Apollo Shacklebolt

Kíváncsi ~ Szeret felfedezni, igazi kalandorlélek. Ha valami új dologgal találja szemben magát, gondolkodás nélkül beleveti magát az ismeretlenbe, hogy újabb tapasztalatokat szerezhessen. Általában nem is tervez előre, mert nem hagy rá időt magának.

Figyelmes ~ Hisz abban, hogy minden apróságnak jelentősége van, legyen az egy mozdulat, egy elejtett félmondat, szó vagy az aznapi időjárás. Mindent nagyon alaposan megfigyel, sokszor nem is teljesen tudatosan és emiatt remek hallgatóság, aki békén is hagy, ha azt érzi, hogy szükség van rá. A családjával kapcsolatban kifejezetten érzékeny.

Energikus és lelkes ~ Ha valamire nagyon rálelkesül, hosszú órákon át képes beszélni róluk, mégsem megy mások idegeire vele. Ragadós a rajongása és ezzel még könnyebben vonzza magához az embereket.

Remek társalgó ~ Kiemelkedő tehetsége van a szája jártatásához (ld. előző), de nem szereti az értelmetlen fecsegést. Bárkivel képes mély beszélgetést folytatni akár Adam Emory Albrightról és hogy mennyire nem tudott lábakat festeni, de még a csirkékről is hatalmas odaadással beszél, pedig nem ért valami sokat hozzájuk.

Népszerű és barátságos ~ A társaság központja, akinek rengeteg barátja van (felszínes és mély egyaránt), ennek oka pedig egyértelműen az extravertáltságában rejlik. Könnyen megtalálja a közös hangot a legtöbb emberrel, ami köszönhető annak, hogy sok témához hozzá tud szólni és rengeteg minden érdekli.

Művelt ~ Milliónyi hasznos és haszontalan tényt tárol a koponyájában képzőművészeti, irodalmi és színházi vonalon. Kifejezetten humán beállítottságú, bár ez sosem tetszett igazán az apjának, megállítani mégsem tudta a fia rajongását.

Független ~ Nem a legrosszabb tulajdonság a világon, de neki túl erős a függetlenségérzete. Nem szeret másokra hagyatkozni, mindent saját erőből szeretne elérni és a saját lábán állni. Ugyanakkor ez az elköteleződésben is rendre hátráltatja. Nehezen alkalmazkodik és változtat a szokásain, hogy másnak jobb legyen, ezért elég nehéz lenne együtt élni vele.

Piperkőc ~ Talán a neveltetéséből adódóan, talán csak személyes preferenciák alapján, de eléggé specifikus elképzelései vannak arról, hogy milyen ruhát vesz fel, hogyan jelenik meg emberek között és mennyi kosz érheti a bőrét. Ezek sokat változhatnak az alapján, hogy éppen milyen napja van, a ruhái sokszor fejezik ki az aznapi érzéseit, de mindig kínosan sokat ad magára. A kosz miatt pedig mindig hisztizni fog.

Kompetitív ~ Szeret fogadni és versenyezni másokkal többnyire nem túl komoly tétekkel, de mindet véresen komolyan veszi. És nagyon nem tud veszíteni. Nehezen fogadja el, ha valami nem úgy alakult, ahogy ő azt eltervezte, képtelen tűrni a saját bukásait is és emiatt sokszor viselkedik gyerekesen. Túl nagy az önérzete.

Nyughatatlan ~ Könnyen unja el magát, ha nincsen teljesen elkötelezve éppen az iránt, amit csinál, ez pedig sokszor vezet az adrenalin kergetéséhez. Nála mindennapos, hogy olyasmibe vág vele, ami akár veszélyes is lehet, de őt ez élteti.

- Apa mikor jön haza?
- Nem tudom, fiam, nemsokára biztosan.
- Tegnap is ezt mondtad, de hazudtál! Mindig csak hazdsz!
- Apollo, ne beszélj így velem!
- De sosem mondjátok meg, hol van apa és mikor jön haza!
- Mert én sem tudom, a francba is! Azt sem tudom, hogy egyáltalán viszontlátom-e még, vagy csak a temetésére mehetek el veled és a testvéreddel! Menj a szobádba! Most!

Anya sokat volt mérges, mikor Apollo gyerek volt. Ez a harag inkább fakadt tehetetlenségből és félelemből, mint egyszerű gyűlöletből, de a gyerekek ezt nem érthették. Túl kicsik voltak még ahhoz, hogy felfogják a helyzet súlyát, a szüleik pedig tettek róla, hogy ne tudjanak sokat. Azt hitték, hogy tettek róla.
Az ezutáni beszélgetést követően Apollo nem tudott éjjelente aludni. Nővére ott feküdt a szoba másik felében, a saját ágyában, mély álomban, de ő csak pislogott a sötétségbe. A fülét hegyezte, hallani akarta apja hazatértét, anélkül nem volt képes elaludni. Mindig éveknek érezte azt a pár órát, amíg apa be nem lépett az ajtón és nem hallatszott fel a lépcsőn a mély hangja, amivel anyát üdvözölte. Akkor Apollo megnyugodott és végre be merte csukni a szemeit. Kisgyerekként nem értette, mi az a háború, hogy miért nem látja apát szinte soha, de a félelem őt sem kerülte el. Nem akart temetésre menni.

- Apollo... Apollo! Tedd le a ceruzákat és gyere tanulni!
- De nem akarok, utálom!
- Nem érdekel, hogy utálod vagy sem, akkor is meg kell tanulnod. Nem nyitok ebből vitát.
- Utálom a számokat, utálom, utálom, utálom!

Apollo hisztis gyerek volt, ezt ő sem tagadja. Ha valami nem volt kedvére való, mindent megtett azért, hogy ne kelljen foglalkoznia vele. Előkelő helyen szerepelt itt a tanulás majdnem minden ága, különös tekintettel a matematikára, de úgysem tudott szabadulni tőlük. Bármennyire vonzotta a kedves papírlap a zsírkrétákkal, filctollakkal, színes ceruzával vagy éppen apa tintatartójával és drága tollával, nem tölthetett el vele annyi időt, amennyit akart.
Apa mindig azt mondta, hogy fontosak a számok. Az utódjának akarta Apollot, hiszen látta, mennyi potenciál van benne. Intelligens gyerek volt, gyorsan megtanult bármit, egy igazi pelenkás kis zseni volt már egy-két évesen is. De valami más volt. A temperamentuma, a céljai, a szenvedélyei annyira távol álltak Kingsleytől, amennyire csak lehettek. Rajongott a művészetekért, főleg a festményekért és a táncokért, utóbbi mindennél boldogabbá tette. De apa nem szerette, ha táncol, hiszen elvonta a figyelmét a fontosabb dolgokról. Csak Apollo nem értette, hogy mi lehet fontosabb a boldogságnál.

- Anya, hol van a könyvem? Az avantgárdos, tudod.
- Nem tudom, apád tette el.
- Eltette? De miért? És hová?
- Nem kérdeztem tőle. Nem örült a jegyeidnek, úgyhogy elvette, hogy jobban tudj figyelni a tanulásra.
- Rohadjatok meg!
- Apollo! Hogy mersz így beszélni velem?!
- Akkor is rohadj meg!

Apollo végtelenül egyedül érezte magát a Griffendélben. Nehéz volt az első éve, nem tudott beilleszkedni. Lefoglalták a rajzlapok, a tankönyvei kidekorálása, és órákon is szívesebben nézegette Oskar Kokoschka festményeit az egyik kedvenc könyvében, mint a bájitaltan összetevők listáját és az elkészítését az aznap tanult lének. A házvezetője többször is írt a szüleinek, sokadik alkalomra rivallót is kapott az apától, de nem érdekelte. Nem volt ott, hogy rászóljon, amikor az éppen üres hálóteremben táncolt a kedvenc zenéire vagy azoknak emlékeire, és akkor sem, amikor a házidolgozat írása helyett Sir Cadogannel beszélgetett és gyönyörködött a többi festményben.
Most mégis elvették tőle a kedvenvét, nem nézegethetett Kokoschkát, sem Van Gogh-t vagy Munch-t. És otthon soha nem táncolhatott, még a nővére is kinevette érte. De hát miért nem értik, hogy ő ezt szereti, nem a számokat?

- Büszke vagyok rád, fiam. Nagyon ügyes vagy.
- Kösz, apa.
- Komolyan mondom. Mindent kihozol magadból, amire tudom, hogy képes vagy.
- Köszi.
- Nem tűnsz túl boldognak.
- Az neked mióta számít?

A második év sokkal könnyebb volt. Apollo a nyár folyamán sokat változott. Kinyílt, már nem akart a saját kis világába zárkózva élni, mert rájött, hogy az otthon lehetetlen. Eleinte próbált dacoskodni, de hamar rájött, hogy reménytelen, hiszen nála egyetlen makacsabb ember volt, a saját apja. Úgyhogy engedett. Lemondott a táncról, a rajzolásról és a festményekről. Még az összekuporgatott zsebpénzéből vett belépőt is eladta, amit egy táncversenyre vett. Apa nyert.
De minden rosszban van valami jó, ugyebár. Apollo a Roxfortba visszatérve mindenki hatalmas meglepetésére a társaság középpontja lett, népszerű és közkedvelt, rengeteg baráttal és ami még fontosabb, kiemelkedő jegyekkel. Igazi bajkeverő griffendéles vált belőle, de a tanulmányi eredményei elképesztőek voltak mellé, így nem igazán akadt össze a tanáraival.
Azonban Apollo nem volt boldog.

- Tudtam, fiam, hogy sokra fogod vinni. Láttam benned a lehetőséget, még a furcsa kis dolgaid mellett is. Büszke vagyok rád.
- Ha nem jelentkeznék közgazdásznak, akkor is az lennél?
- Hogy tessék?
- Ha más szakra mennék, például... magizoológiára, akkor is büszke lennél rám?
- Egyértelműen, hiszen olyan emberek nyomdokaiba léphetnél mint Newt Scamander.
- És ha én táncművészetre mennék?
- ... Apollo, azt hittem, már elfelejtetted ezeket az ostobaságokat.

Ostobaság. Minden, amit ő szeretett, egyszerű ostobaság volt. Sokáig éltek ezek a szavak a fejében, és tudta, hogy mindig így lesz. Eltelt hét év, mióta elkezdte a Roxfortot és az első év zökkenései után remekül végzett. A háza kviddicscsapatában játszott őrzőként, prefektus lett, a jegyei soha nem mentek V alá, kiemelkedő RBF és RAVASZ vizsgákat tett le. Rengeteget hallgatta apja dicsérő szavait, akár személyesen kapta őket, akár ismerősöknek vag, munkatársaknak újságolta el, milyen remek ember a fia.
Apollo azonban nem adta fel teljesen. Ott élt benne a kis szikra, hogy azt tegye, amit igazán szeretne. Titokban, amikor egyedül volt, szívesen táncolt a kedvenc zenéire, festett csodálatos alkotásokat vagy éppen tanult meg Busta Rhymest rappelni, ha már énekhangja nem volt véleménye szerint. Reménykedett benne, hogy ha bizonyított, utána szabadon is művelheti ezeket és majd a szülei is elismerik, mennyire jól csinálja. De ez nem következett be.
Közgazdásznak kellett lennie, pedig gyűlöli a számokat.

- Ilyesmi eszedbe se jusson, Apollo!
- Mert? Mit fogsz csinálni, elfenekelsz?
- Ne felejtsd el, hogy az én házamban élsz, addig az van, amit én mondok!
- Jó, nem gond. Ott a kollégium. Meg is beszéltük, na pá!
- Apollo!
- Jaj, bocsesz, nem hallak, túl hangosan teszek rá, hogy mennyire nem vagyok a te ideális trófeakölyköd. Szarj futkárt.

Végigcsinálta a közgazdaságtant. Nehéz volt, fájdalmas volt, és minden nappal egyre jobban meggyűlölte az egészet. Nem akart közgazdász lenni, rühellte a makroökonómiát, nem érdekelte a kamatos kamat, és el sem tudott képzelni nyomorultabb életet annál, hogy minden áldott nap ezzel foglalkozzon. Feladta.
Még el sem végezte a szakot, amikor beadta a jelentkezését mágikus fesztészetre. Restaurátor akart lenni, aki olyan gyönyörű műalkotásokat tehet még szebbé, amilyeneket órákon át tudott nézni a múzeumokban és galériákban. Nem sokan értették a választást a családján kívül, hiszen senki nem tudott a titkolt szenvedélyéről, amit a művészetek jelentettek neki. De most már nem volt, aki megállítsa, nem hagyta, hogy legyen. Eljött az ő ideje.

- Tekerj nekem is még egyet!
- Azt hittem, leszoksz.
- Leszokni, hogyne... Legfeljebb arról fogok leszokni, hogy ilyen ritkán szívjam.
- Olyan ritkán, mint amilyen ritkán piálsz és csajozol?
- Bagoly mondja drogosnak...

A Docendo Discimus végtelen tárházát nyitotta meg a szórakozásnak. Apollo egyre több barátott szerzett, egyre jobb nőtársaságot magának és megszámlálhatatlanul sok akadémiai bulin ütötte ki magát. Egyszerűbb lett volna megszámolni azokat, ahol nem jelent meg, két kéz sem kellene hozzá. De élvezte, minden percét élvezte. Itt lehetett táncolni, freestyle rappel felszedni éjszakai társaságot, és mindenki rettentően érdekesnek találta, amikor arról mesélt, hogyan kellett poliuretánt levakargatnia egy festményről. Itt senki sem ítélkezett és senki nem találta kevesebbnek.
Élvezte a tanulást is, minden egyes tárgyból K-t szerzett, minden vizsgája remekül sikerült, a tanárai hamar megtanulták a nevét és az utolsó évére London egyik legnevesebb restaurátor mesterének műhelyébe került gyakornoknak, ahol olyan munkát végezhetett, amit tényleg szeretett. De ez nem volt elég neki. Ó, de még mennyire nem.
Apollo megismerte az igazi motivációt, azt, amelyik belülről jön és beteljesítése olyan extázisba hoz, amilyenre egyetlen kurva finom whisky és egyetlen jóleső fehér csík sem képes. Úgyhogy amint befejezte a mágikus festészetet (évfolyamelsőként, természetesen), egy év kihagyás után, hogy fejlődni tudjon a szakmában, ment is vissza az akadémiára. Festeni már tud, de táncolni még nem, és ez még fontosabb volt Rembrandtnál is.
Valószínűleg az apja nem éppen erre gondolt, amikor azt mondta neki, hogy jobb több lábon állni.

- Polly, mikor fogsz már végre felnőni?
- Én felnőtt vagyok. Attól, hogy nem élem nyomorúságos napjaimat a Minisztériumban, még nem vagyok gyerek.
- Egy felnőtt ember nem jár el napi szinten takonyrészegre inni magát és bulizni a gólyákkal.
- Mert a legtöbb felnőtt ember nem tud élni. Majd térjünk vissza rá tíz év múlva, akkor meglátjuk, melyikünk lesz boldogabb. Te, aki a karrierednek szenteled az életed, vagy én, aki az életemnek szentelem a karrieremet.
- Ennek nincsen semmi értelme.
- Fogd be, túl másnapos vagyok.

Magas vagyok, fekete hajjal, sötét szemekkel, sötét bőrrel. Sokszor van szakállam, borostám pedig mindig, mert nem akarok idiótán kinézni. Elvileg szemüveget kéne hordanom, de ha nem feltétlenül muszáj, nem veszem fel, mert abban is idiótán néznék ki. Az öltözködésem olyan széles skálán mozog, hogy kár lenne szavakba önteni. Ha olyan hangulatom van, akkor egész nap hajléktalannak néznek, ha máshogy kelek fel reggel, akkor meg bohócnak. Azért legtöbbször igyekszem legalább egy kicsit normálisnak tűnni. De csak egy kicsit.