Szükségem volt egy kis tanácsra, az övére és senki máséra, tudom, hogy fiatal volt, valószínűleg át sem látta a helyzetet, de ettől még megérteni megértett. Most nem is volt igazából szükségem semmi másra, csak egy kis hallgatóságra. Mert el akartam panaszolni neki, hogy mennyire áthúzták a számításaimat, hogy senkit nem akarok megbántani csak… ez az egész kijelentés szerintem túl hamar érintett mindenkit. Néha úgy érzem az apám egyáltalán nem is ismer engem, mert miért hinné azt, hogy tényleg ismer? Persze, hogy csak az lehet helyes, amit ő annak tart. Tényleg ennyire fontos lenne, hogy én megnősüljek? Elszomorító, ha már nem lát más megoldást. Persze nem lep meg, hogy kihagy ilyesmiből, hogy úgy hiszi az helyes amit ő kigondol és nekünk el kell fogadnunk ezt, mégis próbálok hinni abban, hogy esetleg igaza van s, mindent értünk tesz, a családjáért. Ezért se szájalok neki vissza többször, mint kellene, ezért tartok magamban mindenféle sérelmet, legalábbis előtte. Hogy tényleg nagyon furcsának tartom a Yordmoon családba való benősülést az egy másik dolog. Hazautaztam egy kicsit, nem maradok sokáig ezért kevés holmit hoztam magammal, csak azokat amik nélkül nem lennék meg. Hamarosan úgy is lesz egy kis szünetem, amikor nem kell sietnem sehová csak… Valószínűleg nem sietnék sehová, keresnék magamnak egy elfoglaltságot és jó sokáig nem is találnának rám, vagy nem kerülnék elő. Minden bizonnyal úgy is tudnák, hogy hol keressenek, ha tényleg nagy szükség van rám. Efelől nincs semmi kétségem. Vagyis most biztosan nem találnának rám ott ahol keresnének, ahhoz túl késő volt és azért se, mert elterveztem, hogy Alina-val fogok lógni egy kicsit ha rá találok. Az eljegyzés mellett sok más érdekes emléket is el szeretnék neki mesélni, ami az akadémián volt, amit ha látott volna biztosan sokat nevet rajta. Vagy legalábbis azt reméltem. Amióta ugyanis nem egy helyen tanulunk, nincs olyan sok lehetőségem beszélni vele, megérdeklődni, hogy ő hogyan érzi magát, megy-e a tanulás, segítenek esetleg valamit a hátrahagyott jegyzeteim? Nem írok gyöngybetűkkel, ez tény, de szerintem még ki lehet olvasni őket, ha szüksége lenne rá. Tudtam, hogy senki nincs itt, ezért kértem, hogy ide jöjjön, hogy kettesben lehessünk, hogy nyugalom vegyen körül. Nem akarom, hogy más is tudjon erről. Hogy másnak is hallania kelljen ezt az egészet, mert zavart ugyan, hogy kénytelen vagyok kedveskedni, az apám miatt valaki másnak. A színpad előtt ücsörögve vártam rá. Jönni fog. Ismerem. Tudom. Ha más nem, akkor talán a kíváncsisága hozza őt ide, hogy vajon mégis miért most, miért nem nappal amikor hét ágra süt a nap, amikor pezseg az élet. Na pont az élet pezsgése miatt nem akartam nappal eljönni ide és beszélni hozzá. Abban semmi mókás nincs.
ostanában minden olyan furcsa volt. Kicsit úgy tűnt, mintha minden visszaállt volna a rendes, mármint Kyle halála előtti, kerékvágásba, mégis… valami más volt, egyszerűen csak azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Persze, a dolgok változtak és ezzel tisztában voltam. Carol szakított Hunterrel és a úgy nézett ki, egyre jobban összemelegednek Dantéval. Arról nem is beszélve, hogy nagyapa felvette mint segédszínésznőt, vagy valami hasonlót. Nem tudtam a címének pontos megnevezését, de a lényeg, hogy a színházban játszhatott és kapott kisebb szerepeket. Ez pedig, azt hiszem, jobb hatással volt rá, mint bármi más. Anya és Bertie és mintha egyre jobb és jobb kapcsolatot alakítottak volna ki, amit valamiért titkolni akartak (megjegyzem: meglehetősen sikertelenül, mert már mindenki tudott mindent). Én örültem nekik, nem csak azért, mert tizenhat év után végre együtt láthattam a szüleim - hiszen hé, a gyerekeknek általában az a vágyuk, nem? -, hanem azért is, mert boldognak látszottak. Nick pedig…. nos vele nem tudtam mi van. Vagyis… ez nem fedte le a teljes igazságot. Leveleztünk, ahogy mindig, mióta nem egy iskolába jártunk. De mostanában volt valami különös, valami más a leveleiben, amit nem tudtam hová tenni. Igazából abban sem voltam biztos, hogy nem csak beképzelem magamnak a dolgot. Azok után, hogy kicsit több, mint fél éve megöltek valakit a suliban szerintem nem lett volna meglepő. Ezért is örültem annak a levélnek, amiben az állt, hogy találkozni akar. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy az időpont nem volt furcsa, de nem is annyira meglepő. A színház volt a mi helyünk, ott nőttünk fel, ott töltöttük a gyerekkorunk nagy részét, ha pedig mindenképpen ott akartunk találkozni, ahhoz késői időpontot kellett választanunk az előadások miatt. Mégis csak furcsán vette volna ki magát, ha megy a darab, tapsolnak a nézők, mi pedig vígan beszélgetünk. Bár, kétségem sem volt a felől, hogy megtennénk, de nagyapa biztos nem részesített volna elismerésben, főleg az után, hogy kilöktem Carolt. Még hetekig hallgattam utána mindenki piszkálódását, hogy ugye aznap én lépek színpadra, nem a kis barátnőm. Sötét volt, mikor beléptem a színészbejárón, csak az őrfények világítottak, mindössze elölről láttam több világosságot átszűrődni. Noha nem volt hollóhátas, de annyi sütnivalóm még akadt, hogy összerakjak egy teljesen egyértelmű képet. Lábujjhegyen, óvatosan indultam meg előre, ördögi terv kezdett körvonalazódni az elmémben, aminek persze Nick volt az elszenvedője. Ki más? Nem mintha gonoszkodni kívántam volna, nem az én stílusom volt. Arról nem is beszélve, hogy hoztam süteményt, meg egy kis üdítőt, jól jön az ilyenkor, de semmi sincs ingyen. Meg amúgy is, régebben ő is mindig ijesztgetett, mert poénnak hitte. Kölcsön ijesztés visszajár! Nem tudom észrevett-e, de mikor kinéztem a függöny mögül, a színpadnak támaszkodva állt, gyanútlanul. Tökéletes. Úgy éreztem, hogy egy macska kecsességével indultam meg felé. Valamit jól csinálhattam, vagy csak nagyon a gondolataiba süllyedt, mert minden gond nélkül ment. - Itt vagyok - támaszkodtam rá a vállára hirtelen, remélve, hogy csak összerezzen és nem ellép, mert akkor mind a ketten akkorát esünk, mintha csak gurkó lökött volna le a seprűről. Az pedig, hogy ezután esetlegesen a Mungóban kössünk ki nem tűnt kellemes esti programnak, anya is kicsinált volna minket, abban biztos voltam. Amennyiben megúsztuk az esést - már pedig hiszek benne, hogy így történt - nevetve huppantam le a színpad szélére, közvetlenül mellé. - Hiányoztál - öleltem meg szorosan, idejét sem tudom, hogy mikor beszéltünk utoljára személyesen. Régen, az egyszer biztos. Túlontúl régen. - Bocsi az előbbiért de… - kezdtem volna bele a szokásos szó áradatomba némi szabadkozással fűszerezve, azonban abban a pillanatban, ahogy az arcára tévedt a tekintetem, el is felejtettem mindent. Valami furcsa volt, valami tényleg volt itt, nem csak beképzeltem magamnak. - Minden rendben? Mi történt? - szegeztem neki egyből a kérdéseim meg sem próbálva leplezni az aggodalmam. Tényleg féltem attól, mi történhetett vele.
Vendég
Kedd Aug. 25, 2020 8:48 pm
Alina & Nicholas
Az apám sohasem arról volt híres, hogy beavatott volna minket az ügyes bajos dolgaiba. Legalábbis engem biztosan, amióta megy az akadémiára járok még inkább. Talán csak az nyugtatgatta őt, hogy tényleg jól tanulok és szeretem azt amivel éppenséggel pont foglalkozom. De persze mindig is rettegett a szíve mélyén szerintem attól, hogy rossz fényt derítek a családomra, ezért szólhatott bele. Na mindegy. Most úgysem vele kell beszélgetnem, hanem Alina-val, ha ideér. Őt ismerve meg biztosan ideér, nem kell feleslegesen aggódnom azért, mert elfelejtett volna. Hiszen olyan a számomra, mintha a testvérem volna, simán lehetne akár ő a testvérem, mint az édesanyja, de igazából nem is zavar, ha mégsem ez történt. Nem hiszem, hogyha Frida gyermeke lennék olyan jó szemmel nézné az okoskodásaimat, azokat a csínyeket amiket elkövettem és úgy összességében semmit sem. Alina-val persze más a helyzet, persze sajnálom, hogy így alakult a családi helyzete, de itt voltam neki jó barátnak én. Engem meg nem érdekelt, hogy a szüleink mennyire felháborítónak tartottak mindent ami a születése előtt történt. Egyrészt akkor még nem értettem és túl kicsi voltam ahhoz, hogy bele tudjak szólni bármibe is. Most is szívesen beleszólnék a történésekbe, de ettől függetlenül még ki kell derítenem miért tette. Talán Alina sejtheti, hogy mi ütött a nagyapjába, vagy miként mennek itt a dolgok mostanában. Csupa olyan dolog, amit egy levélben nem lehet elmondani csak úgy, mert már magában elég fárasztó egy helyzet lenne mindent felvázolni, én meg jobb szeretek szemtől szembe megbeszélni ilyesmit. Ezért is kezdtem már nagyon izgatott lenni, amikor megéreztem, hogy közeledik. Túl jól ismerem már vagy a legilimencia teszi, hogy minden apró részletre odafigyelek. Nem tudnám megmondani, hogy melyik miatt várom őt felkészülten. Még időben sikerül felkészülnöm a kis csínyjére, így sikerül megállni a lábamon, nem botlok meg, nem bucskázunk egyet a hirtelen ért megjelenésétől sem. Kevesebb gond nekem ezzel, az anyja nem tekeri ki a nyakam, amiért ilyenkor zaklatom a lányát és hasonlók. Nem is számít, hiszen mindketten túléltük az esést, én meg túl lassúnak bizonyulok, mert ő előbb ölel meg engem, mint én őt, de azt hiszen ezen már nem fogunk összeveszni. Én is átölelem őt a karjaimmal, kevésbé olyan szorosan, mint ahogyan ezt ő teszi, de ettől függetlenül a szeretetem még ugyanolyan erős lehet, mint az övé. Maradjunk annyiban, hogy inkább életben tartanám, minthogy kiszorítsam belőle a szuszt is. – Örülök, hogy itt vagy, te is hiányoztál nekem. – széles mosolyra húzom a számat és ha ő elengedett az ölelésből akkor én is így teszek, de ha nem, akkor holtbiztos, hogy én sem eresztem el őt. – Tudod nem olyan régen a nagyapádtól kaptam egy érdekes levelet, vagyis a tartalma volt érdekes, nem pedig az, hogy levelet írt. De most… ne is törődjünk inkább azzal, lesz még időnk vele foglalkozni. – a zsebembe nyúltam a jobb kezemmel. – Hoztam neked valamit, viszont csak akkor adom oda, hogyha kitalálod, hogy melyik kezemben van! – azzal a másikat is hátra tettem és egy darabig hátul még cserélgettem a kezemben a meglepetést. Csak akkor hagytam abba, amíg el nem döntötte, hogy melyik kezemre mutat. Természetesen teljesen mindegy volt, hogy melyiket mondja, mert úgyis abba hagyom, csak direkt piszkáltam őt ezzel.
annak dolgok, amiket hiába ismétel unásig az ember lánya… boszorkánya, sosem sikerülnek. Ilyen Nick megijesztése is, mégis minden egyes alkalommal el kell játszanom mert, tulajdonképpen a találkozóink részévé vált. Mondhatni, az lenne a furcsa, ha elhagynám és egyszerűen csak mosolyogva megjelennék, ahogy a normális személyek teszik. Szörnyű lesz, mikor eljön ez a pillanat, azt hiszem, akkor mondhatom el majd magamról igazán, hogy felnőttem. - Akkor találkozhatnánk gyakrabban. Sosem vagy itthon mostanában, legalábbis akkor biztosan nem, mikor én is - mondom gyermekien nyávogó hangon, miközben elégedetlenül húzom el a szám. Ismerhet már, tudja hogy csak szórakozom, sosem beszélek így - főleg nem affektálva és olyan irritálóan, ahogy tettem -, azonban némi valóságalapja is van a szavaimnak. Tényleg sosincs otthon, ha nem tartanánk egymással a kapcsolatot levelek formájában, akkor gyakorlatilag nem is érinthetnénk egymással. Persze, azt hiszem, hogy erre képtelenek lennénk, ahhoz túlságosan közel állunk egymáshoz. A levél említésére és annak elterelésére csak magasba szaladt a szemöldököm, de nem mondtam rá semmit, egyelőre. Nem is igazán tudtam volna mit, mert nem eresztette túlságosan bő lére a dolgokat. Mit szépítsem?! Semmit sem mondott el, csak felvetett ez témát, annak az okát, hogy mi lehet a problémája. Mert nem vagyok én hülye, kérem szépen. Tizenhét éve és jó pár hónapja ismerem már, együtt töltöttük az egész gyerekkorunk, együtt voltunk rosszak, nagyon rosszak és néha jók. (Persze, azért sosem annyira rosszak!) Ismertem a legtöbb rezdülését, ahogy ő is az enyémeket. Tölthettünk egymástól távol sok időt, hívhattunk más személyeket anyának és apának, attól még testvérek voltunk, még ha nem is feltétlen a szó hagyományosan vett értelmében. - Hm… - a felszólításra, hogy válasszam ki az egyik kezét elgondolkodva pillantottam mind a két végtagjára. Noha már nem volt gyerek, aki komolyan hitt abban, hogy ha rosszat választ, akkor nem kap semmit, ez még így, tizenhét évesen is nagy dilemmát okozott. - A jobbat, a jobb napokért - küldtem felé egy biztatónak szánt mosolyt, mert bár nem tudtam mi a baj, még nem mondta el, azért nem felejtkeztem meg róla, hogy itt lebegett közöttünk a téma. Ahogy arról sem felejtkeztem meg, hogy ígérte nekem valamit, így várakozón nyújtottam ki a kezem, hogy meglássam mivel is szeretne megajándékozni. Meglepit kapni, bárki bármit is mondjon, mindig egy nagyon jó és nagyon izgalmas dolog volt. - Hoztam üdítőt meg sütit a nagy beszélgetéshez - nyújtottam felé a szatyrot. - Pohár nincs, de van annyira hasonló a DNS-ünk, hogy ne zavarjon minket és a süteményt sem én sütöttem, a cukrászdában vettem, de elvileg finom. Csokis és baracklekváros - vázoltam a helyzetet, gyorsan, miközben a kettőnk között lévő üres színpad részre pakoltam az ellátmányt. Annyi volt, hogy tulajdonképpen egészen reggelig kihúzhattuk volna vele, ha úgy tartja kedvünk. Végül is nagykorúak voltunk és anyának sem lehetett egy szava az esetleges kimaradás miatt, nem a Zsebpiszok Közben lófráltam drogosokkal. Az a családból nem az én reszortom volt. - És akkor… mi is ez a levél dolog nagyapával? Aki amúgy az apád is, nem csak az én nagyapám - érdeklődtem óvatosan, miközben kihalásztam egy süteményt a papírcsomagolás alól.
