HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Online muglik
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Vas. Márc. 13, 2016 1:19 pm-kor volt itt.
Adminok
Levin Dolohov

Profil
PM
Karakterlap

Dominic Linwood

Profil
PM
Karakterlap
Testvéroldalunk
Legújabb válaszok
Zara & Chris
by Christopher Broadmoor
Csüt. Júl. 07, 2016 1:49 am


Makepeace & Broadmoor
by Christopher Broadmoor
Kedd Jún. 28, 2016 3:09 am


London Life
by Vendég
Vas. Jún. 26, 2016 1:15 pm


Amelia Houghton
by Amelia Houghton
Szomb. Jún. 25, 2016 8:17 pm


Hírek
by Admin
Szer. Jún. 22, 2016 12:17 am


Playby lista
by Zara Rae Hale
Kedd Jún. 21, 2016 11:03 pm


Zara Rae Hale
by Admin
Kedd Jún. 21, 2016 10:39 pm


Liam várja szeretettel
by Liam Weasley
Pént. Jún. 17, 2016 8:38 pm


Dominic & Dolohovék
by Alexander Dolohov
Csüt. Jún. 16, 2016 7:54 pm


Julia & Dominic
by Dominic Linwood
Vas. Jún. 12, 2016 3:59 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:44 pm


Levin & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:14 pm


Xanthe & Jack
by Jack Durward
Szomb. Jún. 04, 2016 11:01 pm


Hataway keressetje
by Katherine Hataway
Szomb. Jún. 04, 2016 1:28 pm


Katherine Hataway
by Admin
Szomb. Jún. 04, 2016 12:01 pm


Ms. Granger & Mr. Dolohov
by Levin Dolohov
Pént. Jún. 03, 2016 11:45 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Csüt. Jún. 02, 2016 7:55 pm


Octavia Wright
by Octavia Wright
Kedd Május 31, 2016 6:57 pm


Gloria Dashwood
by Admin
Hétf. Május 30, 2016 10:24 pm


Tessa & Eliot
by Eliot Makepeace
Hétf. Május 30, 2016 10:01 pm



Share | 
 

 Caroline Olivia Dolohov

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar


Nem :
Kor : 20

TémanyitásTárgy: Caroline Olivia Dolohov   Hétf. Feb. 29, 2016 3:01 pm




Caroline Olivia Dolohov


Becenevem:
Carol

Nemem:

Születési dátumom:
1999. február 7.

Házam:
Griffendél

Foglalkozásom:
talán színésznő leszek

Patrónusom:
harkály

Pálcám:
szilva, főnixtoll, 11 hüvelyk

Vérem:
aranyvérű


Otthon, édes otthon

Apám:
Levin Dolohov, orosz aranyvérű, a jelenlegi nagycsaládfő. Kiskoromtól kezdve nagyon ragaszkodom apához, habár ez mostanában már nem látszik rajtam annyira mint régebben, viszont minél kevésbé látszik, annál erőteljesebben érzem, hogy így van. Főleg amióta már csak négyen vagyunk. Szeretnék több időt eltölteni vele mint amennyit most tudok, de nem hiszem, hogy ez hamar be fog következni. Mindenesetre apa az egyik legfontosabb ember az életemben és nagyon szeretem őt.

Anyám:
Először volt Olivia Greengrass, aztán lett Olivia Dolohov, most meg nem tudom, mi a neve, de nem is érdekel. Kicsiként, mint minden gyerek, én is nagyon szerettem anyámat, hiába voltam apás, de amióta semmi sem alakul úgy otthon, ahogy egy normális családban kellene, eltávolodtam tőle. Amikor pedig lelépett otthonról, egyenesen hátat fordítottam neki. Nem mondhatom azt, hogy meggyűlöltem, nem tudom utálni a saját anyámat, de mégsem tudok rá úgy nézni, ahogy kellene. Ha valami fontosabb eseményen találkoznunk kell, elkerülöm, vagy egyszerűen csak ignorálom. Nem tudom neki megbocsátani, hogy elhagyott engem, a testvéreimet és apát is.

Öcsém:
Alexander tizenöt éves, még a Hollóháton belül is az egyik legeszesebb kölyök. Viszont hiába az esze, ha mellette nem tud beilleszkedni, rengetegen bántják, én pedig nem tudok neki segíteni rajta. Kisebb korunkban egész jól megvoltunk, mostanában viszont már velem sem beszél szívesen, egyre jobban magába zárkózik. Aggódom érte, de nem tudok mit tenni. Ha nem akarja, hogy segítsenek neki, nem lehet ráerőltetni.

Húgom:
Elena idén kezdte a Roxfortot, a Hugrabugba került. Ha eddig bárki is azt hitte, hogy az öcsém a legproblémásabb gyerek otthon, akkor most közlöm, hogy nem így van. Lena az egyik legédesebb kislány a világon, életvidám, kedves, könnyen barátkozik és mellé igen okos is (ami valami családi vonás lehet), azonban borzasztóan esetlen. Rengetegszer esik baja, betegedik le és még tudom is én, mi. Egyszerűen mindig van valami baja és még csak nem is megjátssza, hanem komolyan ilyen. Nagyon sokat vagyok mellette, iskolaidőben is képes vagyok az ágyánál virrasztani, ha éppen nagyon beteg és próbálok anyja helyett is anyja lenni. Nem hiszem, hogy nagyon sikeres lennék benne.

Jegyesem:
Kiskorom óta rajongva szeretem Hector Blacket, bátyám helyett is bátyám volt ennyi sok éven át. Teljesen lesokkolt, amikor apám váratlanul bejelentette, hogy eljegyeztek minket. Félek, hogy mi lesz majd, nem azoktól, amiktől a legtöbb aranyvérű lány fél az esküvője előtt, hanem attól, hogy elveszíthetem őt, legalábbis abban a formában, ahogy most van. Ezt mindenképpen meg akarom akadályozni, túlságosan szeretem Hectort ahhoz, hogy nélküle maradjak.

Trigorinom:
Nathannel néhány hónapja találkoztam először a kedvenc színházamban. Persze már előtte is láttam, meglehetősen sokszor, amikor színészként a színpadon játszott. Aztán az egyik előadás után egy furcsa véletlen következtében sikerült egymásba botlanunk. Beszélgettünk, egy darabon elkísért, amikor hazafelé indultam, utána pedig... nem is tudom, mintha természetes lett volna, hogy fogjuk még látni egymást. Azóta pedig mindig találkozunk, amikor csak az időnk engedi, én pedig még többet szeretnék. És nem csak időről van szó. Ki tudja, talán ő is gondolhatja hasonlóképpen...


A lélek tükre

Pozitív tulajdonságaim:
A legtöbb velem egykorú lánnyal ellentétben én nem lelem örömömet abban, hogy pletykálgassak, másokat kibeszéljek a hátuk mögött, picsáskodjak, és a többi. Ami azt illeti, az összes ilyet gyűlölöm, borzasztóan fel tudnak idegesíteni. Élen a többi aranyvérűvel, akik a - szerencsére már egyre ritkábban előforduló - bálokon teszik az agyukat, hogy férjet fogjanak maguknak. Kilógom ebből a sorból és nem érzem úgy, hogy ebben a különcségben bármilyen negatívum lenne. Nem vagyok álszent és hazug, az csak jó lehet.
Azt hiszem, aránylag okos vagyok. Nem mondanám, hogy milliós IQ szorult a fejembe, vagy én leszek a következő Merlin, de nem tartom magam hülyének. Bár lehet, hogy ez csak azért látszik így, mert túl sok ostoba ember vesz körül, akiknél nem nehéz okosabbnak lenni. Mindegy is.
Nagyon gondoskodó és féltő vagyok, már-már betegesen alkalmanként. Képes vagyok a saját apámért szétaggódni magam, amikor tudom, hogy bárkinél jobban tud vigyázni magára, de mégis aggódom, mint egy rossz nagymama. A testvéreimért pedig folyamatosan, főleg amióta anyánk lelépett. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy be kell töltenem az ő helyét és néhány felelősségét magamra vállalni, de megtettem, még akkor is, ha ez sok gonddal járt. Amikor a húgom beteg, mindig én virrasztok mellette, ez alól nincs kivétel. Talán túl sok ez így, de nem fogom abbahagyni.

Negatív tulajdonságaim:
Na jó, néha talán mégis meg szoktam játszani magam... Nem úgy, ahogy az előbb említett "hölgyek", hanem inkább csak színészkedem. Persze ezt foghatom arra, hogy nagyon szerettem a színészetet, a színházat, hogy én magam is színész akartam lenni, de... De nincsen semmi de. Pontosan ez az oka. Tökéletesen tudok mindent, amit az aranyvérű lányoknak meg kell tanulnia, még azt is, ami az elmúlt évek során már nem is volt elvárt. Ezzel folyamatosan elcsavarom a pasik fejét, még úgy is, hogy nem az a fő célom. Ez pedig egyáltalán nem jó tulajdonság. Szerencsére Nathannek mindig az igazi arcomat mutattam...
Heves vagyok, hirtelen haragú, önérzetes és makacs. Ez a három összerakva egy két lábon járó katasztrófát eredményez és lám, itt vagyok én. Nagyon könnyen fel lehet idegesíteni, ilyenkor pedig minden olyat hozzávágok mások fejéhez, amit nem gondolok komolyan, csupán csak az ideg beszél belőlem. Ezt pedig nem mindig lehet könnyen helyretenni, a helyzet pedig az, hogy sokszor nem is akarom. Vagyis nem az, hogy nem akarom, hanem pusztán hiúságból nem tudok bocsánatot kérni. Néha azért rákényszerülök...
Elnyomom magamban az érzéseimet. Nem szeretem, ha sírni látnak, sosem tudhatja senki, ha valami bánt vagy valami teljesen a padlóra vágott. Vagyis ez lenne a célom de többnyire nem szokott maradéktalanul sikerülni, aki igazán ismer, az észreveszi rajtam, ha valami nem stimmel.

Múltam:


Track #01

I see them every day, we get along so why can't they?


Óvatos mozdulattal illesztettem a helyére a legutóbbi színházjegyet, amit apától kaptam. Tegnap este mentem el az előadásra, ahol ismételten beleszerettem az egész színművészetbe, az elmúlt évben már sokadszorra. Nem is igazán tudom, mi volt az, ami igazán megfogott ebben a világban. Még apa vitt el rá először, amikor a második roxfortos évem után majdnem kitűnő eredménnyel tértem haza a nyári szünetre. Talán jutalomnak szánta, talán nem, de az biztos, hogy meghatározó pontja lett az életemnek. Shakespeare-t néztünk, a Macbeth-et. Mondanám, hogy nem emiatt vált ez a kedvenc darabommá, de nem szeretnék hazudni.
Tegnap is ezt néztem, egy másik színházban, más színészekkel, más előadásban. Valamiért nem tetszett annyira, de ez bizonyára szubjektív, hogy kinek melyik. És elfogult is lehettem. Mindenesetre a jegy attól még bekerült a kis könyvembe, amibe az összes eddigit beragasztottam. Nagy volt, széles, tele üres lapokkal, tökéletes rá, hogy a színházjegyeket gyűjtsem benne. Más a bélyegeket szereti vagy nem is tudom, miket szoktak gyűjtögetni. Én a színházjegyekkel vagyok így.
Lesimítottam a jegyet, tökéletesen beillett a többi közé, ez pedig mosolyt csalt az arcomra. Megszámoztam, ahogy azt mindegyikkel tettem, ez volt a harmincnegyedik. Nekem kevésnek tűnt, de ezt valószínűleg csak én láttam így. Éppen becsuktam a könyvet és felálltam a szőnyegről, hogy visszategyem a helyére, amikor meghallottam kintről a kiabálást. Egy pillanatra lemerevedtem és végigfutott a hátamon a hideg. Túl ismerős volt már ez a hang, a vele járó érzés pedig fojtogató. Leraktam az íróasztalra a könyvet és óvatlanul kinyitottam a szobám ajtaját. Már akkor éreztem, hogy nem kellett volna kimennem, de nem bírtam megállni.
A lépcső aljánál megtorpantam és félig a fal árnyékába húzódva figyeltem a szüleim vitáját. Mindig ezt csináltam, de eddig sosem vették észre. Nem is akartam, hogy így legyen. Igazából semmi értelme nem volt, hogy ezt csináljam, csak marcangoltam vele saját magamat. Néha nem tudom hová tenni a saját viselkedésemet.
Amikor megláttam lendülni apa karját, meghűlt a vér az ereimben, a csattanásra pedig úgy rezzentem össze, mintha megcsapott volna az áram. Valami elszakadt ott bennem, abban a pillanatban és nem tudtam mit tenni ellene. Egyszerűen csak előtört belőlem a sírás, ami kiskorom óta soha nem történt meg. Nem szerettem sebezhetőnek tűnni. Ez viszont teljesen más helyzet volt, egy olyan, amit nem tudtam másképpen kezelni.
A következő pillanatban apa illatát éreztem, a karját a vállamon, néhány másodperc múlva pedig a szobámban voltam. És az az egy mondat, amit akkor nekem mondott, örökre az agyamba véste magát.

If this is what he wants, and it's what she wants, then why is there so much pain?


Track #02

There's nothing to say now


Semmit sem mondott. Egyetlen szóval sem próbált megnyugtatni, de még a kistestvéreimet sem. Miért nem? Nem tudtam megérteni, hogy miért tette ezt velünk. Vagy talán mi vétettünk ellene valamivel? Nem hinném. Jó gyerek voltam, azt hiszem. Hármunk közül kétségtelenül a legrosszabb, de én sem voltam egy pokolfajzat, csak néha hisztiztem. Akkor most mégis mivel érdemeltem ki, hogy ennyire semmibe vegyen?
Napokig ültem a szobámban teljesen egyedül, senkivel sem voltam hajlandó beszélni a kishúgomon kívül. Vele is csak azért, mert tudtam, hogy szüksége van valakire, akire támaszkodhat, ez pedig csak én lehettem. Nem kínoztam magam semmivel, csak a gondolataimmal, azokkal viszont nagyon. Magyarázatot kerestem arra, ami történt, hogy helyre tudjam tenni a történteket, hogy válaszokat kapjak a megválaszolhatatlan kérdésekre. Nem is értem, miért fogtam egyáltalán bele. Semmi értelme nem volt. Van, amire nincsen értékelhető magyarázat.
Nem csináltunk semmi rosszat, sem én, sem pedig Alexander vagy Lena. Nem a mi hibánk volt, egyedül csak ő tehetett róla, hogy mindez megtörtént. Nem érdekeltük, nem tartott minket a családjának. A saját gyerekeit... Azt éreztem, hogy gyűlölnöm kell, mindennél jobban gyűlölnöm, amiért szó nélkül elhagyott minket. De nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam rá. Mégis ki tudja gyűlölni a saját anyját?
Nem voltam képes megutálni. De nem is szerettem. Azt sem tudtam. Üres volt a hely bennem, amit eddig ő töltött be. Üres, amilyen ő maga is volt.
Nem is értem, miért kell az embernek szeretnie, olyan gyengévé tesz. De mégis szeretünk, én is szeretek. Mert kell, mert enélkül nem bírnék életben maradni, a halálba űzném magam vele. Anyát mégsem tudtam szeretni. Mert magamra hagyott.

The feelings are already dead


Track #03

You sharpen words to use like knives


A seprűmmel a kezemben sétáltam vissza a kastély felé. Háromórás edzésem volt délután, közeledett az év utolsó meccse, így mindenki belehúzott. Idén nagyon erős volt a Hollóhát csapata, mi pedig még erősebbek akartunk lenni, hogy leverhessük őket. Pontosabban őket is. Ugyanis idén mindkét eddigi meccsünket megnyertük, de a Mardekárral szemben nagyon szoros volt az állás. Nem attól kellett félnünk, hogy a Hollóhát elviszi a kupát, hanem hogy ha most nem szerzünk elég pontot, akkor a Mardekáré lesz, azt pedig senki sem akarta. Mégis ki adna azoknak az utolsó mocskoknak kupát? Még játszani sem tudnak tisztességesen.
A többieknél tovább a pályán maradtam, még beszélgettem egy kicsit Rafi proffal – akarom mondani, Black professzorral. Kiskorom óta ismertem a családjainknak köszönhetően és mindig is jóban voltunk. Kiskoromban szó szerint körbeugráltam, mert erős volt és fel tudott emelni a feje fölé. Azt pedig melyik kislány nem imádja? Mostanra azért már ez egy kicsit megváltozott, elég furcsa is lett volna, ha egy tizenhat évest még mindig emelget. A kapcsolatunk most ott tartott, hogy ő szőke nős viccekkel zaklatott, én pedig mindig leoltottam valamivel válaszként. Hát nem gyönyörű?
Hirtelen egy rántást éreztem a karomon és eltűnt belőle a seprűm súlya. Egy pillanat alatt megfordultam. Nagyon mertem remélni, hogy csak valamelyik idióta csapattársam szórakozik velem, de sajnos nem így lett. Theo Nott állt velem szemben, azzal az idióta vigyorral az arcán, kezében a seprűmmel.
- Add vissza. Most –tettem karba a kezem.
- És ha nem adom? Megmondasz apucinak?
- Fogd be a szádat. Gyerekes vagy, Nott. –Annyira utálom.
- Az lehet, de legalább nem flörtölök a tanárommal. Nagyon kis édesek vagytok Blackkel, mindjárt hányok is.
Felvontam a szemöldököm. Ez most komolyan ennyire ostoba?
- Hát te nagyon hülye vagy. –Közelebb léptem hozzá. –Add vissza a seprűmet.
- Mondj egy okot, hogy megtegyem. Nálam jobban mutat. Neked inkább egy olyan rozoga kéne, ami a szertárban van.
- Hallgass már el –kaptam a seprűm után, de elrántotta előlem. Szinte automatikusan kevertem le neki egy irdatlan nagy pofont. Váratlanul érhette, mert elég döbbenten nézett rám, de aztán már nem az ütésemtől volt vörös az arca. A sértett becsületét és önérzetét javítandó, egyszerűen csak fogta és eldobta a seprűmet, majd még amikor az a levegőben volt, ráküldött egy rontást, amitől ripityára tört.
Dermedten néztem a seprűm maradványait. Kezdte elönteni a düh az agyamat, pillanatok választottak el attól, hogy nekiessek ennek az utolsó kis senkinek. Apa vette nekem azt a seprűt a születésnapomra, minőségi darab volt, az egyik legjobb, én pedig nagyon szerettem. De ennek a rohadt suttyónak tönkre kellett tennie. Nem tudtam, hogy sírjak vagy őrjöngjek, de legszívesebben nekiestem volna Nottnak és elvertem volna. Az zökkentett vissza a valóságba, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Hátrapillantva az ikreket láttam felénk közeledni.
Semmi másra nem volt szükségem most, csak hogy megölelhessem őket. Miért mindig én? Semmi rosszat nem tettem.

When you lose your colour, there'll be nothing left


Track #04

Would you bail me out if I need it


Fáradtan értem haza a Roxfortból, egyedül. Alexander az iskolában maradt a szünetre, apa pedig nem tudott eljönni értem. Már estefelé járt az idő, sejtettem, hogy a húgom alszik, így igyekeztem csendben maradni és a lehető leghalkabban felosonni a szobámba. De nem, mégsem mentem a szobámba. Igazából sehová sem volt kedvem menni, nem akartam mást, csak hogy egy életre elnyeljen a föld.
Végül a szalonba vonszoltam magam, a ládámat még menet közben lepasszolva az egyik manónak. Mindig üdvözöltem őket és megköszöntem nekik a segítségüket, de ezúttal még erre sem tudtam venni a fáradságot. Leültem a kanapéra, a lábaimat felpakoltam az előttem lévő asztalra és úgy bámultam magam elé. Nem tudtam mit kezdeni magammal, nem is akartam. Mi ez az érzés? Érzés ez egyáltalán? Miért ilyen szar minden? Ehh, mindegy is. Úgysem érdekel senkit a nyomorom. Majd elnyomom magamban, ahogy azt eddig is mindig tettem.
Halk kopogást hallottam, felismertem Norman körmeinek csattogását a padlón. Igen, ő kell most nekem. Magamhoz szólítottam a kutyát, odáig voltam érte. Teljesen másképp bántam vele mint apa és valahogy másképpen is viselkedett, amikor velem volt, mint amikor vele. Odakocogott hozzám és a farkát csóválva ugrott fel mellém a kanapéra. Átöleltem a nyakát és a bundájába temettem az arcom. Éreztem, ahogy az orrával a vállamat böködi és nyalogat. Nem voltam túlzottan odáig a kutyanyálért, de nem volt szívem szólni neki, és ezúttal nem is zavart. El tudtam volna így aludni... De most miért is érzem azt, hogy sírnom kell?
Összerezzentem, amikor egy kezet éreztem a szabad vállamon, majdnem fel is sikítottam rémültemben. Nem hallottam semmit, azt hittem, még mindig ketten vagyunk itt Normannel. Fel kellett ülnöm. Nocsak, úgy fest, csak sikerült elaludnom. Észre sem vettem. Továbbra is Normant öleltem, aki meg sem moccant, pedig már biztosan nagyon kényelmetlen volt neki a testhelyzet, amiben feküdt. Gyorsan elengedtem, hálásan nyújtózott ki a szőnyegen, majd apához ment, hogy üdvözölje, de ő addigra már ott állt előttem.
- Szia –dörzsöltem meg a szememet.
- Majdnem éjfél van. Mit csinálsz te itt ilyenkor?
Éjfél? Azt a mindenit, jól elaludtam...
- Nem tudom. Itt kötöttem ki, amikor hazaértem.
Felpillantottam apára, az arcomat fürkészte, még csak meg sem szólalt. Nem sokáig bírtam így ránézni, lesütöttem a szemem.
- Baj van? –kérdezte kis idő múlva.
- Nem... Vagyis de, van, de nem fontos.
- De igen, fontos.
Leült mellém, én pedig elfordítottam a fejemet. Nem akartam semmit mondani neki, nem akartam, hogy bármit is agyaljon ezen. Neki sem könnyebb, a másik két gyerekének sem könnyebb. Ennek nem így kell lennie. Már vártam, hogy rákérdezzen és kiköveteljen tőlem valami választ, de nem tette. Csak átkarolta a vállamat, én pedig ösztönösen bújtam oda hozzá, úgy, mint kiskoromban.
Eszembe jutott, mit mondott nekem egy-két éve. És ez máris megnyugtatott.

Will you catch me when I fall


Track #05

All we are, just chapters on a page


Sosem volt kedvencem semmiből, olyan értelemben, hogy azok emberek lettek volna. Jó, ez nagyon furcsán hangzik. Szóval, volt kedvenc ételem, könyveim, színem, de olyan, hogy kedvenc kviddicsjátékos, tanár, író, sosem jött szóba. Még kedvenc színészem sem volt... egészen addig a bizonyos pillanatig.
Késő esti előadás volt, amin nem is lett volna szabad ott lennem. Előző nap összebalhéztunk apával és megtiltotta, hogy ma eljöjjek, csakhogy én nem voltam hajlandó engedelmeskedni neki. Úgyhogy eljöttem és végig is néztem a Sirályt, ami a kedvenc orosz darabom volt. A probléma ott gyökeredzett, hogy az egyik közeli ismerőse, pontosabban ismerősünk az aranyvérű körökből itt volt, nekem pedig szó szerint sompolyognom kellett bent is, az előadás után pedig kifelé is. Úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb megoldás az lesz, ha a művészbejárón lógok ki, nehogy véletlenül meglásson az illető és szóljon apának, hogy hol találkozott a lányával. Bele sem merek gondolni, hogy mit kaphattam volna érte, hogy csak úgy engedély nélkül ellógtam otthonról.
El sem akartam hinni, hogy megúsztam. Úgy surrantam ki a hátsó ajtón, hogy senki nem vett észre, nem kaptak rajta, hogy rosszban sántikálok, legfőképpen nem apa kis barátocskája. Nekivetettem a hátamat a falnak és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sokszor mondták már, hogy ne igyak előre a medve bőrére, de idekint úgy éreztem, hogy már nincs mitől féljek, megúsztam. Viszont túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen...
- Hát te meg mit csinálsz itt?
Megugrottam a hirtelen hangra, ami egyértelműen felém jött. Nem volt bántó vagy támadó jellegű, csak meglepett és kíváncsi, mégis majd’ frászt kaptam tőle. Az ajtó másik oldalán egy borostás fickó cigarettázott, pontosabban egy borostás színész. Mégpedig az egyik azok közül, aki ma a színpadon szerepelt. Hogy ért ide ilyen gyorsan?
- Öhm... –Akaratlanul is elpirultam, hirtelen nem is tudtam, mit kellene mondanom neki. Teljesen leblokkoltam. –Asztmás rohamom volt. –Ez az, Caroline, zseniális vagy. Komolyan, díjat érdemelsz. Idióta...
- Nem úgy nézel ki, mint aki éppen fuldolklik –ráncolta a homlokát, de láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkál. Mégsem tudott ez megnyugtatni.
- Na jó, talán nem volt asztmás rohamom, de az lehet, hogy valaki elől menekültem el, mert nem lett volna jó vége, ha meglát. –Ha már hazudni nem tudok, legalább az igazságot elmondom normálisan.
Erre felnevetett. Nem tudom, mi volt benne ennyire vicces, de... Ja, tényleg. Én voltam a nevetséges. És már nekem is nevethetnékem volt tőle.
- Milyen rossz kislánnyal van dolgom. Drogot árultál bent és rajtakaptak a biztonságiak? Mert ha igen, akkor szívesen fedezlek. Feltéve, ha nekem is adsz.
Ezen már tényleg nekem is mosolyognom kellett. Jó, akkor nem vette túl komolyan a dolgot.
- Na most lebuktam. De sajnos már elfogyott az anyagom, majd legközelebb neked is hozok. De akkor most fedezned kell! Nem láttál itt.
Elhúzta két ujját a szája előtt, mintha cipzár lett volna, aztán szélesen elvigyorodott.
- Na de komolyan, ki elől menekülsz ennyire?
Felsóhajtottam.
- Apám nem akart elengedni, úgyhogy el kellett szöknöm, hogy megnézhessem a darabot. Csakhogy itt volt az egyik mamlasz ismerőse, ha pedig észrevenné, hogy itt vagyok, nagyon rosszul járnék utána. Szóval erre sompolyogtam ki.
- Az igen –röhögött ki. –Merész vagy, kislány.
- Az vagyok, öhm... –Végignéztem a ruháján, még mindig jelmezben volt. –Kedves Boris Trigorin.
Lenézett magára, aztán megint rám pillantott, a szemében huncut csillogást láttam. Éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz egyhamar vége. De nem bántam.
És később sem bántam meg. Soha nem fogom.

Cause after all we're actors on a stage


Track #06

But you're just a daydream away


Vidáman szökdécseltem le Roxmortsba. Nem is tudom, mikor örültem utoljára ennyire bárminek is, mint hogy most megint láthatom Őt. Annyira boldog voltam, hogy szavakat sem találok rá. Jó volt, hogy megint itt lehetek, hogy nem megy el a napjaim fele azzal, hogy a nyomoromban ülök. És a gondolat, hogy ez mind Miatta volt... szebb nem is lehetne.
Amikor leértem a főtérre, már ott volt. Ugyan tele volt az utca emberekkel, mégis azonnal kiszúrtam a tömegben, hiszen már alig vártam, hogy lássam. Pedig alig néhány napja találkoztunk utoljára. Ugrálva integettem neki, hogy a kezem kilátszódjo az embertömeg felett és ő is észrevegyen engem. Persze nem jártam sikerrel, olyan kis vaksi...
Átpréseltem magam az emberek között, amikor elég közel értem hozzá, már nem esett nehezére észrevennie, és az a széles mosoly, ami elterült az arcán, rám is rám ragadt. Odafutottam hozzá és szó szerint a nyakába ugrottam egy hatalmas öleléssel, majdnem fel is borítottam magunkat. A vállába fúrtam az arcomat és magamba szívtam az illatát, közben olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak tudtam.
- Na mi van, kislány, csak nem jó napod van? –ölelt vissza nevetve, megtartva a súlyomat, hogy tényleg ne dőljünk el mint két idióta.
- Dehogynem. Alig vártam, hogy megint kizsebelhesselek és veled vetessem meg magamnak a csokis banánt. –Ugyanis mindig azt ettünk. Nem tudom, miért, mert amúgy nekem nem ízlett annyira, de mégis folyton pálcikára szúrt csokis banánokkal mászkáltunk az utcán. Mit ne mondjak, elég érdekes volt, amikor egymás szemébe nézve, szándékosan lassan ettük, aztán ott röhögtünk egymáson. Na jó, unkább hagyjuk.
- Ugyan, tudom, hogy a kigyúrt felsőtestemet és a szexi bajuszomat hiányoltad.
- Nagyon vicces vagy –röhögtem ki. –Csak az önértékelésed nem túl jó. –Dehogynem. Tényleg őt hiányoltam.
- Olyan gonosz vagy velem –eresztett vissza a földre.
- Csak mint mindig –pusziltam meg engesztelően az arcát. –Trigorinnal csak gonosz lehet az ember.
Késő estig együtt voltunk, sétálgattunk a faluban, aztán leültünk az erdő szélén két fatönkre, a fűbe, mindegy volt. Csak együtt voltunk és beszélgettünk, ugrattuk egymást, nevettünk. Még egy szerelmes regénybe is beleillett volna a jelenet, de komolyan ilyen volt. Még a legjelentéktelenebb mondatok is nagyon érdekesnek hatottak.
Aztán visszakísért a kapuig, a falu már teljesen elcsendesedett, mire úgy döntöttem, hogy vissza kell mennem. És a búcsúnál többet vártam egy ölelésnél, amitől később teljesen összezavarodtam. Már azt sem tudtam, mit kezdjek magammal, féltem, hogy mi lesz ha igen, mi lesz ha nem. Beszélnem kell valakivel, Freddel, Liammel, Hectorral, bárkivel.
Szeretnék Trigorin Nyinája lenni.

So I never have to lose

Külsőm:
Olyan... apró vagyok. A magasságom nagyjából átlagos, de annak is az alja, vékony vagyok és törékeny, bár ezt nem szeretem elismerni. Szőke vagyok mint apa, a szemeim zöldeskékek. Mindig úgy öltözködöm, ahogy azt a helyzet megkívánja, többnyire pedig mindenre jelmezként tekintek, ez pedig azt jelenti, hogy a megjelenésem ez alapján elég gyakran változik.


A madarak csiripelték

Amortentiám:
sárgadinnye, szegfűszeg, fahéjas alma

Mumusom:
Láncok. Ja meg a poloskákat is gyűlölöm.

Edevis tükre:
Színésznő vagyok és Nathannel együtt játszunk egy darabban, apa pedig ott ül a szokásos erkélyünkön.

Hobbim:
Imádok színházba járni, de ez szinte már nem is hobbi. Ezen kívül rengeteg zenét hallgatok és könyvet olvasok, utóbbiból főleg klasszikusokat.

Elveim:
Szabadszelleműség, kitartás, eltökéltség, akaraterő, ragaszkodás. Ez ide tartozik egyáltalán?

Amit sosem tennék meg:
Sosem árulnék el senkit, akit szeretek és soha nem hagynám, hogy bárki is befolyásoljon.

Ami zavar:
Ha hülyének néznek, ha irányítani próbálnak, ha valamit nem tehetek meg, amit meg akarok tenni.

Ami a legfontosabb az életemben:
A családom és a testi-lelki szabadságom.

Ami a legkevésbé fontos számomra:
Hogy mások mit gondolnak rólam.

Amire büszke vagyok:
Kéne, hogy legyek?

Ha valamit megváltoztathatnék az életemben:
Ha bármi is megváltozna, akkor most én sem lennék az, aki vagyok. Mindenki követ el hibákat és én is azoknak köszönhetem, hogy olyan vagyok, amilyen. Nem akarok semmit sem megváltoztatni.

Így képzelem a jövőmet:
A Roxfort elvégzése után megyek az akadémiára színművészetet tanulni. Mindenképpen színésznő szeretnék lenni, ettől senki és semmi nem tántoríthat el. Aztán pedig szeretnék megházasodni és családot alapítani...

Egyéb:
-




Playby:
Ginny Gardner


_________________
Az ősz hideg, vad záporában
Így lesz a rétekből mocsár
S tar erdő, mely halálra vár
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


TémanyitásTárgy: Re: Caroline Olivia Dolohov   Szer. Márc. 02, 2016 9:33 pm




Elfogadva


Nagyon tartalmas és szépen megírt lappal ajándékoztál meg minket, igazán biztató ez így az oldal kezdésekor. Magával ragadott mind az írói stílusod, mind pedig Carol karaktere. A személyében egy erős, de mégis magányos fiatal lányt ismerhettem meg, aki valóban nem szolgált rá arra, hogy így kilökje magából a társadalom, hiszen származásán kívül nem tett semmi rosszat - már ha ez rossznak tekinthető. De szerencsére nincs egyedül, mert az apjához és az ő egyetlen Trigorinjához bármikor fordulhat. Remélem, sok játékot olvashatok majd tőled, hogy még jobban megismerhessem Carolt.
Már csak playby foglalás vár rád és a keresett karaktereid meghirdetése, utána pedig semmi sem tarthat vissza a játéktól.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Caroline Olivia Dolohov
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Caroline szobája
» Olivia Swan

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Finite Incantatem :: Offtopik :: Karakterek :: Aranyvérű-
Ugrás: