Őrült vagy, dilinyós, nincs ki a négy kereked. De elmondok neked egy titkot: a legkivételesebb emberek mind azok.

Az utóbbi időben sokat vagyok a gyengélkedőn. Talán túl sokat is. És ami a legjobb az egészben, hogy egyszer sem miattam kerestem meg a gyengélkedőt. Nem, mintdig látogatóba menet kerültem oda. Mint ahogy most is. Ez néha már ijesztően soknak tűnik, az utóbbi másfél - két hónapban ez már legalább a harmadik alkalom, amikor ápolónéniset kell játszanom - akaratomon kívül. Pech. De őszintén, sosem voltam olyan, aki csak úgy magára hagyja a rászorulókat, úgyhogy természetes volt, hogy megyek és segítek. Nem, ha arról van szó, hogy segítség kell, akkor én bizony levakarhatatlan vagyok. Ezzel együtt valószínűleg néha, vagy a néhánál jóval többször vagyok idegesítő üzemmódban is. Hiába, na, anyám lánya vagyok, ez elkerülhetetlen.
Az esetek többségében Scorpot jöttem látogatni, mert így vagy úgy, de felelős voltam a balesetekért. Leesett a seprűről, majd nekiment három másik srác, ő meg meg akart védeni - mondjuk nem értem, minek, mert sosem mondtam neki, hogy ilyesmit tegyen, de mindegy -, én meg nem bírom nézni, hogy szenved. Akkor sem, ha néha hülyeségeket csinál. De ki nem? Na ugye. Most viszont éppen nem a hősködő "szőke herceg"et próbálom meg úgy-ahogy összekaparni, hanem egy vörös üstökű, szokatlanul ügyetlen, hugrabugos leányzót, aki képes volt a saját lábában elesni a folyosó kellős közepén. Legalábbis a háztársa, aki besegítette, ezt mondta.
- Szia!
Köszönök mosolyogva a szintén vörös üstökkel megáldott, két lábon járó ügyetlenségnek.
- Mi történt? Mit csináltál magaddal? Nagyon fáj?
Érdeklődöm kíváncsian, habár tudom, mi történt vele, legalábbis úgy hiszem, de azért szeretném az ő szájából is hallani.

Rose & Laurie

z elmúlt évek során szinte állandó vendége voltam a gyengélkedőnek, ugyanis velem mindig, de mindig történt valami. Most sem történt másképp, hiszen úgy elestem, hogy ha az unokatesóim nem hoztak volna be, akkor még mindig a folyosón fetrengenék. Kész szerencse, hogy Ian meg Elise ott voltak mellettem!
Azonban nekik menniük kellett, nem akartak lemaradni a programjukról, nem akartam volna marasztalni őket. Szóval miután ők mások gondjaira bíztak, én magamra maradtam a gyengélkedőn. Legalább is, azt hittem, hogy más diák nem tartózkodik itt. Az unokatesóim korábban segítettek elfeküdni az ágyon, és szóltak arról, hogy segítségre szorulok, de egy percig sem hittem volna, hogy egy vöröshajú lány bukkan fel megmentőm gyanánt.
− Szia! – viszonoztam a mosolyát, és felültem az ágyon, mintha mi sem történt volna. Pedig irtóra fájt a lábam, egyszerűen csak… Hajlamos voltam mindenről is elfeledkezni, mert dilis voltam. Legalább is, nem hinném, hogy a lány lelkesedést várt volna válasz gyanánt, sokkal inkább szenvedést és mártírságot, csak… Az nem én voltam.
− Ó, hát… Aranyos vagy, hogy megkérdezed – pillantottam rá, aztán kicsit a kezeimmel kitámasztottam magamat.
− Az egész úgy történt, hogy az unokatesóimmal, Iannel és Elise-szel sétáltam végig a folyosón, ugyanis tudniillik, épp egy barátunk köpkő bajnokságára készültünk… − Hatalmas levegőt véve, hadarva belekezdtem a történetembe. Mondjuk, én mindig is hadartam, szóval aki egy kicsit is ismert, annak hozzá kellett szoknia a rettentő gyors beszédtempómhoz a skót akcentusommal megfűszerezve.
− Szóval, éppen nagyban sétáltunk, sétáltunk meg elnevetgéltünk, mert Ian egy vicces sztorit mesélt Muriel néniről… Ő amúgy azt hiszem anyunak a nagyanyja, de lényegtelen. Visszakanyarodva az eredeti sztorihoz, sétáltunk, és Elise megállt bekötni a cipőfűzőjét, így Iannel félreálltak az útból, de én a folyosó közepén maradtam a szőnyegen ácsingózva. És akkor elment a távolban egy mardis srác, akit nagyon-nagyon kedvelek, szóval integettem neki, hátha észrevesz, ezért nem vettem észre, hogy Hóborc sunyiban megpiszkálta a szőnyeget, és… Hasra estem benne. – Itt felnevettem, mert annyira szerencsétlen és abszurd volt az egész, hogy teljes mértékben passzolt hozzám. Mert hát ki más lett volna, ha nem én, aki úgy hasra esik, hogy kimegy a bokája?
− De amúgy vicces volt, mert zuhanás közben tökre olyan volt, mintha belassult volna az idő. Eskü, soha nem volt még ilyenben részemben, irtó érdekes volt. Még azon is volt időm merengeni, hogy vajon beadtam-e a mágiatöri házimat, vagy elfelejtettem-e. Bár őszintén megvallom, nem emlékszem rá, hogy leadtam volna a papírokat… Na, mindegy. Szóval ilyen epikus lassított felvételben estem, közben hallottam, ahogy Elise unokatesóm utánam kiált, de senkinek nem sikerült megfognia. Szóval, elestem. Éreztem, hogy roppant egyet a bokám, bevágtam a kezem és minden porcikámat, amit csak el tudsz képzelni. – Időközben a hadarásom mellé heves gesztusok is társultak, szóval reméltem, hogy a lány kicsit távolabb áll tőlem, mert egyes családtagjaim szerint ön- és közveszélyes voltam.
− Csak egy kicsit fáj. Már hozzászoktam az ilyenekhez – válaszoltam végül az utolsó kérdésre egy szende mosoly kíséretében.
− És te mit keresel itt? Beteg vagy, vagy történt valami? – érdeklődtem, miközben körbepillantottam, hogy megérkezik-e végre a javasasszony, és rendbe rakja-e a bokámat. Én mindig úgy voltam vele, hogy ami nem öl meg, az bizony megerősít, szóval az életem során számtalan olyan eset történt, amitől csak erősebb lett. Grace szerint elképesztő túlélési képességekről tettem tanúságot.
− Jaj, amúgy Laurie vagyok. Téged hogy hívnak? – kíváncsiskodtam tovább, miközben a praclimat nyújtottam kézfogásra.

Jól bírom a hangoskodást, a sok beszédet. Sőt, azt kell mondjam, még a hülyeséget is eltűröm, meg kibírom valamennyire, szóval nem megyek a falnak tőle - jó esetben. Jól bírom, mert azért mégiscsak nagy családban nőttem fel, ami rengeteg zajjal jár.  Igen, nagy családban, még akkor is, ha csak anyával, apával és Hugoval éltünk egy házban. Viszont ott vannak az unokatestvéreink, és a népes családunk többi tagja, akik mellett sok mindent csinálhatunk, de unatkozásra... na, arra egészen biztosan nincs időnk. Szóval, mint mondtam, a hülyeséget is viszonylag jól bírom, de nálam is van egy határ, ami fölött azt mondom, hogy kész, azért mindennek van ám határa. Persze, a hülyeségnek meg útlevele, esetleg tud hoppanálni, vagy zsupszkulcsot használ. Minden lehet.
Azt viszont egyáltalán nem tudom hová tenni, hogy egy akkora esés után, mint amit ő megélt, hogy képes még vidámkodni, és magyarázni, hogy mégis mi történt vele? Nem igaz... nem, ilyen nincs. Nem, ilyen tényleg nincs, biztos csak álmodom...
- Hogy... mit mondtál? Vicces? Hogy hasraestél a szőnyegben? Meg a saját lábadban? Már nem akarlak megbántani, tényleg, de... megkérdezhetek valamit? Te... te normális vagy?
Érdeklődöm felhúzott szemöldökkel, furcsa pillantással méregetve a lányt. Nem szoktam ilyeneket kérdezni, főleg nem a betegektől, de tényleg furcsa szerzet, meg kell mondjam.
- Szia, Laurie! Örülök! Engem Rosenak hívnak, és nem, nem beteg vagyok, hanem önkéntes kisegítő, ápoló. Szóval elég sokat járok ide... azért remélem, hogy veled nem sűrűn fogok találkozni.

Rose & Laurie

lyan lelkesen csacsogtam, és ecseteltem végbemenő részletekig, hogy miként estem el, és kinyírtam ki a bokámat immár százkilencedik alkalommal életem során, hogy azt hiszem, szegény lányba akasztottam a szót.
Annyiszor estem és keltem, hogy még egy hasas igazán nem számított, és különösebben bosszankodni se tudtam rajta, mert hát… Minek tettem volna így? Teljesen feleslegesen stresszeltem volna magam, hiszen minden áldott alkalommal képes voltam bebizonyítani önmagamnak, de legfőképpen a környzetemnek, hogy bármi megeshet. És bizony bármi, de tényleg bármi megtörténhetett velem.
Valami hasonlóra reakcióra számítottam, mint amit kaptam. Hangosan felnevettem, hiszen ezt sem tudtam a szívemre venni.
− Persze! Még Hóborc is nevetett rajta, mi ketten rengeteget szoktunk nevetni. Főként azért, mert ő megviccel engem, én pedig azért, mert ügyetlen vagyok, és mindig bedőlök neki – rándítottam meg a vállamat vidáman. Csomóan utálták Hóborcot, mert szerintük idegesítő volt, de én tudtam értékelni az ő humorát is. Meg aztán, sose követett el semmi olyat, ami más halálát okozta volna. Ez a szőnyeges trükk pedig bármelyik diáktól is származhatott volna.
− Haha. Sokan szokták kérdezni, és erre mindig az a válaszom, hogy a normálisság igen relatív dolog, de ha az átlag standard vélekedést nézzük, hogy miként címkéznek fel embereket, akkor: Nem, nem vagyok normális – kuncogtam, hiszen amíg mások elkönyveltek dilisnek, addig én csak megbocsájtóan mosolyogtam. Tisztában voltam vele, hogy majd egyszer, ha ők is elsajátítják az a tudást, amellyel én rendelkeztem, akkor megértik majd, miként viszonyultam a világhoz.
− Rose! A Rose nagyon szép név. Szereted amúgy a rózsákat, vagy mit gondolsz róluk? – érdeklődően oldalra billentettem a fejemet. Ha már ezt a szép nevet kapta arra a virágról, akkor biztosan szerethette a virágokat, vagy legalább az anyukája odáig lehetett érte.
− Ó, ez nagyon kedves tőled! Nagyon kevesek foglalkoznak másokkal. Én az elsősegélynyújtó szakkör tagja vagyok, és nem, mielőtt megkérdeznéd, komoly dolgokban nem vagyok ennyire ügyetlen. – Tényleg cuki volt tőle, hogy önkénteskedett itt, és segíteni akart azoknak a diákoknak, akik valamivel úton-módon idekerültek. Én elég gyakran megfordultam itt, ezért sem mocorogtam túlságosan, hiszen tudtam, ha mozgatom, akkor csak jobban fog minden fájni.
− Miért mondod ezt? – pillantottam rá kérdőn, bár még nem akartam bevallani neki, hogy bizony havonta legalább ötször látogatást tettem a gyengélkedőn, mert valami mindig balul sült el körülöttem.

-Na jó! Én ezt értem, de figyelj már! Hóborc kopogószellem, gyakorlatilag az a dolga, hogy bajt keverjen, és aztán nevessen az áldozatain. Az nem nagy dolog, ha Hóborccal együtt nevettek. Vagyis... ha jobban belegondolok, akkor mégiscsak az, mert másoknak inkább gondot okoz. Te meg... te meg úgy látom, hogy egész jól fogadod. De hát... te te vagy.
Na jó, ezzel most tényleg nem mondtam semmi újat, ha akartam volna se. Köszönjük, Egyértelmű kapitány. Illetve Kapitánynő. Na mindegy, van, ami sosem változik. Azt hiszem, a parttalan szájalásom is valami ilyesmi lehet. De igazából teljesen mindegy, mert úgy érzem, az lesz a legkisebb gondunk, hogy szájalok. Sokkal jobban zavar, hogy Laurie úgy viselkedik, mintha nem is fájna a lába. Pedig elég csúnyát eshetett, úgyhogy... talán csak nem akarja mutatni. Pedig előttem aztán egyáltalán nem kell félnie kimutatni az érzelmeit, még senkit nem bántottam érte. Sőt, szerintem fő az őszinteség, abból baj nem lehet. Vagy ha mégis, akkor sem akkora, amit nem lehetne megbeszélni az illetővel.
Az épelméjűsége kétségbevonására vonatkozó kérdésemre csak nagy lazán közli, hogy a normálisság relatív fogalom. Ezen pedig csak nevetni tudok... ügyesen kivágta magát, az biztos.
- Nem vagy te véletlenül háztévesztő? A hollóhátban biztosan kamatoztathatnád a nagy eszedet, meg az ilyen válaszaidat.
- Igen, szeretem a rózsákat, meg minden egyéb virágot és más növényt is. Szépek, és némelyikük a gyógyításnál is hasznos lehet.
Magyarázok a lelkes érdeklődésre reagálva, bár az már nekem is túl nagy falat, hogy ilyen ügyetlen létére az elsősegélynyújtó szakkör tagja. De csak örülök, ha olyanokkal találkozom, mint jómagam. Segítő kézből sosem elég. Már csak remélni tudtam, hogy tényleg nem annyira ügyetlen, mint amennyire annak tűnik.
- Na vajon miért mondom ezt? Nem szeretném, ha újabb bajod esne, mert nem leszek mindig melletted, hogy segítsek. Akkor mit csinálsz?
Nézek türelmesen Lauriera, bár fogalmam sincs, hogy mire számítsak válaszügyileg... ha ezt is elüti valami okossággal, akkor én sem állok jót magamért, és előveszem a nagy eszemet, amit azért viszonylag ritkán csinálok - legalábbis tanórán kívül.

Rose & Laurie

agyon értelmesen nézhetek Rose-ra, miközben ő nagy eszmefuttatásokba kezd. Nem biztos, hogy értem mit szeretne mondani, szóval úgy válaszolok rá, ahogy éppen én értelmezem a szavait.
− Tudooom, hogy Hóborc kopogószellem, épp ezért nem szeretik sokan. A többség csak kiabál vele, vagy elhordja mindennel, vagy ha elég ügyesek, akkor visszavágnak valahogy. Arra viszont senki nem gondol, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, és amit csínynek szán, az tulajdonképpen lehet vicces is. Mint amikor az összes kulcslyukba rágógumikat ragasztott! Szerintem vicces volt, akkor is, ha utána okozott némi bosszúságot az eltávolításuk. De őszintén, kinek jutna ugyanez eszébe? – magyarázok mosolyogva, hiszen amikor bosszantó másoknak Hóborcnak, én annyira találom zseniálisnak egy-egy húzását. Én nem tenném meg azt, amit ő csinál, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne tartanám kreatívnak.
− Persze, hogy jól fogadom, mert nincs értelme idegeskednem rajta – vigyorgok továbbra is. Tudom, sokan mondták már, hogy furcsán vagyok összerakva, de hát a kiabálás semmire nem megoldás.
− Háztévesztő? – billenek kicsit oldalra, miközben megrázom a fejemet. – Ó, én nem vagyok olyan okos! A húgom meg egy csomó más rokonom sokkal, de sokkal eszesebb nálam! Én csak… Én vagyok – vonom meg a vállamat, hiszen nem vagyok én sem zseni, sem bátor, de még ravasz sem. Én én vagyok. Laurie, a lány, aki mindenkit is szeret, a lány, aki mindig hasra esik, és a lány, aki mindig nevet.
− Ebben egyetértek. Az otthoni kertünk is tele is van növényekkel, szimpla virágokkal, vagy éppen olyanokkal, amik főzéshez, vagy bájitalokhoz is jók. Anya meg az egyik nénikém gondozzák őket, szóval bátran állíthatom, hogy a virágoskertek a legszebb és legmegnyugtatóbb helyek a világon. – Úgy szeretek nyaranta a kertben heverészni egy könyvet lapozgatva! Fitzroy olyankor mellettem fekszik, pihenget, mert elfárad az előtte való játéktól, szóval csak kettesben henyélünk a napon, miközben anya nyári virágai ontják az illatukat.
− Jaj, nagyon cuki vagy! De ne aggódj, én gyakran megfordulok itt, és mindig akad segítségem. Ez esetben te – mosolygok rá ártatlanul. Azt hiszem, az elmúlt évek során volt alkalmam bizonyítani, hogy azt kapom vissza a világtól, amit én adok másoknak. Legalább is, ha szorult helyzetbe kerülök, akkor minden esetnél felbukkan valaki, aki legalább idáig elcipel.
− Amúgy a javasasszony mikor jön? Mármint, nem szeretnék türelmetlen lenni, vagy ilyesmi, de azért hálás lennék, ha helyre jönne a bokám, mert szegény barátomnak megígértem, hogy ott leszek a bajnokságán, és lemaradok róla – biggyesztem le az ajkaimat szomorúan, hiszen tényleg rosszuk esik, hogy ígéretet tettem, de nem tudok ott lenni, és szurkolni neki.

Ha nem lenne bennem nagyobb a segítőkészség, mint az, hogy most épp mi is a nagy helyzet, és mit csináltam rosszul, hogy a nyakamba kaptam a szeleburdi leányzót, akkor valószínűleg az lenne az első gondolatom, hogy na basszus, ez aztán az értelmes tekintet. Viszont ha már idevetődött, akkor kötelességem segíteni rajta. Akkor is, ha esetleg úgy érzem, hogy nekem aztán semmi keresnivalóm itt, nem tehetek róla, hogy úgy végződött a helyzet, ahogy. Mint ahogy jelen esetben is ez a helyzet, mégis itt vagyok. Itt vagyok, és igyekszem megállni a szemforgatást Laurie magyarázatára.
- Hogyne, helyette idegeskedjen miatta, meg miattad mindenki más. Sokkal jobb megoldás, tényleg!
Dorgálom meg kissé Lauriet, bár még én is tudom, hogy semmi értelme, hiszen teljesen mindegy, mit mondok neki.
Szerencsére gyorsan kapcsolok és megállítom a dőlését a nagy bambulása, vagy koncentrálása közben, még mielőtt ügyesen lepottyanna az ágyról.
- Hé, vigyázz! Nem venném a lelkemre, ha még itt, a gyengélkedőben is bajod esne, mikor pont ezért kerültél ide!
Nem értem, hogy tud ennyit beszélni... de tényleg! Persze, én sem vagyok az a csöndes fajta, de ekkora szájmenésem még nekem is ritkán van.
- Gyakran megfordulsz itt? És ne aggódjak? Ugye, most csak viccelsz, te lány? Most komolyan... te tényleg nem fogod fel, hogy miket hordasz össze?
Fogalmam sincs, mennyire érti a mondandómat, de nem adom fel... az nem én lennék. A javasasszony említésére viszont megnyugszom, mégiscsak van valamennyi fájdalomérzete, ha az ápolót hívja... vagy tényleg csak a barátja bajnokságára szeretne ennyire eljutni.
- A javasasszony most nem ér rá, de úgy érzem, ezt még én is helyre tudom tenni. Aztán ha jobban érzed magad, és lábra tudsz állni, akkor elkísérlek a barátodhoz. Na, mit szólsz hozzá?
Pislogok rá kíváncsian, ahogy ő az előbb énrám, majd elhúzom a pálcámat a talárom zsebéből, és rászegezem a sérült bokájára, a megfelelő varázsigék elmondása közben.
- Hippokrax! Ferula!
Szerencsére már egész ügyesen tudom alkalmazni őket, úgyhogy nagy esély van rá, hogy sikerül. Ha így történik, akkor Laurie lassanként egyre kevesebb fájdalmat érez a sérült testrészében, egy idő után pedig teljesen el is múlik, a biztonság kedvéért pedig rögzítem egy fáslival, hogy biztosabban tudjon lábra állni. Ha azonban mégsem sikerül, akkor legfeljebb újból megpróbálkozom vele... csak nem ugrál le az ágyról, annyi esze még neki is van.

Rose & Laurie

em értem a lányt. Olyan morcos, olyan bosszús, pedig Hóborc csak szórakozott.
− Miattam felesleges idegeskedni, és azért is, amit Hóborc csinál. Mint mondtam, ő csak viccel. Nekem nem lesz komoly bajom, a végén pedig mindenki jót nevet. Teljesen értelmetlen erőt adni a negatív érzéseknek és gondolatoknak, mert azzal a saját magadat mérgezed – ellenkezek vele. Nem várom el, hogy megértsen, hiszen nem létezik olyan ember a világon, akinek a gondolkodás módja egy kicsit is hasonlítana az enyémre.
Ezért se értem, hogy ő miért bosszankodik. Aranyos az aggodalma, de a bosszúsága felesleges.
A segítségére viszont szélesen elmosolyodok, azt hiszem, egy kicsit túlságosan is heves mozdulatokat tettem az imént.
− Pedig megesett, hogy csak tanácsot jöttem kérni a javasasszonytól, és már a küszöbben elbotlottam – nevetek fel. Nem tudom komolyan venni saját magam, hiszen annyi, de annyi baleset történt már velem. Néha azt gondolom, hogy halhatatlan vagyok, mert eddig bármivel próbált az univerzum kicsinálni, valahogy mindig túléltem.
− Felfogom, hogy miről beszélek, de… Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amivel együtt kell élni – pillantok rá ártatlanul. Persze, anya mindig mondja, hogy sokat javítanék a hasra esési rátámon, ha mondjuk nem ugrálnék annyit, a lábam elé néznék, és kicsit jobban figyelnék a környezetemre. Csakhogy… Az irtó uncsi lenne. Nekem ez a tempóm, én ilyen sebességgel élem az életemet, és ha bizony a sebesség hatására buktató elé kerülök, akkor bizony vállalom az esést is.
Meg hát, Merlinre, amúgy is megölhetetlen vagyok, akkor nem mindegy, hogy hányszor esek el?
− Ó! Remélem, azért minden rendben van vele, mert szeretnék majd kérdezni tőle valamit. – Azt hiszem, Theo mintha azt mondta volna, hogy a bájitaltan házimban a javasasszony is tudna segíteni. Ő pedig egész türelmes velem mindig, így őt választom segítségül, no meg szeretném kivívni Theo elismerését.
− Igazán? Meg tudod oldani? Annak úgy örülnék, ha elkísérnél! – csillognak a szemeim a boldogságtól, hiszen ez azt jelenti, hogyha elég gyorsan szaladok, akkor talán még időben odaérhetek!
A varázslata egy kis idő múltán hatni kezd, én pedig elismerően vigyorogva tapogatom meg a bokám körüli kötést. Már nem is fáj annyira… Óvatosan megmozgatom a bokámat, aztán, amikor úgy ítélem meg, hogy használható leszek, felpattanok az ágyról.
Egy pillanatra felszisszenek, és megbillenek, de egyedül is talpon maradok.
− Akkor irány az udvar! – adom ki az utasítást, és intek a karommal, mintha egy képzeletbeli hadsereget vezényelnék.
Mielőtt azonban elindulnék, Rose felé fordulok. Ha nem elég gyors, akkor a nyakába vetem magam, és alaposan megölelgetem őt ezernyi „köszönöm” harsogása közben.

Nem értem, mi baja lehet a leányzónak... de tényleg! Fogalmam sincs, hogy most mégis mi a karvalycsőrű kákalag lett vele, de annyi biztos, hogy nem igazán van a helyzet magaslatán. Na persze tisztában vagyok vele, hogy nincs olyan, hogy karvalycsőrű kákalag, legalábbis legjobb tudomásom szerint.  Viszont az sem működik, hogy csak mondja, és mondja, és mondja... és még mindig csak mondja, én meg legszívesebben megmondanám neki, hogy fogja már be szépen a csőrét. Csak inkább nem mondok semmi ilyesmit, mert kinézem belőle, hogy megkérdezi, hogy honnan gondolom, hogy neki csőre van, elvégre nem madár ő.
- És ezek után még azt várod, hogy magadra hagyjalak, basszus? Ne csináld már! Ha a küszöbön képes vagy elesni, akkor gyakorlatilag tök mindegy, hogy itt maradsz-e, vagy bárhol máshol vagy, mert szinte biztos, hogy valahol bajod esik a nagy igyekezeted következtében. És mondtam, hogy azt egyáltalán nem szeretném. Nem az a baj, hogy rohangászol, viccelődsz, hogy jókedved van. Sőt, még azt sem mondom, hogy az a baj, hogy Hóborccal szórakozol. Nem, ezzel semmi probléma nincs, elvégre gyerek vagy, mikor szórakozz, ha nem most? Én ezt teljes mértékben megértem. De tényleg odafigyelhetnél kicsit, mert a végén még kitöröd a nyakad... azt pedig nem biztos, hogy sikerül helyrehoznom. Annyira képzett, meg ügyes még én sem vagyok. Szóval megígéred, hogy vigyázol magadra? Tudom, tudom, valószínűleg teljesíthetetlen, de azért próbáld meg, rendben?
Pislogok nagy szemeket meresztve Lauriera, hátha ettől elgyengül és megígéri, hogy megpróbál normális lenni. Vagy legalábbis valamivel óvatosabb. Nekem már az is nagy előrelépésnek számítana.
A javasasszony épségét firtató kérdésre csak megrázom a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baja, nem azért nem ér rá, mert eltörött valamije, vagy valami ilyesmi.
- Nem, ne aggódj, nem történt vele semmi! Csak máshol akadt dolga, de szerintem hamarosan visszajön, és akkor megkérdezheted tőle, amit szeretnél. Majd visszakísérlek, hogy biztosan egybenmaradj.
Ajánlom fel neki a segítségémet, biztos ami biztos alapon. Persze nem kötelező elfogadni, de azért én sem tágítok ám rögtön. Az azonban váratlanul ér, mikor hirtelen felpattanva a nyakamba csimpaszkodik, úgy köszöni meg, hogy elkísérem a barátja versenyére. Hirtelensége ellenére nem bírom megállni, és mosolyogva megölelem az izgága leányzót. Nem mondom, hogy könnyű kibírni mellette hajtépés nélkül, de ki tudja... lehet, hogy ez egy egész jó barátság kezdete.

Rose & Laurie

igyelj, az elmúlt tizenöt-tizenhat évet is túléltem, nem lesz bajom. Nyugiii – kuncogok, hiszen én tényleg elpusztíthatatlan vagyok. A család is folyton elcsodálkozik azon, miként lehetek még életben, s láss csodát, még mindig itt vagyok. Szerintem a nagyiék vigyáznak rám odafent, vagy valami valami védőszellem, aki folyton megóv a komolyabb bajoktól.
− Egyébként meg nem is mindig esik bajom. Csak sokszor. Főként Theo közelében – zavartan csavargatni kezdem az egyik hajtincsemet. Annyira egyértelműen rajongok Theodore Nottért, hogy csoda, ő még levegőnek néz engem. Pedig Merlinre, bárki bármit mond, annyira cuki az a srác, hogy még a napi édességadagomról is lemondanék, ha vele lehetnék! Ez nagy szó ám, hiszen édesség nélkül nehéz az élet, én mégis önként és dalolva mondanék le róla, csupán akár egyetlen mosolyért cserébe Tőle.
Mások tartják Theo-tól a távolságot, mert szerintük egy halálfaló gyereke épp olyan borzasztó, mint a szülője. De ebben én nem hittem. Mégis hogy a fenében lehetne az a srác gonosz, aki egyszer elkapott a vonaton, hogy ne essek el? Vagy az a fiú, aki az édesapámmal a boltunkban olyan udvarias mindig? Vagy az a személy, aki minden erőfeszítését bevetve megpróbál elviselni engem minden egyes korrepetálás során? Ők nem értik Theót. Én igen. Ezért is rajongok érte.
− Én esküszöm, hogy igyekszem! – teszem a mellkasomra a kezemet, és úgy fogadkozom. Mert, az esetek többségében tényleg próbálkozom aztán… Jé, egy pillangó! Puff. Ó, ott megy Theo! Puff. Juj, elkések az óráról! Puff-puff. Mindig történik valami váratlan, amit nem tudok lekezelni, és esés lesz a vége. – De ha nagyon-nagyon szeretnéd, akkor itt és most ünnepélyesen megesküszöm, hogy igyekszem jól viselkedni.
Ha Rose-t ez megnyugtatja, akkor szívesen teszek neki ígéretet, csak azt nem tudom, hogy mindez mennyire betartható. Az esetek többsége ugyanis kismértékben múlik csak rajtam.
− Rendicsek! – derül fel az arcom. Tényleg szeretném, ha Theo örülne annak, hogy hallgatok rá, és utána járok annak a feladatnak. Na meg irtó szomorú lennék, ha a javasasszonynak baja lenne. Hiszen ő mindig a gondunkat viseli, de rá ki vigyáz?
Így hát a varázslat után kezdem kicsit jobban érezni magam, és ez bizony az energikusságomon is megmutatkozik. Felpattanok, megölelgetem Rose-t, és már készen is állok az indulásra.
De! Rose kedvéért igyekszem lassítani a tempómon, így a folyosón az ő lépteihez igazítom az enyémeket, és rohangálás helyett a szám jártatásával vezetem le a felesleges energiáimat.
− Jaj, remélem amúgy, hogy időben odaérünk! Nagyon drukkolok neki, mert így azt hiszem megverné a címvédőt, és akkor ő lenne a legügyesebb köpköves a Roxfortban… − És ehhez hasonlóakat csacsogok egész úton.

- Az, hogy az elmúlt tizenöt-tizenhat évet túlélted, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem történik valami olyasmi, ami miatt most otthagyod a fogadat. Értem én, hogy nyugtatgatni próbálsz, de azzal, hogy én megnyugszom, még nem garantálható az is, hogy te épségben maradsz. Érted?
Pislogok rá nagy szemeket meresztve, miközben igyekszem minél jobban visszaszorítani a kitörni készülő idegbajomat. Nem, nem szeretném bántani, meg kiabálni vele, de az se megoldás, hogy adja itt a nagykislányt, közben pedig a saját lábában is képes hasraesni. Jó, ha jobban belegondolok, akkor olyat mindenki tud, aki csak egy kicsit is nem figyel oda. Szóval igazából egy szavam sem lehet ezzel kapcsolatban, de azért mégiscsak na... én sem vagyok a feladás mintapéldánya, azt meg kell hagyni.
- Persze. Nem mindig, csak majdnem mindig. Tehát tízből nyolcszor. Mindent világos.
Nem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy érti az iróniát, de egy próbát megér a helyzet. Az viszont megnyugtat, legalább egy kicsit, hogy megígéri, igyekszik normálisnak lenni, és kicsivel kevesebbet ugrabugrálni. Remélem, be is tudja tartani. Az utolsó mondatán viszont kénytelen vagyok elnevetni magam.
- Azt hittem, azt mondod, hogy ünnepélyesen fogadod, hogy rosszban sántikálsz.
A varázslat szerencsére hat, így már szinte semmi baja a lábának, ám néha még fájlalhatja.... nem vagyok még olyan gyakorlott, mint a javasasszonyok... sajnos. De gyakorlat teszi a mestert.
Meglepődve tapasztalom, hogy Lorie vissza tudja fogni magát, és az én lépteimhez igazítja a sajátjait, viszont végig csacsog. Többek között azt is, hogy reméli, időben odaérünk a bajnokságra.
- Nagyon fontos neked, igaz? Na jó... pattanj fel a hátamra! Gyorsabban odaérünk, ha viszlek... futni még nem engedlek, ahhoz még érzékeny a lábad.
Ajánlom fel a leányzónak a segítségemet, bár én is nehezen tudom elképzelni, ahogy Laurieval a hátamon, lovacskásat játszva rohangászok a kastélyban, útban egy köpkőbajnokságra. Na, ezt sem hittem volna sosem.

Rose & Laurie

angosan nevetek Rose szavain. Annyira cuki, ahogy aggódik értem, pedig tényleg, de téééényleeeeg nem kell.
− Hidd el, van életbiztosításom az elkövetkezendő tizenöt-tizenhat évre is – villantok egy széles mosolyt, hiszen korábban megfogadtam magamnak, hogy ha egyszer saját hibámból elhalálozok, előtte még szeretném odaadni az első csókomat Theo-nak. Tudooom, tudooom, kicsit zakkant gondolat, de annyira szeretem azt a fiút, hogy azt szavakkal nem is tudnám kifejezni. Csak öleléssel. De öleléssel nagyon. És hogy amúgy honnan tudok olyan szavakat, mint az életbiztosítás? Apa boltjában hallottam korábban egy bácsitól, és mivel megtetszett a szó csengése, így megjegyeztem.
− De ha nagyon-nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor tényleg megpróbálok egy icipicit óvatosabb lenni. – Még az ujjaimmal is mutatom, hogy kicsit próbálkozni fogok, mert nagyon nem igazán menne. Ahhoz nagyjából újra kellene programozni engem, és bizony az majdnem olyan lehetetlennek hangzik, minthogy én legyek a DÖK elnöke.
− Ez nem is igaz! – kiáltok fel, és egyből lebiggyesztem az ajkaimat. A két mutatóujjamat összeillesztem, és teljesen elpirulok, amikor ismét kinyitom a számat. – Én csak akkor vagyok ennyire ügyetlen, ha Theo Nott a közelben van. Vagy ha rá gondolok. Vagy ha álmodok róla. Vagy ha…
Ezernyi „vagy hát” felsorolhatnék, de úgyis csak arra lyukadnánk ki, hogy a gondolataim kilencvenkilenc százalékában éppen rajongok a fiúért, és ezért képes vagyok hasra esni a saját lábamban. Pedig Merlin hosszú göndör szakállára esküszöm, hogy csakis vele kapcsolatban bolondulok meg! Vagy inkább érte bolondulok meg? Hm. Talán inkább érte. Mert szeretem őt.
Ismét felnevetek. Legalább kizökkent a Theo-val kapcsolatos gondolataimból. Pontosabban azon, hogy mennyire csodálatos szemei vannak… És…
Inkább Rose-ra pillantok, mielőtt ismét elveszek a gondolataim tengerében.
− Ha szeretnéd, akkor én ünnepélyesen megfogadok neked bármit! – mosolygok rá ártatlanul, hiszen Rose tényleg annyira cukinak tűnt, hogy bármit megígérnék neki, csak azért, hogy mosolyogni lássam. Szeretem az ilyen embereket. Önzetlenek, aranyosak… Az ilyen embereket össze-visszaölelgetném.
S mivel a kedvére akarok tenni, egy kicsit visszább veszek a tempómból, ami elég fura, mert nagyjából csak Theo meg anyukám közelében vagyok képes erre. De Rose-ra úgy tekintek, mint egy tyúkanyóra, vagy egy nagy testvérre. Mindig is szerettem volna nagytesót. Oké, oké, Finlay ott van, de ő a nagy és erős bátyám. Nagy és okos nővért viszont nem kaptam, csak kicsit. És húgot. De attól még szeretem, még ha ő nehezen is visel el engem.
− Igen, mert megígértem! És egy jó cserkész mindig megtartja a szavát! – bólogatok nagyokat, merthogy cserkész is voltam ám picinek. És a cserkészetnél csupa hasznos dolgot tanultam. Mint az őszinteség, a kedvesség, az önzetlenség. Igazi listával rendelkezek ez emberi erényekkel kapcsolatban, ha Rose kérné, akkor szívesen megmutatnám neki. Egy sárga masnival kötöttem át még korábban. Az a masni olyan szép amúgy!
− Jaaaj, nem. Aranyos vagy meg minden, de nehéz vagyok – fogom meg a pocakomat, jelezvén, hogy mostanában ismét felszaladt rám pár kilót, mert Elise-szel felettük a Mézesfalás készletének a felét, és azóta se pörögtem még le. – Inkább csak sétáljunk, már úgyis majdnem ott vagyunk.
És igazam van, hiszen már csak le kell mennünk a lépcsőn, és ki is érünk az udvarra, ahol a bajnokságot tartják. Mindig az óratorony udvarban szoktak játszani, én pedig előszeretettel lebzselek a játékosok körül mindig, mert olyan izgi tud lenni egy-egy meccs.

Félrebillentett fejjel, kíváncsi tekintettel figyelem a vöröshajú, nyughatatlan leányzót. Mi a fene esett bele, hogy még ő nyugtatgat engem? Tényleg, fogalmam sincs.
- Te, figyelj már egy kicsit... két kérdésem lenne. Egy: Tudod, mi az az életbiztosítás? Kettő: miből gondolod, hogy a következő tizenöt évben még érvényes? Lehet, hogy a következő percben fog lejárni, vagy úgy gondolják ott fent, esetleg Merlin, hogy elég sokat ugrabugráltál már, most segítenek, hogy lenyugodj kicsit. Úgyhogy szépen kérlek, hallgass Merlin bácsira, ha már rám nem is biztos, hogy fogsz, és próbálj meg épségben maradni.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy megérti-e, mit akarok mondani. Ha meg igen, akkor hallgat-e rám, de valószínűleg nem. Mert minek is az, ugyebár. De azért nem állom meg mosolygás nélkül, mikor megnyugtat, hogy azért egy kicsit megpróbál óvatosabb lenni. Hát... igyekszik, és ez a lényeg.
- Ez már most sokkal több, mint amit várnék tőled, szóval köszönöm!
A gondolatmenetem további részét viszont már nem tudom elmondani, ugyanis olyasmi történik, ami eddig még nem sokszor. Belémfojtják a szót. Laurie belémragasztotta a szót, és csak tátogni tudnék, mint valami szerencsétlen hal. Azt viszont nem teszem, mert a végén még megkapom valami igencsak furcsa, esetleg nemlétező állat nevét, hogy olyan vagyok, mint ő, és azt valószínűleg még sokáig hallgathatnám.
- Neked mindenre van valami válaszod, mi? Egyébként meg ha csak attól hasrabuksz, hogy Theora gondolsz, akkor kérdés: mi a fészkes frászkarikáért gondolsz rá? De tényleg! Ne gondolj rá, és probléma megoldva!
Persze, én könnyen magyarázok.... illetve pont, hogy nem. Elvégre nekem is ott van Scorp, de mégsem esek hasra minden egyes pillanatban amikor találkozunk, vagy eszembejut... akkor ez most hogy is van?
Most jött el az a pont, amikor tényleg nem tudok mit mondani, csak bólogatok, hallgatom a szóáradatot, és megjegyzem magamban, hogy ez a lány kicsit nemnormális. De hogy ez meddig mehet így tovább, azt nem tudom. Csak attól félek, nem lesz agyam a végére, pedig most még egész jól bírom... egyelőre. A "nehéz vagyok" megszólalásra csak felhúzom a szemöldökömet, miszerint "mi a bajod, te lány?", de szólni inkább nem szólok semmit. Senkinek nem hiányzik egy újabb hasraesés a nagy magyarázás következtében.
- Egyébként mi a terved a továbbiakra? Úgy értem a bajnokság után mit szeretnél csinálni?
Pillantok rá séta közben, és igyekszem nem lehagyni, de még mindig megvan az esélye, hogy meggondolja magát és azt mondja, hogy inkább vegyem a hátamra.

Rose & Laurie

ose kérdésére megszeppenten nézek rá. Először nem is tudom, hogy mit feleljek neki, majd kuncogva megszólalok: − Hát, az életbiztosítás az egy olyan dolog, hogy ha meghalok, akkor garantálják a feltámadásomat, nem? – Amúgy nem vagyok ennyire bolond, tudom, hogy az a valami nem erre van, mert a muglik nem tudnak örökéletet garantálni, de kíváncsi vagyok Rosie reakciójára, és már előre nevetek magamban.
− Hát, mert tudom. Tudod, ilyen szuperszonikus megérzéseim vannak, amit azt mondják, hogy olyan nyolcvan-kilencven éves néniként fogom a nyakamat szegni egy papírgalacsin miatt. És majd ilyen epikus lassításban fogok leesni a lépcsőfordulóban, majd beverem a fejem és kakukk – magyarázom a képzeletem bizarr szüleményét, miközben ismét hevesen gesztikulálok a kezeimmel.
− Neee! Merlin bácsi amúgy szeret, és ő mondta a jóslástanon való szunyókálásom alkalmával, hogy így fogok meghalni! – vágom rá a választ, hiszen ki más tudná előre, hogy mégis mi a fene fog velem történni öregkoromra? Nekem amúgy teljesen valósnak tűnik az a jóslat, főleg, hogy aznap azt is megjövendöltél, hogy le fogok esni a létrán, ami bizony tényleg bekövetkezett. Azóta is minden alkalommal a papírgalacsinos halálommal riogatom a népet, de mindig leintenek, hogy majd néni koromra elvesznek minden papírt a közelemből, így nem fogok meghalni. Ergo, halhatatlan leszek!
De tényleg igyekszem amúgy visszafogni magamat, mert nem szeretném, hogy ennyire, de ennyire aggódjanak értem.
− Persze, hogy mindenre van válaszom, ha nem tudnék válaszolni, akkor képtelen lennék egy beszélgetést fenntartani, és akkor rettentő uncsiii személlyé válnék, szóval mindig tudnom kell választ adnom mindenre, ha nem akarom, hogy rám unjanak az emberek – hadarom vigyorogva a zseniális eszmefuttatásomat, megcsillantva, hogy nem vagyok ám teljesen hülye. Csak egy kicsit. Egy kicsit nagyon. De pszt! Ezt ne árulja el senki Rose-nak!
Oldalra billentem a fejem. Hogy-hogy mi a fenéért gondolok rá? Mégis miféle kérdés ez?
− Lehet nekem is egy kérdésem? Vagyis, na. Még egy az előzőn kívül, mert az már egynek számít. Szóóóóval, Rose. Mondd csak… − Itt drámaian előrébb hajolok. – Voltál már szerelmes? Mert ha voltál már szerelmes, akkor tudod, hogy milyen érzés, és akkor azzal is tisztában vagy, hogy nem lehet csak úgy nem gondolni a szíved választottjára, és nem lehet csak úgy nem hasra bukni, ha éppen töprengsz, hogy vajon ő mit csinálhat, vagy  hogy miként telik a napja, vagy hogy boldog-e egyáltalán, vagy hogy mivel lehetne meglepni őt, és jobbá tenni a napját. – Kicsit túl sok lesz a „vagy hogy”, de sebaj, a mondanivalóm lényege így is átmegy, hiszen az a fontos, hogy Rose megértse: a szerelem egy olyan dolog, amit nem lehet kontrollálni, márpedig én már négy éve nem tudom ezt kordában tartani, mert az első találkozásunk óta tetszik a srác, és szeretném közelebbről megismerni őt. Mit meg nem adnék azért, ha egy kicsit is fontosabb szerepet tölthetnék be az életében!
Ezután az eszmefuttatás után ismét elkalandoznak a gondolataim, de ezúttal nem Theo jár az eszemben, hanem az, hogy minél hamarabb, de biztonságos tempóban odaérjünk a bajnokságra. Rose kérdésére elmosolyodok.
− Utána? Utána a házimanókkal fogok sütit sütni a háztársaimnak! – mosolygok a lányra, s bár nem tudom, hogy a többi diákkal miként bánnak a házimanók, de engem szeretnek annyira, hogy együtt süssünk, meg hát nekik is az a céljuk, hogy a sok kis nebuló boldog legyen, így a céljaink közösek.
Az udvaron megragadom Rose kezét, és még épp időben érünk oda a barátom meccsére. Látom Josh arcán a koncentrációt, ahogy enyhén kidugott nyelvvel beméri a köpköveket, majd elgurítja a sajátját. A tömegben ott vannak az unokatesóim is, akiknek integetek, majd ismét a meccsre szegezem a tekintetemet.
− Nézd! Úgy néz ki, Josh nyerésre áll! – súgom Rose-nak, miközben a srácok megkezdenek egy újabb kört.

Jelentem, meghaltam. Agyilag biztosan. Végérvényesen. Újraélesztést követelek, méghozzá gyorsan. Még mielőtt meggondolom magam, és vagy Lauriet küldöm el a fészkes francba, vagy én hagyom itt, de most rögtön. Na jó, egyelőre még bírom, és egyébként sem vagyok olyan gonosz, hogy csak úgy, minden ok nélkül megbántsak másokat. Már persze ha azt nem vesszük oknak, hogy akkora marhaságokat beszél, mint az egész Roxfort.
- Hogy... na figyelj! Azt nem tudom, hogy honnan veszed, hogy ha meghalsz, akkor az életbiztosítással garantálják a feltámadásodat, de... ha nem leszel normális, akkor én meg azt fogom garantálni, hogy... hogy...nem tudom, mit, de nem lesz benne semmi jó sem!
Valószínűleg megint potyára magyarázok neki, mert semmi értelme nem lesz, meg se hallja. Vagy meghallja, és elengedi a füle mellett, jó szokásához híven. Na nem baj, majd megpróbálom kinevelni belőle...
~Hogyne, álmodj, királylány! Majd biztos megneveled Lauriet...~
A szuperszonikus képességre csak bamba képpel figyelem a mellettem lépdelő, ugrándozó ön-és közveszélyes leányzót, és nem, egyáltalán nem akarok hinni a füleimnek. Pedig azért azok eddig még nem sokszor hagytak cserben. A "majd beverem a fejem és kakukk" hallatán viszont nem bírom tovább visszatartani a kitörni készülő nevetést... nem igaz, miket ki nem talál!
- Kakukk vagy te már így is! De ha ennyire akarod, akkor elmehetünk keresni neked valami kerge madarat, ha ennyire szereted őket emlegetni. Vagy esetleg más állatot?
Pislogok kíváncsian várakozva társnőmre. Ha már egyszer ilyen állatbolondnak tűnik, akkor tegyünk a kedvére, abból baj nem lehet. Legalábbis nagyon remélem.
- Ha Merlin bácsi annyira szeret, akkor egyszer azt is megmondhatná, hogy ne aludj jóslástanon! Hogy fogod így letenni az RBFet? Vagy megmondod, hogy "bocsánatot kérek, de én ennél az anyagnál éppen aludtam, vaaagy... vaaagy Theodore Nottra gondoltam! De ne aggódjanak, ültem, nem estem hasra!"? Biztos nagyon fognak neked örülni!
Nagyon remélem, hogy nem akarja megválaszolni ezt is, mert akkor tényleg fogalmam sincs, mi lenne a válaszom. Ebből még bajok lesznek, úgy érzem.
- Hogy én ezen miért nem csodálkozom?
Rázom a fejem hitetlenkedve. És tényleg mindenre van valami válasza... ezt nem hiszem el.
A következő kérdésére viszont már felvonom a szemöldököm. Mi a bólintér?
- Igen, most is az vagyok. De az nem azt jelenti, hogy amikor rá gondolok, akkor automatikusan hasra is kell esnem. Hidd el, meg lehet oldani, hogy ne ess hasra, mikor rá gondolsz.
De most tényleg! Ki olyan hülye, hogy ahányszor a szerelmére gondol rögtön hasraesik? Szinte biztos vagyok benne, hogy rajta kívül nem sokan büszkélkedhetnek ilyen szuperképességgel.
A továbbiakban csöndben próbálom meg feldolgozni a hallottakat. A barátja, Josh említésére is csak egyetértően hümmögök egyet... nem, nekem ehhez ennyi idő nem elég, az biztos. Nyugalmat akarok! Vagy észbővítést, mert már nem sok maradt.

Rose & Laurie

ose kérdéseire angyalian pislogok rá. Mégis miért hord össze ilyen butaságokat? Ráadásul, szegény belekavarodik a mondatába, így aztán végképp nem értem, hogy mi jár az eszébe azonkívül, hogy esetleg épp az idegein táncolok. Mert amúgy tudom, sok ember nehezen tud kezelni, és még nehezebben elviselni.
− Mit nem fogsz garantálni, Rosie? – Továbbra is roppant értelmesen bámulok rá, s úgy érzem, a barátságunk egy új szintre emelkedik, amikor önkéntelenül is becézni kezdem. Ez bizony a szeretet és a szimpátia jele, szóval, ha legközelebb meglátom a folyosón, akkor biztosan odapattogok majd hozzá, és alaposan megölelgetem.
Ez ő értelemtől sugárzó arckifejezésére viszont úgy felnevetek, hogy kénytelen vagyok a kezeimet a számra tapasztani mielőtt még valaki leteremtene, hogy túlságosan is hangosan kacarászok.
− Úúú, tényleg eljönnél velem? – ragadom meg a kezét csillogó szemekkel, hiszen se az unokatesóim, sem pedig Luise nem kísér el sose állatsimogatásra. Sőt, mi több! Luise még el is tilt a baglyoktól, a cicáktól meg minden macsmókgolyneazle-től, ami az utamba kerül! Teljesen felháborító, hiszen azoknak az állatoknak is szükségük van a szeretetre és a gondoskodásra! Miféle szentségtörés megtagadni valakitől a szeretetet… Hiszen a muglik is azt vallják, hogy mindenkit szeretni kell, akkor pont mi lennénk azok, akik megtagadják a gondoskodást a világtól?
− De nem, most nem lehet. Mondtam, hogy sütit kell sütnöm a többieknek – ingatom meg a fejemet, és lebiggyesztem az ajkaimat. De hát Laurie, az ígéret szép szó, s bármilyen szépen is hangzik az állatszeretgetés, nem szabad, mert ígéretet tettél.
− Deee nem tehetek róla, Rosie! Annyira borzasztóan uncsi, hogy ha néha ráborulok az asztalra látványosan szenvedni, aztán úgy maradok az óra végéig, vagy amíg valaki fel nem kelt – panaszkodok arra, hogy bizony egyrészt gyilkos az az óra, másrészt annyira tehetségtelen vagyok, hogy sírni tudnék. Az RBF-es dologra viszont kicsit megszeppenek.
− Hát, ö… − zavartan keresgélem a szavakat, de erre nem találom a megfelelő választ. Tulajdonképpen, fogalmam sincs arról miként fogom túlélni a jövő évet. – Egyébként elég sokszor szoktam rágondolni, főként amikor előttem ül… Na, olyankor nem alszok el, mert egész végig csodálom őt.
Aztán elkérhetem a jegyzeteket az órai anyagról, mert annyira elmélyülten figyelem az arcának minden rezdülését, azokat a piciny homlokráncolásokat meg azt a határozott tekintetet, hogy… Teljesen leragadok annál a gondolatnál, hogy én ezt az embert akarom életem végéig szeretni, még akkor is, ha ő nem vesz tudomást rólam.
− Ú, és kibe? – kapom el ismét a karját hatalmas lelkesedésembe, mert sajnos azzal nem vagyok tisztában, hogy ki kivel jár a suliban. Engem egyetlen egy dolog érdekel ebben kapcsolatban, és az az, hogy Theo-nak nincs barátnője. Ez pedig bőven elég információ volt a roxfortos diákok szerelmi életével kapcsolatban.
− Én sem mondom azt, hogy automatikusan hasra esek… − sóhajtok fel. A fene egye meg, hogy ennyire túlkomplikálja a dolgot, azért ennyire vészes még én sem vagyok. – Csupán elkalandoznak a gondolataim… Sétálok, épp a saját kis álomvilágomat látom, aztán puff! Felkenődök egy lovagi páncélra, utána pedig a földre esek.
Azért igyekszem megmagyarázni neki, hogy ne könyveljen el teljesen kétlábon járó szerencsétlenségnek, hiszen csak félig vagyok kétlábon járó szerencsétlenség.
Ezután a tekintetem a meccsre siklik, ami annyi izgi! Sajnos, nekem ehhez nincs türelmem, de nagyon lelkesen tudok szurkolni minden barátomnak. Így amikor Josh megnyeri a meccset, akkor kérdés nélkül furakodom át magam az emberek, hogy egy öleléssel kísérve adjam át a gratulációmat neki. Viszont nem maradok sokáig, mert tudom, Rose még mindig vár engem.
Így elköszönök mindenkitől, és visszaszökdécselek az új barátnőmhöz.
− Hű! Ez aztán szoros meccs volt! Köszönöm, hogy meggyógyítottad a bokámat, és elkísértél! – Szó nélkül megölelem, jól megszorongatom, mert általános szabály, hogy minél jobban szorítasz valakit ölelés közben, annál jobban szereted. Végül elengedem őt, adok neki egy szusszanásnyi időt, aztán széles mosollyal újabb kérdést szegezek neki: − Akkor eljössz velem sütit sütni?

-Az épségedet, ha továbbra is ilyen sületlenségeket beszélsz, azt!
Bukik ki a számon hirtelen, még mielőtt átgondolhatnám, mit is szeretnék tulajdonképpen mondani. Nem, azt nem is veszem észre, hogy Rosienak nevezett... túlságosan is sokminden van a fejemben ahhoz, hogy még ilyenekre is odafigyeljek. Ha meg mégis sikerül, akkor viszont a kelleténél nagyobb agyamentség kerekedik ki belőle. Abból pedig már bőven van elég, nem igaz?
- Persze! Szívesen elmegyek veled... annál is inkább, mert én is szeretem az állatokat. Úgyhogy én is tudok neked segíteni, ha valami állatos dolgot akarnál csinálni. Persze értelmes határokon belül.
Pislogok rá nagy szemekkel, bár szinte biztos, hogy nem fogja érteni a burkolt megjegyzést, miszerint neeem, még véletlenül se megyünk a Rengeteg közelébe. Na mindegy, azért még megpróbálom, biztos ami biztos alapon. Sosem szabad feladni. A sütisütésre csak mosolyogva bólintok egyet, viszont a hasraesés résznél már megint furcsán nézek Lauriera.
-Pontosan erről beszélek, hogy az jóságos golymók vinné el! Mi lenne, ha jobban odafigyelnél? Vagy várj... tudsz táncolni? Mert ha igen, akkor végülis megoldódott a helyzet. Ha sétálás vagy rohanás helyett táncolsz, akkor talán nem fogsz minden jöttment páncélra felkenődni és hasraesni. Ha ez nem sikerül, akkor majd kitalálunk valami mást.
Adom tudtára véleményemet és újdonsült ötletemet, viszont... mikor Laurie rákérdez, hogy és kibe is vagyok szerelmes, akkor már nekem kell nagyon, de tényleg nagyon odafigyelni, hogy ne bukjak orra. A fenébe is, Laurie!
- Hátőőő... izééé, szóóóval ha nagyon tudni akarod, akkor Scorpius Malfoyba! És ne, Merlin szerelmére kérlek, el ne kezdj valami olyasmit kérdezni, hogy én is hasra szoktam-e esni, mikor rá gondolok, mert nem tudom, mit csinálok!
Temetem ismét égővörös arcomat a tenyerembe. Nem igaz... pedig már kezdtem örülni, hogy viszonylag keveset vörösödök el, erre tessék... tényleg valami baj van velem. Szerencsére Laurie gyorsan elszalad gratulálni a barátjának, csak hogy aztán szintén gyorsan visszajöjjön hozzám, és jól megölelgessen. Mi van ezzel a lánnyal? Fogalmam sincs, de azt hiszem, ideje lesz megszokni a hirtelen jövő érzelemkitöréseit.
- Nagyon szívesen! Örülök, hogy jobban van a bokád! És persze, mehetünk sütni... mit szeretnél?
Figyelem kíváncsian ugri barátnőmet, közben pedig igyekszem minél messzebb terelni a játékosoktól, a konyha felé. Minél hamarabb megsütjük a sütiket, annál hamarabb mehetünk állatozni... ott valószínűleg én is otthonosabban fogok mozogni, mint mondjuk a konyhában.

Rose & Laurie

ületlenségeket? De hát, én nem is beszélek sületlenségeket! Hiszen nekem minden butaságom legalább kétszer sül meg az agyamban, mielőtt kimondanám – pislogok rá ártatlanul, bár amiatt nem aggódom, hogy komoly bajom lenne. Eddig se tudott semmi kárt tenni bennem, szóval nem hiszem, hogy pont most fordulna a kocka.
− Ó, de cuki vagy! Arra gondoltam, hogy megkérhetnénk az egyik professzort, hogy hozzon ki kis unikornisokat, mert azok olyan aranyosak! Vagy jöhetsz velem thesztrált etetni, ők is nagyon aranyosak tudnak ám lenni! – Jaj! Annyira, de annyira aranyos ez a lány! Mások nem jönnek velem állatsimogatóba, már csak azért is, mert szerintük túlságosan hiperaktívvá válok kis állatok közelében. Ez nem igaz! A szurcsókot se öleltem magamhoz múltkor, pedig nagyon az eszembe volt.
− Persze, hogy tudok!  – húzok ki magamat büszkén. Egyike azon hobbijaimnak, amikben tényleg ügyes vagyok. – Hát, nem is tudom, szerintem az ír szteppet meg a skót néptáncot látva még többen néznének bolondnak.
Kuncogok. Elég élénk képzelőerővel rendelkezem, s bizony elég vicces látvány lenne, ha végigszteppelném az utamat. Arról nem is beszélve, hogy a lépcsőzés így még jobban a nehezemre esne. Szóval hamar túl is lendülök a témán, és inkább arról kezdem faggatni Rosie-t, hogy ő kibe szerelmes. Amikor elárulja, a kezeimet az ajkaim elé kapom.
− Juj! Biztos nagyon cukik vagytok! – lelkendezek egy sort, de nem vagyok annyira tapintatlan, hogy a kapcsolatukról faggassam őket. Mert hát, én tényleg nem szeretek ennyire belefolyni mások életébe, elég nekem azt tudni, hogy kiért van oda, és hogy mennyire édik együtt.
Meg aztán, ha beletemetkezek abba a témába, hogy bizony ők ketten miként találtak egymásra, akkor nem tudnék a barátom meccsére koncentrálni, és bizony azt nem akarom. Azért jöttem, hogy neki drukkoljak, így amikor nyer, alaposan megszeretgetem, aztán elköszönök tőle, mert Rose-t se akarom magára hagyni.
− Hát, először csokis muffinra gondoltam, de igazából, ha van valami ötleted, akkor szívesen meghallgatlak. Igazából, amihez kedvünk van – pattogok ismét, miközben elindulok a konyha irányába. Szeretek ott lenni, a házimanók is szeretnek engem, én is őket, és együtt nagyon szupi dolgokat szoktunk csinálni. Remélem, Rose is élvezni fogja ezt az új kalandot.