon, mert vannak ott érdekes figurák, akikkel alapvetően soha a büdös életben nem jönne ki senki. Aranyvérű tények. - Jah… az már biztos. - Forgatom a szemeimet, mikor szóba kerül a bál és a szüleim. Nem tölt el kifejezetten jó érzésekkel az emlegetésük, alapvetően sem vagyok már oda értük, a Sérával történtek miatt, az időzítésük pedig borzalmas volt, akármennyire is gondolták úgy, hogy ez lesz a legjobb. - Ezek után még a maradék tiszteletemet is elvesztettem az irányukban. - Vallom be, egy pillanatra ökölbe szorítva a kezeimet, meglepő indulattal, ami azt sejteti, hogy sokkal több minden van emögött a dolog mögött, mint a bál és a rosszul elsült bejelentés. Igen, bosszantó volt az is, de tudtam róla, hogy elkerülhetetlen lesz majd a jövőm szempontjából, ez csak rátett egy lapáttal arra a sok szarságra, amiket sikerült összegyűjteniük azzal, hogy Séráról azt kell hazudnom, hogy meghalt, mert túlságosan szégyellik azt, hogy kvibli lett.
- Áh, a számmisztikát simán megoldanám, a női agy ennél ezerszer bonyolultabb. - Csóválom meg a fejem egy halvány mosollyal. - Poppyé pedig különösen. Mármint… azokkal a lányokkal tök egyszerű, akiket csak meg akarok dugni. Könnyű kitalálni, hogy miket gondolnak. De Poppy… na ő más. Mindig is más volt. - Ismerem el kicsit talán zavartan is. - Tudod, az a személy, aki mindig jelen van az életedben, akinek a közelségét lényegében már teljesen természetesnek veszed, akinek már a puszta jelenléte megnyugtató, mert tudod, hogy mellette lehetsz önmagad. Nem kell megjátszanod magad, nem kell elrejtened a rossz tulajdonságaidat, ő akkor is ott lesz. Erre vele vagyok eljegyezve. - Sóhajtok. Ezek után csendben hallgatom végig a magyarázatát, és habár a sértettségem nem nagyon akarja megengedni azt, hogy elgondolkodjak a dolgon, de mégis így teszek. A francba, hogy Alinának vannak ilyen képességei, hogy képes belegondolni mások helyzetébe! Így nem tudok már úgy morogni, mint eddig. - De hát nem éreztem volna úgy, hogy elbagatellizálja! - Jegyzem meg makacsul kapaszkodva a sértettségembe, de aztán végül mégis engedek egy újabb sóhajjal. - Jó, lehet, hogy igazad van, eléggé ki voltam bukva akkor. - Ismerem el kelletlenül. - De attól még csalódtam benne. Hiába segített ez egy kicsit, de az érzés ugyanaz. Idő kell ahhoz, hogy újra egyszerű legyen köztünk minden, mint régen, sajnos az a… természetes érzés eltűnt. Akármennyire is hiányzik a társasága, kell az, hogy távol maradjak tőle, amíg elrendezem magamban a dolgot. - Mondom halkan. - Köszönöm. - Pillantok felé azért hálásan, mert abban határozottan segített, hogy kevésbé érezzem magam rosszul. Biztos Poppynak sem sokkal könnyebb… néha nem ártana nem csak magamra figyelnem, hanem a környezetemben lévőkre is, akármekkora önző barom is legyek.
- Ezzel nem sikerült letörnöd a kíváncsiságomat. - Jegyzem meg egy kis mosollyal, mikor pontosít a híreivel kapcsolatban. Sőt, csak még jobban várom, hogy beavasson. - Jó-jó, ez igaz, de mégis mit vártál egy múlt századi értékekkel rendelkező aranyvérűtől? - Kérdezem kissé felvonva a szemöldökömet. - Különben is olyan érzés, mintha ott is ragadtunk volna, még azután is hogy a világ annyira felgyorsult körülöttünk. Amikor az egyik barátommal kiszöktünk a muglik közé bulizni, olyan volt, mintha egy teljesen más világba kerültünk volna. Hihetetlenek egyébként a kütyüikkel. - Csóválom meg a fejem némiképp hitetlenkedve. Ebben az csak még jobban megerősít, mikor arról a hegymászós cuccról kezd a lány magyarázni. - Huh. - Mondom hitetlenkedve. - Furák ezek a muglik. - Vonom le következtetésként végül.
Hamarosan elérünk az esti célpontunkhoz, és nem kell csalódnom Alinában: azért csak tudtam, hogy benne lesz egy ilyen pici őrültségben. Azért azt el kell ismernünk, hogy rossz hatással vagyok rá. Csak egy egészen kicsit. - Jobb, ha ezt nem bolygatjuk, maradjunk annyiban, hogy rengeteg olyan helyet ismerek, amiket a legtöbben nem. - Vigyorgok a lányra a kérdését hallva, utána viszont hamar sikerül átlendülni minden akadályon, hogy az elhagyatott terembe érkezzünk. - Örülök, hogy tetszik. - Mosolygok büszkén. - Viszont azt el kell ismernem, hogy a munka nagy részét nem én csináltam, csak megterveztem. Tudod… aranyvérű vagyok. - Tárom szét egy kicsit a karjaimat továbbra is mosolyogva. - A házimanóm segített megvalósítani a dolgokat. - Ismerem el, de azért visszaölelgetem, majd én is helyet foglalok mellette. - Amelyiket szeretnéd, én bevallom, baromi kíváncsi vagyok, úgyhogy tűkön ülve várom a történetet. - Vallom be. - Egyébként van minden. Sütemények, rendes kaja, minden, igyekeztem olyanokat válogatni, amiről tudom, hogy szereted. - Mosolygok rá újra. Tudom ám figyelmes lenni, ha akarok. - Van még program, de az csak későbbre, úgyhogy időnk az van bőven. - Közben kinyitom a kosarat és előveszek belőle egy édes pezsgőt és két poharat. - Kezdjük talán egy koccintással a tényre, hogy nagykorúak lettünk? - Ajánlom fel. - Közben pedig elkezdhetsz mesélni. - Türelmetlen lennék? Csak egy egészen kicsit… de tényleg nagyon kíváncsi vagyok.
