A család az első. Egész életemben azt hallgattam, Natetel és Jessel egyetemben, hogy bármit is teszünk, gondoljunk a családunk hírnevére. Ne tegyünk olyat, amit később megbánnánk, vagy kompromittálónak tarthatnának ránk nézve. És persze, ezt én tökéletesen értem. Tényleg. Na de akkor mégis, hol van itt a szabad akarat, hol van a lehetőség, hogy eldönthessük, hogy mit akarunk csinálni? Mit akarunk tanulni? Vagy éppen: kit is akarunk szeretni, akár életünk végéig? Ugye, hogy sehol? Márpedig szerintem ez elég létfontosságú kérdés. Valami olyasmi, amiben apa döntött helyettem, és még csak meg sem magyarázta. Normálisan bzitos nem. Letudta annyival, hogy majd megértem. Hogyne, nem vagyok hülye, persze, hogy megértem. De attól, hogy megértem, még egyáltalán nem tetszik a helyzet. Na mindegy. De legalább azt eldönthettem, hogy hol is szeretném folytatni a tanulmányaimat - meg hogy egyáltalán szeretném-e folytatni. Így kerültem pszichomágia szakra, és meg kell mondjam, megtaláltam a világomat. Vagyis a legtöbbször így érzem, meg gondolom, most viszont furcsamód inkább vagyok dühös, mint boldog. És a legfurcsább az egészben az, hogy nem is apára vagyok dühös, ahogy eddig, hanem anyára... bár az okát nem igazán tudnám megmondani. Mostanában elég bonyolult a családi életünk, meg kell hagyni, de anya mindig ott volt nekünk, és összetartotta a törékeny egységet. Most viszont valamiért nem ér rá... megint beteg lett talán? Nem tudom... nem akarok a legrosszabbra gondolni, meg megkérdezni se, úgyhogy nem faggatom ilyenekről, épp elég gondja van enélkül is. Viszont az is tény, hogy most rámbízta az öcsém, Nate körbevezetését az Akadémián. Nem tudom, hogy gondolhatta ezt, mikor valószínűleg ő is nagyon jól tudja, hogy mostanában nem igazán jövünk ki egymással valami hű, de nagyszerűen. Pedig én próbálkozom, tényleg. Erre ráengedi a nyakamra az okoskodó hollóhátast? Nem lesz ez így jó... viszont nem sokat tudok tenni ellene. A kérés az kérés, na meg... egyébként is itt vagyok, akkor már teljesen mindegy, hogy segítek-e. Főleg, mert mindjárt itt is vannak, úgyhogy már időm sem nagyon van visszakozni. Na nem mintha akarnék, de azért mégis... érdekes napnak nézünk elébe, az egyszer biztos.
Alig vártam már az akadémiai látogatást, hiszen annyi szakra szerettem volna jelentkezni, hogy jelenleg magam sem tudtam mi érdekelne a leginkább, és mi az, ami ténylegesen passzolna hozzám. Ráadásul, a hangulatomon sokat dobott az, hogy sem Ő, sem pedig Jess nem volt a közelemben, így teljes mértékben tudtam a tanulmányaimra, és az Akadémia épületének a fotózására koncentrálni. Hiszen, erről is cikk készül majd az iskolaújságba. Én pedig igen csak lusta és felelőtlen lennék, ha nem szolgáltatnék képeket az újságnak! Legalább is, ezzel a fedősztorival készítettem képeket magáról az épületről, a tanulókról, a szobrokról, festményekről és minden egyébről, amelyen egy pillanatra megakadt a tekintetem. Természetesen, mindezt hátul kullogna, sunyiban csináltam, mert mégsem szerettem volna, ha ennek nagy feneket kerítenének. Aztán, beértünk az épületbe, és a tömegben hirtelen egy ismerős alakot szúrtam ki. Egy hangos sóhaj kíséretében engedtem lejjebb a kamerámat. Igen, róla teljesen elfeledkeztem. Kellemetlenül ugyan, de kiváltam a tömegből, hiszen tudtam, hogy a nővérem nem véletlenül ácsoroghatott a bejárati csarnokban, ráadásul az arcát tekintve nem sok kedve volt itt tartózkodni. Meg hát, Merlinre, mégis csak a testvérem volt, a kedvenc testvérem, szóval nem tehettem úgy, mintha tudomást sem vettem volna a létezéséről. Azt csak Jesszel játszottam el, de ő meg is érdemelte. − Gondolhattam volna, hogy összefutunk, nővérkém – szólaltam meg köszönés gyanánt, mikor közelebb értem hozzá. Egy darabig méregettem, fürkésztem az arcát, aztán szabad kezemmel megmasszíroztam a homlokomat. − Anya? – tettem fel a kérdést, miszerint minek köszönhetem, hogy Ems itt ácsorgott, és hát szinte egyértelműen az arcomba ordított maga a válasz is. Jessnek egy szót nem szóltam arról, hogy egy kis időre elhagyom az iskolát, mert az akadémián nyílt nap lesz, apa tudott róla, de őt annyira lekötötték a betegei, hogy könnyedén eltűntem a radarjáról, s mivel Emsnek sem szóltam arról, hogy jövök, mégis itt toporgott, így csak anya maradt meg a túlzott aggodalmaskodása. A vállam felett hátrapillantottam. A csoportom még mindig ott ácsorgott, vélhetően a kísérőnk intézett valamit. − Nos, mi a terved? – kérdeztem feszélyezetten, mert nagyon bíztam benne, hogy Ems csak testvériesen kivonult köszönni, és utána ment a dolgára. Persze, én sem lehettem mindig szerencsés, és a mai napon határozottan nem voltam az. De erre jóval később döbbentem csak rá.
••• 330 szó körül ••• zene nincs ••• megjegyzés: sok-sok szeretettel <3 •••
Vendég
Hétf. Jún. 08, 2020 12:07 am
Yordmoons & Nicholas
Ma nyílt nap volt az akadémián, így minden valószínűséggel a roxforti diákok is el látogatnak hozzánk. Nem akartam feltűnősködni, ezért most különösebben nem vállaltam semmiféle szerepet, nem vettem ki a részemet az akadémia bemutatásában, fényezésében, mert aki tudta, hogy ide akar jönni az így tesz önmagától. Engem sem ez a kirándulás győzött meg akkor, hogy folytassam a tanulmányaimat, hanem az apám és az elkötelezettségem a mágikus állatok iránt. Feltett célom megismerni és kiismerni őket. Hogy vajon mennyire lehet egy kicsit is megnevelni őket, velük élni. Newt nagyapa tudom, hogy büszke rám és valóban akkora nagy érdeklődéssel követi a körülöttem és kedvelt elfoglaltságunk körüli tevékenységeimet, mintha a heti újság volna. Szeretek tanácsokat kérni tőle, hogy ő mit tapasztalt egyes állatfajoknál, mert bár rengetegszer átolvastam a könyveit nem mindig jöttem rá magamtól. Van amit egy könyv sem árul el, hanem meg kell azokat tapasztalni. A nem olyan régen gondozásba vett furkász megnevelésével voltam elfoglalva. Szegény megint csillogónak tartotta az egyik professzor nyakláncát és elcsórta a szeme láttára. Nem szidtam meg érte, nem tudtam hibáztatni őt ezért, az a professzor nekem sem a szívem csücske, maradjunk annyiban. Persze a mai napra neki nem volt elég a professzor elcsent nyaklánca, amint megpillantotta a diáksereget ő boldogságában előbb engem mászott körbe karikába, majd amint a lábaimhoz ért a nyakába vette a világot és ment. Ment? Szaladt. Olyan sebesen ahogy csak a lábai bírták, már nem tudtam megállítani. Nem én, mert megpillantotta azt a villogó valamit és ki akarta deríteni, hogy mi az, ki az és mit csinál. De legfőképpen el akarta tulajdonítani azt a villogó valamit, mert azt gondolta, hogy értékes lehet? Neki és nekem annyira talán nem, de a tulajdonosának biztosan. Most perpillanat nem volt szívem váltságdíjat kérni semmiért, ezért én se maradtam nagyon le a furkásztól és amikor megláttam őket ketten kiválva a diákseregből lelassítottam. Nem hiszem, hogy így szeretnének viszont látni engem. Vagy, hogy egyáltalán engem is látni szeretnének, de most nem is piszkálni jöttem őket a puszta jelenlétemmel, hanem a furkász miatt voltam itt és zavartam meg a beszélgetésüket, mert épp elkezdte szegény srácot körbeimádni. Vagyis nagyon aktív a tudtára akarta adni, hogy figyelemre vágyik, egy kis buksi simire és kíváncsi volt arra a valamire is ami a nyakában lógott. – Sziasztok, bocs nem akartalak megzavarni titeket, csak… – közben igyekeztem leszedni Nathaniel-ről a furkászt is, még mielőtt úgy döntene, hogy tovább áll és sokkal de sokkal értékesebb kincs után szalad, amiért megint csak fájhat ha fejem. – Még nem volt időm egy kis illemet tanítani neki. Ti jól vagytok? Jöttél az akadémiát megnézni Nate? – eléggé nyilvánvaló, tudom, de másképp nem tudtam leplezni valahogy a kialakuló szorongásomat a furkász viselkedése miatt.
em tudom, melyik a rosszabb helyzet. Ha valakinek nem szólnak a szülei a testvéri felvigyázás megterhelő kötelezettségéről, és azért mérges. Vagy az, ha éppen szólnak, és azért mérges. Tényleg, fogalmam sincs, de szerintem valahol egyenértékű lehet a kettő. Legalábbis részemről egészen biztos. Viszont ha az embert a saját anyja állítja s testvérére, az különösen rosszul eshet a másiknak. Még akkor is, ha segítés címszóval történt a "nyakbaakasztás". Ezért aztán egyáltalán nem csodálkozom Nate reakcióján, mikor észrevesz az Akadémia folyosóján várakozva rá. - Neked is szép napot, öcsikém! Tisztán látszik rajta, hogy legszívesebben fogná magát, és minél gyorsabban faképpnél hagyna, de van annyira jólnevelt és udvarias, hogy azért mégsem tesz ilyet. Főleg nem a testvérével. Na jó, van egy olyan sanda gyanúm, hogy Jessel nem lenne ennyire elnéző, simán otthagyná a fenébe szegény hugicát. - Anya jól van, köszöni szépen kedves érdeklődésedet. Most azonban nem tudott eljönni, hogy egyengesse utadat, így aztán engem kért fel eme megtisztelő feladatra. Mondtam volna többet is, viszont ekkor megérkezett apa legújabb ügyeskedésének végeredménye. Vagyis Nick Scamander, a jegyesem. Mert nem elég, hogy az öcsémet kell pesztrálni - nincs vele bajom, félreértés ne essék, nagyon szeretem, de szinte biztos, hogy ő egy egész hosszú listát fel tudna sorolni, hogy miért is nem tartja jó ötletnek, hogy a nővérével flangál a leendő iskolájában -, még a furkászőrült Nick is előkerült. S mit ad Merlin? Egy furkásszal a nyomában. Pontosabban ő szalad egy furkász után. Meglepő fordulat. Az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy a furkász Nate-et veszi célba, hiszen elég sok csillogó dolog lehet rajta. - Neked is szia, Nick! Nem haragszunk, mindenki jól van, viszont épp akadémiai látogatás van, szóval mennénk is, ha nem haragszol. Vagyis... akár velünk is jöhetsz, ha van kedved! Nate, te meg kapd el azt a fickándozó jószágot. Ha sikerül, megbeszélem Nickkel, hogy neked adja. Ezzel valószínűleg egyszerre megválaszoltam mindkettejük kérdését, miszerint jól vagyunk-e, és hogy mi a terv. Egyébként meg fogalmam sincs, nincs terv, de ezt nem kell tudniuk. Úgyhogy egyelőre várakozásteljesen figyelem a két fiút, remélve, hogy hamar elintézik a szökevényt, és mehetünk is tovább.
Egyáltalán nem tetszett, hogy az egyetlen napon, amikor távol lehettem volna a családomtól, valaki a nyakamra sózta Emilyt. De ismétlem, nem a személyével volt bajom, hanem a váratlan felbukkanásáról, ugyanis minderről én semmit nem tudtam. Szóval kelletlenül elmormoltam egy „neked is sziát” az orrom alatt, hiszen nem voltam neveletlen, ezt ő is nagyon jól tudta. − Pff – szusszantottam fel idegesen. – Nem értem, hogy miért gondoljátok azt, hogy nem tudom magamtól elrendezni az életemet. Nem vagyok már gyerek, hogy folyamatos felügyeletre lenne szükségem – pampogtam, hiszen minden alkalommal rosszul esett a túlzásba vitt gondoskodás. Bezzeg Jesst mindenki békénhagyta! Mi lett volna, ha egyszer őrá szálltak volna, és nekem meg hagyták volna, hogy érett felnőttként intézzem a magam dolgát? Azt már nem tettem hozzá, hogy örülök, amiért anya jól van, és azt se mondtam, hogy mivel látott a drága nővérem, nyugodtan mehetett a dolgára. Nem, az ilyeneket mindig lenyeltem. Kivéve, ha Jessről volt szó. Épp mondani akartam volna, hogy nem szeretnék itt ácsorogni, amikor azt éreztem, hogy valami mászik rajtam. Meglepetten pillantottam le, és amikor megláttam a rajtam csüngő furkászt, akaratlanul is mosolyra rándultak az ajkaim. Tudom, furcsa szerzet voltam, hogy egy furkász látványa hamarabb mosolygásra késztetett, mint a tulajdon testvérem, de hát senki nem volt tökéletes. − Jól van, jól van, kisöreg, elég lesz – nevettem fel, és megpróbáltam elcsípni az állatot, mielőtt még az ráakaszkodhatott volna a kamerámra. Nagyjából ebben a pillanatban futott be a kis lény „gazdája” is. Érdeklődve pillantottam rá, majd a tekintetem azonnal Emilyre vándorolt. Láthatóan nem örült, hogy a srác is felbukkant. − Szia – köszöntem Nicknek, s bár nem túlságosan ismertem őt, arra még emlékeztem, amikor elsőévesként ő kísért minket körbe, mint aktuális prefektust. Azóta nem találkoztam vele, nem is nagyon beszéltünk, egészen addig a pillanatig tudomást sem vettem a létezéséről, amíg apánk ki nem jelentette, hogy a nővérem hozzámegy majd feleségül. Hagytam, hogy Ems beszéljen helyettem, mert nekem épp elég volt a kezeim közé kaparintani az izgága furkászt, aki a mancsával még mindig a nyakamban lógó kamerát piszkálta, de legalább már nem mászott körbe engem. − Egyébként igen, a látogatás miatt jöttem, és úgy tudtam egyedül leszek, de… Valaki keresztül húzta a számításaimat. A furkászod miatt nem kell bocsánatot kérni, tudom milyenek. Gondolom a fényképezőm csillogása hozta ennyire izgalomba – mosolyodtam el a mondandóm végén, amikor már a kezemben ficánkoló lényről volt szó. – Viszont, fogalmam sincs hogyan adjam vissza neked úgy, hogy közben a kamerát is el tudjam tenni a táskámba. Ha ezt megoldottuk, akkor utána akár együtt is mehetünk… − Hiszen már úgyis mindegy volt. Furcsának, feszélyezettnek éreztem a légkört, amit részben megértettem, de én legalább igyekeztem úriemberként viselkedni, ha már a leendő sógorom állt előttem.
••• 430 szó körül ••• zene nincs ••• megjegyzés: sok-sok szeretettel <3 •••
Vendég
Vas. Jún. 14, 2020 1:30 am
Yordmoons & Nicholas
Mennyire volt rendjén, hogy velük lógok? Teljesen rendjén lett volna, ha nem menekül el, nem iramodik rögvest ide hozzájuk a kis furkász. Nem égettem volna ennyire le magam előttük, na mindegy. Számít valamit? Nem. Persze, hogy nem. Scamander vagyok, nem kellene foglalkoznom mások mit gondolnak rólam. Vagy talán pont de. Elég kényelmetlenül érzem magam, mert nem tudom miként kellene most viselkednem velük. Természetesen, jöhetne a válasz valakitől, de nem jön senkitől ilyesmi. Miért jönne? Csak önmagunkra vagyunk utalva. A saját tanácsomat megfogadva igyekeztem természetesnek lenni. Megszólítani őket. Érdeklődni, ahogyan azt normális esetben is tenném, ha csak barátok lennénk, ha nem lebegne mindkettőnk feje felett az a bizonyos végzet mely kénytelen összekötni, összeláncolni minket ha akarjuk ha nem. Először biztosan nagyon fogjuk utálni egymást, ők Yordmoon-ok és én egyetlen Scamander a családjukban, de be fogom bizonyítani nekik, hogy mégsem vagyok olyan rémes. Hogy élhetünk békésen is egymás mellett, mindenki a saját kis világában, zavargás nélkül. Hol egyik, hol másikukra nézek, attól függ ki beszél éppen. Viszont sokkal jobban aggódom a furkászért és azért, hogy valami kárt okoz Nate fényképezőgépében. Még csak komolyan az hiányozna és tényleg meglenne a szeretet az irányomba. Mégis mosolyra húzom a szám. Függetlenül a helyzet kényelmetlenségétől, attól még örülök, hogy itt van, hogy a nővére foglalkozik vele és, hogy ilyen jól kijönnek egymással, látszólag. Valószínűleg nekem is ez hiányzott a leginkább az életemből, hogy a nővérem figyeljem rám és ilyen jól kijöjjünk csak egy kicsikét is. – Maradhatok ha nem zavar titeket, valószínűleg a kis furkász is örül a társaságotoknak, főleg a tiédnek Nate. – bizonyára a lencse miatt, de ezt nem akartam ilyen nyíltan kijelenteni, valószínűleg ha utálná őt akkor nem mászkálná ennyire körbe. Persze, úgy teszek mintha nem hallottam volna meg annak a lehetőségét, hogy Ems majd megbeszéli velem, hogy neki adjam a furkászt. Aztán az eszembe jutott, hogy van nálam egy csillogónak nevezhető tárgy, amit sose adok oda neki, ez az úgynevezett csali. Szárnyas bronz színű antik láncos óra, amit csak azért csodál olyan hű de nagyon mert szárnyai vannak és odavan mindenért ami esetleg ilyen lenne. Az én hibám, én szoktattam rá. Valószínűleg joggal utálhatnak most meg ezért, de visszacsábítom a furkászt és persze gonosz mód nem adom oda neki az órát, hanem valahogy megfogom, amíg Nate a táskájába teszi a fényképezőgépét. – Nem tudjátok hová menjetek? Hmmm. – persze, hogy nem. Még szerencse, hogy van tapasztalatom a körbevezetésben, az ismertetésben. Ha másban nem, hát ebben biztos jó vagyok úgy ahogy. Eddig azt hiszem még senki sem fogta a fejét azon, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok és köszöni szépen nem kér a körbevezetésemből. – Nekem van egy ötletem, ha gondoljátok, segíthetek. Biztos érdekelhet téged Nate a Kommunikáció- és médiatudományi szak esetleg. Nagyon vagány laborjuk van és jól fel is van szerelve. Igaz, nincs ott sok dolgom, de az egyik barátom előszeretettel fitogtatja, hogy milyen fényképeket készít. Szerintem jól kijönnétek vele, ha esetleg az az irány érdekelne téged.
lőször is: de igen, gyerek vagy, mert még nem jártad ki a Roxfortot! Másodszor pedig: nem gondolja senki, hogy nem tudod ellátni az életedet. De tényleg! Anya is csak azért üzent, hogy figyeljek rád és segítsek, mert így biztos lehet benne, hogy legalább valaki a közeledben lesz. Mármint valaki olyan, aki ismerős, és nem leszel totálisan egyedül az Akadémián. Egy olyan helyen, ahol még nem jártál. Legalábbis úgy tudom, hogy nem. Szóval nyugodj le, öcskös, mert ez nem a személyed ellen irányuló súlyos kicseszés, csak épp a testvéri, családi szeretet kimutatása. Uff, én beszéltem! Egyébként... mi a helyzet? Azért remélem, Jess még életben van, és nem csináltál vele semmi olyat, amit nem kellett volna. Tudod, hogy anya egyáltalán nem örülne neki, ha bántanád! Azt nem teszem hozzá, hogy egyébként sem apa, sem pedig én sem örülnénk neki, ha valami kellemetlenséget okozna a húgunknak. Legalábbis a józan ész határain kívül ne tegyen semmit. Bízom benne, hogy így is tesz, mert elég rációvezérelt egyéniség ahhoz, hogy át tudja gondolni a dolgokat. Az már más kérdés, hogy egyáltalán át akarja-e gondolni a dolgokat. Ez utóbbiban mondjuk egyáltalán nem vagyok biztos, de ezt inkább nem kötöm a tesóm orrára. Nem kell neki mindent tudni. Meg persze Nicknek sem kell tudnia, hogy csak udvariasságból ajánlottam fel, hogy velünk jöhet, a furkásszal együtt... de nagyon úgy tűnik, hogy az állatka inkább megmaradna az eredeti gazdájánál. Vagy a gazdájának hitt egyénnél, vagyis Nicknél. Nem mintha annyira sajnálnám, de akkor is... mi az, hogy az összes lökött állat vagy Nickhez, vagy az öcsémhez vándorol? Ez így nem ér. Persze egy szavam sem lehet, mert engem meg az emberek fognak megtalálni - jó esetben. Rosszabban az állatoknak tűnő emberek, de akkor majd szólok Natenek vagy Nicknek, hogy segítsenek kezelni őket.... valamelyikük csak vevő az ilyesmire. Remélem. Ha meg nem, akkor bajok lesznek, és megnézhetem magam. Meg akkor is, ha Natet a kommunikáció felé terelgetjük. Jaj! - Nick... biztos, jó ötlet ez? Nate már így is mindenből kibeszéli magát... bocsánat: mindenből is. Szóval biztos jó lesz kommunikációra küldeni őt? Hát, nem tudom... Nézek felváltva hol az egyik, hol a másik fiúra, és nagyon remélem, hogy valamilyen csoda folytán meggondolják magukat, mert különben nem tudom, mit csinálok. De tényleg, ötletem sincs.
Eleinte csendben hallgattam Ems litániáját, mert nem akartam közbeszólni, azonban amint végzett, máris jöttek az ellenérveim. − Először is drága nővérem, a nagykorúság nem az iskola elvégzéséhez köthető, hanem a betöltött tizenhetedik életévhez, amelyet tudomásom szerint betöltöttem már, így ebből a szempontból teljesmértékben felnőttnek számítok. Másodszor pedig kedves tőletek, hogy segíteni akartok, de az esetleg nem fordult meg senkinek a fejében, hogy okkal nem szóltam a látogatásról? Hogy esetleg szerettem volna magam megismerkedni a hellyel? Nem vagyok kisgyerek, hogy az eltévedéstől kelljen tartanom, s pedig mégis megtörténne, van szám, tudom használni, így képes vagyok segítséget kérni, amikor én azt gondolom, hogy szükségem van rá – feleltem neki higgadtan, bár érezhetően nem esett jól a túlzásba vitt aggódás, és ellenőrzés, ami alá önkényesen vontak. Ellenben a Jess-szel kapcsolatos kérdésre mégiscsak elnevettem magam. − Nem sok. Készülnék a vizsgáimra, ha Jessica békénhagyna, segítek az iskolaújságnak… Ilyesmik. Jessicának meg azonkívül, hogy nincs ki mind a négy kereke és megharapta egy knarl, semmi baja – vontam meg a vállamat egykedvűen. Attól még, hogy az agyamra ment, erős feltételezés volt, hogy megölném a húgomat. Természetesen, akadtak olyan pillanatok, amikor a muglik Poklának a legmélyebb bugyraiba kívántam őt meg a gyerekes viselkedését, de ez nem jelentette azt, hogy ténylegesen ártanék neki. A nővérem leendőbelijének és furkászának a felbukkanása azonban arra késztetett, hogy stílust váltsak. Higgadtabb, udvariasabb lettem, sőt a furkász annak ellenére, hogy nagyon össze akart barátkozni a kamerámmal, mosolyt csalt az arcomra. − Egyáltalán nem zavartok – feleltem Nick felé fordulva, majd halványan elmosolyodtam. – Szerintem, a furkász jobban odáig van a kamerámért, mint értem. De meg tudom érteni, nem vagyok furkász, mégis odáig vagyok ezért a szerkentyűért – válaszoltam, miközben finoman megpaskoltam a furkász fejét. Végül Nicholas elterelte a lény figyelmét, nekem pedig lehetőségem adódott elrakni a kamerát a táskámba. Nem akartam rákérdezni a korábban csalinak használt órára, pedig elég szép darabnak tűnt. − Fogalmam sincs, hogy mi merre van, de van néhány szak, ami érdekelne. – Nem kezdtem el részletezni, mert Nick előállt egy ötlettel, ami még érdekesnek is hangzott, bár Ems gyorsan talált kivetnivalót benne. A nővéremre sandítottam. − Nem az én hibám Emily, hogy az emberek túlságosan meggyőzhetőek – vontam meg a vállamat, bár titkon hizlalta az egómat a megjegyzése. Valóban egyik nagyszerű tulajdonságom volt az, hogy képes volt kimagyarázni magam bizonyos szituációkból. − Egyébként nem gondolkodtam a Kommunikáció- és médiatudományi szakon, de érdekesnek hangzik, szóval benézhetünk oda – fordultam vissza Nick felé, mert ki nem hagytam volna az alkalmat azzal kapcsolatban, hogy még tökéletesebbre fejlesszem a fotózási képességeimet. − Amúgy öt szakon gondolkozom, de még nem sikerült döntenem. Azért is jöttem, hogy hátha ez a látogatás elbillenteni valamelyik irányba a gondolataimat – vontam meg a vállamat ismét, és a zsebembe mélyesztetem a kezeimet. − Szóval, ha megállnánk a Tanárképzőnél, a Rúnamágia és Átváltoztatástan Tanszékeknél, a Bestiagondozónál és az Intelligens mágikus lények tanulmányozása szaknál, akkor hálás lennék. Persze, az említett labor is érdekel, csak elsősorban ezek miatt jöttem. – Szerintem, még Emily is most hallotta először, hogy milyen szakirányokban gondolkoztam, ennyire nem volt szokásom a család előtt a jövőképemről beszélgetni. Ezek után viszont már elég egyértelmű volt, hogy milyen ágak érdekeltek, és mit dolgoztam volna szívesen. − Részemről egyébként indulhatunk – tettem hozzá, hiszen nem akartam egész nap itt ácsorogni, és ha már felfedtem előttük a terveimet, akkor akár segíthettek is eljutni ezekre a helyekre.
tudom, hogy szerettek :’D
Vendég
Vas. Jún. 21, 2020 12:02 am
Yordmoons & Nicholas
Tudom mennyire kényelmetlen lehet nekik, ez a helyzet, vagy legalábbis Ems-nek. De törődök én ezzel? Persze, hogy nem! Miért is törődnék? Ha egyszer lehetőségem nyílik megcsillogtatni idegenvezetői tudásomat, amit igazából csak annak köszönhetek, mert a Roxfortban is körülbelül ez volt a dolgom. Segíteni azoknak, akik gyöngyék és még tudatlanok, mert nagyon újak az általuk hirtelen belecsöppent környezetükbe. De én már ott voltam és itt is itt vagyok, hogy segíthessek. Ilyenkor mindig fellelkesülök, szokatlan módon és elfelejtem, hogy nekem meg kellene őriznem azt a bizonyos látszatot, előttük főleg. Nem teszek így. Szeretném ha tényleg azt látnák rajtam, hogy mennyire örülök a társaságuknak. Mert tényleg örültem annak, ha legalább most ebben az órában, vagy amennyit kibírunk egymás mellett de jobban megismerhetem őket. A kettejük kapcsolatát. Pusztán csak azért, mert kíváncsi vagyok. Zsebre teszem az órát, még mielőtt a kis furkász elkapná tőlem és szaladna vele, ki tudja hová. Ems-re pillantok, amikor megjegyzést tesz az öccsére. Valószínűleg most meg kellene védenem valamelyiküket, hogy aztán a másik megharagudhasson rám. De nem teszek így. Miért? Testvérek, egymás között biztosan sokkal jobban meg tudják beszélni a dolgokat, mint én a nővéremmel, szóval biztos nem lehet olyan rémes a helyzetük. – Nyugalom Ems, csak egy javaslat volt. Mindenképpen fontos, hogy egy olyan szakot válassz amit szeretsz Nate. Ha nem érzed a magadénak az adott szakot akkor rémes lesz, hidd el és alig fogod várni, hogy lejárjon. De most azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked, nem igaz? – pillantok Ems-re remélem nem fog valami bárgyú kifogással jönni, hogy nekem igazán nem kell segítenem, mert úgyis itt leszek ha tetszik neki, ha nem. Most, hogy Nate eltette a fényképezőgépét és szemmel láthatóan a kis furkász is jobban megismerné őt, remélhetőleg viselkedni is fog megkockáztatom azt, hogy esetleg odaadom neki, hozza ha szeretné. – Ha szeretnéd akkor kaphatsz a Yordmoon-Scamander-féle útba igazításból egy kicsit. Meséljünk az akadémiáról egy picit? Hová érdemes menni? Kikkel érdemes barátkozni? Melyik prof a legrémesebb? Mondjuk ez utóbbi igazából attól függ náluk, hogy te ki vagy. Az is lehet, hogy amelyik nem szeretné Ems-t vagy engem, az még simán kedvelhet téged. – mert biztosan lenne rá ilyen lehetőség is, ha esetleg valamelyikünk szakát választaná. Ami meglepő ugyan, de köztük van az amit én magam is tanulok, ezt persze nem fogadom lelkesedéssel. Neki kell eldöntenie, hogy hová megy, mit választ, mit tanulna legszívesebben, de ha segítség kellene neki, akkor biztos segítenék. Már csak azért is mert valószínűleg a sógorom lesz. Olyan nagy égbekiáltó bűnt sajnos nem hiszem, hogy el tudnék követni, ami miatt esetleg a szüleik meggondolnák magukat és mindketten szabadok lennénk. – Részemről mehetünk. Illetve, úgy látom Ponyo nagyon visszakívánkozik hozzád. Átadhatom vagy inkább fogjam egy kicsit vissza? – megvártam a válaszát és aszerint cselekedtem, majd ha mindannyian benne vagyunk akkor elindulok az akadémia épülete felé.
- Aha... azt hiszem, mindent értek. Azt legalábbis egészen biztosan, hogy miért is osztott téged a Hollóhátba a Süveg, drága öcsikém! Mi lenne, ha a tudálékosságodat meghagynád az órákra, meg a vizsgákra? Vagy... tartogasd, hogy lenyűgözhess vele egy lányt! Biztos nagyon fognak neked örülni, ha bedobod a nagy eszedet, és elbűvölöd őket. Mondjuk még mindig jobban járnak, ha a beszélőkédet használod, mintha a pálcádat. Egyébként meg igazad van: van szád, tudod használni. Tapasztaltam. Vágok vissza neki. Nem, engem sem kell félteni, főleg nem akkor, ha családon belül kell okosságokat puffogtatni. Most pedig egészen biztosan családi körben vagyunk. Nate az öcsém, Nick pedig... hát, Nick leendő családtag, szóval ő sem hagyható ki a számításból. Akkor sem, ha jelenleg minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy kihagyhassam belőle. Csakhogy ez most nem olyan könnyű, mert nemcsak kettőnkről van szó, hanem velünk együtt két családról is. Ez már bonyolultabb ügy azért. Sikeresen befogom a számat, amíg az öcsém végigmondja, amit akar, aztán Nick felé fordulok, hátha neki van valami ötlete, esetleg ellenvetése az én ellenvetésemre - nálunk már minden lehetséges -, de az is lehet, hogy ő meg azt hiszi, hogy nekem lesz valami ellenvetésem, ismét. Szuper... jól kezdünk. - Igen, pontosan így van! Fontos, hogy azt tanuld, amit szeretsz, különben szenvedni fogsz, aztán akkor nem fogsz tanulni semmit sem. Azt pedig nem szeretnénk... már csak azért sem, mert tudod, milyen apa! Egyébként meg tényleg nem lehet tudni, milyen tanárt fogsz ki. Azért remélem, nem lesz gondod! Pislogok hol Nickre, hol az öcsémre, és nagyon remélem, hogy nem szól vissza semmit. Mondjuk ismerem, és hiába a logika irányítja, azért még neki is van büszkesége, ami nem hagyja békén, szóval esélyes, hogy mégiscsak visszaszól. Na mindegy. Eközben a furkász - akiről kiderült, hogy a Ponyo névre hallgat - visszakerül Natehez, a közbenjárásom nélkül is, úgyhogy most mindenki boldog lehet. Nate is, mert állat, illetve furkászközelben lehet, meg a furkász is, mert figyelnek rá. Már csak nekem kéne összeszedni magam. Azt viszont gyorsan, mert a fiúk már indulnának tovább... úgyhogy gondolkodásra nem sok idő marad. - Részemről is mehetünk! Merre szeretnéd kezdeni a "túrát?"
Felvont szemöldökkel hallgatom a drága nővérem okosságait. Mindezzel csupán annyira a probléma, hogy kettőnk közül nyilvánvalóan én vagyok az okosabb, még ha fáj is neki ezt elismerni. − Nos, akkor, ha érted, hogy miért én kerültem a családból a Hollóhátba drága nővérem, akkor egyszerűbb lenne, ha elhallgatnál a hugrabugos kis fejeddel. Tudom, imádsz okoskodni, mégis kettőnk közül engem osztott be a Süveg a Hollóhátba, tehát eszesebb vagyok nálad, így aztán feleslegesen próbálsz tudálékos lenni velem kapcsolatban. Nagyon jól tudod te is, hogy egyrészt nem szeretem, másrészt nincs igazad, tehát fogadd el, hogy nem vagyok már kiskorú, és te se viselkedj gyerekesen. Egyébként meg az órákon és a vizsgáimon is kiválóan szerepelek, messze túlszárnyalnak téged, bár talán annyira nem is nehéz, mert neked sem szokásod megerőltetni magad. A szerelmi életemhez pedig semmi közöd, ahogy nekem sincs közöm a te leendő házasságodhoz, bár nyilvánvalóan, téged nem az eszedért fognak feleségül venni – felelek a nővéremnek, igaz, a sértő szavakat azonnal meg is bánom. Nem akartam őt megbántani, azonban abban a pillanatban, hogy felhozza a nemlétező szerelmi életemet, meg hogy a szövegelésemmel inkább a lányokat nyűgözzem le… Valahogy nagyon is magamra veszem. Talán pont azért, mert igenis az eszemmel szeretném felkelteni annak a lánynak az érdeklődését, aki tetszik nekem, és Emily nem is tudatosan ugye, de pontosan olyan témát feszegetett, amiről egyáltalán nincs kedvem senkivel se beszélni. Ha tudom, hogy ez fog történni a látogatáson, akkor inkább el sem jövök, mert ismét nem tudom kiverni a fejemből annak a lánynak a csodálatos mosolyát, és beleőrülök abba a gondolatba, hogy még csak nem is tudja, hogy tetszik nekem. Aztán időközben a leendő sógorom is befut egy furkász társaságában, így valamelyest az én hangulatom is javulni látszik. Főként, mert elterelik a figyelmemet, és helyette az akadémiával kapcsolatos kérdésekre koncentrálok. − Engem nem is lehet olyan szakra kényszeríteni, amit nem szeretnék – felelem higgadtan. Példának okáért a világ minden kincséért sem mennék pszichomedimágia szakra, mert irtózom az agyturkászoktól. Ha pedig nekem is annak kellene lennem, akkor megundorodnék saját magamtól. − Ne aggódj Ems, engem szeretnek a tanárok – pillantok a nővéremre, és ez így van, hiszen az órákon sosem beszélek, csupán akkor, amikor felszólítanak, azonkívül aktívan résztveszek mindenben, és ha megkérnek rá, akkor kisegítek más diákokat. Nem csinálok semmi olyat, amivel magamra haragíthatnám őket. − Persze, nyugodtan meséljetek bármiről. Úgyis beszámolót kell majd írni az iskolaújságba is, szóval ha a képeim mellé a tapasztalataimat is hozzátehetem, úgy még jobb – válaszolok valamivel jobb kedvűen, bár biztos vagyok benne, hogy azt a cikket nem én fogom megírni, legfeljebb interjúalany lennék benne. Ahogy elnézem, a furkász rengeteget mocorog Nick kezében, és amikor megkapom a kérdést, hogy átadhatják-e nekem, akkor elvigyorodok. − Persze, csak nyugodtan – nyújtom a kezemet Ponyo felé, és átveszem Nicktől. Megcirógatom a furkász fejét. – Na, mi a helyzet kisöreg? Ponyora mosolygok. Érezhetően jobban bánok vele, mint a nővéremmel, vagy bármely más emberrel. Nem tudom, valahogy az állatokkal mindig is jobban kijöttem. − Részemről is mehetünk. Mondjuk, először szívesen megnézném a Tanárképzőt, a Rúnamágia és Átváltoztatástan tanszékeket, mert azok a legkevésbé esélyesek – kapom fel a fejemet, miközben finoman magamhoz ölelem a furkászt. Tényleg szeretném minél hamarabb eldönteni, hogy melyik szakra fogom leadni a jelentkezésemet, mert az, hogy jelen pillanatban a korábban említett szakokat látom a legesélytelenebbnek, az nem jelenti azt, hogy a következő pillanatban hasonló véleménnyel leszek egy olyan dologról, amelyet nem ismerek. Így hát hagyom, hogy Emily és Nick vezessen a következő állomásunkig, de útközben még jelzem a kísérőtanárnak, hogy a testvéremékkel töltöm majd az időt, ne aggódjon értem.
bocsi Ems
Vendég
Csüt. Júl. 16, 2020 4:28 pm
Yordmoons & Nicholas
Túlságosan belelkesedtem attól, hogy körbevezessük Nate-et, a régi szép idők jutottak az eszembe, ami azért nem is volt olyan hű de rémes, mert szerettem körbevezetni a kisebbeket, tanácsokat adni nekik, beszélni. Főleg beszélni. De ahogy egyre idősebb lettem megtanultam, hogy néha hallgatni arany. Sőt jobb hallgatni és figyelni, mint feleslegesen fecsegni. Ilyenkor észrevevődik az, hogy mi mindent utálnak a körülöttem lévők, mit éreznek kényelmetlennek vagy mi az amit jobban kedvelnek a kelleténél. Vagy legalábbis én ilyenkor tudok bárkit a legjobban megfigyelni. De most nem volt szükség a csendre. Az kellett, hogy beszéljek hozzájuk. Hogy ne tűnjek búval béleltnek, hogy ne azt lássák rajtam mennyire zárkózott vagyok, hanem a beszédes fajtát. Ami amúgy már régen nem voltam, de nem volt semmi baj ezzel. Nekik nem kellett tudniuk arról, hogy mennyire jobban szerettem mostanában egyedül lenni, a feladataimmal, a kis állatokkal, akik közel álltak valamiért a szívemhez. Talán a nagyapám miatt van. Talán azért, mert hozzá hasonlóan én is meglátom azt, amit ő, hogy esetleg egyes állatok, ha megfelelően állunk hozzájuk, nem olyan kártékonyak. Persze van akire oda kell figyelni. Például a furkász is sok odafigyelést igényel, mert ha nem ez történik akkor abból mindig lesz valami kis csíny amit utólag próbálhatok kimagyarázni, de nem mindig fogok belőle jól kijönni és ez általában zavarni szokott. – Ha érdekel az adott prof tantárgya nem lesz baj, mert értékelik ha valaki odateszi magát és tanul. Vagy aktívan részt vesz az előadásokon és van véleménye, illetve amellett ki tud állni és alá tudja támasztani. Egyes tantárgyaknál és tanároknál azt vettem észre, hogy az a baj, hogy a diákok félnek kiállni a tanár elé és megmondani, ebben meg ebben nem ért vele egyet. Pedig szerintem semmi rossz nincs abban, ha megmondjuk nekik, hogy mi a véleményünk és azt még alá is tudjuk támasztani. Legutóbb nekem kellett kimagyaráznom magam az egyik agyfagyasztó tantárgynál és ezért beszélek olyan tapasztaltan ebben a témában. – és megint megeredt a szám. Mintha ezzel az egésszel azt próbálnám leplezni, hogy mennyire lelkes vagyok amiért mindketten itt vannak és kiüríthetem a gondolataimat anélkül, hogy esetleg rám szólna valaki. Elindulok az akadémia felé, de nem sietek előre, inkább mellettük haladok, Emily és Nate közé állok, már csak azért is, hogy mindkettejükhöz tudjak beszélni, na meg ne tudjanak egymáshoz szólni egy rossz szót se. – Szeretnél hallani a történelméről vagy azt inkább ugorjuk ki és vágjunk a közepébe? – vigyorogtam, persze ki ne akarná egy kicsit túl ugorni az unalmasan tárgyalt történelmet, amit mindenki hallott de sosem kíváncsi rá újra. Persze voltak ötleteim mivel tehetném érdekessé, például megemlíteném azokat akik ide jártak és még egy kicsit is híresek s, felkelthetik az érdeklődését. – Kezdjük akkor a tanárképzőt. – nyugodtan sétáltam előre. Reméltem, hogy nem kezdenek el veszekedni egymással. Érdekes helyzet lett volna, amivel nem tudtam volna mit kezdeni elsőre. – A tanárképző érdekesen hangzik amúgy, anno én is elgondolkodtam rajta de sokkal jobban vonzott magához az intelligens mágikus lények tanulmányozása. Gondolom elég klisésen hangzik, hogy Scamander létemre valami ilyesmit választottam, de ez tényleg érdekelt. – és most is érdekel, nem azért mondom, hogy nem. – Vagány gyakorlataik vannak, nem félnek odatenni „tanítani” a diákokat.
ha, értem! Szóval egyszerűbb lenne, ha elhallgatnék a hugrabugos kis fejemmel, azt mondod? Az lehet, hogy téged osztott a Süveg a hollóhátba, de jobb, ha tudod, öcsikém, az okosság és az okoskodás nem egyenértékű. Te pedig most épp az utóbbit műveled. Az okossághoz az is hozzátartozik, hogy tudja az ember, mikor kell csendben maradnia. Hallottad már azt a mondást, hogy "Hallgatni arany"? Ha máshol nem is, aputól már hallhattad. Akkor most tégy egy szívességet, és ültesd át a gyakorlatba is, jó? Ha már fejben olyan okos vagy, akkor kíváncsi vagyok, gyakorlati szempontból mit tudsz! Az pedig, hogy én nem erőltetem meg magam... azt te mégis honnan tudhatnád, öcskös? Ne csináld ezt, mert Merlinre mondom, szólok anyunak, hogy figyeljen rád! Azt szeretnéd? A szerelmi életem meg... ahhoz meg neked sincs semmi közöd. Meg az elmebeli képességeimhez se sok. Na igen... testvéri szeretet. Azt hiszem, egyikünket sem kell félteni, ha arról van szó, hogy oda kell mondani a másiknak, bár még mindig Nate és Jess párharca viszi a pálmát. Elképesztő, mit le tudnak művelni azok ketten. Mintha nem is testvérek lennének, de komolyan. Bár tudom, hogy szeretik egymást, azért néha elég erősen kételkedem benne. Viszont az is tény, hogy Nate is nagyon jól tudja, hogy hová üssön. - Persze, öcskös, persze! Téged sehová nem lehetne kényszeríteni, tudjuk. Sóhajtok egy hatalmasat. A továbbiakban viszont igyekszem magam takarékra tenni, bár a tanárképző-Nate pároson képtelen vagyok nem elnevetni magam. Nem, valahogy nem tudom elképzelni a testvéremet a tanárképzőn. Mondjuk, az tény, hogy magyarázni azt tud. Méghozzá sokat. - Nick... szerintem az őseink valamit nagyon elnéztek. Azt hiszem, Natere gondoltak helyettem... szép pár lennétek, a nagy beszélőkétekkel meg a még nagyobb állatszeretetetekkel. Sok boldogságot! Vigyorgok hol az egyik, hol pedig a másik fiúra. Persze én sem gondolom ám komolyan, de ahogy őket hallgatom kicsit úgy érzem, nem is kellek én közéjük, Nick egymaga elintézi az egész körbevezetést, én meg csak vagyok. Dísznek. Na és pontosan ez az, amit nem igazán szeretnék, úgyhogy vagy történik valami, méghozzá hamarosan, vagy én teszek róla, hogy történjen valami. Méghozzá hamarosan. Azt, mondjuk még nem tudom, hogy mit, de elég találékony tudok lenni.
Tízig visszaszámolok magamban, mielőtt belekötnék a drága nővérem minden egyes mondatába. Pechjére, irtó jó memóriával rendelkezem, ezért a monológjára hasonló beszéddel válaszolok. − Így van, nem is értem miért erőlködsz, Ems – forgatom meg a szemeimet, majd nagy levegőt véve visszavágok neki. – Kettőnk közül te vagy az, aki imád okoskodni, ahogy most is éppen próbálsz észt osztani, csak sajnos, rám egyáltalán nem hatnak a szavaid. Veled ellentétben én azt is tudom, hogy mikor kell hallgatni, abban viszont biztos lehetsz, ha ilyeneket vágsz a fejemhez, akkor meg fogom védeni magamat a zseniális érveléseiddel szemben. Kiröhögöm. Mármint, nem igazán van olyan dolog, amivel rám tudni ijeszteni, anyánk pedig végképp nem tartozik ezek közé. − Hű, de félek! Én pedig cserében megmondom anyának, hogy soha semmi nem tetszik neked, és lépten-nyomon belém kötsz. Ha annyira ezt a játékot akarod játszani Emily, akkor állok elébe, bár nem vagyok biztos benne, hogy a szellemi képességeiddel ellenfél lennél – pillantok rá lesújtóan, mert kezdem unni, hogy mindig engem kell csesztetni. Szerencse, hogy Nick megérkezik, ugyanis nélküle meg a furkásza nélkül lehet már egymás torkának ugrottunk volna. − Így van. – Azt már nem teszem hozzá, hogy veled ellentétben drága nővérem, én kitartok az elveim mellett, és nem is hagyom magam befolyásolni. Nem tudom, hogy a családból kitől örököltem ezt mérhetetlen makacsságot, de hálás vagyok az illetőnek érte. Sokkal több figyelmet szentelek arra, hogy Nicholas mit mond, hiszen ő Emilyvel ellentétben nem akar minden egyes megszólalásával engem piszkálni. Remélem, a házasságuk majd egyszer a nővéremre is jó hatással lesz. − Szeretek aktívan részt venni az órákon, kérdezni, vagy elmondani a véleményemet, szóval ezzel nem hiszem, hogy gond lenne. – Arról nem is beszélve, hogy olyan memóriával áldott meg az ég, hogy ha csak félig figyelek órán, akkor is sok minden megmarad a tananyagból. A furkászt a kezeimben tartva követem Nicket a folyosókon, miközben a kis lénynek a fejét simogatom. A furkász jelenléte valahogy lenyugtat, bár még így se gátol meg abban, hogy ne szóljak be a nővéremnek. − Szerintem a történelmét kihagyhatjuk, arról olvasgattam már meg akármikor utána tudok járni dolgoknak, ha valami érdekel – felelem, mert bár más esetben lehet, hogy szívesen meghallgatnám az akadémia történelmét, de jelenleg annyira feszült vagyok, hogy nem igazán tud érdekelni. Majd meg is köszönöm anyának, amiért Emilyt a nyakamra küldte. − Tudod, Ems, igenis jó tanár lennék. Arról nem tehetek, hogy te rosszul ismersz – forgatom meg a szemeimet, amikor kiröhög. Lehet, hogy én nem készülök agyturkásznak, de több területen is megállnám a helyemet. Még így is többre fogom vinni az életben, mint ő. − Engem is elég sok minden érdekel, ezért sem tudok dönteni – fordulok Nick felé. A legendás lényekkel kapcsolatban egyet kell értenem vele. A varázslények igen vonzóak, viszont a rúnamágia és az átváltoztatástan is izgalmasan hangzik, vagy az, hogy fiatal elméket tanítsak. Mondjuk, ha olyanok lennének a diákjaim, mint Emily meg Jesse, akkor inkább nem kérnék belőlük. − Egyébként meg nincs semmi klisés ebben. Egyszerűen a családban ez öröklődő hagyomány, ráadásul érdekel is téged, ezért érthető a választásod – vonom meg a vállamat, miközben azzal foglalkozom, hogy lenyugtassam a kezemben izgő-mozgó furkászt. − Tudod, Ems, te vagy az egyetlen a családban, aki kiházasítható, szóval fogadd el a sorsodat – vetem oda a szavakat. Engem nem különösebben érdekelne, ha valami aranyvérű lányt kellene elvennem feleségül, ha a lány gyönyörű lenne, okos és nem olyan irtóra bosszantó, mint a nővérem. Ha ezek a feltételek teljesülnének, akkor semmi bajom nem lenne az elrendezett házassággal. Kár, hogy a családban nagyjából csak én állok így ehhez.
bocsi Ems
Vendég
Kedd Aug. 25, 2020 8:45 pm
Yordmoons & Nicholas
Néha nem tudom hová tenni őket. Természetesen nem tudom eldönteni, hogy melyiküknek adjak igazat így inkább hagyom őket beszélgetni arról, hogy mi a jó Nate-nek. Én meg azt hittem, hogy én nem jövök ki túl jól Frida-val, holott a jelen példa szerint nem minden nővér jön ki túl jól az öccsével. Talán a véletlen műve, hogy épp egy olyan példával találkozok, mint amilyen az én kapcsolatom a nővéremmel. Igyekszem süket lenni, elvonni a figyelmemet a szóváltásukról. De amikor már rólam van szó, nem tudom az egészet csak egy szemforgatással letudni. Lehet, hogy most egy kicsit mindkettőjüket meg fogom bántani, és évszázados vitát indítok majd a Scamanderek és Yordmoonok között, de csak nem akarhatják azt, hogy ennyire rossz legyen a testvéri kapcsolatuk. – Ems kérlek ne butáskodj ilyenekkel, lehet, hogy azt hiszed ferde hajlamaink vannak a testvéreddel, de biztosíthatlak róla, hogy nincs. Egyszerűen csak van egy közös témánk: az intelligens mágikus lények... Nate te meg légy egy kicsit megértő vele. Ha te lennél az ő helyében és neked kellene esetleg egy vadidegenhez hozzá menned csak azért, mert a szüleid azt mondják biztosan kényelmetlenül éreznéd magad. – remélhetőleg sikerült magamra haragítanom őket egy kicsit és nem egymással veszekednek, hanem nekem. De igyekeztem komoly és sértést nem tűrő fejet vágni, mert ha újra rázendítenek a veszekedésre, akkor tényleg előrébb megyek a furkásszal együtt, hogy még hatásosabb legyen a kegyetlen leckém. Persze aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok ennyire sértődékeny, sőt, talán az ellenkezője, mert előszeretettel szeretek azzal foglalkozni ami érdekel. Az egyik ismerősöm erről iszonyat mód sokat tudna beszélni. Na mindegy. – Ne aggódj, szerintem az elején mind ilyenek vagyunk, mindenhez értünk, de aztán a legeslegvégén rájössz, hogy mi a te igazi szakmád. Ne félj egy cseppet se attól, hogy mit mondanak mások, vagy a nővéred. Őt bízd csak rám, majd megpróbálom megpuhítani a szívét. – vagy valami olyasmi. Egy cseppet sem zavart, hogy mindezt Ems is hallja. Valószínűleg önmagában úgyis elküld melegebb éghajlatra és én arról tudni fogok, de nem említem meg neki. Hadd higgyék azt, hogy rejtve vannak mindenki előtt. Lassan beérünk az épületbe is és én már automatikusan fordulnék az én szakom irányába, amikor megtorpanok, mert most a másik irányba kell mennünk, a másik folyóson amit annyira de annyira nem szeretek. Nem mintha nem lenne olyan, mint mindegyik folyosó itt. Csak a megszokásaim miatt jobb szeretem azt az utat. – A közelben van egy büfé is ha érdekel. Nem olyan vagány a gyűjteménye, mint amit a Mézesfalásban venni lehetne, de ha megéhezel hidd el, nem fogsz válogatni és egyre megy. – magyarázok, a tanítóképzősök termei fele közelítve. Ems-nek nem kell erről magyaráznom, ő is nem egyszer megfordult már itt, párszor találkoztunk is itt, de akkor túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy megkérjem Caleb Fawcett-et, fogja már meg a furkászt és ne engedje el. Nem ugyanezt, hanem egy másikat, még az egyetemi éveim legelején.
✰
