Mióta az Akadémián tanulok teljesen átértékelődött bennem a "nyugalom" fogalma. De tényleg. Amíg a Roxfortba jártam azt hittem, akkor van nyugalma az embernek, ha nem adnak fel mindenféle beadandókat, meg esszéket, és nem kell a könyvek felett görnyedni. Na, mostanra rájöttem, hogy olyan, hogy teljes nyugalom, egyáltalán nem létezik. Sőt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy soha nem is létezett. Csak azt hittük, azzal áltattuk magunkat, hogy ismertük. Viszont ha más nem is, a gondolataink, érzéseink sosem hagynak békén minket, és azok bizony néha eléggé háborgóak tudnak lenni. Én már csak tudom - egy pszichomágus apával magam mellett, illettve én magam is pszichomágus hallgatóként töltöm mindennapjaimat, úgyhogy... bőven volt már alkalmam megtapasztalni az emberi lélek háborgó hullámait. A sajátom hullámait biztosan, de már másokéba is volt szerencsém bepillantást nyerni... már ha ezt szerencsének lehet egyáltalán nevezni. Bár... a szakma, meg a gyakorlat szempontjából úgy gondolom, egészen biztosan. Most azonban egyáltalán nem a tanulás, a fejlődés utáni vágy hajtott az Abszol Útra, hiszen szünetünk van, nekem pedig eszemben sincs a szünnapomon is tanulni. Nem, azért ennyire még én sem vagyok stréber, bármennyire is így gondolják egyesek. Nem, most épp magánügyben vagyok itt. Pontosabban családi, vagy méginkább leendőbeli családi ügyintézés miatt kutyagolok itten, már egy ideje. Vagy csak nekem tűnik viszonylag hosszú időnek, az idegesség miatt. Mert tény, hogy fogalmam sincs, mennyit tud Alina az egészről, mennyire avatta be őt Nick, vagy a család többi tagja. Na meg azt sem tudom, hogy áll ehhez az egész helyzethez. Fogalmam sincs, de szerintem mindenki más véleményen van, én meg lassan meg sem próbálom kibogozni azt a nagy káoszt, ami körülöttünk van jelenleg. Majd magától helyreáll a rend, legalábbis nagyon remélem. Mert ha nem, akkor csak még nagyobb káosz lesz ebből a már amúgyis meredek helyzetből. Jaj. Még belegondolni is rossz.
z utóbbi időben azt hiszem, a Scamander család és barátaik felett úgy gyűltek a fellegek, mint egykor Voldemort körül a halálfalók. Talán ezt hívták a muglik pillangó-effektusnak. Amikor egy kis dologból valami őrülten hatalmas kerekedett. Most pedig itt tartottunk. Lassan már nem volt tudomásom olyan rokonról vagy barátról, akinek úgy zajlott az élete, ahogy kellett volna. Nem mintha erre létezett volna forgatókönyv - ha mégis, mi rendesen elcsesztük, az biztos -, egyszerűen csak ideális elképzelések. Noha, egy ex-drogos és egy drogos gyerekeként születni már pont elég messze esett mindenféle ideális elképzeléstől. Jobban belegondolva… miért is lepett meg, hogy ez így van? Az életem első pillanatától - sőt, a fogantatásomtól! - kezdve semmi közöm a normálishoz. Inkább nem gondolkodtam ezen, csak az előttem heverő, már régen kész díszletre pillantottam. Már vagy fél órája csak tettetem, hogy dolgozom. Nem akartam végezni, ha rajtam múlott volna, akkor egész nap itt ülök és ezeket az ostoba kartonlapokat festegetem, mert Fuge Merlin se tudja milyen agymenése miatt szükség volt rá. Nem is voltam rá kíváncsi, az az ember kellően flúgos volt ahhoz, hogy ne akarjak vele találkozni. Ahogy Emily-vel sem akartam. Ne értése félre senki, nem volt vele problémám. Emlékeim szerint kedves lány, mindig rendesen bánt velünk, kisebbekkel. De azóta nem láttam, hogy végzett a Roxfortban, annak is megvolt már vagy… sok éve. Pont ezért meglepetésként ért a levele. Vagyis nem annyira csak, fogalmam sem volt, hogy mit szeretne. Segítséget kérni? Beszélni róla? Érdekli a véleményem? Több ötletem is volt, de egyik sem nőtt túl a tipp fogalmán. Nem ismertem annyira Nick menyasszonyát, hogy komolyan találgathassak is. Ahogy az órára pillantottam megengedtem magamnak egy fintort, idő volt, indulnom kellett, ha nem akartam késni. Márpedig azt nem akartam, ha már elfogadtam a meghívását. Előbb ért a megbeszélt találkozó helyre, mint én. Már messziről sikerült kiszúrni, amint várakozik. Reflexszerűen inteni akartam neki, ahogy bármely barátommal tettem volna, mégsem emeltem a kezem. Megálltam. Azt hiszem, nem voltunk barátok. De rosszban sem voltunk. Létezett erre megfelelő kifejezés egyáltalán? Ismerős, talán. - Szia - köszöntöttem egy apró, kedves, bátorítónak szánt mosollyal. - Remélem nem ácsorogtál sokat egyedül, siettem, de volt még egy kis dolgom a Színházban. - Előre hátra hintáztam a lábamon, így próbáltam palástolni a zavart és az ezzel járó kellemetlen érzést a gyomromban. - Szóval… - tétováztam feltegyem-e a kérdést, az alsó ajkamra haraptam -, hogy vagy? - kérdeztem végül a helyett, amit eredetileg akartam. Végül is, hozzá kellett mennie valakihez, akit alig ismert. Komolyan, kezdtem úgy érezni, hogy az 1950-es éveket éljük, nem a 2020-asokat.
Vendég
Vas. Aug. 23, 2020 5:54 pm
Ems & Alina
"Sógornős" lelkizés
Normális esetben mit tesz az ember lánya, ha bajban van, és segítséget, tanácsot, vagy csak bátorítást szeretne kérni? Vagy csak ki szeretné adni magából a probléma okozta feszültséget... és nem, az sajnos nem opció, hogy annak mondja el a magáét, aki a problémaforrás ebben az egészben. Persze, hogy szól valamelyik barátnőjének. Ha szerencséje van, akkor egészen biztosan segítő kezekre talál. Ezért is írtam én Alinának, hogy találkozzunk az Abszol úton. Én magam sem értem, hogy miért pont rá esett a választásom, hiszen egyrészt ott van Lilia, aki ráadásul unokatesóm, szóval tudja, mi a helyzet, másrészt meg... ha jól emlékszem, akkor körülbelül azóta nem találkoztunk, mióta végeztem a Roxfortban. Bizony, az idő csak megy, szalad, én pedig egyre tanácstalanabb vagyok, és dühös. Leginkább saját magamra, mert egyáltalán nem örülök a helyzetnek, amibe apu hozott. Ha mindenáron meg kellene indokolnom, hogy miért is pont Alinával szeretném megosztani ezzel az egésszel kapcsolatos érzéseimet, kételyeimet, akkor azt hiszem, azért, mert Nick a nagybátyja. Ismeri Nickket, tudja, milyen, így talán még segíteni is tud, ha szükség lesz rá. Márpedig valószínűleg szükség lesz rá, mert egyikünk sem adja meg magát az akaratunkon kívül kialakult helyzetnek. - Szia! Semmi gond, nem olyan rég értem ide én is, ne aggódj! A munka pedig mégiscsak munka, az fontosabb. Köszöntöm egy megnyugtató mosollyal, mert tényleg nem történt semmi baj. Én ráérek, a munka pedig mégiscsak munka, tehát el kell végezni, különben kikap. Teljesen érthető. Az viszont kevésbé, hogy miért idegeskedik. Nem értem... ennyire azért nem lehetek se rossz ember, se ijesztő. Vagy mégis? Alkalomadtán majd megkérdezem anyuékat, hátha ők okosabbak ezzel kapcsolatban. - Hogy vagyok? Hát... mint akin átment egy úthenger. Mármint lelki értelemben gondoltam, persze. Nem is tudom... ez az egész olyan fura, és kényelmetlen, és... és nem tudom. Nem akarom megbántani Nickket se, meg a családot se, de nem tudom, mit csináljak. Azt gondoltam, talán te tudsz valami tanácsot adni... ismered Nickket, úgyhogy talán nem lesz gond belőle. Segítesz? Fúrom bele kérlelő tekintetemet az övébe, bár nem szeretnék nyomást gyakorolni rá. Épp elég, ha én nyomás alatt vagyok. Másnak nem szeretnék gondot okozni.
gy érzem, sokszor a szavak nem elég kifejezőek arra, amit érzek. Ha most azt mondanám, hogy a helyzet furcsa és kellemetlen, akkor igazat szólnék, de mégsem. Mert valahogy egyik sem jeleníti meg színtisztán azt a kavarodást, ami benne zajlik. Félreértés ne essék: jó látni Emilyt. Tulajdonképpen azóta nem találkoztunk, hogy elballagott, valahol még kíváncsi is vagyok mi történt vele, egyszerűen csak a szituáció az, ami kifogásolható. És akkor még szerintem nagyon, nagyon enyhén fogalmaztam. - Igaz.. - értettem egyet óvatosan, noha azt nem kötöttem az orrára, hogy ez inkább volt általam felajánlott segítség, mint olyasmi, amiért fizetséget kapnék, hogy ne egész nap azon kattogjak, hogy mit szeretne tőlem. Vagyis… inkább miért, mert a témára határozottan volt ötletem és szinte biztos is voltam benne, hogy jó úton járok. Sajnos ehhez még Hollóhátasnak sem kellett lennem, elég volt némi józan, paraszti ész. Ahogy Emily beszélni kezd, jobban mondva válaszolni a kérdésemre, abbamarad az előre-hátra hintázás. Az idegességem, ha nem is párolog el teljesen, valamennyire tovaszáll és helyét az őszinte döbbenet veszi át. Mármint, oké, nyilvánvaló volt, hogy Nickről és az eljegyzésről lesz szó. De… valahogy nem így képzeltem. Bár itt felmerül a kérdés, hogy hogyan is? Őszintén: nem tudom, nekem legalább olyan új és kényelmetlen volt ez a szituáció, mint nekik. Azzal a különbséggel persze, hogy nagyapa engem nem akart hozzáadni senkihez. Szerencsére. Még most sem értettem igazán mi ütött belé, amikor ebbe belement, valahogy… nem rá vallott. Tény, egészen furcsán mutatta ki a szereteté, a maga mufurc, morgós módján, de nem akart rosszat sosem. - Mire gondolsz? - kérdeztem végül óvatosan. - Mármint, ismerem Nicket, nyilván mesélhetnék róla. El tudom mondani a kedvenc színét, a kedvenc állatait, az iskolai eredményeit, a ciki sztorijait, talán még arra is tippelhetek, hogy mit szerethet egy nőben - bár az igazság az, hogy még sosem gondoltam igazán a nagybátyám szerelmi életén, nem is tudom volt-e valaha barátnője - és hasonlókat, persze. Szóval erre vagy kíváncsi, arra, hogy milyen ő, vagy valami teljesen másban kéred a segítségem? - vontam fel óvatosan a szemöldököm. Nickről tudtam, hogy bár nem sok kedve van ehhez az egészhez, megteszi, mert ő ilyen, mindig is olyan volt. Tette azt, ami a kötelessége és valahogy Emilyről is ezt éreztem most, ahogy itt álltunk szemben egymással az Abszol úton. Megfogja tenni, mert a családja ezt várja tőle, de alapvetően nincs kedve elköteleződni úgy, hogy nem szerelmes. Amit persze megértettem, sosem gondoltam, hogy az aranyvérűek őrült, előre elrendezett esküvő mániája jó, vagy éppen egészséges lenne. A kérdés már csak az volt, hogy Ems pontosan miben is kért segítséget.
