HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Online muglik
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Vas. Márc. 13, 2016 1:19 pm-kor volt itt.
Adminok
Levin Dolohov

Profil
PM
Karakterlap

Dominic Linwood

Profil
PM
Karakterlap
Testvéroldalunk
Legújabb válaszok
Zara & Chris
by Christopher Broadmoor
Csüt. Júl. 07, 2016 1:49 am


Makepeace & Broadmoor
by Christopher Broadmoor
Kedd Jún. 28, 2016 3:09 am


London Life
by Vendég
Vas. Jún. 26, 2016 1:15 pm


Amelia Houghton
by Amelia Houghton
Szomb. Jún. 25, 2016 8:17 pm


Hírek
by Admin
Szer. Jún. 22, 2016 12:17 am


Playby lista
by Zara Rae Hale
Kedd Jún. 21, 2016 11:03 pm


Zara Rae Hale
by Admin
Kedd Jún. 21, 2016 10:39 pm


Liam várja szeretettel
by Liam Weasley
Pént. Jún. 17, 2016 8:38 pm


Dominic & Dolohovék
by Alexander Dolohov
Csüt. Jún. 16, 2016 7:54 pm


Julia & Dominic
by Dominic Linwood
Vas. Jún. 12, 2016 3:59 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:44 pm


Levin & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:14 pm


Xanthe & Jack
by Jack Durward
Szomb. Jún. 04, 2016 11:01 pm


Hataway keressetje
by Katherine Hataway
Szomb. Jún. 04, 2016 1:28 pm


Katherine Hataway
by Admin
Szomb. Jún. 04, 2016 12:01 pm


Ms. Granger & Mr. Dolohov
by Levin Dolohov
Pént. Jún. 03, 2016 11:45 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Csüt. Jún. 02, 2016 7:55 pm


Octavia Wright
by Octavia Wright
Kedd Május 31, 2016 6:57 pm


Gloria Dashwood
by Admin
Hétf. Május 30, 2016 10:24 pm


Tessa & Eliot
by Eliot Makepeace
Hétf. Május 30, 2016 10:01 pm



Share | 
 

 Levin A. Dolohov

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar


Nem : Férfi
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Levin A. Dolohov   Hétf. Feb. 22, 2016 10:49 pm




Levin Antonyin Dolohov


Becenevem:
Levin

Nemem:
férfi

Születési dátumom:
1980. december 27.

Iskolám:
Durmstrang

Munkám:
Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya, főosztályvezető

Végzettségem:
Docendo Discimus Mágusakadémia politológia és nyelvi kara

Patrónusom:
hiúz

Pálcám:
Almafa, sárkányszívizomhúr, 13 hüvelyk

Vérem:
aranyvérű arisztokrata


Otthon, édes otthon

Apám:
Antonyin Szergej Dolohov. Az apák mindig meghatározó tényezők a fiúk életében; az enyém is az volt. Sok mindent köszönhetek neki, de még több mindenért átkozhatnám a nevét. Nem akarom hibáztatni semmiért, sem pedig magasztalni. Ha ő nem lett volna, most más ember lennék, de nem tudhatom, hogy jobb vagy rosszabb. Tiszteltem és a mai napig tisztelem az apámat, szeretnék méltó örököse lenni, most, hogy már nincs köztünk. Addig nem nyugszom, amíg meg nem bosszultam a kivégzését.

Anyám:
Rosalie Grace Dolohov, született Yaxley. Azt mondják, minden gyerek támasza az anyja, ő az, akihez minden bajával szaladhat. Nos, nekem ez nem adatott meg. Anyám eleinte csak egy felesleges tehernek tartott, később pedig egy kis szörnyetegnek, akit ő hozott a világra. Felesleges lenne több szót ejtenem róla, még ennyit sem érdemelt meg.

Húgom:
Irina Rosalie Dolohov, tizenkét évvel fiatalabb nálam. Az egyetlen ember a családomban, akivel még tartom a kapcsolatot. Jelenleg az akadémián tanul, habár én jobb néven venném, ha jó aranyvérű nő módjára inkább férjhez ment volna korán, de úgy gondolom, nincs jogom megfosztani ettől a lehetőségtől. Nem állítom, hogy különösen szoros a viszony kettőnk között, bár ő kétségkívül ragaszkodik hozzám. A munkám és a tanulmányai miatt csak ritkán találkozunk, azt is többnyire az ő kezdeményezéséből, folyton a fejébe veszi, hogy néha nekem is lazítanom kéne, méghozzá vele.

Öcsém:
Boris Szergej Dolohov, hat évvel fiatalabb nálam. Sosem kedveltük egymást, ami azt illeti, megkeserítettük egymás életét. Se nem kiemelkedően okos, sem pedig különösen tehetséges, legfeljebb mérhetetlen szorgalmával és simulékonyságával törhet előre az életben. Unalmas és középszerű. A kötelező eseményeket leszámítva sosem találkozunk.

Exfeleségem:
Olivia Lorraine Dolohov, született Greengrass. Három éve váltunk el, egy év folyamatos veszekedés és gyűlölködés után. Mikor megtudta, miket művelünk Linwooddal, sosem tudott rám úgy nézni többé, mint azelőtt. Azt hiszem, nem akart azonnal elválni, még kellett hozzá, hogy a legutóbbi választásokat is elveszítsük. Egyszerűen otthagyott a gyerekekkel, azóta nem tudunk egymásra nézni anélkül, hogy ne sütne mindkettőnk tekintetéből a megvetés. A kötelező rendezvényeket leszámítva sosem találkozunk, tudtommal van valakije, de ez már teljesen hidegen hagy. Ha nem szerettem volna annyira, biztosan megöltem volna. Meg kellett volna tennem.

Lányom:
Caroline Olivia Dolohov, tizenhét éves. Tizennyolc éves voltam, mikor Carol megszületett, mondhatni még gyerek. De akkoriban ez volt a szokás az aranyvérűek körében, senki sem nézte rossz szemmel. Nem voltam minta apja, most sem vagyok az, de a magam módján nagyon szeretem őt. Okos, különleges lány, és csak azt szeretném, ha boldog élete lenne. Próbálok jó apja lenni, de néha azt érzem, hogy ez reménytelen. Nem tudom, mit kéne másként csinálnom, de annyi bizonyos, hogy ez így nincs rendjén.

Fiam:
Alexander Levin Dolohov, tizenöt éves. Az egyetlen fiam, ezzel együtt a Dolohov család örököse. Kivételesen jó eszű, intelligens fiú, messze kiemelkedik a korosztályából. De ez nem azt jelenti, hogy elismerik őt, sajnos a kelleténél többször kell hallanom, hogy magányos az iskolában és sokan bántják. Örülnék, ha segíthetnék neki vagy legalább lelki támaszt nyújthatnék a fiamnak, de én erre alkalmatlan vagyok.

Lányom:
Elena Lorraine Dolohov, tizenegy éves. A legkisebb gyerekem, idén kezdte a Roxfortot. Bájos, még tényleg gyermekien ártatlan, de olyan suta, hogy arra szavak sincsenek. Minden másnap megsérül, és talán nem telik el anélkül egy hónap sem, hogy ő meg nem betegedne. Legalább két hetente virrasztania kell mellette valakinek az aktuális betegsége miatt, ez többnyire a nővérére és a manókra hárul, ha nem tartózkodom otthon. Az iskolában ingadozó a teljesítménye, hiszen rengeteg óráról hiányzik. Sokan mondták már, hogy sosem lesz belőle igazi arisztokrata lány, ugyanis minimális érzékkel sem rendelkezik a táncra és effélékre.


A lélek tükre

Pozitív tulajdonságaim:
Egy dolgot tudnék mondani, amire mindig is igazán büszke voltam és másokban is elismertem, ez pedig az intelligencia. Ezért vagyunk emberek, hogy az eszünk erejével alkossunk vagy esetleg romboljunk, így aki bír a tudás képességével, az sokra viheti. Úgy gondolom, minden embernek, képességeitől függetlenül nagy hangsúlyt kell fektetnie a tanulásra. Ez nemcsak az országnak vagy a közösségnek válik a javára, hanem az egyénnek is. A könyvek, az iskolák és a tanárok azért vannak, hogy tanuljunk. Mint politikus, szeretném, ha ez a jövőben hatványozottan megvalósulna. Jó vezetőnek tartom magam, tudom, hogyan kell cselekvésre bírni és irányítani az embereket, mindamellett, hogy én sem csak ülök a babérjaimon. Könnyen kivívom az emberek tiszteletét, és nem csupán a megfélemlítés eszközével, ahogy azt sokan tennék. Mindenről komoly elképzelésem van, nem vágok bele semmibe anélkül, hogy előre el nem tervezném azt, minden eshetőségre gondolva. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy precíz és előrelátó vagyok, úgy vélem, ez az én munkámban elengedhetetlen tulajdonság. Ebben segít, hogy igencsak jó memóriával áldott meg a sors, így ritkán fordul csak elő, hogy valamilyen kötelességemet elhanyagolom. Bizonyos helyzetekben előnyömre válik, hogy távol áll tőlem a komolytalanság, míg máskor, távol a munkától, beledobva a szociális kapcsolatok sűrűjébe, ez már inkább hátrányomra van.

Negatív tulajdonságaim:
Hivatalos eseményeket leszámítva nehezen építek ki kapcsolatokat más emberekkel. Az érzéseik, hangulatok, ingadozó érzelmeik számomra ingoványos talaj, kész útvesztő eligazodni bennük. Az évek során ugyan megtanultam színlelni a legtöbb érzést, de ez nem változtat azon az ürességen, ami bennem tátong már hosszú ideje. Könnyedén csevegek politikáról, időjárásról, mindenféle semleges vagy éppen komoly témáról, de a személyes jellegű kérdések már zavarba hoznak. Alig akad olyan ember, akinek képes vagyok őszintén megnyílni és nem fagyos udvariassággal fordulni felé. Nincs sok barátom, ami azt illeti, nehezen is tűröm meg magam mellett a legtöbb embert. Emiatt sokan mogorvának és bunkónak tartanak – az ő szavaikkal élve - , de nem igazán érdekel a véleményük, ahogy soha nem is érdekelt. Ugyan alapvetően higgadt embernek tartom magam, de mégis vannak olyan dolgok, amik egy szempillantás alatt kihoznak a sodromból és előidézik az agresszív oldalamat, ugyanis ilyen is van. Megesik, hogy elvesztem az önkontrollt és olyat teszek, ami a mai társadalmi normák szerint nem helyes vagy netalán nem is emberhez méltó. Bűntudat nélkül öltem meg embereket, ahogyan most is megtenném, ha lenne rá lehetőségem. Ez az egyetlen, ami képes kitölteni azt a fájó ürességet a mellkasomban. Mostanra ezt már könnyebben kezelem, mint fiatalabb koromban. Persze még most is megesik, hogy elfog a késztetés vagy régi emlékek, félelmek gyötörnek. Ezen nem tudok segíteni, más sem tudna. Senkinek sem feladata, hogy megmentse az olyanokat, mint én. Nem is érzem úgy, hogy segítségre szorulnék. Azzal már mindenki elkésett.

Múltam:
1985
A szőke kisfiú némán követte édesapját a sötétben, a kavicsos, porhóval lepett úton keresztül. Előttük magasodott a hatalmas kúria, amelyben imádott nagybátyja és a családja éltek. Rajongott Igorért, apjaként szerette a férfit. Apjaként, hiszen a szüleitől a legminimálisabb törődést sem kapta meg, amelyet az alig ötéves kisgyermek a levegőnél is jobban igényelt volna. Álmos volt, legszívesebben hazament volna a kényelmes szobájába, de nem mert ellenszegülni Antonyinnak. Elég korán meg kellett tanulnia, hogy nem ajánlatos felbosszantani a családfőt, hiszen az hamar elveszíti a hidegvérét és előfordulhat, hogy előbb eljár a keze vagy a pálcája, mint hogy gondolkodna. Levint ritkán bántotta, ő igazán jó gyerek volt. Sosem hangoskodott, nem hagyott maga után rendetlenséget és nem sírt semmiért. Még akkor sem bőgött, mikor lenyúzta a bőrt mindenéről a házuk melletti erdőben, miután elesett. Tudta, hogy a hisztizés felesleges, mert senki sem foglalkozik vele a családjában. Egyszóval a kis Levin igazán jól viselkedett.
Alig bírt lépést tartani az édesapjával, aki magas, nagydarab ember lévén legalább háromszor akkora távolságokat tett meg, mint a fia. Már szinte futva követte, így viszont sikerült beérnie a kétszárnyú bejárati ajtónál. A kopogtató medvefejet mintázott, a Dolohov család címerállata után. Komolyan vették a tradíciókat. Nomen est omen, a név kötelez, mondanák erre.
Antonyin nem kopogott, nemes egyszerűséggel belökte a súlyos ajtót, amely hangos robajjal csapódott neki a márványburkolatú falnak. Az előszobában – bár talán helytállóbb lenne a csarnok megnevezés – sötétség és csend uralkodott. Sehol senki, még a házimanók sem neszeztek. Alig telt bele fél perc és máris fény gyúlt. A díszes lépcső tetején nyúlánk, fiatalos férfi jelent meg, kérdőn nézett le az érkezőkre.
- Bátyám? – Meglepettségét nem az udvariatlan érkezés okozta, azt már megszokhatta testvérétől. Nem, erről szó sem volt. Megrökönyödését önmagában az eredményezte, hogy az unokaöccse és a bátyja eljöttek. Antonyinnal az utóbbi időben borzasztóan megromlott a kapcsolata egy örökösödési vita következményeként. Apjuk, az előző nagycsaládfő halála után az idősebb testvérre, Antonyinra szállt volna minden örökség, azonban ezt Igor nem látta bölcs döntésnek. Túl jól ismerte őt… Ám azzal ő sem számolt, hogy a kettejük közti ellentét meddig fog fajulni. Magabiztosan lépdelt le az emeletről.
- Ideje véget vetnünk ennek az egész ostobaságnak – jelentette ki az idősebb fivér.
- Fogalmam sincs miről beszélsz, bátyám. Egyáltalán mit keres itt Levin? – ráncolta amaz a homlokát. – Későre jár, halasszuk ezt inkább holnapra.
- Nem, Igor, semmi sem halasztunk holnapra. – Antonyin kezében pálca villant, a tekintetében pedig egyfajta állatias kegyetlenség.
Levin fájdalmasan összerándult, mikor az első átok belecsapódott védtelen nagybátyja testébe és hatalmas vágásokat ejtett azon. Majd egy újabb fénycsóva és egy azt követő és így tovább. A kisfiú nem értett semmit, csak azt látta, ahogy a vér ellepi a padlót, a falakat, a nagybátyját és még őt magát is. Nem volt tudatában annak, hogy a térdei felmondták a szolgálatot és lerogyott a földre.
Magzatpózban kucorgott, apró vállait rázta a tudattalan zokogás. Mintha mindent csak kívülről szemlélt volna, mintha a falakból és minden egyes tárgyból nézte volna magát, az apját és a szétmarcangolt holttestet. Nem kapott levegőt vagy talán csak elfelejtett lélegezni. Aztán egy mély hang megtörte a zokogást.
- Tanuld meg, fiam, hogy a trónbitorlók ezt érdemlik. Ne hagyd, hogy elvegyék, ami a tiéd. Érted? Ha kell, ölj érte.  – Sosem szólította fiamnak, mintha ez az egyetlen szó hirtelen visszarántotta volna a saját tudatába. A sírás abbamaradt.
A nagybátyjára emelte a tekintetét. Igor nem mozdult a földön, a testét darabokra tépték az átkok, mintha csak egy állat marcangolta volna szét.
Most már nem érzett semmit, csupán eddig ismeretlen ürességet. Valami elveszett benne…


Valami elveszett bennem. Ártatlan kisgyermekként csöppentem bele a felnőttek mocskos világába, ahol az élet és a család sem szent, ahol mindent vérrel írnak. Nem sok emlékem maradt öt éves korom előttről, pusztán kis foszlányok, szomorú és magányos darabok. Épp olyanok, mint amilyen én is voltam.
A gyermekek szeme tele van élettel, úgy csillog, mint senki másé. Az enyém üres volt, olyan, mint amilyen én magam is voltam odabent. Nem lett volna szükség másra, mint hogy valaki töltsön valamit abba az ürességbe. De nem akadt ilyen, így megtöltöttem magamnak. A helyzet hasonló egy kiürített dobozhoz, amivel mindenki mást kezd. Az egyik ember kincsekkel rakja tele, a másik a személyes tárgyait, egy harmadik kacatokat tesz bele, valaki pedig szemetet és dögöket. Én pedig tudat alatt pontosan ezt tettem. Bár az sem mindegy, milyen dobozba pakolunk. Kartondoboz, fadoboz, aranyláda, esetleg koporsó?

1987
Mindig is azt sulykolták belé, hogy tanulnia kell és mindig tökéletesen teljesíteni. Egy idő után a külső kényszerből belső lett és Levin Dolohov a beteges precizitás mániákusává vált. Így nem csoda, hogy a tanulmányi eredményei mind a hat év alatt kiemelkedőek voltak és a tanárok mind mintadiákként tartották számon. De a felszín alatt más lakozott.
A szőkés hajú, nála három évvel fiatalabb Anna a falhoz simult, kezeit Levin mellkasának feszítve. Próbálta eltolni magától a fiút, de az túl nagy és erős volt hozzá képest. Sírva lökdöste barátját, de ő kérlelhetetlen volt.
- Levin, ne csináld ezt… Ne bánts, többet nem fog előfordulni…
- Hányszor mondjam el neked, hogy te az enyém vagy és nem osztozom rajtad senkivel? – kérdezett vissza Levin rémisztő higgadtsággal a hangjában.
- Megértettem, bocsánat… Kérlek… - nyöszörgött a lány.
- Nem, Anna, ez nem ilyen egyszerű. – A falnak préselte a barátnőjét, aki úgy vergődött a karjai között, mintha az életéért küzdene. Végső elkeseredésében felsikoltott, megtörve ezzel az éjszakára telepedett csendet.
A fiú durván arcon vágta, hátha ezzel elhallgattathatja, de épp csak az ellenkezőjét érte el vele. A lány újra és újra, egyre hangosabban sikoltott. Levin a földre lökte és megpróbálta befogni a száját, de Anna újra és újra kiszabadította magát egy segélykiáltás erejéig. Levinen eluralkodott a pánik. Ha megtudják, hogy miket tett ezelőtt ezzel a szerencsétlennel vagy a többi barátnőjével, ki fogják rúgni. Így is pengeélen táncolt, amióta az apját börtönbe hurcolták azok a brit kutyák. A félelem és a düh átvette az irányítást felette.
Pálcát rántott és a barátnőjére szegezte, akit tegnap ilyenkor még a karjai között tartott és az ostoba kis locsogását hallgatta. Azt hitte, ezzel majd kellőképp megijeszti és végre elhallgattatja. Ismételten tévedett, a lány a Levin Dolohov nevet kiáltotta az éjszakába.
Nem tehetett mást. Kimondta az átkot és életében másodszor látta a melegen folyó vért. És életében először kioltotta egy emberi lény életét.


Mindig van egy „amikor életemben először”. Ez másoknak amikor életemben először… voltam szerelmes, csókolóztam, csalódtam valakiben, veszítettem el egy barátot, voltam kórházban, jártam külföldön, rúgtam be, és ehhez hasonló jelentéktelen dolgok. Én mindegyiket elég korán letudtam. Az én „amikor életemben előszöröm” az első gyilkosságom volt. Pontosabban az első kioltott emberi életem. Kisebb gyerekként többször próbálkoztam azzal, hogy kioltsam a nyughatatlan vágyat, de valljuk be, egy-két nyomorult kisállat nem túl kielégítő. Így talán nem is csoda, hogy tizenhat évesen egyszerre tört ki belőlem minden felgyülemlett feszültség. Azt hitték, egy vadállat tépte szét a lányt. Soha, senki nem szerzett tudomást az esetről, mélyen hallgattam a történtekről. Gyászt színleltem és próbáltam leplezni a kezdeti eufória utáni rettegést. Nem csupán a lebukástól féltem, hanem attól is, mivé lettem. Nemcsak megöltem a lányt, akire vigyáznom kellett volna, hanem élveztem is. Féltem saját magamtól, és ennél nincs is nagyobb félelem a világon. Ekkor indultam meg rohamosan azon a meredek lejtőn, amelyen már egészen kicsi gyermekként elkezdtem lefelé bukdácsolni.

1998-1999
A fiú sosem gondolta volna, hogy a jegyese, akit már kisgyermek korában kiszemeltek számára, ilyen hatással lesz rá. Ez idáig néhány futó mondatnál többet nem váltottak, csupán a kötelező rendezvényeken találkoztak, a szüleik óvó és szigorú tekintetének kereszttüzében. Olivia Greengrass kimondottan szép lány volt, az a fajta szépség, aki után akármelyik fiú, de akár felnőtt férfi is megfordult volna. Dús, sötét haj, csinos arc, okos, kék szemek, tökéletes alak és nem utolsó sorban sziporkázó szellemesség jellemezte őt. Levin nem emlékezett rá, hogy Olivia évekkel ezelőtt is ilyen lett volna, talán csak a serdülőkor változtatta ilyen ragyogóvá. Most minden esetre azt érezte, hogy talán megérné szóba elegyedni vele, ha már mindkettejük anyja a bálterem másik végében kesergett a saját sorsa miatt. Senkit sem érdekelt a két fiatal, akik a Malfoy-kúria tágas teraszán ácsorogtak a kellemes, nyári estében.
- Nagyon egymásra találtak – jegyezte meg Levin, fejével befelé mutatva, amerre az anyját sejtette. Lassan kifújta a kezében tartott cigaretta füstjét.
- Meglep? Végre valakinek kisírhatják a lelküket… Csak kár, hogy másnak a baja hidegen hagyja őket. – A lány hangjából inkább szomorúság, mint düh érződött.
- Te még komolyan azt várod, hogy a te nyomoroddal foglalkozzanak? Nem érdekli ezeket senki. – Levin megvetően felmordult a mondat végén és lerázta a cigaretta végéről a hamut. – Ha ezelőtt nem érdekelted őt, ezután sem fogod.
- Honnan veszed, hogy nem foglalkozott velem?
- Akkor nem lökött volna oda nekem. – Olivia erre a kijelentésre érdeklődve a fiú felé kapta a fejét.
- Miért, talán olyan rossz döntés volt?
- Ezt neked kell eldöntened. – Levin a lány felé fújta a füstöt, majd ellökte magát a terasz kőkorlátjától. – Táncolunk?

***

Az utolsó tanítási éve előtti nyár már a vége felé járt. Tudta, hogy ez a három volt élete utolsó felelőtlenül töltött időszaka, ezután már nem lesz több ilyen. Azt hitte, a határait fogja feszegetni júniustól augusztusig, ehelyett azonban a szokásos lerészegedések és egyéb kontrollt veszített helyzetek helyett szinte végig a szobájában ült és gondolkodott. Azon, hogy mit akar kezdeni az életével és mégis mi is az élete. Ha éppen nem ezen filozofált, akkor Oliviával volt. A nyár eleji bál óta nagyon közel kerültek egymáshoz, olykor azon kapta magát, hogy semmi természetelleneset nem talál abban, hogy ez a lány lesz a felesége, ha tetszik neki, ha nem. Sőt, tulajdonképpen tetszett is neki a gondolat, és azt vette észre, hogy Olivia sincs ezzel másképp. Noha alig volt tizenhét éves, már elég sok lánnyal sikerült tapasztalatot szereznie, így nem okozott neki problémát kiszűrni, ha valaki teljesen odáig van érte. Önelégültséggel töltötte el a tudat, akárhányszor csak felrémlett előtte Olivia megilletődött mosolya, amit mesterien tudott kicsikarni belőle néhány gondosan begyakorolt bókkal. Bármire rá tudta venni, még csak olyan igazán szépen sem kellett kérnie. Ha ahhoz szottyant kedve, akkor gond nélkül elrángatta éjszakai fürdőzésre vagy baljós kinézetű kocsmák felfedezésére – na, nem mintha a lány akár csak egy kortyot is ivott volna, de szívesen hallgatta részeg vőlegénye elképzeléseit a jövőjükről. Folyton azt hajtogatta, hogy belőle miniszter lesz, nagy politikus és nagy ember, de nem fogja úgy végezni, mint az apáik. Olivia hitt neki.
A lánynak elképzelése sem volt róla, hogy Levin pontosan hova hozta el már megint az éjszaka kellős közepén, de gyönyörűnek találta a kis tavat és az átnyirkosodott mezőt körülötte. Kislánykora tündérmeséit idézte fel előtte. Levin leterítette a földre a pulóverét, hogy a lány arra ülhessen, a maga pedig ledőlt mellé a fűbe, féloldalasan felkönyökölve. Épp csak egy vodkásüvegnyi távolság húzódott kettejük között, de mikor Levin belekortyolt az üvegbe, olyankor még az sem.
- Nagyon szép ez a hely. – Kivételesen Olivia pillantott le Levinre, míg máskor a fiú válláig sem ért fel. Így, ülve még kócos szőke hajának a tetejét is megcsodálhatta. Azonnal zavarba jött, mikor felötlött benne a gondolat, hogy szívesen beletúrna a hajába. Aztán eszébe jutott, hogy hamarosan a felesége lesz és minden joga megvan hozzá, de visszatartotta saját esetlenségének a ténye. Levin bizonyára kinevetné, Levin, akinek már kismillió lánnyal volt dolga, ez nyílt titok. Elmélkedés közben szinte észre sem vette, hogy Levin is felült, épp csak akkor tudatosult benne a tény, amikor a fiú átkarolta a derekát és egyszerűen megcsókolta.

***

Ismételten június volt, Levin kiélvezte utolsó házasságon kívüli heteit. Már az utolsó vizsgáit is letette a Durmstrangban, a Docendo Discimus Mágusakadémián pedig tárt karokkal várták a többieket messze leköröző felvételije után. A halálfalók bukása óta most először egyenesben érezte az életét. Az utolsó tanévben, még ha távol is voltak egymástól, sikerült a lehető legjobban elmélyítenie a kapcsolatát leendő feleségével, igaz, nagyon keveset tudtak csak találkozni. Most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy Olivia teljesen belé habarodott, és ami talán még megdöbbentőbb, ő is nagyon megkedvelte a lányt. Olyannyira, hogy ehhez hasonlót még nem igen érzett.
Dominic előző nap csatlakozott hozzá a franciaországi kúriájukban, az esküvő előtt még utoljára le akart részegedni a legjobb barátjával. Linwood hiába volt fiatalabb nála, az egész gyerekkorukat együtt töltötték az iskolaidőt leszámítva, mostanra jobban ismerték egymást, mint a tulajdon testvéreiket. Dominic volt az egyetlen, aki mindent tudott róla.
Nagyot húzott a vodkájából, majd a velük szemközti céltáblába hajította Dominic egyik zsebkését. A penge nem sokkal a közepe mellett ért célba.
- Tíz pont a Durmstrangnak – jegyezte meg Linwood fapofával, majd beleivott a whiskyjébe.
- Tíz? Legalább húsz egy ilyen aranyifjúnak – vágta rá a fiatal Dolohov, az előző kés után hajítva egy másikat is, habár ez már a nemrégiben átfestett falban landolt.
- Mínusz tíz, nem tudsz célozni.
- A kések a te műfajod, az enyém a nők. – Az asztalra kihelyezett jégkockák közül egy marék Dominicen landolt barátja jóvoltából. – Mert ugyebár téged még…
- Inkább beszéljünk rólatok, ne rólam... – Levin mostanra megszokta, hogy Dominicet egyszerűen nem érdeklik az olyan földi hívságok, mint például a nők kellemes társasága.
- Azon nincs mit megbeszélni, minden épp olyan tökéletesen halad, mint eddig. Néha még mindig meglepődöm rajta, hogy ennyire sikerült elcsavarni a fejét. Pont neki, amikor messze a legértelmesebb lány, akivel eddig találkoztam. Nem mintha zavarna, így legalább könnyű dolgom van vele.
- Mert aztán nagyon érdekelne, ha nem hagyná magát – horkant fel Linwood.
- Nem akarom bántani.
- Nocsak.

***

Az esküvőjük csodálatos volt, legalábbis mindenki ezt mondta. Még hónapokkal a nász után is ódákat zengtek az ifjú párról és a csodaszép díszletről, amely természetesen Olivia érdeme volt. Sőt, valójában mindent neki köszönhettek a vendégek, Levin a kisujját sem mozdította a szervezés érdekében, egyszerűen nem érdekelte.
Az első pár hónap mesébe illően tellett, legalábbis Olivia mindenképp így élte meg. Levintől távol álltak az ilyen szélsőséges érzelmek, minden esetre boldogan járt haza az Akadémiáról. Nem kellett hozzá sok idő, hogy újdonsült felesége teherbe is essen, ahogy az az aranyvérűeknél szokás volt. Soha nem vártak vele sokat, hiszen egy arisztokrata nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és gyerekeket szüljön… Levin még nem volt tizenkilenc éves, mikor megszületett a lánya. Kicsi, bömbölő kis valami volt, amikor a felesége először a kezébe nyomta örömtől csillogó szemekkel. A fiatal férfi azt hitte, viszolyogni fog a gyerek ártatlanságától és ráncos kis testétől, ehelyett azonban hatalmas felelősségtudat töltötte el abban a pillanatban, ahogy Carol – mert ez lett a kicsi neve, Caroline Olivia Dolohov – apró feje a vállára bukott. Arra gondolt, hogy ez a kislány nem élhet majd olyan gyerekkort, mint ő. Ez az ő gyereke, nem történhet vele semmi rossz. És innentől kezdve soha nem felejtette el, hogy most már nem csak magáért felel – szinte még azt is elfelejtette, hogy amellett, amit az apja ráhagyott, esélye sem lesz a nyugodt életre.


Minden gondolkodás nélkül kijelenthetem, hogy ez volt életem legszebb időszaka, annak ellenére, hogy még akkor sem néztek rám túl jó szemmel az emberek. Senki sem felejtette el, mit csinált az apám halálfalóként, még az sem változtathatta meg a véleményüket, hogy ezen kívül egy igazán kellemes modorú, rendkívüli intelligenciával megáldott fiatalembernek gondoltak. Aztán idővel mégis lecsendesedett a gyűlölet, talán ez az akkori kormány sikertelenségének is köszönhető, az emberek egyszerűen szomjaztak a változásra. Ez lehetett a legfőbb oka annak, hogy huszonnyolc éves koromban ott hagytam a főosztályvezetői posztomat és beültem a külügyminiszteri székbe. Mindenki ámult és bámult a sikerünkön, az enyémen különösképpen, de hamar sikerült meggyőznöm az embereket afelől, hogy nem vagyok túl fiatal a feladatra. A politikai karrierem felfelé ívelt, mindeközben pedig a szervezet, amelyet immár mi vezettünk Dominic-el, egyenesen virágzott. Az illegális üzleteink száma megnőtt, a profit az egekben járt, a lebukástól pedig minimálisan sem kellett tartanunk, mindenhol voltak embereink, akik akár a gyilkosságokat is problémamentesen elsikálták. A munka teljes mértékben lekötött, alig jártam haza, ezt pedig a feleségem nem vette jó néven. Azt gondoltam, hogy ennyi év után már mindent tudunk egymásról, hogy már semmin sem lepődhetünk meg igazán. Linwoodon kívül még senkiben sem bíztam meg úgy, mint benne. Mindent tudott rólam, de tényleg mindent, olyan dolgokat is megosztottam vele egy-egy gyengébb pillanatomban, amelyeket senki mással. És ő jól fogadta, azt hittem, tényleg igazi társra találtam benne.

2012
Már megint vitatkoztak, mint az elmúlt fél évben minden alkalommal. Sőt, talán már több is volt az fél évnél, de az elmúlt hat hónapban egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy zengett volna a ház a veszekedésüktől. Olivia ismételten kiakadt, amiért a férje hajnalban esett haza, mert lefoglalta a munka – nem, nem a Minisztériumban, és ezt ő is tudta.
- Téged senki sem érdekel magadon kívül! – kelt ki magából pont úgy, mint máskor. – Szerinted jó nekem egész nap itthon ülni a gyerekekkel? A te gyerekeid is, de még feleannyi időt sem töltesz velük, mint én! Tudod te, milyen fárasztó ez nekem?
- Hallgass már el – morrant fel Levin. – Szerinted nekem nem fárasztó munka után hallgatni a sipákolásodat? Nehogy már annyira kimerítő legyen egész nap itthon ülni…
- Egész nap itthon ülni?! Hallod te magad egyáltalán, Levin?! Tudod, nem gyilkolászhat mindenki egész nap kénye kedvére…
- Ezt most fejezd be. – A férfi hangja hirtelen olyan fagyosra váltott, hogy az egy pillanatra még Oliviát is meglepte, de végül nem hagyta magát elnyomni ennyivel.
- Mert különben mi lesz? Miért nem vagy képes férfi módjára elrendezni a problémáidat? Vagy neked csak az megy, hogy a kényelmes kis foteledből ugráltass másokat és megöld, aki útban van?
- Fejezd már be! – Levin a vita során most először emelte fel a hangját. Fájt neki ezt hallani.
- Fejezd már be, fejezd már be, te mást sem tudsz mondani! – Olivia tenyérrel a férje mellkasára vágott egyet. – Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint mások? Miért nem vagy olyan, mint egy igazi, normális férfi?
- És te miért csinálod ezt? – Felelt Levin ingerülten kérdéssel a kérdésre.
- Mert elegem van belőled, azért. Néha nem is igazán értem, mit szerettem meg rajtad. Állandóan azt bizonygatod, hogy mennyi mindent másként akarsz csinálni, mint az apád, közben pedig az ő árnyékában élsz!
- Fogd már be a szádat, a kurva életbe! – szakadt ki Levinből a káromkodás. Az idegességtől felerősödött az orosz akcentusa, amitől néhány évvel ezelőtt a felesége még egyenesen elalélt. – Mi bajod van neked?!
- Hogy nekem mi bajom van? Neked van bajod! – fakadt ki a nő. – A hülye szőke fejedben, ott van a baj! És nem érdekel, milyen gyerekkorod volt, ne takarózz folyton az apáddal!
Hogy nyomatékosítsa a szavait, ezúttal nem a férje mellkasát kezdte püfölni, hanem a fejére kapott egyet. Dolohovnál itt telt be a pohár, lekevert egy pofont a feleségének. Olivia hátraesett, a szemei hatalmasra tágultak a rémülettől és a fájdalomtól. Levin sírás hangjára figyelt fel. Mikor hátrafordult, a küszöbön ott találta a rémült Carolt, aki talán semmit sem értett az egész szituációból. Egy pillanatra lefagyott, de végül felnyalábolta a lányát és otthagyta a földön a feleségét, hogy visszakísérje a gyereket a szobájába. Nem magyarázta meg neki, ami történt, csupán ennyit mondott:
- Azért téged nagyon szeretlek ám.


Csak fél évvel később váltunk el Oliviától, érdekes mód több ilyen vitánk nem volt. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy akár ezt rendbe is hozhatjuk, hiszen többször nem esett így nekem, megszűntek az állandó konfliktusok. Tévedtem.
A választások napján történt minden. Letelt a négyéves kormányidőnk, aznap derült ki, hogy melyik párt kerül ezúttal a brit varázstársadalom élére – és nem mi voltunk azok. Mindent jól csináltunk, én legalábbis így éreztem, de úgy tűnik, ez nem volt elég. Azok a nyomorultak elhalászták előlünk a hatalom lehetőségét, megfertőzték a varázsvilágot a sáros vérükkel. Szinte őrjöngtem, mikor hazamentem. A feleségemet nem találtam otthon, csupán a gyerekeket, a dolgozószobám asztalán pedig két borítékot. Az egyikben egy kézzel írott levél pihent, a másikban pedig a válóperes papírok. Amint tudatosult bennem a helyzet, azonnal olvasni kezdtem a nekem szánt üzenetet. Olivia Levnek szólított benne, ő volt az egyetlen, aki így hívott és akinek még el is néztem ezt az idétlen becenevet. Kereken leírta benne, hogy nem bír tovább együtt élni velem és van valakije, immár fél éve. Hosszan kifejtette, hogy életében nem vetett még meg senkit annyira, mint engem, hogy egyszerűen nem képes egy fedél alatt maradni velem, és most már nem adhatok neki semmit, ami miatt megérné mellettem maradni. Hogy az elveszített miniszteri posztomra gondolt-e vagy valami másra, azt máig sem tudom. Mindenhol kerestem őt, egyszerűen nem akartam annyiban hagyni a dolgot, de hajthatatlan volt. És ami a legjobban fájt az egészben, még annál is jobban, hogy a hátam mögött másnál kereste a boldogságot, az az volt, hogy az egyetlen ember, aki egész életemben tényleg tudott szeretni, most undorodik tőlem. Hol rontottam el ennyire?
A válóper nem tartott sokáig, még a gyerekeken sem kellett sokat vitatkoztunk. Kijelentette, hogy nálam fognak maradni. Úgy tűnik, még a közös gyerekeinket sem akarta maga mellett tudni.

És most itt vagyok. Az apámat egy évvel ezelőtt kivégezték, ezzel véglegesen ellenünk hangolva az egész varázsvilágot. Ha maga a gyalázat, amit elkövettek az apámmal nem lett volna elég, akkor az általános gyűlölet, amely ellenünk irányul, már végképp átlépett egy határt. Linwooddal tudtuk, hogy cselekednünk kell. És cselekedtünk is. Most pedig biztos úton haladunk afelé, hogy befejezzük azt, amit egykoron az apáink nem tudtak befejezni.

Külsőm:
Legszembeötlőbb külső tulajdonságom a magasságom, többnyire minden társaságból kitűnök vele. Mindehhez vékony testalkat társul, véleményem szerint átlagos izomzattal. Hajam világosszőke, a szemeim sötétbarnák, mondhatni feketék - az apámtól örököltem, akárcsak a kifejezéstelen tekintetemet. Az arcvonásaim jellegzetesek, nem igen szoktak összekeverni másokkal.
A munkahelyemen az öltönyt preferálom, de hétköznapokon is az ingeket és a nyakkendőt részesítem előnyben.


A madarak csiripelték

Amortentiám:
Vodka, vér, mentol

Mumusom:
a nagybátyám holtteste

Edevis tükre:
egy ideális család

Hobbim:

Nincs sok szabadidőm, többnyire azt sem magamra fordítom. De ha sikerül szakítanom néhány órát a szórakozásra is, akkor többnyire olvasni szoktam vagy elmegyek inni Linwooddal. Az egyetlen rendszeres szabadidős tevékenység az életemben, mikor elmegyek futni az orosz agarammal, Normannel. De ez inkább szükségszerű testedzés, mint hobbi.

Elveim:
Bár sokan azt gondolják, hogy nincsenek, mégis nagyon komoly elvek szerint élek. Semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó megalázkodni senki előtt, számomra a méltóságom az egyik legfontosabb. Emellett tartom magam ahhoz, hogy egy arisztokrata viselkedjék is arisztokrata módjára, hiszen nem azért születtünk ebbe a kiváltságos helyzetbe, hogy aztán szégyent hozzunk a családunk nevére.

Amit sosem tennék meg:
Mint azt már megemlítettem, soha sem alázkodnék meg mások és valójában magam előtt sem.

Ami zavar:
Az ostoba emberek, a kosz, a rendetlenség, az igénytelenség és a középszerűség.

Ami a legfontosabb az életemben:
Első helyen a munkám, ezt követik a gyerekeim.

Ami a legkevésbé fontos számomra:
Mások érdekei.

Amire büszke vagyok:
Mindenre, amit eddig elértem az életemben. Természetesen én is hibáztam, de hiszek abban, hogy ezek is segítettek abban, hogy ott tartsak, ahol most tartok az életemben.

Ha valamit megváltoztathatnék az életemben:
Megöltem volna a feleségemet, vagy talán sosem vettem volna el. És természetesen nem hagynám, hogy az apámat kitegyék annak a gyalázatos kivégzésnek.

Így képzelem a jövőmet:
A jövőképem magába foglalja szinte az egész társadalmat, így értelmetlen lenne csupán csak magamról beszélnem. Azt akarom, hogy az aranyvérűek visszanyerjék a régi jogaikat, azok pedig, akik bemocskolták a nevünket, súlyosan megbűnhődjenek.

Egyéb:
legilimentor




Playby:
Deryck Whibley

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Levin A. Dolohov
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Finite Incantatem :: Offtopik :: Karakterek :: Aranyvérű-
Ugrás: