Az emberek jöttek-mentek. Mit sem törődtek egy magamfajta alakkal, aki az egyik fának támaszkodva kattingatta a kameráját. Ők nem vették észre a fényképezőgépem által lopott mosolyokat, nevetéseket, féltékeny fintorokat. Nekik nem is voltak igazán fontosak. Egy pillanat volt az életükben csupán, egy apró, múlandó momentum, amelyre a következő pillanatban már nem is emlékeztek. De én igen. Az én szemem meglátta mások összes rezdülését, és a kamerám segítségével képes voltam azokat a mozzanatokat megörökíteni. Odébb egy csapat lány beszélgetett. Csinosak voltak, attraktívak, de nem annyira, hogy más módon felkeltsék az érdeklődésemet. Csupán tökéletes fotóalanyok voltak számomra. Semmi több. Ettől függetlenül a kamerámmal folyamatosan az udvaron lévőket monitoroztam: elcsíptem egy olyan pillanatot, amikor egy csapat kviddicsjátékos egy kvaffra hasonló labdát dobált a levegőben, s véletlenül fejbe találták az egyik társakat; aztán, amikor az imént lány csapat felől hangos kacagás hallatszódott, ismét rájuk emeltek a tekintetemet. Az emberek annyival természetesebben viselkedtek, ha nem tudták, hogy figyelik, fotózzák őket. Ezért is szerettem spontán képeket lőni, hiszen annak jobban megvolt a varázsa egy beállított képnél. Ebből a békés állapotból azonban egy hatalmas tüsszentés keretében zökkentem ki. Aztán még egyszer tüsszentettem, majd megint. A nyelvemmel csettintve leengedtem a kamerámat, azonban a tüsszögés nem akart elmúlni, így egy zsebkendőt vadásztam elő az egyik zsebem mélyéről, hogy orrot fújhassak. A zsebkendőt az arcomhoz emelve pillantottam meg egy nagy, ronda kék macskát (legalábbis egy bizonyos illető annak idején arról magyarázott, hogy ennek a fajtának a hivatalos neve valami kék macska), aki szemmel láthatóan engem fixírozott. Tudtam, hogy mi, pontosabban ki volt ő, épp ezért nem is értettem, hogy miért tolta ide, aztán a bundás dagadt fejét. − Rohadj meg, Clyde! – sziszegtem két tüsszentés közepette. Körbepillantottam, a környékünkön nem volt senki. – Mi lenne, ha most azonnal visszaváltoznál, mielőtt az ágyadat megpakolom használt zsebkendőkkel? Megkerültem a fát, csakhogy feltűnésmentesen vissza tudjon változni, s ha mindez megtörtént, mogorván nekiszegeztem a kérdésemet: − Mondd, mit akarsz?! Szemmel láthatóan nehezteltem rá, hiszen tisztában volt az allergiámmal, mégis macskaként sündörgött körülöttem.
••• 320 szó körül ••• zene nincs ••• megjegyzés: sok-sok szeretettel <3 •••
Vendég
Vas. Jún. 07, 2020 11:02 pm
Team Clythaniel
Szokásomhoz híven, megint csak a párkányon elnyúlva sütkéreztem a napfényben. Tökéletes rálátást kaptam az udvarra, ahol ő is volt. Megint könyvet olvasott és megint olyan, nem is tudom milyennek nevezzem volt az arca. Legszívesebben odafutottam volna hozzá és megpróbáltam volna felvidítani őt, de most inkább kihagytam. Lehet, hogy egy kis magányra van szüksége. Térre, ha úgy tetszik. Nem mehettem oda hozzá, nem juttathattam az eszébe, hogy ne felejtse el a megbeszélt találkozónkat. Hogy szörnyen örülnék neki, ha eljönne, mert… meg akarom ismerni őt, de csak tisztességesen és nyugodtan. Ebből most egyik sem volt meg, mert nem tisztességesen figyeltem őt, nem az igazi Clyde-ként, hanem Mephisto-ként, az orosz kék macskaként. Kár, hogy senki nem ír egy regényt, Mephistopheles az orosz kék macska kalandjairól, olyan sokat tudnék mesélni hozzá, csak valaki hallgatná végig. Vagyis van valaki, ám bár ne érne véget a nap, hogy mindent szépen rásózhassak, megtömjem őt az én gondjaimmal és elfeledkezhessen arról, hogy ő valójában kicsoda, kinek a lánya és miért van itt. De most nem kerestem fel. Valószínűleg rávilágítana arra, hogy tényleg mennyire sekélyes vagyok, mégis mi a fenétől félek, hogy megesz a kiszemelt lány vagy mi. Simán kinézem belőle. Amíg így filozofálgattam Mephisto bőrében, a Roxfort-ban továbbra is ment az élet. Lányok vihogtak, fiúk zajongtak, kisebbek rohangásztak a folyóson. Az egyikük majdnem lelökött a táskájával annyira sietett valahová. Rá is morogtam vagy fújtattam volna, hogyha időm és energiám lett volna rá. De mivel már felálltam négy lábra, már nem esett olyan jól visszadőlni a kemény párkányra és olyan szerelmesen bámulni Héloise Brugiére-t, mert egy macskát biztos nem fog észrevenni. Leugrottam a fűbe, olyan macskásan, ahogy a macskák is tenni szokták, semmi szokatlan nem volt benne. Ekkor azonban megpillantottam az én csodás és jó kedélyű szobatársacskámat, amint épp a fényképezőgépével kattintgat jobbra-balra. Azt hiszi, hogy valaki nem veszi őt észre? Komolyan? Akkor téved! Mert én észre vettem őt, azt is megfigyeltem, hogy Héloise irányába is kattingatott egyet-kettőt, nem csak a másik irányba ahol a csacsogó lányok voltak. Sose gondoltam amúgy, hogy ő a túl beszédeseket szeretné, na mindegy. Lényeg, hogy a bokor mögül nem ugorhattam csak úgy elő, túl feltűnő lett volna, hogy a macska bemegy és egy srác jön ki onnan. Ezért kénytelen voltam odamenni hozzá így. Közvetlen szembe álltam vele és figyeltem amíg észre vesz, persze addig sikerült megprüszköltetni őt, na de sebaj. Ha szenved hát szenved, inkább tőlem, mint más macska által, mert én még értem is, hogy mi a fészkes fenéről hadovál össze, de az igazi macska nem biztos. – Miáááu! – ez volt a válaszom az ő "Rohadj meg, Clyde!" sziszegésére, mintha csak azt mondtam volna, hogy "Így jártál haver." De amúgy valójában azt szerettem volna, hogyha a kedvemért körbe néz egy kicsit. Felmászhattam volna a fára és visszaváltozhattam volna ott, de az még gyanúsabb lett volna. Szóval inkább szépen körbe a fa törzse körül követtem Nathaniel-t, amíg el nem rejtett és vissza nem változhattam magammá. – Bocs, a napi lustálkodásomat és megfigyelésem végeztem, csak úgy mint te. De mivel ott voltam a párkányon és a diáksereg körbevett minket nem akartam kockáztatni. – mutatok a párkány irányába, hogy minél hihetőbb legyen annál jobb. – Jól láttam, hogy készítettél fényképet Héloise Brugiére-ről? – kíváncsiskodtam, csak úgy… mindenféle ok nélkül elég nyíltan.
Clydenak hatalmas szerencséje volt, amiért a szüleim arra tanítottak, hogy ne bántsam az állatokat (ő egyébiránt macska és ember formában is annak számított), így bármennyire is szerettem volna most felrúgni őt, mégsem tettem. Meg aztán, Merlin tudja, hogy mi módon állt volna bosszút azért, ha finoman odébb söpörtem volna a lábammal. − Attól, hogy itt nyávogsz meg teszed a fejed, még nem jobb a helyzeted – morogtam az orrom alatt egy újabb tüsszentés keretében. Annyi állat közül pont macskaalakot kellett felvennie? Biztosra vettem, hogy valaki baromi jól szórakozott a nyomoromon, ha már a húgom mellett a nyakamba kaptam egy macska-animágust. – Remélem, kihullik az összes szőröd, haver… Szívesen szerint leborotváltam volna a bundáját, egyrészt, mert gyönyörű látványt nyújtott volna, másrészt pedig azért, mert megérdemelné. De sosem voltam az erőszak híve, így hát az ilyesfajta gondolataim megmaradtak elméleti síkon. Clyde nagy szerencséjére hozzáteszem. Azonban legalább volt benne annyi, hogy nem nyávogva akarta előadni nekem, hogy éppen milyen őrültséget eszelt ki, és a fa takarásában hajlandó volt visszaváltozni megkönnyebbülésemre. − Haver, te komolyan egy párkányon fetrengve kukkolsz mindenkit?! – néztem rá elkerekedett szemekkel, mert azt hittem, legalább volt benne annyi, hogy nem kémkedett mások után. Mindig emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Clyderól volt szó. – Apád mit szól ahhoz, hogy macskaként lustálkodva töltöd a napod felét, miközben a diáktársaidat bámulod? Egyébként meg, veled ellentétben nem henyélek, hanem a hobbimnak szentelem az időmet. Elvégre, kételkedtem benne, hogy Michael Corner erre nevelte volna drága fiait. Bár az is csoda, hogy Clyde valahogy életben maradt, és nem csapta agyon egyetlen ellensége sem, sem pedig a lány, aki után ki tudja mióta koslatott. Apropó, lány… Hamar a tárgyra is tért, és hát… Mi más lett volna a téma, mint szerencsétlen Héloise Brugiére? A kamerámat eltettem az oldalamon lógó táskámba, és összefontam magam előtt a karjaimat. − Ha készültek is róla képek, te mi a fenét akarnál velük? – Nem ismertem el, hogy ténylegesen akadt egy-két fénykép, amin a lány is szerepelt, mert hát… Clyde mániákus volt Heloise-t illetően, én pedig nem akartam táptalajt adni az őrült rajongásának. − Mi lenne, ha amúgy is ennyire odáig vagy érte, hogy fognád a macskaszőr nélküli seggedet, és odamennél hozzá beszélgetni? – ráncoltam össze a homlokomat, mert egyszer neki is fel kellett volna nőnie, és belátnia, hogy amit művelt, az borzasztóan beteges volt.
••• 377 szó körül ••• zene nincs ••• megjegyzés: sok-sok szeretettel <3 •••
Vendég
Csüt. Jún. 11, 2020 2:23 am
Team Clythaniel
Tudom, hogy vigyázhatnék jobban is, hogy nem kellene használnom a képességemet mindenfélére, mindig amikor kedvem támad rá. De így tényleg közelebb kerülhetek minden válaszhoz amire éppen csak szükségem van! Például, hogy Bonnie milyennek tart, még mielőtt persze nem jött rá az a macska én vagyok. Na de nem számít. Most nem ilyesmiken kellett járjon az agyam, nem azt kellett kiderítenem, hogy ki mikor mit gondol rólam, hanem elég lett volna ha csak csodálom őt és kész. De megpillantva a drága Nathaniel-t rögvest oda is mentem hozzá, persze, hogy kihasználtam az alkalmat. Ha nem veszem észre, hogy mit csinál valószínűleg még mindig ott nyújtózkodnék a párkányon, mintha csak egy átlagos macska volnék. Mindketten tudtuk, hogy nem voltam az. Ezért nem nyávogtam rá újra. Mert tudtam, hogy értelmetlen. Amúgy sem tudott a gondolataimban olvasni, hogy macskául elmondjam neki mi a hézag. Na nem baj. Lényeg, hogy a kényelmesség kedvéért visszaváltoztam önmagammá. – Nem lustálkodom, oké!? Ilyenkor jönnek a legszebb gondolatok. Képzeld csak el, ha nem macskaként törném a fejem a házikon, hanem csak önmagamként, elég unalmas lenne az élet. Te miért nem tanulsz meg velünk átváltozni valamivé? Hmm, attól, félsz, hogy patkánnyá változol és mindenki félni fog tőled vagy mi? – persze nem most lenne itt az eltérés, a visszavágás, a kérdőre vonás ideje, de mindegy. Csak úgy megemlítem neki, nehogy irigykedjen arra, hogy én át tudok változni valamilyen állattá, de ő nem. – Szóval a hobbidnak szenteled az idődet? – kíváncsian felvontam a szemöldökömet és elvigyorodtam. Tudtam, hogy nagyon jól, hogy mi az ő hobbija. Ha meg mégsem akkor ott lógott a nyakában a bizonyíték, de szerencséjére vak még nem vagyok. – A lányokat én is tudnám a kamerán keresztül kukkolni hé, de nem fogom. – egyrészt nem értenék a jó szögben beállított fényképhez és biztos homályosak lennének, meg nem is csinálnám annyira nagy élvezettel, mint ahogy ő teszi. Most nem fogom fényezni a tudását, de biztos vagyok benne, hogy ehhez ért a legjobban. Az időzítéshez. – Csodálni őt? Szerinted? Plusz megnézni, hogy mennyire fotogén. Na mutasd meg! Légy szíves ember! – persze, tudtam azt is, hogy hiába lépek közelebb hozzá, hiába kérem tőlem nem megszokott módon a dolgokat tőle, valószínűleg nem lesz a válasza. Próbálkozni persze ettől még lehet. Addig is tuti biztos, hogy az agyára megyek. – Nem mehetek oda hozzá csak úgy. Észrevettem, hogy az elmúlt időben nem úgy viselkedik, ahogy szokott. Tudod mindig mosolygós és gondtalan arca volt, most meg mintha valami megváltozott volna. Te biztos nem tudhatod, mert nem szoktál ilyesmiket megfigyelni, de én igen. Egy kicsit aggódom érte, de így tök ismeretlenül nem mehetek oda hozzá és közöljem vele, hogy meg akarom vigasztalni. Hogy venné az már ki magát? – filozofálok Nate előtt fennhangon, de újra a lényegre térek, nem hagyom csak úgy elmenni őt. – Megmutatnád legalább a képet?
A lehető legszkeptikusabb nézésemmel illettem a drága szobatársamat, s ha olyan hangulatban lettem volna, talán ki is nevettem volna, azonban hála a macskabundájának, egyáltalán nem voltam vicces kedvemben. − Menthetetlen vagy – ingattam meg lemondóan a fejemet. Persze, mi a fenének akartam én értelmet beszélni Clyde agyába, amikor az ideje nagyját szívesebben töltötte egy bolhás macskatestbe zárva? − Egyébként, nem az én problémám, ha unalmasnak találod az életedet – jegyeztem meg, és ha lehetséges, hát még türelmetlenebb arckifejezést öltöttem. – Tudod, Clyde, nekem nincs szükségem arra, hogy állatalakban őgyelegjek mások körül. Ha beszélgetni szeretnék valakivel, akkor szimplán odamegyek hozzá, és nincs szükségem erre… − mutattam végig rajta, utalva arra, hogy az imént még egy dagadt macska képében tetszelgett. Ha kötekedni szeretett volna a patkányosdival, hát álltam elébe. Féltékenynek kellett volna lennem rá? Ugyan, kérlek… Lehet, hogy ő animágus volt, én viszont metamorfmágusnak születtem. Nem volt szükségem arra, hogy átváltozzak bármilyen állattá. − Nem csak lányokat fotózok, te nagyokos. Veled ellentétben, engem nem érdekelnek olyan szemmel. Az iskolai élet pillanatait rögzítem, nem pedig azt, hogy ki hogyan néz ki – forgattam meg a szemeimet. Értettem én, hogy ő túlságosan rá volt pörögve, de ez nem jelentette azt, hogy az én hobbimat az ő lusta kukkolásával kellett volna összehasonlítgatnia. − Végül is, te csak egy bolhás macskaként követsz mindenkit. Milyen igazad van… Mennyivel jobb így csajozni… Mondd csak, eddig hány lány esett hanyatt attól, hogy annak a dögnek a formájában udvaroltál nekik? – kértem számon, mert én is nagyon jól tudtam oltogatni másokat, ha kedvem úgy tartotta. S mivel ő alapból azzal indított, hogy kiújult az allergiám, így nem értékeltem a csipkelődő szavait. − Öregem, ha annyira csodálni szeretnéd őt, akkor mássz vissza a dagadt macskaseggeddel az ablakpárkányra, és hagyjál békén! – intettem ingerülten a párkány irányába, hogy hagyjon engem békén a hülyeségeivel. Eszem ágában sem volt megmutogatni neki a képeimet, csak azért, hogy eluralkodjon rajta Brugiére-mánia. − Miért ne mehetnél oda hozzá? – vontam fel a szemöldökömet a kijelentését hallva, hiszen számomra megmagyarázhatatlan módon viselkedett időnként. Aztán a kérdő pillantásom átalakult „te most komolyan beszélsz?”-nézéssé, és az orrnyergemet masszírozgatva felsóhajtottam. − Ember, fotós vagyok. Az a dolgom, hogy észrevegyem a változásokat, a pillanatokat, minden ami rezdülést… Pont nekem akarod azt mondani, hogy vak vagyok? – Kezdett az agyamra menni, pedig erre igencsak kevesek voltak képesek, viszont Clyde nagyon lelkesen versenyzett a húgommal a „Világ legidegesítőbb személye” címért. − Tudom, hogy valami van vele, de tekintve, hogy nem vagyok sem a haverja, sem a családtagja, így nem érzem szükségességét odamenni. Nyilván nem én vagyok az az ember, akinek ki akarja önteni a lelkét. Ha pedig meg akarod vigasztalni, akkor ne legyél szerencsétlen, sem pedig ostoba… Ugyanolyan egyszerű ember, mint bárki más. Miért olyan nehéz odamenni, és szimplán megkérdezni, hogy mi a baja? Vagy csak beszélgetni vele, ha már annyira meg akarod ismerni? De nem, te idióta módjára túlbonyolítod a saját dolgodat, és macskaként követed őt mindenhová. – Hosszas magyarázatba fogtam, bár magam se értem miért törtem magam, hiszen már ezerszer próbáltam beszélni a fejével, így aztán esélytelen volt, hogy ezeregyedjére sikerüljön. − Mégis milyen kérdés ez? – morrantam fel. – Talán azt gondolná rólad, hogy egy értelmes emberi lény vagy, ami ugyan hazugság, de legalább feltűnne neki, hogy érdekel téged a sorsa. A legutolsó kérdésére pedig megráztam a fejemet. Milyen szerencse, hogy az imént tettem el a kamerámat, mert nem létezett olyan dolog a világon, amiért megmutattam volna a képeket Clyde-nak. − Felejtsd el, öreg. Ne legyél már ennyire mániákus! – Ezzel megkerültem őt, és elindultam a kastély irányába. Megpróbálhatott utánam loholni, de az álláspontomon akkor sem voltam hajlandó változtatni.
remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Csüt. Júl. 16, 2020 2:52 pm
Team Clythaniel
Sejthettem volna, hogy nem könnyű meggyőzni majd Nate-et azzal kapcsolatban, hogy mutassa meg a fotókat amiket készített. Mást megoldást kell találnom. – Hé nem unalmas az életem. – ezért keresek annyi elfoglaltságot néha, de sohasem eleget a jelek szerint, mert most is itt vagyok, nem pedig azzal a dologgal foglalkozom amivel kellene. Hm na mindegy. Majd ha elintéztem ezt az ügyet Nate-el majd utána foglalkozom értelmesebb dolgokkal is, de addig, nem fog szabadulni tőlem. – Neked ez talán sokkal könnyebben megy, de nekem annyira nem. – jegyzem meg és elhúzom a számat. Legalábbis akkor biztosan nehezebben megy, ha olyan személyről van szó, aki még tetszik is egy jó kicsit. Zavaró vagy sem, de nem olyan régen azt vettem észre magamon, hogy nehezemre esik csak úgy odamenni olyanokhoz, akik esetleg kinézetre tetszenek és felkeltik annyira az érdeklődésemet, hogy meg akarjam ismerni őket valamilyen formában. Persze a külső nem minden és én ezt nagyon jól tudom, ezért nem megyek oda senkihez sem csak úgy. Tudom, hogy nem kellene így viselkednem. Nem egyszer megmondták már ezt a többiek is, de ha rám tör ez az érzés akkor nem igazán szoktam én ezt semmivel sem orvosolni. Egyrészt nem is akartam sohasem. Most sincs ez másképp. Sajnos. – Téged nem érdekelnek a lányok olyan szemmel? Na ne röhögtess. Biztos tetszik neked is valaki. – mert mindenkinek tetszeni fog egyszer valaki, ilyen ez az időszak. Vizsgákra is kellene készülni, gyakorolnom is kellene a kviddicst, meg a csellózást. De ezt teszem most? Persze, hogy nem? Na és miért? Mert nem félek és fel vagyok készülve mindenre. Ismételni meg hamarosan fogok, szóval nem aggódom. Az is természetes, hogy nem hagyom szegény Nate-et lélegezni és addig fogom kérlelni, amíg meg nem adja magát vagy mond valami olyan választ amit hallani szeretnék. Simán mondhatná azt is, hogy nem készített róla képet és akkor leszállnék róla, de nem mond ilyet. Szóval csak növeli a reményt bennem. Normális ez? Persze, hogy nem. Érdekel? Szintén nem. – Hm úgy érted hány akart megölelni macskaként, mert cukinak tartottak? Nem tartom számon. Miért, érdekel, hogy hány tartja aranyosnak a macskákat? – most csak direkt cukkolom a jó öreg Nate-et, szóval nem is lepődöm meg rajta, hogyha erre majd valami felháborítót reagál. Bár az a jó, ha kimondja mindazt amit gondol, ha magában tartja a dolgokat az csak rosszabb lesz és kin fog csattani? Na kin? Biztos olyasvalakin, akin nem kellene ezért vagyok én itt. Hogy kihozzam őt a sodrából és békés legyen mire valaki mással is beszélgetnie kellene. Mély levegőt veszek, majd kifújom. – Macskaként már csodáltam őt eleget és azért nem mehetek oda hozzá, mert a múltkor már találtam egy kifogást amiért megszólíthattam őt, de most megint ugyanazzal nem mehetek oda hozzá. – tudom meglepő, fordulat tőlem, de erről még Nate ugyebár nem tudott. Mondjuk nem kérdezte és én nem is nagyon hozakodtam elő ezzel. – Hm meg kell hagyni van amit észre veszel… – de biztos van olyasvalami is amit, nem de ezt már nem tettem hozzá, mert nem láttam értelmét, hiszen kettőnk közül mégis csak ő volt a fotós nem én Én maximum csak beletrollkodnék abba amit ő képvisel és most egyáltalán nem az a tervem, hogy ilyesmit tegyek, talán majd legközelebb. Most meg kell hallgatnom a magyarázását amiben ő volt a mester és lássuk be tényleg ki tudta magyarázni magát minden egyes helyzetben, ezért is csíptem ezt a tagot a magam módján. De nem tettem ezt se szóvá. Miért? Mert hagytam, hogy végigmondja amibe bele kezdett. – Nem akarom, hogy azt higgye sajnálom őt, mert sok lány nem kér a sajnálatból, mert azzal valamiért alsóbbrendűnek, lekezeltnek érzik magukat. Én meg nem akarom, hogy ő ezt gondolja. – gesztikulálok most már kézzel is, hátha hatásosabbnak tűnik az érvelésem. Természetesen zavar, hogy elindul, hogy nem hallgat tovább. Ezért utána megyek. – Hé ne izélj már! Csak egy képről van szó. Mitől lennél már én olyan mániákus? Lehetnék rosszabb is, ugye tudod? – lehetnék, de még szerencsére nem vagyok annyira mániákus, hogy esetleg mindenhová kövessem őt. Van ahová sajnos nem lehet.
Szkeptikus pillantást vetek Clyde-ra. Már majdnem az arcába röhögök, mert nekem senki ne mondja, hogy az, akinek nem unalmas az élete, az az ablakpárkányon fetreng macskaként. Annyi, de annyi teendője lehetne, ő mégis azt választja, hogy lustálkodjon. Például foglalkozhatna a fene híres bandájával, vagy fordíthatna figyelmet a tanulmányaira, esetleg többet edzhetne a csapatával, mert a Hollóhát idén nem áll túl jól a kviddics mérkőzések kapcsán. − Nem kell magyarázkodni, Clyde – vonom meg a vállamat nemes egyszerűséggel. Én tudom haver, hogy irtó unalmas életet élsz, aztán, hogy ezzel mit kezdesz már a te dolgod, de nagyon ajánlom, hogy az én lelki békémet ne háborgasd, mert abból nem lesz köszönet. − Arról nem én tehetek, hogy egyesekkel ellentétben nem születtem szociális analfabétaként – tárom szét a karjaimat, már-már bocsánatot kérve azért, hogy képes vagyok minden lányt ugyanolyan emberként kezelni. Ez alól még Anneliese von Rotenburg sem kivétel, aki mostanában ugyan kerülni próbálok, de ha arra kerül a sor, akkor nem csinálok komplett idiótát magamból előtte. – Egyébként meg attól, hogy tetszik valaki, nem kell hülyén viselkedned, és ne gyere olyan kifogásokkal, hogy neked ez nem megy. Ezerszer közvetlenebb és tenyérbemászóbb személyiség vagy, mint én. Nem szeretem, ha mások átlátható kifogásokkal jönnek. Ha már keresni akar valami kibúvót, akkor azt rendesen tegye ne pedig így. − Ez esetben tévedsz, öregem. Nincs olyan személy – hazudok szemrebbenés nélkül a szemébe, hiszen hiába tetszik Anneliese, Clyde lesz az utolsó, aki ezt megtudja. Ő meg a lepcses szája… Látod haver? Így kell hazudni. − Úgy értem, statisztikailag mekkora lenne az esély arra, hogy azok a lányok továbbra is ölelgetnének egy rühes bolhazsákot, ha tudnák, hogy te vagy az? Vagy éppen hányan küldenének el a pokolba a viselkedésed miatt? Tudod mit? Majd, ha lebuksz, akkor megkérem Florát, hogy készítsünk interjút ezekkel a lányokkal, és majd egy kördiagramot, hogy hányan utolják a bundás és kevésbé bundás fejed ezért – fonom össze magam előtt a karjaimat, jelezve, hogy én egyáltalán nem tartom őt aranyosnak. Sőt, értékelném, ha macskaként irtó messzire elkerülne engem, mielőtt még megint kiújulna az allergiám. − Mi a francért kell neked kifogás azért, hogy beszélgess valakivel?! – Pillantásom már-már ijesztő lehet, ahogy teljesen kiakadok rajta. Ennyi hülyeséget hollóhátas szájából még nem hallottam. Mármint, ez mekkora baromság? Ha beszélgetni szeretnék valakivel, akkor odamegyek hozzá, nem szükséges ehhez mindenféle mondvacsinált indokot kitalálni. A homlokomat kezdem masszírozgatni, mielőtt az agyam felrobban ettől a sok ostobaságtól. Arra, hogy „van, amit észreveszek”, inkább csak felvonom a szemöldökömet, de inkább nem is kommentálom. Bölcsebb, ha inkább hallgatok ezzel kapcsolatban, mielőtt valami olyat mondanék, amit később megbánok. − Merlinre, Corner! Miből gondolod azt, hogy egy BARÁTI beszélgetésről egyből arra asszociálna, hogy sajnálod, vagy lekezeled őt?! Ember, te milyen logika szerint élsz? – És felmerül a kérdés, hogy ha így gondolkozol, akkor hogy lehetsz még életben egyáltalán? Annyira hülyén kifacsart módon szemléled a világot, hogy az már-már fizikai fájdalmat okoz nekem. Inkább otthagyom őt, hogy távol tőle helyreállhasson a lelkivilágom. Persze, ő továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy odaadjam neki a képet, de azt lesheti! − Így is borzasztó vagy, haver – forgatom meg a szemeimet, de egy pillanatra sem torpanok meg. Az előcsarnokba érve remélem, hogy a diákok között majd úgyis lehagyom őt. – Egyébként meg nem azzal van probléma, hogy egy fényképet szeretnél, hanem azzal, amit előtte, utána és közben leművelsz. Te tudod mit? Majd kapsz róla képet, ha odamész hozzá, és akkor lefotózlak mindkettőtöket! Addig meg akadj le rólam! – Elindulok a nagylépcsőház irányába, hiszen nem titkolt szándékom lerázni őt a kastély falai között.
remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Szer. Aug. 19, 2020 5:28 pm
Team Clythaniel
Csendesen végig hallgattam a mondanivalóját, nem szóltam közbe, inkább hagytam, hogy kimondja magából, mindazt amit szeretne. Én meg közben a tervet szövögettem, hogy mégis miként kaphatnám meg tőle azt az átkozott fényképet Héloise-ről. Eljátszottam az ártatlant, hogy én bizony letettem arról, ma megkapom tőle a fényképet és valóban csak akkor adja ide, ha normálisan beszélgetek Héloise-el. Ami azt illeti beszélgettem már vele normálisan is, csak akkor még azt sem tudta ki vagyok és én… Én elég normális voltam ahhoz képest, aki most vagyok. Természetesen annak ellenére, hogy miket mondott nekem, én még rendületlenül követtem őt, még ha nem is válaszoltam neki semmit. Nem láttam értelmét. Hadd dühöngjön csak, hadd legyen rám mérges. Elfog egyszer ez is múlni. Amint beértünk a kastély falain belülre, már megvan a tökéletes terv a fejemben is. Bár a többiek jelenléte egy kicsit is arra sarkal, hogy normálisan viselkedjem, ettől függetlenül semmi sem akadályoz meg abban, hogy hozzá hasonlóan én is gyorsabban szedjem a lábaimat utána. Ha sikerült elérni a lépcsőknél akkor… igazából olyat teszek amit eddig nem. Tisztában vagyok azzal, hogy álnok féreg az aki hátba meri támadni a barátját, háztársát, cimboráját és még sorolhatnám, mijét, amikor megállok és előrántom a pálcámat. Eredetileg azt találtam ki, hogy esetleg fagyasztó-átkot szórok rá. Viszont rájöttem, hogy azzal túl sok a macera. De helyette egy másik használok. – Rictusempra! – remélve arra, hogy nem fordult eddig hátra, nem tudja leszerelni az átkot és az telibe találja őt. Ha egy kis szerencsém van, akkor a nevetés-átok megállítja őt annyira, hogy utolérjem és elkapjam. Ha ez sikerül, akkor a nevetőgörcsös Nathaniel-t karon fogom és szépen bevezetem az egyik közeli terembe. – Azt hiszed elfelejtettem, hogy meg akartatok átkozni a csigaevő varázsigével de szegény Bonifatius-t kaptátok el helyettem? – szemet forgatok nagy komótosan, végül is, amíg őt a nevetésátok kínozza addig nekem van időm továbbra is szóval traktálni ha tetszik neki ha nem. – Nem gondolod, hogy úgy fair ha valahogyan visszakapod? Nem akarlak bántani, szóval… – vállat vonok, nem tudom, hogy ebben a szar helyzetben, hogyan kellene most válaszolgatnom neki. Nem tudom meddig tarthat el az ő vihogása, szóval rövidre kell fognom. – Remélem az interjút amit Flora-val terveztél leszervezni elfelejted. Nincs szükségem arra, hogy én legyek a suliújság címlapján. De ha már itt tartunk Héloise-t nyugodtan meginterjúvolhatjátok. – röhögnék, ha nem érezném kínosan magam, szóval csak egy halvány görbét engedek meg az arcomon. – Különben is, te se nézz hülyének. A macskálkodás nem csak arra jó, hogy Héloise-t megfigyeljem, hanem másokat is. – egy kicsit reméltem, hogy értette az üres beszédet, de ha nem. Az sem baj. Úgyis csak nevetni akarok rajta, nem pedig kínozni és hasonlókat tenni. Az sose volt az én asztalom és tudom, hogy ezt ő is tudja. De valahogy meg kellett állítanom őt. Merlin látja az én bűnömet, de akkor is!
