A hét olyan gyorsan elszállt, hogy szinte kettőt pislogtam, és hopp, hétvége lett. Na persze ez nem ment ilyen könnyen, ezt még én is tudom. Azt viszont egyáltalán nem, hogy mégis mi a fészkes furkászért vagyok én ennyire ideges? Vagy izgatott? Vagy... mindegy, mindenki hívja, aminek akarja. Úgyis az a lényeg, hogy egyáltalán nem érzem magamnak magamat. Nem, ezt még én sem értem, pedig Merlinre is, ha valakinek, hát nekem aztán értenem, meg tudnom kellene, hogy mit miért teszek, mondok. Vagy épp miért nem teszem az adott dolgot. Most viszont nem vagyok önmagam, és ez engem is megzavar, mert ez azért mégsem járja. Mi ez már, hogy Clyde odasétál hozzám, közli, hogy elszökött a macskája, elmegyünk megkeresni, a macskát ugyan nem találjuk, de a srác okoskodik egy sort, és elhív randira, azzal, hogy nem fogad el nemleges választ. Hát... pff! Merlin legyen kegyelmes hozzá! Mondjuk azt se értem, hogy miért is berzenkedem ennyire, amikor éppen a megbeszélt helyre igyekszem, miután Clyde méltóztatott küldeni nekem egy baglyot, hogy hol és mikor találkozzunk. Na nem mintha nem lett volna egyszerűbb, ha megkeres személyesen, de hát semmi gond, van, amiben felesleges logikát keresni. Valószínűleg ez is olyan helyzet. Akkor viszont meg sem kellett volna lepődnöm rajta. A nagy gondolkodás közben persze folyamatosan szedegettem lábaimat, így sikeresen odaértem a megbeszélt helyre, a megbeszélt időben. Hiába, a pontosság mindig is fontos volt, egyik szülőm sem hagyta szó nélkül, ha akár csak egy percet is késtem valahonnan. Pedig egy perc még nem a világ vége. Na mindegy, én itt vagyok, a többi már nem rajtam múlik. Clydeot viszont még nem látom sehol... és csak remélni tudom, hogy nem ültetett fel, vagy jött rá időközben, hogy ő mégsem erre a macskára fizetett elő. Nagyon remélem, hogy nem.
Izgultam. Minden egyes nap azóta, hogy odamentem hozzá. El is kerültem rendesen az udvart, ha nem volt muszáj nem mentem arra, inkább másik utat választottam, csak ne találkozhassak ott vele szembe. Nem tudom mit mondtam volna. Őszintén és ez zavar. Oké, ahhoz is erő kellett, hogy előrántsam a magabiztosságomat és elhívjam őt a Három Seprűbe. Mert hova máshová hívtam volna nem igaz? Sokkal békésebb helyekre, esetleg valami cukrászdába, de nem, nekem azt a látszatot kellett keltenem, hogy ez nem is randi, nem azért hívtam el őt, hanem mert tényleg meg szeretném hálálni neki, a kedvességét. Normál esetben tényleg csak a kedvességét akarnám meghálálni, viszont ő más lapra tartozott. Meg akartam ismerni őt, nem a külseje alapján megítélni, mintha valaki Amortentia-t itatott volna meg velem az elmúlt időben, mert túl sokat áradoztam róla, így ismeretlenül is. Legalábbis most már tudja a nevem. Igaz, hogy azt hiszi Bonnie vagyok, de nem baj. Mármint Bonnie biztosan nem alélna el tőle, nem is akarná felvidítani őt, mert van jobb dolga is. Talán nekem is lenne, de ettől függetlenül még nem akarom, hogy szomorú legyen. Láttam őt mosolyogni és sokkal szebb ha mosolyog, ha őszintén mosolyog a színlelésben semmi jó nincs. Ezért gondoltam úgy, hogy meglepem őt, egy csokor virággal, mélyen legbelül azt reméltem, hogy nem mindig kap virágot és talán ez egy kicsit meglepi őt, jó értelemben persze. Azért nem szerettem volna ha úgy ahogy van hozzám vágja az egész boglárka csokrot. Nem hiszem, hogy amikor megkérdeztem Stormie-t akkor rosszból javasolta volna ezt. Igaz, hogy azt mondtam születésnapra kell, nem pedig egy álcázott randiszerűségre, na de mindegy. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem a Három Seprűbe kellett volna elhívnom őt, de gondolkodtam én amikor levelet írtam neki? Persze, hogy nem! Na mindegy, hadd higgye azt, hogy csak „inni akarok” vele valamit és azzal letudom a köszönetet. Mert minden srác ezt tenné nem? Csak én nem akartam beletartozni a minden srácba. Odabent voltam már egy ideje, jó rendesen meg is néztek, hogy mit akarok itt virágcsokrostól mindenestől, de nem érdekelt most annyira mások véleménye. Aztán közeledett a megbeszélt idő, így pár perccel hamarabb döntöttem úgy, hogy kimegyek és ezzel fogom várni. Oké, talán elijesztem ezzel, majd a hátam mögé rejtem, hogy ennyi meglepetés érje őt. Azonban amikor kinyitottam az ajtót és megláttam háttal állva, nem kicsit meglepődtem. Szóval eljött. Most biztos rám várhat, azt hiheti, hogy bunkó mód megváratom őt és hasonlók. De nem. Óvatosan megköszörültem a torkomat, hogy észre vehesse a mozgolódást és ne ijedjen nagyon meg ha megszólalok. – Mégiscsak eljöttél. – megpróbáltam normálisan viselkedni, szépen mosolyogni és nem rejtegetni előle a boglárka virágcsokrot, meg a dobozos csokit amit mellé vettem. – Ezt neked hoztam, mert úgy gondoltam, hogy tetszene és meg fogsz lepődni tőle. – túl szókimondó vagyok, tudom, de még mielőtt bármit is mondhatott volna felé nyújtottam a virágcsokrot is, meg a dobozos csokit is.
Már vagy tíz perce ácsorgok türelmetlenül a Három Seprű előtt, és még mindig semmi. És ezt a szó legteljesebb értelmében kell érteni. A semmi az tényleg egy nagy büdös semmi. Viszont az is egészen biztos, hogy a semmiért nem fogom vesztegetni a drága időmet, amikor ezernyi más dolgot is csinálhatnék helyette. Mondjuk... tanulhatnék. Na igen, így RBF környékén igazán nem ártana a tanulásra terelnem minden elérhető figyelmemet. Ehelyett mit csinálok? Egy macskás okostojásra várok a Három Seprű előtt, holott még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán veszi-e a fáradtságot, bátorságot - esetleg mindkettőt -, és tényleg eljön. Akkor is, ha ő volt az, aki javasolta ezt az egészet. Mondjuk még mindig nem tudom, egyáltalán mi értelme ennek az egésznek, mert én tényleg szívesen segítek bárkinek, bármiben, gyakorlatilag bármikor, még ha aztán nem is sikerül végrehajtani az adott feladatot. Nem, ebben az egészben nem az számít, hogy sikerül-e az adott helyzet, vagy sem. Az számít, hogy segítek. Vagy legalábbis megpróbálok segíteni. Most azonban gondban vagyok, mert az a helyzet állt elő, hogy magamon kell segítenem. Értem én, hogy "Segíts magadon, Merlin is megsegít!", de azért mégiscsak na... van, ami nem éppen úgy működik, ahogy azt az ember lánya elképzeli. Mint ahogy a mostani szituáció sem olyan. "Mégiscsak eljöttél." Hirtelen pördülök meg a tengelyem körül, talán kissé túl hirtelen is, ezért aztán majdnem a hátsómon landolok... de szerencsére csak majdnem, így aztán még mindig talpon fúrom bele értetlen, ám kissé dühös tekintetemet Clydeéba... remélve, hogy ennyiből is megérti a helyzetet. Na persze amilyen szerencsém van, valószínűleg nem. - Persze, hogy eljöttem! Miért, mit gondoltál? Hogy felültetlek? Érdeklődök kíváncsian, habár érződhet, hogy nem vagyok olyan nyugodt, mint általában. Sőt. De ezt nem lehet nekem felróni, mert hát csak az előbb bukkant fel Clyde a hátam mögött. A kezében tartott, felém nyújtott csokrot látva hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most a szemeimet forgassam inkább, vagy nevessek. Vagy esetleg mindkettő. De nem akarom megbántani sem, nekem viszont egészen furcsa, szokatlan a helyzet. - Köszönöm szépen! Igen, nagyon tetszik, és meg is lepődtem rajta, mint ahogy azt láthatod is, de... most komolyan, mi a fene van, Clyde? Idehívsz, aztán megváratsz, én meg nem tudom, hogy épp mi van, mert azt mondtad, csak köszönetet akarsz mondani a segítségemért, de ha ez tényleg így lenne, akkor nem hoztál volna virágot, szóóval...mi van itt, Clyde? És azt ne mondd nekem, hogy semmi, mert úgyse hiszem el! Szőke vagyok, nem hülye! A kissé mérgesre sikeredett értetlenkedés közepette átveszem tőle a csokrot, és az első felindulásomban az arcába akartam húzni a szegény virágokat. Aztán viszont gyorsan rájöttem, hogy mégis mit is akarok csinálni, és az utolsó pillanatban torpanok meg, mielőtt tényleg Clyde arcába húztam volna a csokrot, ezzel megmentve a virágokat a pusztulástól. Engem meg a még nagyobb problémától. Szuper. Azt viszont nem tudom, ezek után mit fogunk kezdeni a további helyzettel. Tényleg, igazán szuper.
Tudom, hogy nem lett volna szabad ide hívnom őt, hogy nem ide kellett volna hívni, de érdekel ez engem? Persze, hogy nem. Mert nem akartam, hogy túlságosan feltűnjön neki, hogy mennyire tetszik igazából. Mi értelme lenne őszintének lenni? Nem hiszem, hogy olyan békésen fogadná ezt az egészet. Hogy mit? Azt, hogy csodálom őt, méghozzá nem is akárhogyan. A többiek próbáltak, most is próbálnak rávenni arra, hogy ne ezt a megoldást válasszam, ne animágus alakban közelítsek felé. De van kinek beszélni? Persze, hogy nincs. Vagy talán mégis? Ha nem untam volna rá arra a sok okoskodásra, akkor most bizonyára nem lehetnénk itt. Oké, más helyszínt választhattam volna. Valami sokkal békésebbet. Miért is akarok úgy tűnni, hogy először le kellene itatni a meghódítani kívánt nőszemélyt? Hát persze, hogy rossz ötlet. Na mindegy. Annak ellenére, hogy így vág vissza még mindig nagyon aranyos a maga módján. Tetszik, hogy ennyire… céltudatos? Azt hiszem ez a helyes kifejezés rá. Meg, hogy tudni akarja mégis mi ez az egész. Simán elmagyarázhatnám neki, hogy arról van szó… Nem kellett volna elmennem Tyler Roquetaillade születésnapjára, mert akkor nem veszem észre őt. Nem akarom megismerni. Nem kezdek el rá összpontosítani. Nem figyelem azt, hogy milyen változásokon megy át, mitől lesz szomorú és mégis… tetszik-e neki valaki? Látszólag nincs barátja, ha lenne akkor nem egyedül ücsörgött volna szerintem a múltkor az udvar egyik padján. Lássuk be, ha az én barátnőm lenne biztos mindig vele lógnék és csak ritkán hagynám, hogy egyedül legyen, a barátnőivel. De persze nem vagyok a barátja, nem vagyok abban a helyzetben… még. Vajon meg fogom tudni kedveltetni magam vele? Elhiszi, hogy ezt az egészet csak azért csináltam volna, mert… ennyire el akartam nyerni a kegyeit? Nem nézem hülyének, természetesen tudom, hogy magyarázatra szorul ez az egész, csak még nem tudom, hogyan is kezdhetnék neki. Elsősorban az már megnyugtat, hogy a virágot és csokit átveszi, nem pedig nekem vágja, ahogy annak rendje s, módja lenne. Szóval azért már nem aggódom. Veszek egy mély levegőt és mosolyogni kezdek. Nem akarom, hogy nagyon őrültnek tűnjön ez az egész helyzet. Bár szó, mi szó nem ide kellett volna elhívnom, de én nagyon az ellen voltam, hogy rájöjjön ez esetleg egy randi lehet vagy bármi ilyesmi. Csak beszélgetni szeretnék vele igazából, megismerni jobban, nem csak mások véleménye után menni, ami attól függ, hogy ők tulajdonképpen kicsodák. Ez mindig így van, nálam is így szokott lenni, szóval… – Neked, sosem köszöntek semmit sem meg a fiúk? Mármint, nem így? Ha ez nem történt meg, akkor okvetlen orvosolnunk kell. Bár… igazából, csak beszélgetni szerettem volna veled és persze meginni valamit. Egy pohár ital mellett könnyebben el tudunk beszélgetni. – megered a nyelvem és nem fogok annyi hülyeséget összevissza hadoválni neki, talán. Ez mondjuk részben igaz is volt, de nem akartam neki teljesen elmondani, hogy valójában érdekel, tetszik és hasonlók. Valószínűleg úgysem hinne nekem még. Én meg nem akarom ennyire ráerőltetni magam. – Mit szólnál ha bemennénk és odabent folytatnánk a beszélgetést? – továbbra is igyekszem mosolyogni és ezzel a lendülettel kinyitom előtte az ajtót, hogyha úgy dönt bemenne.
Ötletem sincs, mi ütött belém, mikor elfogadtam a meghívását. Ami egyébként minden volt, csak meghívás nem. Már persze ha a "nem fogadok el nemet" alatt nem burkolt meghívást értünk. Mert akkor igen, egyértelműen az volt. Kicsit olyan ez az egész, mint valami átdolgozott Szépség és szörnyeteg... azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy egyikünknek sincs szarva. Ja, és nem állat. Vagyis én nem tudok róla. Vagy ha mégis, akkor is legfeljebb átvitt értelemben. Ugye? Ugye? Mert ha nem, akkor... akkor még véletlenül sem említem meg anyának. Mert még a végén fellelkesül, aztán akkor mindenfélét fog kérdezgetni. Nem, egyáltalán nem hiányzik, hogy a saját anyám kerítőnősködjön. Persze, ilyenkor képes kibújni a papírhalmai mögül, hogy mi a helyzet, de ha arról van szó, hogy problémám van, akkor... akkor elég nagy vagyok már ahhoz, hogy megoldjam egyedül is. Nagyon szép hozzáállás, tényleg. Azon viszont nem segít, hogy hogyan legyek normális, és ne csináljak semmi olyasmit, amit nem kellene. Mondjuk elfogadni egy lökött hollóhátas prefektus visszautasíthatatlan meghívását. Akkor is, ha azt mondja, hogy csak meg akarja köszönni a segítségemet. Azt ott, helyben is megtehette volna, aztán Merlin vele, én balra, ő jobbra, valószínűleg soha többet nem is találkoztunk volna. Vagy legalábbis elég kevés esélyt látok rá. De nem, neki el kellett hívnia, én pedig voltam olyan hülye, hogy el is fogadtam. Úgyhogy ha valaki ezek után megkérdezi, hogy ugyanmár legyek olyan kedves, és mondjam már meg, normális vagyok-e, akkor kapásból rá tudom vágni, hogy nem, egyáltalán nem vagyok az. Mondjuk ezt eddig is meg tudtam volna mondani, kérdés nélkül is. Most meg hirtelen azt sem tudom, hogy mi a fészkes golymókfarkat kezdjek a helyzettel? Mármint... tudom, hogy a golymókoknak nincs farka, de azért mégiscsak... vagy van? Honnan tudjam? Majd megkérdezem Lauriet, ő biztos tudni fogja, amilyen golymókőrült. Vagy... nem, mert akkor azt is meg kell mondani neki, hogy hol voltam, és miért is jutott ez eszembe... brr, azt inkább kihagynám. Inkább arra koncentrálok, hogy ne mondjak vagy tegyek semmi idiótaságot, ha már egyszer eljöttem. - Nem, nem gyakran. Ha meg mégis megköszöntek valamit, akkor azt ott rögtön, egy köszönömmel le is tudták. Nem kell ennyire körülményeskedni. Kivéve persze, ha valami más célod van ezzel az egésszel. Szegezem neki a szerintem teljesen valós helyzetjelentés problémáját. Mert igen, én igenis úgy gondolom, hogy nem hívott volna ide, ha nem lenne célja vele. Csak egyelőre még nem tudom, hogy mi. De előbb - utóbb úgyis ki fogom deríteni. - Persze, mehetünk! Na és miről szeretnél beszélgetni? Mármint... csak azt ne mondd, hogy csak úgy beszélgetnél, mindenféle téma nélkül. Nem, ennyire hülyének azért még engem se nézz, hiába vagyok szőke! Küldök felé egy durcás pillantást, majd belépek az ajtón, és egy megfelelő helyet igyekszem keresni tekintetemmel, majd ha megvan, akkor arrafelé veszem az irányt... remélve, hogy Clyde követni fog. Ha nem, az sem baj, nem igazán tud eltévedni, nem akkora a helyiség.
Valahányszor rá gondoltam görcsölni kezdett a gyomrom, mert zavart, hogy szomorúnak látom őt és nem merek nyitni felé. Most mégis örültem, hogy eljött és itt van. Az már teljesen mindegy, hogy megleptem őt ilyesmivel is. Lehet, hogy rendesen randira kellett volna hívnom őt, de egyáltalán nem gondoltam erre amikor magamra erőltettem a kedvenc felsőmet. Ugyan kinek akarok jó pofiskodni? Valószínűleg udvariasságból fogadta el a virágot amit neki hoztam. De nem baj, még javíthatok az esélyeimen, nem igaz? Hát persze, hogy lehet. Legalábbis remélem. Ezért mosolyogtam rá, történjék bármi is, a mosolyomnak ott kell lennie az arcomon. Lehet, hogy ezzel egy kicsit őrült beütést adok az egésznek, de nem ez a célom. Nem akarok ráijeszteni sem, de nagyon optimistának sem szeretnék tűnni vagy olyannak, aki naphosszat vigyorog, mert nem szoktam. Csak ő ugye nem ismer még és ezt nem tudhatja. – Bocsi, esküszöm, hogy semmi hátsószándék nem vezérel! – szabadkozom. Valahogy belépünk a Három Seprűbe. Ez már egy kis haladás, nemde? Kihúzok előtte egy széket és megvárom, hogy helyet foglaljon, majd csak ezután ülök le én magam is vele szembe. Tudom, hogy ijesztő. Mármint még sosem ültem ennyire közel hozzá, nem is nézhettem a szemeibe és nem is kereshettem semmi értelmet abban amit iránta érzek vagy, hogy miért érzek így. Egyszerűen csak, valamiért érdekes volt a számomra és rá akartam jönni, hogy miért. Mert az holtbiztos, hogy nem csak a külseje tetszik. – Lehet, hogy szőke vagy, de tudom, hogy nem vagy buta. Nem is nézlek annak, nem vagyok sztereotípiás. Különben is, a külső nem minden. Én úgy vagyok vele, hogy még akár a világ legszebb aranyalmája is lehet, belül férges. Ezért gondoltam azt, hogy inkább megismernélek, mert nem akarok címkéket aggatni rád, főleg olyanokat, ami nem te vagy. – igyekeztem ész érvekkel meggyőzni őt, végül is nem tudom mennyire sikerült. – Ha szeretnéd közbe ihatunk vajsört vagy bármit amit te szeretsz. – mert ha van mellettünk valami akkor biztosan nem akarnak majd kiebrudalni innen, ezért is hívom hozzánk a kocsmárost, ha valamit kérni szeretnénk, akkor az most van. Én már tudom, hogy mit szeretnék ezért ha megjelenik az asztalnál akkor elmondom, hogy mit kérek és Héloise-re bízom az ő rendelését ha rendel valamit. – Jól emlékszem, hogy azt mondtad szeretsz seprűn repkedni? Gondolom akkor a kviddicst is szereted vagy nem? Én például szeretek kviddicsezni is, a sok egyéb mellett amivel még kiszoktam tölteni a Hollóhátas könyvmolykódásos napjaimat. Mi az amivel te szereted eltölteni az idődet? – megbillentem egy kicsit a fejemet, mintha egy kíváncsi kisfiú lennék, aki éppen valami olyat kérdez, amit nem kellene de nem ért, ezért szüksége van a válaszra.
Nem igazán vagyok biztos benne, hogy nekem most tényleg itt kell - e lennem, vagy ez most csak egy elég ronda átverés, amit nem tudok elkerülni. Bármennyire is szeretném. Megígértem, hogy eljövök, hát eljövök, de azért na, mindennek is van vége, a mindenbe pedig az én türelmem is beletartozik. Azért ezt igyekszem nem mutatni neki, mert nem tudom, hogy kezeli, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő elképzeli. - Nem is gondoltam, hogy bármiféle hátsószándékaid lennének! Mármint... tudod mit? Inkább felejtsd el, vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit! Legyintek egyet lemondóan, de igazából tényleg nem mondtam semmit. Semmi értelmeset. Azt meg már megszokhatta tőlem... még akkor is, ha nem sokat voltunk még egy helyen. Szerencsére követ be a Három Seprűbe, úgyhogy nem igazán kell attól tartanom, hogy valami hülyeségen töri a fejét közben. Habár még minden lehet... nem ismerem, szóval nem tudom, hogy mik járnak a fejében. De lehet, talán jobb is így. Egy ideig csendben hallgatom a magyarázatát, a végén viszont nem bírom megállni, hogy egy furcsálló, értetlen pillantást ne küldjek felé. Mi a fene? - Rendben van... értem, hogy azt mondod, tudod, hogy szőke vagyok. Ez rendben van, mert látszik rajtam, csak a vak nem látja. Az is rendben van, hogy azt mondod, nem tartasz hülyének, és örülök is neki. De.... az nagyon nincs rendben, hogy ezt még szóvá is teszed. Ha nem tartasz hülyének, akkor miért mondod? Mondandóm végeztével sóhajtok egyet, mintha valami olyat mondtam volna, amit már rég kellett volna, csak nem volt hozzá erőm, és továbbra is csendben hallgatom Clydeot, már az időközben megrendelt és kihozott vajsört kortyolgatva. - Igen. Szeretek repülni, és kviddicsezni is szeretek, meg szoktam is. Szeretek olvasni is, bár közel sem mindent, úgyhogy biztosan nem vagyok olyan nagy könyvmoly mint te, meg a hollóhátasok többsége. Ezen kívül szeretek zenét hallgatni és kirándulni is. De még mindig a kviddics az, amivel a legtöbb időmet töltöm, ha épp nem a könyvek fölött görnyedek. Kezdek kicsit feloldódni... tényleg nincs semmi hátsószándéka, legalábbis nem érződik, hogy lenne, úgyhogy lassan megnyugszom... ha ez így marad, akkor azt hiszem, később sem lesz gond.
Szemet forgatok a kacifántos kifejezésén vagyis inkább azon, hogy kiforgatja a szavaimat vagy másképpen értelmezi ahogyan én azt szeretném. Természetesen nem fogom venni a fáradtságot és megmondani neki, hogy nem úgy gondoltam, a végén még azt is kimagyarázná valahogy a saját módján. Szóval nem piszkálom semmivel sem. Végső soron nem megijeszteni akarom őt, vagy elkedvetleníteni a társaságomtól, hanem meggyőzni milyen jó fej gyerek vagyok én, csak még nem látja. De majd teszek róla, hogy így legyen. Mélyet sóhajtok, amikor befejezi ezt a szó fordulatát. Azt hiszem jobban tenném ha gyorsan meggondolnám magam és kimagyaráznám magam ebből a helyzetből, mert megérdemli, hogy így tegyek. – Hidd el, ha sértegetni akartalak volna emiatt, akkor azt kihallottad volna a hanglejtésemből. De nem sértegettelek, szóval megnyugodhatsz. Amúgy is, ha sértegetni akartalak volna, szerinted elhívlak beszélgetni ide? Biztos, hogy nem! Hanem azon lennék, hogy felhergeljelek valamivel, de nem ezt teszem. Vagy legalábbis szándékosan biztosan nem. Remélem megérted. – hadarom el mindezt egy szuszra és értelmes fejet vágva még a kezemmel is gesztikulálni kezdek, hogy láthassa mennyire beleélem magam ebbe a magyarázásba. Mert az jól ment, mindig is jól ment így most is. Aztán a rendelésünket is meghozták, amitől még inkább mosolyra húztam a számat. Belekortyoltam a vajsörbe, miközben ő arról magyarázott, hogy mit szeret, mi a hobbija igazából. Mindenről egész jól el tudtam volna vele beszélgetni, de azt hiszem, hogyha egy könyvmoly barátnőt akarnék magamnak, akkor a Hollóhátasok között kellene keresgélnem, de nem ezt szeretném. Hanem valaki olyan kell, aki egy kicsit is szereti a kviddicst. Mondjuk azt nem gondoltam volna a legeslegelső pillantásra róla, hogy kviddicsezik, de csodák ettől függetlenül amúgy történhetnek. – Oh kviddicsezel? Ez nagyon vagány, igazából én is. Tudod nem is gondoltam volna rólad, hogy játszol. Mármint a lányok többségéről az ember nem is gondolja, hogy kviddicsezik, aztán minden csapatban van lány kviddicsező is. – elmosolyodom ismét. Azt hiszem végre tényleg sikerült találni valakit akit érdekel ez az egész lány létére is. Mármint a Hollóhátban viszonylag kevesen vannak olyanok, akik tényleg szeretnek kviddicsezni, viszont az ereikben inkább könyvmoly vér csörgedezik.
~Ne forgasd a szemed, hallod? A végén még úgy maradsz, ezt garantálom!~ Meredek rá szúrós szemmel, és naagyon remélem, hogy nem hallja a gondolataimat. Mármint... tényleg nagyon remélem, hogy nem valami csodabogárral sodort össze a sors, aki kihallja a fejemből azt, amit amúgy nem kellene kihallania. Jaj, még a gondolata is ijesztő. - Már nem azért, de honnan tudjam? Egyáltalán lehet azt tudni? Most komolyan... de egyébként meg lehet, hogy nem szándékosan csinálod, de felhúzol, és akkor... mindegy. Fejezem be a gondolatmenetet, és gyorsan hátrébb húzódom, hogy nehogy véletlenül a nagy mutogatás közben esetleg lecsapjon, vagy valami. Még ha csak véletlenül is. Nem tudom, mi olyan nagy szám abban, hogy kviddicsezek is, de láthatóan felvidult tőle. Mármint... most komolyan, nincs szabály rá, hogy csak fiúk játszhatnak, úgyhogy miért is ne. - Én meg belőled nem nézném ki, hogy játszol! Azt hittem, a könyvmolyok csak a könyvtárban vagy a tantermekben nőnek, nem a seprűnyélen! Kontrázok rá egy pimasz vigyor kíséretében. Na igen, engem sem kell félteni, ha okoskodásról van szó, de igyekszem ezt az énemet a lehető legkevesebbet mutatni. Nem biztos, hogy sokan értékelnék. Sőt, biztos hogy nem. Na mindegy. Viszont azt hiszem, meg kéne próbálni menteni a menthetőt, úgyhogy valószínűleg a leghülyébb kérdést sikerül előkapnom, ami létezik... igen, ilyen az én formám. - Na és mit csinálsz, ha nem kviddicsezel vagy tanulsz? Na meg... oké, akkor csak azért is megkérdezem, pedig nem akartam: mégis miért hívtál el? Meg miért ide? Nem értelek... most vagy én vagyok hülye, vagy pedig... Hagyom nyitva a megkezdett mondatot felhúzott szemöldökkel figyelve Clydeot. Nem biztos, hogy tudni szeretném a választ, de már nincs visszaút, megkérdeztem, tudjak rá.
Majdnem elkacagom magam, de inkább visszatartom és igyekszem elég rendes fejet vágni, még akkor is amikor újra szóra nyitom a számat. – Ez mondjuk igaz. De ha fel is húználak biztos nem állnád meg ilyen nyugodtan. Vagy tévedek? – mondjuk ki nem nézem belőle, hogy pofozkodós legyen, de sosem lehet tudni. A lányoknál meg főleg. Ha egyszer felhúzzák magukat valamin, akkor le sem lehet állítani őket, mert robbannak, mint a bomba. Nevetnék. De még most sem teszem. Ahogy arra kerül a sor, hogy belőlem sem nézi ki, hogy esetleg kviddicseznék. – A Hollóhátnak is van kviddicscsapata. Szóval miért szólna az életünk csak olvasásról, okoskodásról és hasonlókról? Néha mozogni is kell. A kviddics erre pont alkalmas. Igaz, hogy nem vagyunk olyan jók, de néha nem is a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Te nem így gondolod? – újra kíváncsian felvonom a szemöldökömet. Remélem egyetért és nem egy Hugrabug szurkolóval van dolgom, aki nyerni akar. Nem is gondolva arra, hogy mennyivel viccesebb, szórakoztatóbb egy csapat tagja lenni és csak játszani. A győzelem meg csak… az csak a hab a tortán. – Én nos, a kviddicsezés mellett, szeretek írni is. Van egy zenekarom és általában dalszövegeket is írok. Vagy ha épp nem a bandával foglalkozom, akkor hangszereken igyekszem megtanulni. A következő amit kinéztem magamnak az a zongora lenne, de még nem szereztem be egyet, anélkül meg nehéz ugyebár. – darálom le gyorsan azt a részt, ami rólam szólt. Ahhoz, hogy tovább tudjam folytatni neki egy pillanatra meg kellett állnom. – Itt lehet vajsört kapni és kíváncsi voltam arra, hogy te vajon szereted-e. De szerencsére a jelek szerint nincs semmi gondod vele. Vagy tévednék? – újabb széles mosoly, ami elárulja, hogy mennyire bizonytalan vagyok, na mindegy. – Mint mondtam, ez nem randi, nem kell félreértened csak… egyszerűen csak megakartalak lepni. Amikor odamentem hozzád egy kicsit, nagyon kicsit látszódott rajtad, hogy valamiért búval bélelt vagy? Nem tudom, lehet, hogy csak bemeséltem magamnak, de akkor elhatároztam magamban, felvidítalak. Valahogy. Csak nem tudom, hogy hogyan tegyem. Itt viszont azt hiszem megismerhetlek egy kicsit és beszélgethetünk is. Nem értesz velem egyet? – közben megállok és a számhoz emelem a vajsörös korsót még mielőtt még több és több elterelő információt osztanék meg vele. Vagy túl sokat.
- Attól függ. Attól függ, mennyire húzol fel, meg hogy mivel. Ha nagyon sokat mondod a hülyeségeidet, akkor előfordulhat, hogy elegem lesz, és megcsaplak. Azt meg gondolom, nem szeretnéd. Tehát akkor legyél olyan kedves, és... legyél normális! Lehet, hogy nehezedre esik, de próbálkozni csak szabad, nem? Vagy tiltja a vallásod? Érdeklődök félrebillentett fejjel figyelve Clydeot. Oké, lehet, hogy túl messzire mentem, legalábbis messzebbre, mint amennyire eddig elmerészkedtem, de hát most na... kihozza belőlem az ilyesmit, akkor meg ne csodálkozzon. - Tudom, hogy a Hollóhátnak is van kviddics csapata. Azért ennyire nem vagyok szőke. Csak meglepett, hogy te is játszol, ennyi az egész. Egyébként meg tényleg nem a győzelem a legfontosabb. Az számít, hogy jól érzed- e magad játék közben, vagy sem. Ha nem, akkor veszett fejsze nyele. Vonom meg a vállam jelezve, hogy részemről itt vége is a kérdés boncolgatásának. Ha valaki tudni akarja a kviddicset, akkor annak seprűre kell ülnie, nem elég beszélni róla. Gondolom, ezt Clyde is tudja. Egy pillanatra elcsodálkozom, mennyi mindent képes művelni... remélhetőleg nem egyszerre, mert abból bajok lehetnek. Azért csak van annyi esze, hogy tudja, egyszerre egy dolgot csináljon. A vajsör említésére csak bólintok egyet, és bele is iszok az említett italba. Ami egyébként kár volt, mert majdnem ki is köpöm, mikor közli, hogy ez nem egy randi, és ne értsem félre. - Ha nem egy randi, akkor mi a golymókért... ááá, a fenébe is, tényleg nem tudom, mit miért csinálsz! Megőrjítesz, tudsz róla? Direkt csinálod? Adok én neked búvalbéleltséget! A beszélgetésben viszont benne vagyok... nyugodtan kérdezz! Mit szeretnél tudni?
Ő is sokat tud beszélni, nem csak én és ez tetszik. Azt hiszem magamhoz méltó beszélgetőpartnert találtam és erre tökre büszke vagyok. Ki is húzom egy kicsikét magam, de látszólag nem azért mert ennyire büszke vagyok rá, hanem azért mert esetleg rosszul ülök a székben és kényelmetlen lenne. Kényelmetlen lenne ez az egész helyzet úgy értem. De ő csak magyaráz és magyaráz. Azt hiszem van amit már én sem tudok lepipálni, vagy talán mégis? Hm, minden esetre most nem jött el annak az ideje, hogy lekörözzem őt. Talán majd máskor. Nem beszélgetés közben, hanem esetleg valami másban. Mit tudom én. Csak repülhetnék, azt még nem tiltja semmilyen szabály, hogy egy másik házbélivel gyakoroljunk esetleg. Nem stratégiai gyakorlatokat cserélnék vele vagy ilyesmi, csak ott is beszélgetnék és jól szórakoznánk együtt, remélhetőleg. Viszont az a baj, hogy mindezt csak eltervezem, de nem hiszem, hogy meg fogom valósítani, mert még nem ismer, én sem ismerem olyan jól őt és ez lehet, hogy gondot okoz még. – Akkor azt hiszem, tényleg itt az ideje annak, hogy megismerjelek téged és a határaidat. Mert esküszöm, hogy nem áll szándékomban felhergelni téged. Amúgy meg, nem vagyok vallásos, megnyugodhatsz. De attól még normális tudok lenni ha kell. – csak nem az ő közelében, de ezt persze ilyen nyilvánvalóan nem hiszem, hogy közölni lehetne vele. A végén még tényleg megijedne vagy nem tudom és elmenne, mert… azt hinné dilinyós vagyok. – Tudom, hogy azt hiszed prefektusnak lenni, zenélni, kviddicsezni és tanulni nehéz, de ha van egy jó időbeosztásod akkor mindent meg tudsz ezekből tenni. Talán az is megkönnyíti egy kicsit a helyzetet, hogy nem vagyok semmilyen klubnak vagy szakkörnek a tagja a Roxforton belül. Simán játszhatnék esetleg a Roxfort-i zenekarban, de nem játszom. Pont azért, hogy másra több időm legyen. – mondjuk az ő megfigyelésére, az animágia gyakorlására, de ezt persze… persze, hogy nem mondom el. Miért tenném ember? – Mondanám, hogy az a célom, hogy megőrjítselek. De nekem nem őrülten kellesz. Tényleg szeretnék veled beszélgetni. Illetve ne haragudj, hogy összezavartalak. Szokásom. Tudod mindig félre értenek ilyesmi miatt. Én csak kedves akarok lenni, olyasvalaki, aki észreveszi ha mások rossz passzban vannak. Téged amúgy mi az ami a legjobban zavar? – húzom fel kérdőn a szemöldökömet és már megszokásból billentem is a fejemet jobbra.
Jelenleg fogalmam sincs, hogy kettőnk közül melyikünk tud többet beszélni. Vagy nagyobb idiótaságokat összehordani. Igen, ez is jó kérdés... Meg igazából arról sincs halvány lila segédfogalmam se, hogy mégis mit keresek én itt? Mármint azon kívül persze, hogy Clyde kijelentette, nem fogad el nemet válaszként. Hát, így jártam. Halványan felnevetek, mikor azt mondja, megnyugodhatok, nem vallásos, de attól még normális tud lenni, ha kell. Hát, ilyen nincs... - Akkor vedd úgy, hogy most kell, jó? Na persze... majd biztos megteszi, mert én mondtam neki. Álmodj, királylány! Azt hiszem, itt valami nagyon nincs rendben, csak még nem tudtam rájönni, hogy mi is az tulajdonképpen. Ellenben megintcsak magyaráz, mert mi mást is tenne, nem igaz? Kezdem azt hinni, hogy én vagyok rá rossz hatással. Fenébe is! - Na álljon csak meg a nászmenet! Honnan tudod te azt, hogy én mit hiszek? Most már komolyan... gondolatolvasó vagy, vagy mi van? Nem hiszem el! Esküszöm, amikor a múltkor találkoztunk, és segítettem megkeresni a macskádat, akiről egyébként fogalmam sincs, hogy meglett - e, de mindegy is, akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. Vagyis... akkor is furának tűntél, de hogy ennyire, ez még nekem is új. Ingatom a fejem csodálkozva, de nem sokáig, mert megint mond valami olyat, amitől legszívesebben a fejébe húznám a vajsörös korsót. Nem, nem teszem meg, helyette a "te nooormális vagy?" kérdést villogtatva szemeimben nézek rá, remélve, hogy érti, mit is próbálok mondani. Vagy kérdezni. - Szóval nem őrülten kellek. Rendben. Miért érzem úgy, hogy itt most a "nem őrülten" a lényeg? Szóval kellek. Miért? Mire? Miért én? Szórakozz a macskáddal, Clyde! És hogy mi az, ami a legjobban zavar? Most éppen te, és a hülyeségeid. Szóval vagy elmondod, hogy mi is a helyzet, de rendesen, vagy Merlinre mondom felállok és elmegyek. Azt meg gondolom, nem akarod. Adom tudtára a helyzetet, majd karba tett kézzel várom a reakcióját.
Nevetek egy picit én is hozzá hasonlóan. Nem tudom, hogy ezt most jól tettem vagy sem, szóval inkább próbálok úgy tenni, mintha komolyan vettem volna ezt a kérést és azon vagyok, hogy összeszedjem magam. Mármint ne nyúljak szét a röhögéstől. Mert nagyon vicces. – Vettem. – vagy legalábbis szóban biztosan vettem, értettem, hogy mire gondol. Csak tényleg nem most ebben a percben, nem fog menni azt hiszem. Nem tudok lenyugodni, mert túlságosan felvillanyoztam magam azzal, hogy ő itt van és beszélgethetek vele. – Bocs, nem gondoltam, csak feltételezem. Mindent csak feltételezek. Végtére is, nem ezen csodálkoztál, hogy kviddicsezek? Vagy rosszul értettem az egészet? – ezért is tettem oda, hogy azt hiszi rólam, de mindegy. Tényleg nem kellene kötözködnöm vele. Felsóhajtok. Valami másra kellene gondolnom. Hm nem is tudom valami másra, ami miatt nem görcsöl a gyomrom és nem róla van szó. Vajon mire gondolhatnék? Tuti nem rózsaszín pillecukrokra és társaikra. – Hé nyugiii. – elhúzom egy kicsit a számat azon ahogy túlreagálta a dolgokat. Mondjuk nagyon vicces volt ahogyan karba tette a kezeit és olyan kis pufókásan viselkedett. Legszívesebben megtámasztottam volna az államat és csodáltam volna, mert annyira cuki volt. De persze csak a számomra. Ő bizonyára fortyogott magában és ez mégis annyira tetszett. – Barátsággal hívtalak ide. Semmi rossz szándék. Tényleg olyan nehéz elhinni? – gondolom nem lehetett valami rózsás a kapcsolata a fiúkkal, különben most nem lenne ilyen. Vagy nem tudom miért gondolok most ilyesmire, de azt hiszem jobb ha ezt most nem teszem szóvá mert megint kiforgatná a szavaimat. Szóval inkább csendben maradok és iszom a maradék vajsörből. – Nem tartalak itt erőszakkal, szóval hogyha nagyon összezavartalak és nem akarsz velem beszélgetni én megértem. – teszem hozzá, csak úgy teljesen nyugodtan. Tényleg nem erőszakkal tartom itt, nem akarom, hogy emiatt tönkre menjen az a kapcsolatunk ami alig kezdődött el. Szóval… lehet, hogy idő kell neki, meg úgy ehhez az egészhez. Na mindegy.
Nem értem, mi olyan vicces. Tényleg nem értem. Én komolyan mondtam, amit mondtam, erre ő itt elvicceskedi... hát az eszem megáll. Mert igenis van olyanom, bármennyire is nem látszik. -Vetted? Akkor jó! Vette, mi? Na, kíváncsi leszek én arra! Ezt viszont inkább nem mondom meg neki, mert fene tudja, mi lenne abból. Szememet forgatva hallgatom a magyarázatát, miszerint nem gondolta, csak feltételezte. Persze... mondani mindent lehet. Csak nem mindent kellene. Az viszont már egy más kérdés. - De, pontosan azon csodálkoztam, hogy kviddicsezel. De az azért enyhe túlzás, hogy mindent csak feltételezel... nem gondolod? Ha mindent csak feltételeznél, akkor nem is lennél igazi Hollóhátas. Na, most akkor ki is okoskodik? Igen, én is. Mert miért ne. De ha neki lehet, akkor nekem is lehet, és nem szólhat semmit, mert visszaszólok. Erre valószínűleg már rájött mostanra. Ha meg nem, akkor az az ő baja. Most meg nyugtatgatni próbál... engem! Ő! Nyugtatgatni! Persze, majd biztos. -Na, te csak ne nyugtatgass engem, hallod? Magam sem hiszem el, de már annyira idegesít, hogy azt hiszi, mindent tud, meg mindent is megmondhat, hogy hirtelen felindulásból odahajolok hozzá, és az oldalába bököm a könyökömet... már ha sikerül, persze. Remélhetőleg sikerül, elég jó reflexeim vannak szerencsére. Na meg szerencsére viszonylag közel ülünk egymáshoz. -Az elején még azt mondtad, semmi hátsó szándék, most pedig már azt, hogy semmi rossz szándék. Most akkor mi van? Melyik igaz? Akkor mégis van hátsó szándékod, ami nem rossz... jól értem? És tudom, hogy nem tartasz itt erőszakkal, de idegesít, hogy még véletlenül se mondod el, mi van, pedig érzem, hogy nem ez az igazi indok. Szóval? Remélem, nem néz az eddiginél is hülyébbnek, mert akkor bajok lesznek... de egy próbát megér.
Túl vicces és aranyos ahhoz, hogy komolyan vegyen bármelyik fenyegető, kiokosító, aggodalmas, leszóló, beszóló, komoly s, komolytalan szavát is. Az alsó ajkamba harapok, hogy még véletlenül se nevessem el magam vagy mondjam azt neki, hogy mennyire aranyos akkor amikor mérgelődik, mert ki tudja, a végén még azt is zokon veszi. Nyugodtan vettem még a levegőt is. Még akkor is amikor elhatározta, hogy oldalba könyököl. Természetesen végig hallgattam őt. Nem igazán lenne értelme megzavarni az ő okoskodását. Látszólag elég harcias kedvében van én meg… nagyon kicsi kell ahhoz, hogy ne nevessem el magam. Végtére is, most mennyire örülne annak, ha azt mondanám neki, hogy milyen aranyos? Főleg ebben az állapotban! Mert nem rejti el az érzéseit. Mert nem fél. Mert meg tudja védeni magát. Mert kiforgatja az amúgy is félre érthető szavaimat az ő Hugrabugos felfogásával. Ha valaki azt mondaná, hogy nem találunk azt biztosan agyoncsapnám egy seprűvel, mert nem tudná, hogy én mennyire örülök ennek. Mármint, annak, hogy ő ilyen Héloise-os. – Kiforgatod a szavaimat Héloise. Ma nagyon kötözködhetnéked van, nem igaz? – most kénytelen voltam megtámasztani az államat, mert tényleg nem tudtam hová tenni. Ennyire feltüzeli magát ezen az egészen? Nem fogadja el, hogy csak beszélgetni szeretnék vele és közben persze egy kicsit a szívem mélyén csodálni is? – Azt hiszem kezdelek megkedvelni. Tudod minél tovább beszélsz, minél inkább megvéded magad és kiállsz önmagadért egyre inkább azt mutatja, hogy… Áh nem tudom. Igazából erre ne kérj magyarázatot mert még nem tudok magyarázatot adni. – vagyis de kérhet, de nem biztos, hogy magyarázatot fogok neki adni. Most még nem. Ugyan, miért? Ha túl sokat mérgelődik, talán elfogadja, hogy ma tőlem semmit nem fog megtudni. Legalábbis az érzéseimről biztosan nem, sem arról, hogy mérgesen mennyire tartom őt cukinak vagy nem. Makacs, és ez iszonyatosan tetszik, de le kell nyugtatnom valahogy magam. – Ha újra kiforgatod a szavaimat, esküszöm én megyek el. – bár lehet, hogy mégsem. Valójában akkor is itt ülnék és nézném, csodálnám és meg akarnám örökíteni magamnak ezt az egész mérges kis gombóckát itt mellettem, mert annyira édes. Természetes. Meg minden.
-Jééé! Észrevetted? Sokáig tartott! Basszus már... azt hiszem, igaza van - szörnyűség, de akkor is! -, és tényleg kötözködős napom van. Takarékra kellene tennem magam, de ha egyszer hülyeségeket beszél, akkor most mit csináljak? Naná, hogy visszaszólok. Engem sem kell félteni. Mondjuk őt lehet, hogy kellene... anyutól biztosan. Te jóságos Merlin.... most mégis hogy jutott eszembe anyu, ráadásul Clydedal kapcsolatban? Tényleg lehet valami baj a fejemmel... de eszemben sincs elmenni kivizsgáltatni magam. Hülye vagyok, de annyira azért mégsem. Viszont azt hiszem, van, amire még én sem tudok mit mondani. Igen, ritkaságszámba megy, de én is be tudom fogni a számat, és igenis van, hogy nem tudok mit mondani. Mint most is. Mert erre már nem lehet mit mondani. -Hogy... hogy mit csinálsz? Kezdesz megkedvelni? Aha, értem... szóóval te így mutatod ki azt, ha valakit kezdesz megkedvelni. Kerge leszel mellette. Hát... jaj! És ha azt mondod, hogy ne kérjek magyarázatot azzal csak azt éred el, hogy igenis magyarázatot fogok kérni! De szerencséd van, nem most... eleget nyúztad mára az idegeimet, Clyde! Úgyhogy megnyugodhatsz, nem forgatok ki semmit sehonnan. Viszont... az van, hogy még jössz nekem egy magyarázattal. És ha nem most, akkor máskor, de el fogod mondani, hogy mi van... addig úgyse hagylak békén, készülj fel! Adom a tudtára a helyzetet... nem fenyegetés akart ez lenni, csak szimpla ígéret. Tudja, hányadán is állunk tulajdonképpen. Mert tényleg nem tudok megnyugodni, amíg ki nem derítem, mi folyik itt. Ennyire azért ismerem magam. Úgyhogy ennek még nincs vége... sőt, talán még csak most kezdődik.
