You mess with my kids, you mess with their crazy-ass mom

Legszívesebben galacsinná gyűrtem volna a levelet és a kukába hajítottam volna, hogy soha többet ne kelljen elolvasnom hogyan közösíti ki a lányunkat és hogyan gúnyolódik rajta nemcsak az egész első évfolyam, hanem az idősebb gyerekek is. Tizenhét évesen találkoztam utoljára Rody Lestrange-el és akkor úgy képzeltem, hogy a következő találkozásunk egy teljesen nevetséges, érdektelen szituációban fog történni, de semmiképp sem egy tanári fogadóórán, ahol beszámol róla, milyen számkivetetté vált Arya. Most mégis itt pihent előttem és a férjem előtt a levél, amelyben a házvezető tanára, aki talán nem is tudta kinek a gyerekéről van szó, mélységes aggodalmát fejezte ki Arya szociális életét illetően. Mégis mit tehettünk a lányunk érdekében? Semmit, nem varázsolhattunk neki barátokat, csupán beszélhettünk a tanáraival, hogy figyeljenek rá jobban, de abban sem voltam biztos, hogy ezzel nem ártunk majd még jobban. Üljünk tétlenül? Még ha ez is lenne a jó megoldás, ugyan hogyan lennénk rá képesek?
Gild szinte sosem volt ideges vagy dühös. Nem lehetett kizökkenteni, minden optimistán és lazán vett, és bár sokszor mondtam neki, hogy ne legyen ilyen gyermekien naiv, valójában nagyon szerettem ezt a tulajdonságát. Ha ő felhúzta magát valamin, akkor tényleg megvolt az okom az aggodalomra. Imádta Aryát, Gildyt is természetesen, de a lányunk úgy csüngött rajta kiskorától kezdve, mintha az apja legalább egy félisten lenne, össze voltak nőve és tudtam, hogy most Gild szinte a sajátjaként éli át Arya minden fájdalmát. Arya az apjára ütött, nem aggodalmaskodott túl sokat és gyakran nem vette észre, ha valaki kinevette, még a gúnyos, ironikus dicséretet is őszintén megköszönte, de abban nem kételkedtem, hogy a levélben leírtak alapján ezúttal a kislányunk is tökéletesen tisztában volt vele, hogy őt nem szeretik a diáktársai. Arya nem buta volt - ó, de még mennyire, hogy nem -, csak nagyon kisgyerek és nagyon naiv. De ennyire még ő sem. Miért nem írta a leveleiben, hogy utálja az iskolát? Miért csak az óráiról és az érdekes szellemekről mesélt nekünk?
- Nem tudom, Gild - ráztam meg a fejem gondterhelten. - Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha az akadémia rektora bemenne balhézni. Nem ismernek, nem tudják, hogy nem asztalt csapkodni akarsz, csak mert "fontos ember" vagy és megteheted. Különben is, ismerem Lestrange-t, talán egyedül jobban szót értek vele.
Ezek is mind szerepet játszottak abban, hogy egyedül akartam bemenni, de leginkább azért akartam távol tartani Gildet a fogadóórától, mert tudtam, hogy nem fogja jól viselni. Én higgadt és megfontolt tudtam maradni, ő nem. Nagyon rosszul fogja érinteni és ha amolyan "gildesen" reagálja le a helyzetet, azzal biztosan nem segít majd Aryának, habár azért sem tudtam volna haragudni rá, ha kilógat néhány gyereket a Griffendél-toronyból.

Abban egy másodpercig sem kételkedtem, hogy Gild örömmel csapkodna asztalt. Nem volt indulatos ember, Merlinkém, nála kevés ártalmatlanabb férfi járt ezen a bolygón. Sosem volt fenyegető, erőszakos, különösebben határozott fellépése sem volt - szerencsére én helyette is birtokoltam ezeket a jelzőket -, de kislánya csak egy volt, és egyetlen valamirevaló apa sem hagyta volna szó nélkül, hogy a gyerekét bántják. Márpedig Gild minden furcsasága ellenére csodálatos apa volt, a "miért szeretem Gilderoy Lockhart Jr.-t" listámon az egyik legelőkelőbb helyet foglalta el. Persze hajlamos volt átsiklani olyan dolgok felett, mint Arya különcsége, hiszen Gild ebben őszintén, tényleg nem látott semmi problémát, még annyit sem, mint én. Természetesen elfogadtam és szerettem a kislányomat olyannak, amilyen volt, sosem akartam volna megváltoztatni, de én a férjemmel ellentétben sajnos tudtam, hogy nem ő lesz a Roxfort legnépszerűbb kisdiákja. Sajnos igazam is lett.
- Tudom, hogy örömmel csapkodnál asztalt, de nem lenne célravezető. Aryának attól nem lesz jobb... - Sajnos azt már nem tudtam megmondani, hogy mitől lenne jobb neki. Egy pszichomágusi diploma nem volt elegendő hozzá. - Azt nem mondanám, hogy kifejezetten jóban vagyunk... Valamikor még ötödikben jártam vele pár hónapig, de a barátjával állandóan Fridát bántották, úgyhogy gondolhatod, milyen szép vége lett annak a ritka komoly kapcsolatnak... Viszont biztos vagyok benne, hogy azóta kellően tart tőlem és ez jó kiindulási alap.
Rody Lestrange nem volt rossz ember. Felnőttként már azt is láttam, hogy valószínűleg a legjobb barátja, Weasley sem volt az, csupán ezt a viselkedést hozták otthonról. De az az igazság, hogy ez sem most, sem tizenöt évesen nem mentette fel őket a szememben az alól, ahogyan Fridával viselkedtek. Igaz, Rody sosem bántotta őt közvetlenül, de hagyta, hogy Weasley megtegye és ez nekem pont elég volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül kihajítsam. Senki sem szórakozhatott a az unokatestvéremmel és egyben legjobb barátnőmmel.
- Ő a lányunk, természetes, hogy mi máshogy tekintünk rá, mint a gyerekek a Roxfortban. Én is reménykedtem benne, hogy elfogadják majd... - Még ha nem is olyan vakon hittem ezt, mint Gild. - Te is tudod, milyenek a gyerekek... Főleg most, amikor szinte erre buzdítják őket, hogy közösítsenek ki másokat. Nem hiszem, hogy az a picsaszájú tanfelügyelő az elfogadásra bátorítaná őket.
Fridával csak Picsaszájúként és Kacsaszájú Kurvaként emlegettük Eunice Drucilla Bagmant, minden bűntudat nélkül. Felháborítónak találtam, hogy egy ilyen nő beleszólhatott az iskola ügyeibe és mérgezhette az oktatást. Mert azt tette, még ha Aryát nem is miatta bántották, akkor sem javított a helyzetén, hogy ilyen emberek vezethették azt az iskolát.
- Jövőhétre megpróbálok időpontot egyeztetni Lestrange-el. Esetleg eljöhetnél te is és addig beszélgethetnél kicsit Aryával. Szerintem jól esne neki.