Minden kezdet nehéz... fôleg, ha nincs beleszólásod

Emily & Nicholas

Soha nem akartam senki hőse lenni. Nem akartam naggyá tenni a Scamander nevet, nem akartam lekicsinyíteni sem. Csak azt szerettem volna, ha élni hagynak, mindenki biztosan ezt szeretné. Ha nem kell megfelelnie mások elvárásainak, ha nem hagyja elnyomni magát. Ha tud egy kicsit lélegezni. Én is csak lélegezni akartam, mégis tudtam, hogy szembe kell néznem Emily Yordmoon-al, megértetni vele, hogy ehhez semmi közöm, csak annyi amennyi neki. Egyikünket sem kérdezték meg, hogy mennyire akarjuk vagy nem akarjuk ezt az egészet. De amíg meg tudjuk beszélni valahogyan a dolgainkat, addig jó. Nem hiszem, hogy lenne értelme tovább húzni, nyúzni, elkerülni ezt az egészet.
Minél hamarabb szembe nézek vele és megtudom mi jár a fejében erről az egészről, annál tisztább lesz mi az ami ő elvár. Biztosan nem engem, ettől függetlenül azonban majd igyekezni fogok, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. Nos, ezért döntöttem úgy, hogy nem üres kézzel állok elé, hanem megpróbálok kedveskedni neki.
Sajnos nem tudom még, hogy melyik virág lehet a kedvence, ezért saját elgondolásból és mivel szerintem elég egyedi egy csokor fehér liliommal a kezemben állítottam elé. Tudom, hogy ez egy kicsit elég röhejes, valószínűleg most legszívesebben nevetne ezen az egészen. De ettől függetlenül csak a jó szándék vezérelt. Ha tényleg vele kell leélnem az életemet akkor valahogy kénytelen leszek a kegyeibe férkőzni, megkedveltetni magam vele. Bármi, csak ne nézzen már egy tuskónak, mert nem vagyok az. Egy kicsit persze, hogy stresszelek, nem szoktam hozzá, hogy „udvarolni” kelljen és valószínűleg béna is vagyok ebben, de valahogy mindig el kell kezdeni, nem igaz? Hogy máshogyan kezdhetném, ha nem így?
– Szia! Ez a tiéd. – átnyújtom neki a csokrot. Nem akarok túlságosan unalmas lenni, ezért csak nyugodtan és röviden, lényegre törően beszélek, még. Túlontúl túlgondolom ezt az egészet. Olyasmit is beleképzelek, amit nem kellene. Normális ez?
– Gondolom neked sem könnyű, elfogadni ezt az egészet. – kezdek bele, de igazából nem is tudom, hogy miért pont lelkizni kezdek vele, ha helyette megkérdezhetném, hogy van, milyen napja volt és hasonlók. Nem, nekem egyből a kényes témára kell térni, mintha nem lenne más választásunk. Pedig van. Mindig van más választásunk, csak elsőre nem látjuk. Ezért terelem a témát.
– A virág csak azért van, mert mosolyogni szerettelek volna látni és mert illik hozzád. – számomra ő is tiszta volt, valami amit nem érhetek el, legalábbis így elrendezve biztosan nem. Nem is hiszem, hogy ezzel bármit vagy bárkit meg lehet kapni, éppen ezért, csak egy kis részem szeretné ha nem gyűlölne, ha nem nézne rám úgy, mintha mindez tényleg akkora nagy kényszer lenne. Pedig az. De szerintem tehetnénk az ellen, hogy mégse legyen ilyen kínos az egész.

Emily & Nicholas

Nehezemre esett ilyen témáról beszélgetni vele. De tisztában voltam azzal, hogy egyszer csak szembe kell néznem velem, ezért miután átvette a virágot le is ültem mellé. Tudom, hogy most fontos dolgokról kell beszélnünk, még akkor is ha ez irtóra kínos nekem, de a jelek szerint nem csak én vagyok ezzel így szóval… mély levegőt veszek és kifújom. Rengeteg dolgot szeretnék elmondni neki. Köztük azt, hogy nincs semmilyen tervem, hogy nem tudom mihez kezdjünk, hogy erre végkép nem számítottam, de ugyanakkor nem akarom nagyon elkeseríteni őt sem. Mert bár nem látszik mégis fontos a számomra az amit ő gondol, vagy érez éppen.
Szóval nem akartam túlságosan felhergelni őt, de valójában meg sem akartam felelni neki, csak egy középutat szerettem volna találni, ami mindkettőnknek kedvező lehet és mégsem olyan rémes. Tehát igyekeztem igazából csak önmagamat adni, azzal, hogy megleptem őt egy csokor virággal, csak azt akartam megmutatni, hogy mennyire figyelmes vagyok és a magam módján igyekszem.
– Örülök, hogy tetszik. – nyugtázom, ezt már egy fél sikernek, mert tényleg örülök annak, hogy tetszik neki.
Egy pillanatig elgondolkodtam a kérdésén, azon, hogy mit mondhatnék neki. Igazából nekem nem volt semmi problémám vele, mert szép és okos volt a maga módján, csak abban nem voltam biztos mennyire viselné el az én hóbortjaimat, egyáltalán abban sem volt biztos, hogy van olyan személy aki esetleg el tudná viselni. Azt mondták túlságosan hasonlítok Newt nagyapámra és ha esetleg egyidősek lennénk akkor biztosan jól megértenénk egymást. Nem mintha így nem értjük meg egymást, de akkor meg végérvényesen elválaszthatatlanok lehetnénk. Maximum annyiban nem kedvelne szerintem az öreg, hogy sokat okoskodnék neki és túl lelkes lennék amikor ő meg épp visszafogott lenne. De esetleg pont emiatt jönnénk ki olyan jól. Ám most más a helyzet.
– Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem igazából nincs semmi bajom veled. Viszont arra kíváncsi vagyok, hogy te mit gondolsz. – megpróbálom mosolyra húzni a szám, hogy lássa semmi ártó szándék nincs most bennem. Meg amúgy se lenne. Úgy vagyok vele, hogy aki az állatokat szereti az rossz ember nem igazán lehet. Csak azzal van gond, hogy az emberekkel nincs valami jó viszonyom. Nekik mindig meg akarok felelni, vagy hajlamos vagyok arra, hogy azt mondjam amit hallani akarnak és ezzel mindig mellé nyúlok.
– De arra gondoltam, hogy mielőtt bármit is mondanál vagy tévesen megítélnénk egymást, mit szólnál ha találkozgatnánk párszor és randira járnánk? Megismerhetnénk a másikat és ha te sem parázol tőlem akkor én sem fogok tőled, mert megszokhatjuk egymás jelenlétét, rigolyáit, szokásait. Mit szólsz hozzá? – kíváncsiskodom.

Emily & Nicholas

Széles mosolyra húzom a számat. Elég érdekes lenne a helyzet, hogyha önmagával nem jönne ki. De most még nem reagálok minderre semmit. A maga módján érdekes egy lány és szerintem nem kell félteni őt. Talpra esett, azon a bizonyos sajátos módon. Nem is baj. Nem az okoskodásáért kedvelem, hanem önmagáért. Egyszerűen nem akar másnak tűnni, mint aki és ettől még inkább kedvesebb lesz a szememben.
Persze az zavar, hogy ránk erőltetik ezt az egészet. Ennél fogva olyan érzésem támadt mintha fojtogatnának és ezt nem akartam. Leültem mellé. Azt hiszem nem most fogunk egyhamar elválni egymástól, mert egy két dolgot tényleg jobb lenne ha helyretennénk.
– Igazából mai napig nem értem meg, hogy az édesapád mit látott bennem, amikor benyögte neked, hogy összeházasít velem. Az én apám sem mondd semmit. – és mint olyan, elzár a gondolataiból, amióta megtudta, hogy milyen tehetséges vagyok azok kifürkészésében. Na mindegy.
Hirtelen elgondolásból úgy döntöttem, hogy megfogom a kezét.
– Figyelj, együtt erősek vagyunk. Lehet, hogy a családunk mást szeretne, de ha összefogunk, akkor megváltoztathatjuk a gondolkodásmódjukat. Viszont… tudod hiába vagyok Scamander, nem szeretem ha elájulnak ettől a névtől. A nagyapám sem szereti. Talán ez az amiben még hasonlítok rá. Na mindegy. – el se merem engedni a kézfejét, mintha bármilyen menedéket is találnék most abban az érintésben.
– Igazából ha attól féltél, hogy menözni fogok vagy ilyesmi, akkor megnyugodhatsz. Idegenvezetősködni szeretek, az öcséd elég jó társaság volt, amíg ki nem derült, hogy egy furkásztól elgyengül és tesz az egész világra. Talán egyszer ő is megbékél velem, ha megtanulok az ő nyelvén beszélni. Viszont a legkisebb testvéreddel még nem tudom, hogyan kellene megtalálnom a közös szót. Egyáltalán meg kellene találnom? – kérdőn felhúzom a szemöldökömet és rá pillantok, a szemeire összpontosítok, még véletlenül sem az ajkaira. Nem akarom ennél is zavarba hozni magam és mire észbe kapok, hogy mit teszek, hogy még nem engedtem el a kézfejét, akkor elengedem.
Egy kicsit még el is pirulok, de ezt nem tudnám megmondani biztosra, minden esetre érzem, hogy az arcomat kezdi elönteni a hőség.
Nem félek tőle. Nem is akarok megfelelni neki. Csak önmagamat akarom adni, ennyi az egész. Ehhez mély levegőt veszek és egy újabb ötlettel állok elő, ami nem is olyan régen kezdett el körvonalazódni bennem.
– Barátként szerintem egész jól el tudjuk már viselni egymást. Nem gondolod, hogy meg kellene próbálnunk, nem csak barátként gondolnunk a másikra, hanem egyfajta támaszként is? Tudod arra a személyre, aki tényleg melletted fog állni a rossz pillanataidban is. Ezért leszek, most őszinte veled. – elbizonytalanodtam ugyan, hogy helyes lenne vele ilyesmit megosztani, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Egy idő után biztos szóvá tenné, hogy miért tudok ezt meg azt anélkül, hogy ő kimondta volna és hasonlók.
– Bizonyára nem tudod, de legilimentor vagyok. Néha például ezért megy olyan jól az intelligens állatok gondozása is.

Emily & Nicholas

Inkább elhessegetem a dolgot, hogy megkedveltessem magam a testvéreivel vagy megértetnem magam az apjával, hogy mégis mit lát bennem. Végső soron nem kell mindenkinek megfelelnem. Legalábbis ebben az életben biztosan nem. Talán egy másikban. De akkor biztos, hogy nem Scamander lennék. Hanem gondolom egy szellem, na mindegy.
– Talán majd egyszer. Téged nem szokott ez zavarni? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet. Ez az egész arról szól, hogy honnan jönnek az apjának ezek az érdekes ötletei, meg miért engem, tényleg engem választott a családból. Hiszen rengeteg Scamander van még rajtam kívül is, aki választható lenne ilyen vagány szerepekre.
– Én még mindig hiszek abban, hogy együtt túl éljük valahogy. – tudom, hogy most nagyon röviden válaszolok vissza neki, de az igazság kimondására készülök éppen. Ami lehet, hogy ijesztő lesz, lehengerli őt, de amíg nyugtatgatom és egyetértek vele biztosan nem lesz belőle semmi baj. Miért lenne?
– Ne félts engem, gyerekként azt hiszem én is a nővérem agyára mentem annak idején. Szóval lehet, hogy szót tudok érteni a testvéreiddel is. Plusz Alina mellett nőttem fel, ne hidd, hogy nyugodt volt mindig. Ő sem tud néha megállni, mert mindig tennie kell valamit. Bármit, csak ne lustálkodjon. – mosolygok, bár lehet, hogy a testvére nem olyan, mint Alina vagy én voltunk, de akkor sem kell féltenie. Megvannak a módszereim, hogy lefüleljem őt is. Időben, azt hiszem. Vagy valami olyasmi.
Kíváncsian figyelem őt, egy kicsit meglep, hogy ő is megfogja a kezem, de sebaj nem verem nagy dobra, nincs gond, nem ugrik ki a szívem a helyéről, nem konganak félre a harangok, nyugi van. Áh dehogy van nyugi! Mert elmondom neki, hogy mégis mi a harcias helyzet. Amit természetesen úgy reagál le ahogyan arra számítottam. Meglepetten és dühösen. Lehet, hogy nevetnék egy kicsit ezen az érthetetlenkedésén, de nem teszem. Talán jobban járok azzal, hogyha nem hergelem fel őt.
– Ne haragudj, de még a nővérem sem tud róla, Alina sem, akiben megbízom, neked csak azért mondtam el, mert úgy gondoltam jogodban áll tudni. Meg… amúgy is, őszinte akartam lenni hozzád. Azt hittem, jobb ha ezt tisztázom veled. – ha már velem kell majd élnie. Egy kicsit csendben maradok, megvárom amíg visszaül mellém és ahelyett, hogy hagynám őt szóhoz jutni inkább életem leghülyébb döntését hozom meg amit csak lehetett. Közelebb hajolok hozzá, megsimogatom az arcát figyelemelterelésképpen, majd egyszer csak hirtelen légből kapott ötletként megcsókolom.

Emily & Nicholas

Enyhén vállat vonok. Jól van, talán igaza van.
– Jó, talán ez jogos. – ezzel meg nem szeretném ezt a témát azt hiszem tovább húzni, nyúzni, meg hasonló. Helyette inkább, nem is tudom mit csinálok. Elterelem a témát, a gyerekkoromról mesélek. Persze egy dolog amit átélek, de nem biztos, hogy a testvérével tényleg jóban leszünk. Na mindegy. Kiderül ha odakerülünk. Szerintem nem olyan veszett az ügy, csak a megfelelő hozzáállás kell, talán a részemről és több önbizalom az emberek felé, ami most tuti nincs, de mindegy.
– Nem biztos. Az emberekkel még mindig nehezen tudok kommunikálni, úgy értem… néha tényleg olyan vagyok, mint a nagyapám és akármit csinálok, nem tudok sokat változtatni magamon. – mondjuk neki annyiban volt szerencséje, hogy nem hallotta az emberek gondolatait, nem hallotta, hogy mit gondolnak róla, viszont én… én más vagyok. Hasonló, de mégis más.
– Valószínűleg nem annyira. Legilimentornak lenni nem akkora nagy átok, mint például vérfarkasnak vagy társaiknak. – magyarázok, vagy legalábbis próbálom menteni a menthetetlent. Mégis azt képzelem, hogy esetleg egy csókkal el lehet őt hallgattatni. De persze nem. Miért is lenne így, nem igaz? Felpofoz. Persze ez sem meglepő. Rajta már nem tudok azt hiszem meglepődni. Hiszen ő nem egy buta lány és én ezt nagyon jól tudom.
– Bocs, csak lenyugtatni akartalak. Plusz megmutatni, hogy tényleg számíthatsz rám. Ennyire rossz lennék? – persze tudom, hogy igen. Nem csak azért, mert elég bénán mutatom ki az érzéseimet és elég bénán javítom meg a másokkal kialakult kapcsolataimat, már ha ezt annak lehet nevezni.
Elhiszem, hogy barátként tök kedves vagyok, meg elviselhető, sőt elképzelhetően megtartható, na de férjként… jegyesként inkább… szerintem borzalmas.
– Ne haragudj. Nem megbántani akarlak. Csak megkedveltetni magam, meg… Nem lehetsz mérges rám azért, mert kíváncsi vagyok. – elhúztam a számat. Hogy mégis mire vagyok kíváncsi? Azt inkább nem akartam most elmondani neki. Vagy ha mégis, akkor nem most amikor indulatos. Merlin óvjon a mérges, haragos nőktől, de komolyan!

Emily & Nicholas

Meglepő, de azt hiszem örülök, neki, hogy egy kicsit talán megért és azt mondja, hogy esetleg tudna segíteni az én gondomban.
– Köszönöm, kedves vagy. Örülök, hogy segítenél. – mert miért ne segítene, nem igaz? Talán emiatt a kedvessége miatt kedvelhetném őt. Hiszen tényleg kedves. Ez vitathatatlan. Meg még esetleg segítőkész, bár nem tudom, hogy ezt kötelességből teszi, vagy azért mert tényleg ezt szeretné tenni. Nem akarom most kideríteni. Azt hiszem mindketten jobban járunk vele.
– Nyugalom, nem hiszem, hogy más lányokat is így akarnék megnyugtatni mint téged. – azt persze nem kérdezem meg, hogy féltékeny volna, hogyha esetleg mégis. Amúgy sem tennék ilyet és biztosan nem ismer, ha ezt kinézi belőlem. Minden rágalmat bevállalok, de ezt azért nem.
Megnyugtató, hogy egy kicsit nyugodtabban reagálja le ezt az egészet egy darabig. Persze nem sokáig. Sóhajtok egyet. Természetesen azt is meg kell magyaráznom neki, hogy miért érzem, gondolom ezt az egészet így. A térdemre helyezem a tenyereimet. Oké, most nagyon de nagyon hatásosnak kell lennem, fel is készülök rá, de nem hiszem, hogy ezt most menni fog, nem vagyok biztos ebben az egészben, komolyan nem.
– Rád voltam kíváncsi. Hogy milyen esetleg úgy gondolni rád és szerető szándékkal közelíteni feléd. Ennyi az egész. Nem akartam, hogy csalódj bennem. – pillantok felé egész ártatlan fejjel. Persze… valahol azért mégse kellett félteni és valószínűleg már annyira ártatlan sem vagyok, mint amilyen ártatlan fejet próbálok vágni, de ezt persze nem most kellene kimagyaráznom neki.
– Különben, ha megengeded akkor tényleg elhívnálak téged egy normálisabb randira. De csak ha egyetértesz velem és megígéred, hogy nem gondolod túl a dolgokat és nem sértődsz meg, ha akarva akaratlanul kitalálom azt amire éppen gondolsz. – persze nem a kitaláláson volt most éppen a lényeg, hanem azon, hogy tudni fogom ha közben engem szid és azt is tudni fogom, hogy minek örülne éppen. Tudom, rémes egy alak vagyok, főleg hogyha rémesen őszinte akarok lenni az emberekkel. Főleg valaki olyannal, aki olyan, mint Ems.

Emily & Nicholas

Igazából örültem, hogy ilyen. Mármint ennyire barátságos. Biztos, hogy mindenkivel ilyen. De én tényleg hálás vagyok neki ezért. Arra ösztönöz, hogy ne tartsak tőle. Ami meg szerintem egészen jó pont, tekintve, hogy nem mindig tudom megértetni magam mindenkivel vagy nem helyesen, nem jól teszem ezt.
Ő mégis másnak tűnt. Valamit az apáink biztosan jól kiterveltek, csak még én magam sem tudom, hogy mit. Egyrészt nem szoktam Ems apjával beszélgetni, az enyémmel meg túl ritkán találkozom az akadémia miatt. Mást meg nem hiszem, hogy megkérdezhetnék, tud-e esetleg erről az egyességről, ötletről valami használhatót.
– Biztos sok barátod van és sokan szerethetnek téged ezért. – húzom széles mosolyra a számat, újra és újra és újra az ő közelében. Talán kezdem megkedvelni őt, ki tudja.
Természetesen az elején én is ódzkodtam ettől az egésztől egy jó kicsit, de aztán megpróbáltam más szemmel nézni erre az egész helyzetre, talán az segíthet neki is majd.
– Te lehet, hogy nem, de én egy kicsit biztosan féltékeny lennék, ha valakinek időközben sikerülne téged behálóznia. Mármint persze nem azzal van bajom, hogy élni kell az életet és hasonló, hanem az a baj a féltékenységet nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen csak érzem, hogy megtörténik és kész. – magyarázom és egy kicsit lesütöm a fejem. Az a baj, hogyha érzésekről van szó, akkor a féltékenység az amelyiket egyáltalán nem tudom normálisan kezelni. Nyugodt vagyok, meg minden, de… ezért vagyok hálás a legilimenciának igazából. Mert így biztos lehetek olyan dolgokban, amikben eredetileg tudomásom sem lehetne.
– Oh, úgy gondolod? Ez egy kicsit meglepett. De örülök neki azt hiszem. Vagyis nem hiszem, hanem örülök neki. – boldogabb leszek egy kicsivel, talán még a hangomból is kihallatszik, hogy nem áll szándékomban semmi elszomorított tenni.
– Tetszik az ötleted, benne vagyok. – felcsillannak a szemeim azt hiszem az örömtől.
– Igyekszem, oké? Nem szánt szándékkal csinálom ezt, hanem egyszerűen csak… magától megy, azt hiszem. Bocsi. – azzal hirtelen magamhoz öleltem őt és nyomtam egy puszit a feje búbjára, merthogy azt sikerült felém fordítanom. De ugyanezzel a hirtelenséggel el is engedem őt, vissza a saját helyére, még mielőtt megint valami fura fejet vágna vagy megsértődne vagy tudom is én.
– Bocs, nem akartalak megint kiakasztani, de örülök, hogy tudtunk beszélni minderről. – húzom ki végül magam és igyekszem normális fejet vágni, mint aki nem ölelte volna hirtelen őt magához és hasonlók.