oha nem volt egy túlságosan pozitív tulajdonság, ha az ember fia maximalista. Másokra nézve biztosan egy dicsérendő dolog, de amikor minden is ég, a lakás szalad és nem tudom eldönteni, hogy mihez nyúljak előbb, akkor hirtelen a legrosszabb tulajdonságomnak érzem a sajátomat. Ha valakiről a pedánsság szobrát kellene megformázni, akkor az biztosan úgy nézne ki, mint én. Nem is, én magam lennék az a szobor. Mert egyszerűen nem tudom elfogadni, ha valami nem tökéletes, ferde, hajlott, nem egyforma, vagy egy apró ránc is fut rajta. Biztosan egy élmény velem egy légtérben tartózkodni és alig várják, hogy utána szabadulhassanak tőlem. Ilyen vagyok, nem véletlen az, hogy itt állok huszonévesen, lassan pont a felénél járva, egyedül egy agglegénylakásban és a két tényező, amit fel tudok mutatni, hogy a macskám még nem halt éhen és a munkában még csak most fogok igazán felpörögni. Legalább a szüleim büszkék rám. De nem ezen kellene évődnöm, miközben teljesen röhejes módon veszekszem a macskámmal, mintha ő tehetne a kialakult káoszról. De igenis ő tehet a kialakult káoszról! Amikor meghallotta azt a furcsa sípolást az utcáról, ahogy rá pillantottam és a nézéséből láttam, hogy mindjárt kitör az őskáosz belőle, általa megformálva, akkor hiába hagyta el a számat egy határozott "Nem!", az őt nem érdekelte. Abban a pillanatban néhány párnám, a függöny, a karnis, az asztalon a müzlit tároló doboz, a cukros doboz, majd a kivasalt ingem kupaca, végül a fürdőben a személyes piszkítósarka kotraléka bánta. És ha ennek a látványa, a sokk, amit általa okozott nem lenne elég, akkor ennek tetejében a kopogást is meghallom a háttérben. "Hát ez fantasztikus!" Az első, ami eszembe jut és az utolsó, amit gondolok. Mert így ajtót nem nyithatok, legyen az bárki is. Ez a szőrös rohadék pedig csak pöffeszkedve felugrik a kedvenc fekvőhelyére és a seggét kezdi el nyalogatni rendes házicica módjára. Engem te nem versz át. "Mindjárt megyek!" Mondanám, csak elfeledkezek róla, mert megpróbálok rendet tenni, eltüntetni a kiborult dolgokat, a tollat, a kikotort piszkot, meg úgy mindent is. Aztán mire végre oda jutok, hogy ajtót nyissak, már a macska ott terpeszt és kedvesen nyávog. Bele se kell néznem a kukucskálóba, hogy tudjam, Mae van a túloldalon. Olyan villámgyorsan nyitok ajtót neki, amennyire csak tudok és úgy eresztem el a fülem mellett - bárcsak tudnám - a szavait, mintha nem is mondta volna. Inkább a töménytelen mennyiségű kaján akad meg a tekintetem. Azt a hét meg a nyolcszázát. - Neked is szia. - zárom rövidre a válaszomat, de nem tudok ennyivel elmenni mellette. Mert nem szeretném, ha azt gondolná, hogy igazából megint csak halottnak tettettem magam, mint a múltkor, amikor épp panaszkodni jött. Meg még minden mással is megtalál, sohasem tudom lelőni. Elképesztő, honnét van ennyi energiája ennek a lánynak. Azonnal emelem az ujjam a magasba, ahogy meglátom, hogy rálép CIPŐVEL a szőnyegemre. - Mae... a cipőd... - nyöszörgöm kényszeredetten, de aztán csak nagy nehezen elengedem a dolgot és becsukom az ajtót. Az előbb még sokkal rosszabb volt a helyzet, bezzeg az az áruló máris oda ugrik hozzá és.... na mindegy, nem foglalkozok vele. Neeem. - Ne haragudj, akadt egy kis kellemetlenség. Rájött a macskámra a nemulass. - most ezt hogy jellemezhetném? Bedilizett? Megkattant? - Mindegy. Inkább csak foglalj helyet. És kérlek dobd onnét le azt a szörnyet. Ne adj neki ott olyat... vagyis inkább a földön add neki, jó?- vagy megteszem én, mert látom Mae inkább a kényeztetésével van elfoglalva. Ahogy Puccini felé legyintek, ő pedig villámsebesen odébb slisszol. - Sicc! Inkább mondd meg, hogy miért jöttél, ha már a macskámat rendbontásra tanítod. - dörmögöm egyúttal elengedve azt, hogy a mai napom csodás lesz.
A sors furcsa fintora, hogy ismétli önmagát. Legalábbis eszembe jut néhány alkalom, mikor hasonló módon kapartam az ajtaját, hogy engedjen már be. Néha buli után, hajnalban, mert Merlinre, képtelen lettem volna hazáig vánszorogni, mikor az ő lakása közelebb volt. Persze az ágya olyan mint valami szent hely, ki vagyok tiltva belőle, így volt alkalmam megtapasztalni, mennyire kényelmetlen még részegen is a kanapén aludni... Nyugi, most színjózan vagyok, ráadásul kajával jöttem, ami önmagában is csak annyit tesz, hogy jó hírt hoztam. Vagy épp rosszat. Mindegy, hoztam, az a lényeg. Bár őszintén szólva nem is kell nekem különösebb indok ahhoz, hogy egy fél pizzériát magammal hozzak, elég csak arra fognom, hogy éhes vagyok. Néha megkérdezik, hogy fér belém ennyi kaja, de ez is csak azért fordulhat elő, mert nem láttak még enni. Családi vonás. Nálunk egy karácsony sem telik el úgy, hogy megmarad az ünnepi vacsora. Ételt kidobni pedig egyenesen szentségtörésnek számít a Yates és a Newman ágon is. Ezt már Dom is tudja, egyszer majdnem belegyömöszöltem a szájába a fél szendvicsét, amit a kukába hajított, mert már nem volt éhes... Akkor még nem tudta, hogy valójában képes is lennék rá. Azóta óvatosabb a közelemben. - Szia... - forgatom meg a szemeimet. Minek fennakadni a formaságokon? Minden alkalommal köszönök neki, persze nem hagyhatja figyelmen kívül az egyetlen alkalmat, mikor jobbnak látom a magam módján az orra alá dörgölni, hogy megváratott. Türelmetlen típus vagyok, nincs olyan birkatürelmem, mint neki. De jobb is, máskülönben biztosan halálra untatnánk egymást. - Mi? - nézek a kínlódó arcára, aztán rájövök ám mi baja van. - Jaaa... Ne aggódj már, Dominic. Teljesen tiszta.. - rázom meg a fejem hitetlenkedve. Ha nem tudnám, hogy takarításmániás, azt hinném róla, hogy ez valami fura fétis nála.. Bár a kettő nem zárja ki teljesen egymást, szóval bármi lehet... Ebbe jobb nem is belegondolni. Szerencsére Puccini képes elterelni erről a figyelmemet. - Rendetlenkedtél? - gügyögöm az állatnak, miközben a füle tövét vakarászom. Olyan készségesen bújik hozzám, mintha csak én lennék a gazdája és nem ez a mamlasz. - Nem mindegy, hol takarítasz össze utána? - tárom szét a karjaimat. Már késő, jóízűen falatozza a halat a macskája, és ha tovább hadonászik felé, azzal csak feltüzeli őt. Kár lenne azért a pofás kis arcáért, még a végén összekarmolná, amiért mindig mindent megtilt neki. Tudja ő egyáltalán, hogy kellene egy macskával együtt élni? Kétlem... - Nem ugorhatok be CSAK ÚGY? - nyitom ki a pizzás dobozd, de még mielőtt belenyúlnék, a mosogatóhoz lépek és megmosom a kezem. Félő, hogyha egyik pillanatban a macskáját simogatom, a másikban pedig pizzát majszolok, egy seregnyi medimágus kellene, hogy újraélessze. Azért nem akarom túlborzolni a kedélyeit. Meg persze híreim is vannak. Azok mindig vannak, az már egészen más kérdés, hogy általában olyan témában, ami őt egy cseppet sem érdekel. De azok neki időt, hogy átgondolhassa a választ, addig én egy jókora paradicsommal és sajttal gazdagított szeletet veszek ki a dobozból. - Miéft tollaf a mafkád? - próbálom a nyelvemmel odébb tolni a számban bukdácsoló falatot, hogy érthetően tudjam feltenni a kérdést. De hé, legalább nem csámcsogok. Az is valami. És nagyon remélem, hogy nem valami perverz dolgába csöppentem bele és nem kell tőle megmentenem a macskáját. Puccini és Napóleon együttes ereje már sok lenne nekem. Tényleg átköltöznék a szomszédhoz. Macskák nélkül.
étezik az a fajta mentalitás, vagy képesség, ami tök haszontalan, de olyankor előjön, amikor oltári nagy szükségünk van rá. Amikor Mavist megismertem, nem gondoltam volna, hogy ekkora szeretetcsomagot kapok a nyakamba. Bocsánat, idegesítő szeretetcsomagot. Pedig csak egy kis segítséget akartam kérni tőle, mert új voltam a városban. Azóta már sokszor járkált ki és be ebben a lakásban, az utóbbi időben pedig megmutatkozni látszott a különleges képességem is, hogy ha jön és nagyon nincs hozzá idegzetem, vagy nagy elánnal érkezik, akkor egyszerűen halottnak tettetem magam. Jó, mi? Persze nem vagyok rá büszke, de ilyenkor roppant hasznos tulajdonság, amit aztán magyarázhatok, ha lebukok, hogy mégis itthon vagyok. Pedig amúgy bírom a fejét, hisz tudom, hogy nem egyszerű velem sem, ő pedig minden cécó nélkül jön és sztorizik és idegesít, de úgy ebben a formában még tudom is ezt díjazni. Felrázza a szürke hétköznapjaimat. De mikor meglátom azt a tengernyi kaját a kezében, valahogy nem lesz szívem bejátszani. Igen, nekem is van szívem! Azért a cipője nem kicsit triggerel és még akkor sem dobja le, amikor észreveszi, hogy ezért szuggerálom. Most azonban nincs kedven újra és újra elmondani azt, amire amúgy sem tudom ránevelni. Esküszöm, ha állat lenne, biztosan valami rosszcsont kutyakölyök lenne, aki mindent megrág, mindenre felmászik és mindenhová odapiszkít, tör-zúz és még sorolhatnám. De most nem fogom. Elengedem a dolgot egy újabb drámai sóhajjal. Soha nem lesz ma már itt rend. Soha. - Pedig nem fog a pulton enni. - egy darabig csak figyelem, ahogy hízeleg a dögnek és ő is neki, majd csak nemes egyszerűséggel lelebegtetem azt a bűzölgő förmedvényt a földre. A macskát pedig vele együtt. - Nálam ez a módi, ha te a sajátodat az asztalon eteted, az a saját döntésed. - zárom le a vitatémát. Inkább felnyitom az egyik pizzás dobozt, majd a másikat és így tovább. Végigmustrálom a készletet, hogy aztán kivegyek egy szeletet egy tányérra. - De, igen, de akkor üres kézzel jössz. És amúgy rágd meg azt a falatot, mielőtt beszélsz. - teszem hozzá szemöldökráncolva. Ismerem már, mint a rossz pénzt. Leülök én is a pulthoz és csak rá sandítok. Válasz helyett pedig egy jobbára inkább kellemetlen kérdést kapok, mint azt, amit várok. És mint jó házigazdához méltóan kerítek két poharat, meg egy flakon vizet és elé lebegtetem. - Öm... megkattant és végigszántotta a lakást.Kávét kérsz? - adom meg az egyértelmű választ és egyben terelek is, had ne kelljen elmesélnem, hogy milyen földi poklot teremtett ide ez az ádáz bestia pillanatok alatt. De tényleg csak elég volt egy pillantás és minden romokban hevert. - Azt ne mondd, hogy a tiéd nem csinál ilyet. Szóval, mi járatban ezzel a halom kajával? Ünnepelünk valamit? Puccini közben meggondolja magát, amikor már mindent IS lenyalogatott, hogy ő szeretné megkóstolni a pizzát. Megint csak lökök rajta egyet, mire Mavisnél próbálkozik be, amint felugrik az ölébe. - Ma szeret díváskodni. Néha bánom, hogy ivartalanítottam, kevésbé lenne drámakirálynő.
Valamilyen oknál fogva úgy érzem - vagy csak úgy tűnik -, hogy mindig sikerül kifognom Dom kevésbé jó napjait. Bár ennél fogva abban is muszáj kételkednem, hogy vannak egyáltalán jó napjai. Ugye? Feltűnő és elgondolkodtató egyben. - Jól van, naaa... Vigacsér! - már emelem is fel magam elé védekezően a kezeimet. Az ő macskája, az ő konyhapultja, az ő döntése. Tiszta sor. Majd egyszer eljutunk arra a szintre, mikor a füle botját sem mozdítja meg erre. Majd egyszer. Talán. Addig kénytelen vagyok hagyni, hogy Puccini hányatott sorsú macska legyen egy rémes gazdával. - Ne aggódj, Napóleonnak jó sora van nálam.. - adom egyértelműen a tudtára, hogy engem nem szokott bosszantani, ha a macskám felugrik valahová. Valószínűleg ebből eredeztethető az is, hogy nem szólok rá ilyesmiért, ezért gyakran köt ki a szomszédban. Van a laza szülőségnek hátulütője is, mint látszik. - De bármikor elkényeztetem ezt a gyönyörűséget is! - hajolok le hozzá, hogy megvakargassam még a füle tövét, mielőtt visszatalálna az eleségéhez. Nem először mondtam már Domnak, hogy örökbe fogadom vagy ellopom tőle a macskuszt, de aztán hamar lemondok erről az ötletről, mikor lelki szemeim előtt felrémlik egy teljesen leamortizált lakás képe. Egy macskával sem könnyű az élet... - Nem hozhatok kaját CSAK ÚGY? - teszem fel a következő kérdést. Na jó, kétségkívül kitalálta már, hogy nem csak úgy toppantam be, ennél azért jobb a szimata. De példa nélküli mennyire szeretem szívni a vérét. CSAK ÚGY. Szóval így állunk. A falat már a számban, de rosszul teszi, hogy rám szól a félig megrágott falat miatt, mert cserébe hangos cuppanásokkal és csámcsogással találja szemben magát. Csak egy rövid ideig, büntetésből. De még tudom hol a határ az undorító dolgaimmal.. Sosem léptem át. Dom ennyitől is kiborul. - Melletted biztos én is megkattannék... - röhögök fel, aztán felé nyújtok egy szelet pizzát, hátha kér. Bár nem vagyok benne biztos, hogy nem ripakodik rám, mert ez nem higiénikus vagy valami ilyesmi... - Ne reménykedj, Scamander. Nem a kávédért jöttem... - kacsintok rá félreérthetetlenül. Bár baristának sem rossz, mixerkedés közben éli ki igazán magát. Tapasztaltam. Bár a meglepetései nem mindig nyerik el a tetszésemet. Jobban mondva az ízlésemet. Ha jót akar magának és nem túráztat, akkor nem próbálja megitatni velem azt a paradicsomos szutykot vagy valami hasonlót, mert megint az ingére köpöm. Tudja mire számíthat. - Aztán egyszer csak valaki csengetne egy alommal a hóna alatt és közölné veled, hogy Puccini megrontotta a lányát. Vajon milyen képet vágnál akkor...?! - szuggerálom őt mélyen a szemébe nézve és próbálom elképzelni a szégyentől és sokktól vegyes érzelmeket az arcán. Nem olyan nehéz, sokkolni én is rendszeresen szoktam, ami azt illeti. - Kék az ég, zöld a fű, Mavis címlapsztorit írhat... Ilyesmi.. - tömök egy újabb falatot a számba, mintha ez olyan mindennapi esemény lenne. Pedig ez az én nagy lehetőségem. Oké, annyira nagy, hogy mikor meghallottam, még a lábaim is remegtek. Ez nem olyan kis továbblapozós rovat. Ez már valami!
iga... mi? Lehet ez valami brit szleng, de úgy vonomfel a szemöldökömet a szóra, mintha valami tök más nyelvet beszélnénk. Bár a brit és az amerikai angol merőben más, azért igyekszem mindenben itt lenni fejben. Néha még mindig rácsodálkozok, mennyi szavunk más. - Nem ér ilyen szavakkal előhozakodni, én sem használom azt a szót nálatok, hogy kipattintva. - hogy most ezzel kikérem magamnak? Igen, nem úgy érzem, hogy amikor nem vagyok a helyzet magaslatán, nyelvtanozni akarok meg szókincset fejleszteni. Köszönöm, remekül megértetem magam a szigetországban is. A szép az egészben az, hogy Mae tisztában van vele, mivel tudná még jobban tetézni a helyzetet. A legegyszerűbb övön alul félreérthetetlenül célozgatni arra, hogy nem vagyok jó cicatulajdonos. A macskám ennél jobban nem is érezhetné magát, prémium tápot kap, vannak játékai és ha lent mászkál, hol érdekel, hogy mit csinál. De a pultra csak ne ugráljon fel, nincs az a tisztítószer mennyiség, amivel utána folyamatosan tudnék takarítani. - Kikérem magamnak, ez a macska is bőségesen el van kényeztetve. Nézd meg, már majdnem folyik. - értetlenkedve, tiltakozva - nevezze ahogy akarja - tárom szét a kezeimet. Én figyelek a macskám jólétére, az egészségére és ha csak egy kis plusz súlygyarapodása van, már rohanok is vele az állatorvoshoz. Most mi ez, ha nem gondoskodás? Más tészta, hogy ha meglát a doki, sokszor már nem vesz komolyan. Lehet váltanom kellene valami normálisabbra, aki nagyobb elhívatással van az állatok iránt és értékeli a lelkes gazdákat. Megingatom a fejem, de már mosolygok. Egy egészen picikét. A válaszom pedig egyértelmű, kajával, vagy anélkül, de ő mindig valami okra hivatkozva jön hozzám. Én pedig elfogadva az okait engedem be magamhoz. Néha pedig tényleg jobb halottnak tettetni magam előtte, mint elcsevegni. Azt hiszem egészen rendben vagyunk így. Igazi tökéletes lelki szemetesládája vagyok, amikor csak jön és megy, ő pedig nem hagyja, hogy megtaláljam a lelki békém. Ezt mérlegelve nem biztos, hogy kompatibilis társaság vagyunk, de van az egészben valami egészen különleges és baráti. Azt hiszem. Azért szeretnék normálisan is enni, köszönöm. Rosszallóan vonom össze a szemöldököm a cuppogására. Ilyenkor felteszem magamba a kérdést, miért engedtem be? De veszi a lapot, mielőtt még ő is elgondolkozna azon, vajon jogos-e a kipenderítésem. Inkább elveszem a pizzát, kerítek egy tányért és enni kezdem. Csak szép komótosan, előttem a tányér, a pultra támaszkodok, nehogy máshová potyogjon a morzsa és néha felemelem a pizzát, hogy beleharapjak. Biztos nagyon furán festhetek ezzel, mintha vendég lennék a saját lakásomban, de ez van. Könyörgöm, inkább ne a macskáról beszéljünk. De nem tudom kihagyni, hogy ne legyek az elbűvölő házigazda, aki megkínálja minden csodával. Épp ezért biggyed le a szám, mikor nem kéri a kávét, de legalább nem az előbbi áldatlan állapotról beszélünk. Jobb, hogy nem látta, mit tett ez a galád dög. Vagyis tévedni még mindig emberi dolog, mert Puccini van a porondon. Vágok egy fanyar grimaszt, majd végre először megengedek magamnak egy széles vigyort. - Akkor megmondanám, hogy Puccini már csak papíron fiú és az ő cicáját más rontotta meg. - gonosz, tudom, de inkább legyen nemi identitászavaros a macskám, mint komoly zenét és műsort adjon elő éjszakánként, mert nem bír a golyóival. Ami nincs, azzal nem kell foglalkozni. - Aha... te pedig úgy csinálsz, mintha járna ez neked. Ugyan már, Mae, ez remek hír. Te pedig... ennyivel akarod megünnepelni? Mit kérsz, komolyan koccintani kell erre. - lelkesen nyelem le az utolsó falat pizzát és már guggolok is le a kulcsra zárt szekrényhez, hogy kinyissam és elkezdjek az alkoholok között szortírozni.
Ha megérzésem nem csak, Dominic nagyjából az érkezésem utáni második másodpercben realizálja, hogy ez a nap sem más, mint a többi, én pedig pont olyan lelkesedéssel toppanok a lakásába, mint a legutóbb. Van, ami nem változik. Persze meginvitálom olykor magamhoz is, de inkább érzem olyankor mustra alatt az egész lakást, mint jól érezném magam. Komolyan, mindig attól tartok, hogy talál valami kifogásolnivalót és azzal a lendülettel nekifog a lakásom kitakarításához, ami egyébként nem elhanyagolt, csak ő túlságosan tisztaságmániás. - Még szerencse, hogy nem használod, mert elég röhejes.. - prüszkölök fel az ábrázatát látva. Bár jobban belegondolva, inkább a felháborodása és a próbálkozása hozza elő belőlem ezt a reakciót. Vagy minden együtt. Nem találkoztam még rajta kívül más amerikaival, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, hogy mindegyik ennyire büszke a furcsa nyelvjárásukra vagy csak én nyertem meg a kevesek egyikét, aki kikéri magának. Tessék, mondom én, hogy kikéri magának, és nem csak ezt. - Ha továbbra is azon leszel, hogy dagadtra eteted, át is keresztelhetnéd Garfieldra.. Sokkal jobban illene hozzá.. - szúrok oda még egyet, finoman és nőiesen, még mielőtt befognám a számat és kérése szerint megrágnám a falatot, mielőtt újra beszélni próbálok. A finnyás fajtáját, hogy még ezt is rossz szemmel nézi. Biztos neki is van rossz szokása, mint az, hogy mindig mindenbe beleköt... Nehéz gyerekkora lehetett, ha mindig rendre intették őt a szülei. Biztos azért olyan merev. Legalább szemmel látható bizonyíték van rá, hogy szüksége van valakire az életében, aki olyan mint én. Idegesítő. - Olyan kiábrándító vagy néha... - emelem előbb a számhoz a pizzát, de a mondat után harapok csak bele. És elég látványosan teszem ezt ahhoz, hogy feltűnjön neki, hogy éppen most erőltetem meg magam és ügyelek a lelki békéjére. Mielőtt még le kéne mennie alfába, hogy kiheverje a délutánt. - Ennyivel? - szaladnak fel a szemöldökeim hirtelen. - Tudod te mégis mennyit keres egy gyakornok? - kérdezem teljesen komolyan. Ez már kész lakomának számít. Az önfenntartás drága buli, de még ez sem tud meggyőzni arról, hogy hazaköltözzek. Néhanapján pedig megengedem magamnak, hogy a szomszédtól kölcsönözzek egy pár zsemlét. Vagy hogy Domnál igyam magam kevésbé beszámíthatóra. Jól jön egy olyan barát, aki még élvezi is, hogy itathat. - Szóval bulizunk? Azt már szeretem... - csapom össze a tenyerem, mintha csak annyit mondott volna, hogy "Rajt!" és leguggolok mellé, hogy alaposan szemügyre vehessem a választékot. Közben megtámaszkodom a vállán, hogy az ő oldalára is jobban átlássak. Miért van ennyi piája?! - Azt hiszem egy Margarita túl egyszerű... Rád bízom magam, lepj meg valami királynőivel.. - lapogatom meg a hátát. Időközben Puccini ismét vevő lesz a társaságomra és megpróbál az ölembe mászni, így kénytelen vagyok felvenni, mikor visszamászom a bárszékre, hogy folytassam a vacsorát.
em tudom, hogy ennek a lánynak mégis honnét van ennyi energiája, de esküszöm akárhányszor jön hozzám, mindig ugyanannyi, ha nem több. Arról nem beszélve, mindig annyi de annyi eseményről, sztoriról és mindenről tud mesélni, hogy néha már azt is elhinném, hogy ő maga főszerkesztő valami újságnál, akin mindig minden keresztül jut. És ha egyszer megérkezik, akkor ott kő kövön nem marad. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy ne tegye fel a cipőt a kanapémra, ne gyűrje össze a párnákat, ne menjen be a hálómba és leginkább ne aludjon már el az ágyamban. Igen, ezek mind olyan rigolyák, amikből nem engedek, de szerencsére a cipőben trappolásról már sikerült leszoktatnom. Most elég csak arra a kaja halomra vetnem egy pillantást, hogy tudjam, ha elmegy, az első dolgom lesz megszabadulni a rengeteg morzsától. Tányér ide vagy oda, ha egyszer szövegel, akkor kajával a kezében hajlamos össze-vissza hadonászni. Rosszalló pillantással húzom össze a szemöldökömet is, hogy nem kicsit árnyaljam azt a csúnya nézést. Ha neki szabad, akkor nekem miért nem? Egy nővel összevitatkozni olyan, mintha az üszkösödő karomat próbálnám megmenteni. Hasztalan. - Hé, ne nevess ki! - férfias reakció helyett azonban csak egy felé mutogatásra futja tőlem, ahelyett, hogy megmondanám a tutit, na kisanyám, engem ne röhögj csak úgy ki. - Inkább rágd meg a falatot, mielőtt én feltételezném rólad azt, hogy kieszi a macskád is a falatot a szádból, amikor hozzá beszélsz. - amint kimondom a szavakat, csak sóhajtok egyet és elengedem a vitatkozást. Nekem ez ma nagyon nem megy, sem Puccinivel, sem vele. De főleg vele nem. Úgy adom meg magam csak a szelet pizzának, mintha amúgy világ életemben nem lett volna más dolgom, mint megenni azt. Pedig aztán ennél sokkal, de sokkal jobb szoktam lenni. Szerintem ő is érzi, legalábbis nem hülye, hogy ne szúrja ki azonnal. Pont ő ne, akinek jobb a szimata bármihez, mint a legtehetségesebb kopónak? - Köszönöm. - a köszönet nem a beszólásának jár, mert ezzel tisztában vagyok, még ha másoknak nem is vallom be. De azért mégis csak fejlődőképes, ha figyelembe veszi a kérésemet. Én pedig nem vagyok hálátlan. Már megszoktam amúgy is, hogy mindenre felül, kipróbál és elpakol, csak hogy bosszanthasson. Már azt is megszoktam, hogy néha igazán zavarba ejtő megjegyzéseket tesz. - Igen, ennyivel. Ezt minimum étteremben kellene, ahol még tortát is kapsz érte. - én személy szerint kivételesnek éreztem magam, amikor kiderült, hogy kíváncsiak rám a minisztériumban. Nem számított, hogy egy óceánnal odébb kell utaznom, mert tudtam, hogy itt sem leszek annyira egyedül. De igen, tudom milyen érzés ez. Szerintem ő is csak ügyesen leplezi az örömét. - És tudom, hogy mennyit keres. De lesz majd jobb is. Mae, néha hajlamos vagy elfeledkezni róla, hogy én ugyanúgy gyakornok vagyok. - ha nem lenne egyértelmű neki, akkor belengetem előtte a kézenfekvőt. Csak hogy felocsúdjon, hahó, most nagyjából ugyanott tartunk. Csak... ő tehetségesebb és sokkal előbb kezdi. - Hát ha már nálam vagyunk, miért is ne? - eresztek meg végre egy félvigyort, mielőtt a bárpulthoz sétálnék, hogy gondosan összeválogassam a dolgokat. Az egyetlen hely, ahová a macskám nem tud beólálkodni, mert úgy őrzöm, mint egy szentélyt. Neki is látok a koktélok elkészítésének és most eskü nem kezdek el kísérletezni, mint a legutóbb, hanem összedobok két Cosmopolitan koktélt. Csak abban a pillanatban fancsalodik el az arcom, hogy ismét felé fordulok. Vetek egy pillantást a dögre. - Most komoly? - billentem oldalra a fejem, majd egy újabb sóhaj kíséretében elé teszem a poharát és én is visszaülök a helyemre. - És hogy jött, vagy ki tett ajánlatot?
Jófej vagyok, hoztam kaját, szóval esélye sincs kitessékelni innen. Ezt mindketten tudjuk. Az már más kérdés, hogy a macskája láthatóan jobban örül a jelenlétemnek, mint a gazdája. Pedig jelen pillanatban elég normális vagyok, már ahhoz képest, hogy mennyire meg tudok kattanni, ha éhes vagyok. Vagy ha történik valami izgalmas. Néha még akkor is, ha semmi sem történik. - Napóleon nem eszik a számból. Fúj, gondolkodj már, Dominic.. - forgatom meg a szemeimet, de még a falatot rágva. Nem tudom mi baja van, egyébként is ki kell fognom azokat a napjait, amikor kevésbé morcos, de most kimondottan savanyú képet vág. Még a pizza sem dobja fel. Esküszöm, ha humoránál lenne, belenyomnám a képét a sushiba, de félő, hogy abban a pillanatban meggondolja magát és rövid úton a küszöb másik oldalán találom magam. Egyrészt még nem laktam jól, másrészt muszáj bírnia még a társaságomat, ha tetszik, ha nem. - Ez nem bók volt... - teszem hozzá, hogy biztosra menjek és ne értse félre. Tényleg kiábrándító tud lenni és a legrosszabb, hogy még csak észre sem veszi magát. Pedig ez nem olyan dolog, amit minden alkalommal a másik orra alá tudsz dörgölni, kivéve, ha te vagy Mavis Yates-Newman. Akkor egészen nyugodtan megteheted. - Étteremben azok ünnepelnek, akiknek van rá lóvéjuk. Kihűlt pizzával meg a csóró gyakornok.. - rántom meg a vállamat. Nem olyan bonyolult a képlet. Persze egész más lenne, ha Sky bácsihoz állítok be így, biztos ötfogásos lakomát szervez azonnal... De jól jön az még akkor, ha már tényleg felkopott az állam. - Jó, néha megfeledkezem róla, mert te... Sose tűnsz olyan.. gyakornokosnak.. - mutogatok rá, meg végig rajta. Sok mindennek tűnik, főleg ízlésficamosnak, mert nézd már meg már megint mi van rajta... De nem rontom el a kedvét, épp most mosolyogta el magát, Dom mércéjével ez legalább a karácsony és a húsvét közötti távolság leképeződése, szóval talán mégsem fog egész este fapofát vágni. Nagyon ajánlom neki. - Most mi van? Nem csináltunk semmi rosszat... - túrok a macska bundájába. Ugyan nem én tehetek arról, hogy élvezi, ha valaki foglalkozik is vele, nem csak takarít utána... - Oké, ez még nem száz százalékosan biztos, de nagy esélyem van rá.. Tudod nem könnyű bevágódni Mr. Haminál, de azt hiszem megtettem az első lépést és elég jó úton járok a címlapsztorim felé. Csak még nem tudom mi lenne elég nagyszabású hozzá... - gondolkozom hangosan. Muszáj lenne kitalálnom, minél hamarabb, de egyelőre csak az ünneplés jár az eszemben. Meg ez a finom kis koktél.
ké, aláírom, néha borzasztó a humorom és inkább ásnának el érte élve. De igyekszem csiszolni rajta. Nem csodálkozom, hogy néha nem értenek, hisz egy erős arisztokrata attitűdökkel megáldott anya és egy mindenkit kielemző pszichológus apa fiaként nőttem fel. Te én tényleg igyekszem és azt hiszem, hogy Mavis eddig a legnagyobb értékelője ennek. Legalábbis most már kevesebb megjegyzést kapok tőle, vagy érzem, hogy a megjegyzéseit nem úgy szánja. Muszáj lesz lenevelnem magam a megfelelési kényszerről, hogy másokhoz igazodjak, de abban is kompromisszumot kell kötnöm magammal, hogy de bizony fogadjanak el így. Mikor mi az erősebb. És ha felbosszantanak, bizony meg tudom makacsolni magam. Igaz, Puccini? - Gondolkodok… - ráncolom most össze a szemöldököm és egy pillanatra rosszallóan is nézek rá. Nem kell egyből lelombozni, oké? Elég ha itt van és a békesség megteremtésére sem adva időt felbukkan. Oké, legalább jó illata van a kajának, amit hozott és eszembe juttatja, hogy amúgy én is éhes vagyok. Talán így egyszerűbb lesz jól lakni, mint teljesen nulláról kitalálni egyáltalán, hogy mit egyek. Bár őszintén szólva a kiszórt macskaalom után nem vennék rá mérget, hogy a legjobb ötlet lenne. Igyekeztem mindent TÉNYLEG összekaparni, mielőtt beeresztettem volna a vendégemet, természetesen jó házigazda módjára. A megjegyzésére inkább csak egykedvűen sóhajtok – mit egykedvűen, a francba is, lemondóan, változni fog ez valaha? – és inkább beleharapok ismét a pizzába. Tényleg csak erre kellene koncentrálnom, legalább nem dumál vissza és nem olt le minden egyes percben. Tudom, hogy legalább nem kell attól tartanom, hogy mennyire őszinte és mennyire baráti, de ha már ő jött hírekkel, miért engem vesz górcső alá? Na ezt a rejtélyt fejtse meg már nekem valaki. - Vagy ha mondjuk ilyen miatt nyitod ki a csinos kis szádat, akkor lehet megoldom neked. – vele ellentétben én már azért keresek, annak ellenére is, hogy a lakást konkrétan úgy tolták be a seggem alá anélkül, hogy annyit mondtam volna, kellene. Persze, kellett, de azért én akartam volna megdolgozni érte. Mindegy is, az jobban leköt, hogy visszagondolom azt, amit mondtam és lányos zavaromban inkább megint a pizza felé fordulok. Oké, szerintem hanyagoljuk, hogy kinek és micsoda csinos kicsi… mielőtt még megint olyan terepre merészkednénk – nem ééén -, mint a legutóbb. - Kösz… - inkább felgyűröm az ing ujját a karomon, hogy elemeljek még egy szelet pizzát. Komolyan eljátszok a gondolattal, hogy magára hagyom a macskámmal aztán beszéljenek ki engem. Nyugodt szívvel megvárom én a küszöbön ülve, mert eddig mást sem kaptam, csak az ívet, de azt elég keményen. - Miért, pont úgy öltözködök, mint a legtöbb amneziátor, ing, zakó, meg ami kell, tudod… nem akarok kilógni a sorból. – más kérdés, hogy ezzel nem kell nagyon igazodni hozzájuk, mert tudom, hogy legalább ezzel valahogy festek. Ez is valami rossz berögződés lehet, amire szintén a szüleim neveltek rá, de már nem érdekel. Én tényleg jobban érzem magam itthon is egy ingben, mint mondjuk… trikóban. Az annyira nem én lennék. Lefoglalom magam az italok elkészítésével, ami lehet jobban is jön, mint látni azt, amit ezek ketten művelnek a hátam mögött. De tévedek, ha azt gondolom, a dolgot lerendezik addig, amíg nem látom. Nem tudja mennyi baci van abban, ha ott dögönyözi a macskát, aztán még megfog mindent is utána? Nem kételkedek Puccini tisztaságában, de azért nem steril. Vagyis steril, csak nem úgy. - Remélem kezet mosol. – nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem. De egyszerűen muszáj. - Mr. Hami a… főnökök főnöke? – nem értek a becenevekből, azt hittem azért eléggé komolyan veszi a dolgot. De azért örülök neki, mert végtére is kiül az a széles mosoly az arcomra és a poharához koccintom az enyémet. - Mondjuk írj valami botrányosat. Ahhoz értesz. – megbotránkoztatni az embert? Naná, a kisujjában van. És a lényeg az, hogy felfigyeljen rá. – Ha merész vagy, akkor látják, hogy nem tartasz semmitől, nem tudom. Mindig a legharsányabb cikkek kerülnek bele az újságokba is.
Erős a késztetés bennem, hogy úgy szívből jövően képen röhögjem, és csak azért nem teszem végül és állapodok meg egy - az eredeti tervnél sokkal diszkrétebb - szemforgatásnál, mert félő akkor még a sushi és a személyem remek társasága sem mentene meg attól, hogy rövid úton ki legyek vágva a lakásból. Pedig most az egyszer tényleg nem azért törtem rá az ajtót, hogy megüljem a szürkeállományát... Mondjuk azt hiszem ehhez különösebben tervezgetnem sem kell, Dom valamiért írtóra kényes rám a napokban.. - Héé, ha nem tetszik a pizzám, elvihetem máshová is... Ahol sokkal szívesebben fogadják és ahol nem éri semmiféle atrocitás azért, mert már nem olyan meleg, mint friss korában.. - húzom magamhoz közelebb a dobozt, miközben az álfenyegetés elhagyja a számat. Na nem tervezek én menni még egy darabig, de fáj a lelkemnek, hogy nem értékeli a próbálkozásaimat. - Egyébként meg hogy oldod meg, van valami menő amcsi kapcsolatod arra is, ha Londonban netán éhen akarnál halni? - mérem végig gyanakodva. Nem is ez a furcsa, hanem hogy nekem miért nincs ilyen.. Bár, végülis a család bármely tagja szívesen látna, de Sky túl sokat kérdez, apámék meg úgy gondolnák, hogy nem vagyok túl életképes egyedül és utána a nyakamra járnának. Szorult helyzetben Dashiell frigója az egyetlen megoldás, de ünnepléshez mégsem dobbanthatok penészes sajttal vagy ilyesmivel... Amilyen tisztaságmániás Dominic vagy engem is kidobna a penésszel együtt, vagy minimum lecsutakolná az összes testrészemet, amihez hozzáért az a cucc. Attól függ mennyire kel ballábbal. - A legtöbb amneziátor ízlésficamos, én mondom.. - harapok újra a pizzámba és őt szuggerálom, mikor új szeletet vesz. Ilyenkor bezzeg jó a csóró pizzám neki. Nem mintha annyira sok amneziátorral találkoznék vagy olyan sokat járnék a minisztériumban... De a Prófétában néha megfordulnak ezek a furcsa emberek, olyankor pedig egyből kiszúrom őket. - Vajon immunisak a divatra, vagy őket is amneziálták? Csak úgy kérdem.. - tárom szét a kezeimet. Hé, ez még cikknek is tök jó lenne... Lefogadom, hogy Hami eldobná az agyát, ha lelepleznék egy ilyen összefüggést. Biztosítva lenne a helyem és nem kéne attól a fura, bámuló sráctól tartanom, aki két szót sem mer szólni hozzám. - Peffe, kefet mofok.. - forgatom meg a szemeimet és a számba dugott fél pizzát a fogaimmal megtartva a mosogató fölé hajolok, hogy látványosan és talán egy kissé teátrálisan leöblögessem a macskásságot a kezemről. Hogy ennek a palinak mennyi baja van, nem csoda, hogy senki nem akarja megkörnyékezni.. De legalább tiszta kézzel fogom meg újra a poharat, mielőtt meglátnám, hogy az összes vér kifut az arcából, mert bemacskázom a poharát. - Az túlzás. Eddig kétszer beszéltem vele és mindkétszer nagyon morcos volt.. Bár ez elgondolkodtató.. Te is sokszor vagy morcos, ez biztos valami pasis dolog. Akarsz róla beszélni? - fordulok bizakodó pillantásokkal felé. Ha ez közelebb visz a sikerhez - vagy a főnökhöz - akkor itt a lehetőség, hogy megragadjam és kifaggassam őt. - Nem is tudom... Valami olyan kell, ami nagyot üt és beírom vele a nevem a történelemkönyvekbe is. Tudod... Nem úgy, mint Vitrol, az egy másik kategória.. Bár zseniálisan botrányos a nő, de azért mindenki tudja, hogy a pulitzer-pennája szeret nagyokat írni.. - vágok egy grimaszt, bár büszke lehetnék a finom megfogalmazásomra. De valljuk be, a nő tényleg beírta magát a történelembe.
a nem lenne elég a sushi és a semforgatás arra, hogy kicsit mindketten túltoltuk. És ha most nem teszek ez ügyben lakatot a számra, akkor estig vitatkozhatnánk arról, hogy ki miben igazodjon a másikhoz. Amúgy sem állunk már úgy egymással, mint a legelején, hogy képes lettem volna kirakni az első öt percben és eléggé a jóindulatomon múlott az, hogy inkább lenyeljem a szavakat. Nagyon mások vagyunk, ez tény. De valamiért mégis látom kettőnkben azt a szövetséget, ami megkönnyíti a dolgunkat. Ha valami nyűgje van, úgyis hozzám szalad, én pedig kevésbé érzem magam elveszve egy idegen ország idegen szokásai mellett. Nem olyan egyszerű amerikaiként szemléletet váltani még akkor sem, ha tudom, hogy sokan hasonló cipőben járnak, mint én. - Például a szomszédod? Különben is, egy szóval sem mondtam, hogy rossz... - oké, ez aljas volt. De mindig annyit dumál arról, hogy kikajálja a hűtőjét, hogy esküszöm azt is kinézem belőle, ha kárpótlásul rendel neki valamit. Nem, ilyen soha az életben nem fog megtörténni, mert így is mindig beosztja a pénzét és több fogy, mint amennyinek kellene. A kérdésére csak sóhajtok egy aprót. Amikor elindultam otthonról, ugyan megkaptam a támogatást, az anyagit egy bizonyos mértékig biztosan. De volt egy egyezségem a szüleimmel, hogy ha elkezdek dolgozni rendesen, akkor a magam ura leszek lakással, mindennel együtt. És nem állok olyan jó viszonyban az itteni rokonaimmal, hogy pofám legyen eléjük járulni. - Jó lenne, de nem. Sajnos nincs több aduászom, hacsak nem Nickre gondolsz. De neki is megvan a maga baja, most, hogy jegyese van. - elmélázva figyelem egy ideig a szelet pizzám, aztán csak utána harapok belőle egy nagyot. Az élet sosem volt piskóta, arról nem beszélve, hogy mindenki máshogy reagál az ingerenciákra. - De azért rám számíthatsz... ezt ugye tudod? ...Mavis? - felsandítok rá várakozóan, mert lássuk be, azért jó lenne hallani, hogy bízik bennem. Nem igazán érzem itt, hogy bízna bennem bárki is, a munkaadóim pedig főleg nem, hisz folyamatosan tesztelnek. Némiképp oldja a hangulatom és egyenesen mosolyt is csal az arcomra a megjegyzése. Ennyire nem lehet rossz az ízlésem, bár lehet ezzel most kivételesen nem is rám céloz? - Azért a fodros galléros inget nem szívesen veszem fel és lássuk be, akármilyen talárban nem mehetünk amneziálni sem. - lehet, csak én nem értem a kérdését, hacsak nem élcelődés. Vagy piszkál, ahogy szokott, de akkor esküszöm hozzá dobok egy párnát. Visszaszívom, nem dobok hozzá semmit, még sérül az anyag. Ital előáll, a szemem rajta. De azért megnyugtató, hogy nem ellenkezik, hanem megmossa a kezét, ahogy azt kell. Addig oda készítek mindent elé és most már nem is tudom megállni, hogy bele ne kóstoljak a sushiba. Mondjuk abba a nigiribe ott a sarokban. Már kész lennék a főnökéről listába szedett sztorijait is meghallgatni, amikor a morcosságomat kezdi el forszírozni. Nem is kicsit nyúlik meg az arcom és szalad a szemöldököm a homlokom közepére. - Ezt szívd vissza, nem vagyok morcos. - ki is kérem magamnak, mert erős túlzást sejtek a szavai mögött. A problémája mellett igazán helyet érdemel ez is. Nagyot kortyolok az italból és inkább megpróbálom beleképzelni magam a helyébe. Nem kicsit nehéz úgy, hogy az írás nem az én asztalterepem. - Akkor tapadj rá és tanulj tőle. Vagy legyél emlékezetes valamivel és akkor majd emlékezni fog rád. Tudod, néha vannak fura dolgaid.
Felvont szemöldökkel várom, hogy végül hogy dönt, mert bizony én nem vagyok rest olyan gyorsan összecsomagolni a pizzát, és visszacammogni vele a kanapémig, hogy a következő fél órával majd Puccinivel karöltve kereshetik az illat forrását. Mindhiába. Persze az otthonom varázsa addig tart, míg az öcsém úgy nem gondolja, hogy meglátogat csak úgy. A háttérsztori mindig más, de az esetleg túlnyomó többségében René az élősködők nyugalmával töri rám az ajtót, hogy kilegeljen a fagyasztómból, hűtőmből és a mosóporos szekrényben rejtegetett csokiskeksz dobozából mindent, amit talál, aztán még távozás előtt jó testvér módjára megpróbálja romba dönteni a lakásomat, vagy kinyírni a macskámat. Ha jó napja van egyszerre is működik a kettő. Szóval ja, úgy gondolom, hogy az ebédem tök jó helyen landolt Dom pultján, de ha bármiféle ellenérzése van ezzel kapcsolatban, még a végén úgy döntök, hogy megkockáztatok egy atomcsapást. - Dashnek fel se tűnne, hogy nem friss.. Bár neki sose viszek rendelt kaját, a hűtőjébe is csak olyat teszek, amit én is megeszek.. - rántom meg a vállamat. Ez már nem újdonság, én ügyelek arra, hogy ne haljon éhen, ő meg cserébe nem orrol meg rám, ha nála kötök ki tejért a kávémba vagy valami hasonló. - Akkor nagyon sajnálom, de be kell érned a kihűlt pizzával. Nekem meg azzal, hogy most sem tudsz életmentő tippet adni.. - zsörtölődöm magamban, pedig igazán kíváncsi lettem volna a titkára. Az is lehet, hogy a titok mindössze annyi, hogy jobban keres nálam, de ez túl egyszerű lett volna, hogy csak úgy elfogadjam igazságnak. - Kedves vagy, a te hűtődet is bármikor kieszem, de hamarabb rájössz, hogy én voltam, mintha elárulnám... - forgatom meg a szemeimet mosolyogva, bár eddig nem állt szándékomban kihasználni ezt a lehetőséget, azért számon tartom, ki tudja mikor jön majd jól egy amerikai gurmé amneziátor nyújtotta lehetőség, hogy a frigójában kotorásszak. A morzsák. A morzsák lebuktatnának. - Oké, én elhiszem, de kétlem, hogy a protokoll azt mondaná ki, hogy öltözzetek úgy, mint a múlt századi varázslók.. Mondjuk attól tutira összezavarodnak a muglik, ha úgy néztek ki, mintha a színpadról jönnétek.. Végülis ez sem rossz taktika ellenük. Nem mintha egyébként bajom lenne azzal, hogy öltözködsz, csak néha olyan.. Merev. - rántom meg a vállam, bár ha jobban belegondolok Dom is merev. A nyakig begombolt ingjeivel, meg a folytonos tisztaságmániájával együtt sose tudnám a laza srácok közé sorolni őt. Bár az utóbbi hetekben, hónapokban sokat fejlődött, már nem borul ki teljesen, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy azt szerinte kellene. De a kézmosás persze még mindig a vesszőparipája. Nem is értem, hogy tudja Puccini elviselni őt... Lehet nem véletlenül nem kedveli túlzottan a gazdáját. - Most is morcos vagy, pedig házhoz jött a kaja, pedig tudod mennyire nem szeretek futárt játszani... - teszem hozzá. Egyértelműen morcos és tippjeim is lennének arra, hogy miért van ez így, de attól tartok egyik válasz sem nyerné el a tetszését. Kénytelen vagyok hát megtartani magamnak, de még így is jót mulatok rajta. - Nem értem mire gondolsz.. Nincsenek fura dolgaim.. - pillantok rá szúrósan. Teljesen normális vagyok, talán néha egy kicsit sokat beszélek, de ez bárkivel előfordulhat. Azért, mert Dom aszociális és egész más keretek közé szorítja az életét, mint én, nem jelenti azt, hogy fura vagyok. Kikérem magamnak!
