HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Online muglik
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Vas. Márc. 13, 2016 1:19 pm-kor volt itt.
Adminok
Levin Dolohov

Profil
PM
Karakterlap

Dominic Linwood

Profil
PM
Karakterlap
Testvéroldalunk
Legújabb válaszok
Zara & Chris
by Christopher Broadmoor
Csüt. Júl. 07, 2016 1:49 am


Makepeace & Broadmoor
by Christopher Broadmoor
Kedd Jún. 28, 2016 3:09 am


London Life
by Vendég
Vas. Jún. 26, 2016 1:15 pm


Amelia Houghton
by Amelia Houghton
Szomb. Jún. 25, 2016 8:17 pm


Hírek
by Admin
Szer. Jún. 22, 2016 12:17 am


Playby lista
by Zara Rae Hale
Kedd Jún. 21, 2016 11:03 pm


Zara Rae Hale
by Admin
Kedd Jún. 21, 2016 10:39 pm


Liam várja szeretettel
by Liam Weasley
Pént. Jún. 17, 2016 8:38 pm


Dominic & Dolohovék
by Alexander Dolohov
Csüt. Jún. 16, 2016 7:54 pm


Julia & Dominic
by Dominic Linwood
Vas. Jún. 12, 2016 3:59 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:44 pm


Levin & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:14 pm


Xanthe & Jack
by Jack Durward
Szomb. Jún. 04, 2016 11:01 pm


Hataway keressetje
by Katherine Hataway
Szomb. Jún. 04, 2016 1:28 pm


Katherine Hataway
by Admin
Szomb. Jún. 04, 2016 12:01 pm


Ms. Granger & Mr. Dolohov
by Levin Dolohov
Pént. Jún. 03, 2016 11:45 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Csüt. Jún. 02, 2016 7:55 pm


Octavia Wright
by Octavia Wright
Kedd Május 31, 2016 6:57 pm


Gloria Dashwood
by Admin
Hétf. Május 30, 2016 10:24 pm


Tessa & Eliot
by Eliot Makepeace
Hétf. Május 30, 2016 10:01 pm



Share | 
 

 Caleb Hayes

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar


Nem : Férfi
Kor : 37

TémanyitásTárgy: Caleb Hayes   Szomb. Ápr. 30, 2016 10:00 pm




Caleb Hayes


Becenevem:
Caleb

Nemem:
férfi

Születési dátumom:
1981. március 17.

Iskolám:
Roxfort - Hollóhát; Docendo Discimus - medimágia kar

Foglalkozásom:
pszichiáter

Patrónusom:
sün

Pálcám:
galagonya, egyszarvúszőr maggal, 11 és egynegyed hüvelyk hosszú

Vérem:
mugli születésű


Otthon, édes otthon

Apám:
Paul Hayes rendőr volt, elég magas pozícióban, sokáig a városunk rendőrfőkapitányaként dolgozott. Tiszteltem és szerettem őt, olyan apa volt, akire egy fiúnak szüksége van. Egyszerre szigorú, mégis elnéző. Szerette a családját. Évekkel ezelőtt meghalt tüdőrákban, pedig mondtam neki, hogy a sok szivar még a sírba fogja vinni.

Anyám:
Susan Hayes, varrónő. Vagyis inkább szabó. Gyakorlatilag mindenhez ért, ami ruhákhoz kapcsolódik, fantasztikus pulóvereket és sálakat köt, szebbnél szebb talárokat szab. Mostanra már ugyan visszavonult és a megérdemelt pihenését tölti, de régen rengeteg felkérése volt, nagyon jól keresett a munkájával. Szerette is csinálni, de azt hiszem, belefáradt. Mivel a sok munka miatt nem igen volt ideje a gyerekeire, ezért most igyekszik ezt bepótolni. Az öcsémnél biztosan, nálam már nem éppen jár sikerrel. Nem találkozunk elégszer hozzá.

Öcsém:
Barry az öcsém, két évvel fiatalabb nálam és nagyon közel állunk egymáshoz. Pedig nem is hasonlítunk egymásra, legalábbis nem jellemre. Külsőre nagyon is, ugyanazokat a vonásokat örököltük a szüleinktől. Most már talán könnyebben megy neki. Mindenesetre még az sem állhat kettőnk közé, hogy mennyire eltérő véleménnyel vagyunk dolgokról. Az öcsém volt az a személy, aki mindent megtett értem és mindig mellettem állt, amikor arra volt szükségem, emiatt pedig mindig is hálás leszek neki.

Feleségem:
Lauren volt a legcsodálatosabb nő, akivel valaha is találkoztam. Tele volt élettel, vidámsággal, mintha egy meséből szökött volna. Fogalmam sincs, hogyan sikerült pont őt kifognom magam mellé, azt meg végképp nem, hogy miért kellettem neki pont én, amikor nem is vagyok egy királyfi, aki illene hozzá. Mégis sikerült, ő lett a feleségem, az, aki igazán értelmet adott mindennek, aminek előtte nem is volt. Aztán a feje tetejére fordult minden...
Soha nem fogom őt igazán elfelejteni. Túllépni talán, elfelejteni soha.

Lányom:
A kis Lizzy... Most lenne tizenkét éves, már kész nagylány. Előttem van, ahogy már készítem fel magamat arra, hogy üldözöm el az udvarló fiúit. Nem, biztos nem tenném meg, jófej apa lennék. Talán. Igazából még ez is kérdéses, de látom, már sosem fogom megtudni.
Lizzy mindig velem van, előtte is, akkor is, azóta is. Lehetséges, hogy már sosem fogok megszabadulni tőle.


A lélek tükre

Pozitív tulajdonságaim:
Úgy tudom, sokan kedvelnek, ez pedig jelentheti azt, hogy sok jó tulajdonságom van. Nem szívesen ajnározom magam, az nem vallana rám, úgyhogy megpróbálom külső szemmel nézni saját magamat.
Megértő vagyok és teljes mértékben alkalmazkodó. Ez minden szociális környezetben nagyon jól jön, az előbbi főként a diákjaim miatt. Bárkit meg tudok hallgatni, ha valamivel lekéste a kitűzött időpontot, ami egy beadandó határideje volt. És ha megfelelő indokot adott rá, akkor elfogadtam a késést minden további nélkül. Ehhez szükséges persze a pszichológusoknál elengedhetetlen empatikus képesség, aminek szerencsére nem vagyok hiányában. Könnyedén belelátok mások lelki világába, megértem a problémáikat és tökéletesen át tudom látni a pro és kontra oldalt is. Ezt pedig rengetegen kihasználják, a szó jó értelmében. A diákjaimnak nem egyszer említettem, hogy hozzám bármilyen problémával fordulhatnak, egész biztosan meghallgatom őket és mindent megteszek annak érdekében, hogy segíthessek, ahol csak tudok. Már ha az illető azt igényeli. Ezt pedig komolyan is gondolom, amivel az egyetemisták tökéletesen tisztában vannak. Akadnak is, akik szívesen fordulnak hozzám, én pedig örömmel foglalom el magam ezzel is. Szeretek elfoglalt lenni.
Csendes vagyok és nyugodt természetű, aminek minden helyzetben előnyét látom. Senki sem szereti, ha vitatkoznia kell az emberekkel, én pedig az összes vitát át tudom fordítani egy tárgyaláshoz hasonló nyugodt beszélgetésbe. Máshogy nem is lehet megoldani egy konfliktust. A kis gondokból nagyok, a nagy problémákból még nagyobbak lesznek egy érzelmektől, haragtól fűtött veszekedésben. Jó, hogy ezeket ilyen könnyedén le tudom rendezni.
Bármit rám lehet bízni. A feladataimat időre, vagy akár idő előtt elvégzem, legyen szó bármilyen sok dologról, amire éppen figyelnem kell. Ebből még soha nem akadt problémám, ami a munkahelyemen sok előnnyel jár. Hasonlóan vagyok a titkokkal, harapófogóval sem lehet belőlem kihúzni azt, amit egyszer rám bíztak. Őszinte és megbízható embernek tartom magam ilyen szempontból. Senkit nem fogok eladni.

Negatív tulajdonságaim:
Nagyon sokszor vagyok rosszul. Néha a kialvatlanság, vagyis inkább az inszomnia üt ki rajtam, hogy már az ájulás kerülget, máskor pedig a szorongás. Utóbbit főként a hallucinációim váltják ki, amikről eddig soha, senkinek nem beszéltem. Könnyedén meg tudom játszani, hogy ilyenről szó sincsen, de ennek ellenére érezhető rajtam, ha éppen nagyon mélypontomon vagyok. Az a baj, hogy ez elég sokszor előfordul. De talán majd jobb lesz. Mindenesetre elég zavaró lehet.
Túl sokszor vágyom a magányra. Nem érzem úgy, hogy egyre inkább eltávolodnék az emberektől és a társadalomtól, mert a szociális kapcsolataim építgetése és fenntartása nekem még mindig ugyanolyan fontos. Viszont ezt már gyakran felváltja a túlzott, erős hallgatagságom és a vágy arra, hogy egy kicsit egyedül legyek otthon, csendben. Nem bírom a zajt.
Az elmúlt években rengeteg rigolyám lett, amiket igyekszem levetkőzni magamról. Többnyire sikerül is, de elég változó. Van, ami az idő elteltével jobb lesz, más súlyosabb. Az egyetlen, amin soha nem fogok tudni változtatni, az az óra ketyegése. Szorongásos roham tör rám, ha analóg órákat hallok. Ez szerintem már nem is lesz másképpen.

Múltam:
2001. június

- Barry, nem! Ne csináld ezt, nem vagy vicces! -Megvetettem a lábamat, nem akartam előremenni. Mégis hogyan teheti ezt velem a tulajdon testvérem? Hiszen tisztán és világosan megmondtam neki, hogy én ezt így nem akarom. Az istenit...
A drága öcsém kitalálta, hogy ő most csajt fog nekem keríteni. Hogy miért? Hát az nagyon jó kérdés. Valamiért zavarta, hogy sosem lát lányokkal. Pedig... voltak. Talán kettő eddig, azok sem igazán nagy, szenvedélyes szerelmek, de voltak. Nem értem, miért zavarta őt ez. Hiszen ő sem volt egy tipikus nagy bájgúnár. Legalábbis nem olyan értelemben, hogy minden héten más csajjal láttuk volna. Minden egoizmus nélkül, tapadtak ránk a nők. Kellemetlen... Igen, ne lepődj meg, tényleg az.
- Ugyan már, Caleb, ne legyél ilyen. Jó lesz, majd meglátod. Tudod, hogy nem akarok neked rosszat. -Erre ha akartam sem tudtam volna rácáfolni. Sosem vitatkoztam a testvéremmel, az egész eddigi életünk konfliktusoktól mentesen telt el. Biztos voltam benne, hogy most is csak jót akar. Mégsem mozdultam meg. Barry felsóhajtott. -Figyelj... ott ül bent egy lány, egy nagyon kedves és rendes. Csak rád vár. Kend rám az egészet, de legalább legyél vele egy igazi kis cukifiú. Megérdemli, ahogy te is. Csak nem szeretnéd, hogy kosarat kapjon... -Ó, Barry, hogy te mindig tudod, hogyan tudsz manipulálni engem.
A kávézó ajtajára pillantottam, majd felsóhajtottam és elindultam befelé. Végül is... mit veszíthetek?

2004. szeptember

Néma csend volt, amit csak a falon monoton ketyegő óra tört meg. Egy olcsó műanyag széken ültem és a kis kézi hordozóban alvó kislányomat néztem. Alig egy éve lettem apa, ami a legcsodálatosabb dolog volt az életemben. Sosem éreztem még ahhoz hasonló eufóriát, mint amikor a kórházi szobában ültem a feleségem mellett, az újszülött kisbabánkkal a karomban. Korábban nem gondoltam a családalapításra, legalábbis nem úgy, mint aki annyira várta volna, nem forgott ekörül a életem. Most viszont már nem tudtam volna másképpen elképzelni. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ezt ilyen hamar elveszik majd tőlem.
Megfogtam Lizzy kicsi kezét. Apró volt, alig nőtt bármit is az elmúlt évben. De ez is csak a betegsége miatt lehetett. Miért az én lányomnak kell betegnek lennie? Miért kell bármelyik kisgyereknek egyáltalán betegnek lennie? Az élet borzasztó igazságtalan tud lenni. Jobb lesz, ha nem megyek bele ilyen filozófiai gondolatmenetekbe, úgyis csak ugyanazokat a köröket rónám folyamatosan.
Közeledő lépteket hallottam, aztán megálltak mellettem. Tudtam, ki az: a feleségem. Felpillantottam rá, de addigra már megmozdult, hogy leüljön mellém a másik, üres székre
- Mit mondott az orvos? -Naiv reménytől remegett a hangom. Láttam az arcán, hogy nem kaptunk jó híreket. De talán nem végzetesen rossz.
- Nagyon kevés az esélyünk. Hónapok, talán évek, de kilábalni sosem fog belőle. Ezt nem fogja leküzdeni. Túl kicsi, hogy most elkezdjenek bármiféle kezelést, később pedig már esélytelen lesz, hogy helyrerakják.
Valahol mélyen eddig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Éreztem, hogy így alakulnak a dolgok. De okot még mindig nem találtam rá. Mi csináltunk volna valamit rosszul? Hiszen mindig annyira vigyáztunk, semmi probléma nem volt Lauren terhessége alatt. Akkor mégis miért a mi Lizzynk?
- Széppé kell tennünk a napjait. -Hirtelen nem tudtam másképpen reagálni rá, sem mást mondani erre. Hiszen így is gondoltam.
A kislányom leukémiás, a kislányom haldoklik. Talán éveken keresztül azt fog. Nem hagyhatom, hogy ezt a keveset, ameddig még élhet, egy siralomvölgyként lássa. Neki kell lennie a legboldogabb kislánynak. Ez mindent könnyebbé fog tenni.
Vagy még nehezebbé.

2011. január

Meglepően meleg telünk volt. Semmi havat nem láttunk, de még csak eső sem esett. Persze ezen a környéken nem volt túlságosan gyakori a havazás, de mégis minden télen láttunk belőle egy keveset. Kicsit Nevadában éreztem magam, ahogy kinéztem az ablakon és a száraz utcákat láttam, erőtlen napfénnyel. Igen, még a nap is sütött, bár sokat nem értünk vele, melege nem volt. És ha lehet hallgatni a időjárás-előrejelzésnek, akkor reggelre még ennyit sem fogunk látni belőle. Jön a hidegfront. Másra sem volt most szükségem.
Valójában nem zavart ez a különösen meleg január. Még örültem is neki, ami azt illeti. A lányom nem szerette a hideget, mindig a meleget és a nyarat várta. Borzasztóan szeretett odakint lenni. Most is... ha felébred, olyan boldog lesz, hogy láthatja a napot. Talán utoljára.
Majdnem egy hete bent voltunk a kórházban, el kellett halasztatnom a meghallgatásomat is, ami alapján felvettek volna a Szent Mungóba a pszichiáteri osztály vezető orvosának. Én lettem volna az egyik legfiatalabb a Mungó történetében, aki ezt a posztot betölti. Elég ígéretesnek tartottak és én is éreztem, mennyire természetes érzékem van ehhez. Talán ez, és a tény, hogy egy apának ott kell lennie a lánya mellett a kórházban, segíteni fog nekik abban, hogy adjanak még egy esélyt. Szerettem volna Lizzy mellett lenni az utolsó napjaiban, ebben pedig semmi nem állíthatott meg, még a karrierem sem. Főleg az nem.
- Caleb? -Hallottam a nevemet, mire elfordultam az ablaktól.
Lauren az ágy mellett ült, kezében fogta Lizzyét, vigyázva, nehogy megmozdítsa a branült. Folyton panaszkodott a kislányunk, hogy mennyire fáj neki az. Talán nem is fájt, csak kellemetlen volt. Biztosan gyűlölte már, ennyi év után én sem bírtam volna elviselni.
- Igen? -léptem a feleségem mellé, gyengéden átkarolva a vállát. Nem távolodhattam most el tőle, pedig néha nagyon úgy éreztem, hogy szükségem lenne egy kis magányra, hogy feldolgozhassam a dolgokat. De ezt nem tehettem meg vele, így is borzasztóan érezte magát. De melyik anya viselné el nyugodtan, ha a gyermeke haldoklik?
- Szerinted fel fog még ébredni? -meredt fáradt szemmel az egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasra, majd a lecsukódott szemekre. Teljesen kimerült, képtelen volt aludni. Mindig attól rettegett, hogy nem lesz ott a lánya mellett, amikor ott kell lennie.
- Ezt nem tudhatom... -Szerettem volna megnyugtatni, hazudni viszont nem akartam neki. Nem szerette, és amúgy is felesleges lett volna áltatni vele.
Lizzy meg fog halni, ezen pedig senki és semmi nem tud változtatni.

2012. március

Nyitva volt a ház ajtaja, amikor hazaértem. Sosem szokott nyitva lenni. Lauren az elmúlt évben egyszer sem tette ki a lábát, csak akkor lehetett bent bármi is kitárva, amikor én otthon voltam és magam nyitottam ki. Arra pedig tisztán emlékeztem, hogy amikor reggel elmentem dolgozni, bezártam magam után, talán még kulcsra is. Nem értettem, mi ennek az oka, de rossz érzésem volt tőle. Nem áltattam magam azzal, hogy Lauren egyik másodpercről a másikra rendbe jött. Túl jól ismertem őt és túl sokat tudtam a témáról ehhez.
Megálltam az ajtó előtt, nem mertem bemenni. Belülről fojtott beszélgetést hallottam, egyiket sem női hangtól. Igazából nem is ismertem fel, csak egyet. Azt viszont ebben a helyzetben nem tudtam hová tenni. Percekig álltam egyhelyben, mire megjelent az ajtóban az öcsém. Zaklatott volt, megviselt, és nyilvánvalóan szomorú. Már tudtam, hogy a rossz érzés nem volt hiábavaló.
- Lauren? -kérdeztem erőtlen, rekedt hangon; a torkom teljesen ki volt száradva.
Barry rám nézett, egy darabig nem volt képes megszólalni, aztán lemondóan megrázta a fejét.
- Annyira sajnálom, Caleb. Én mindent megtettem, de már nem tudtunk segíteni rajta... -Azt hiszem, nem tudta, mit mondjon nekem, hogy ilyenkor mit kell mondania. De testvérek voltunk, ez pedig adott valamiféle kapcsolatot, aminek köszönhetően tudtam, mire gondol. És ő is tudta, hogy én mit érzek. De ezt még leplezte a tagadás, a gyász első fázisa. Holnapra talán már a haragon és a depresszión is túl leszek...
- A gyógyszerek? -nyeltem egyet, de nem volt mit. Esélytelen próbálkozás.
- Igen. Én... írt nekem előtte, de... nem tudtam, mit akar, össze-vissza volt az egész. Mire ideértem, már... addigra már... -Elhallgatott.
Miért Barrynek írt és nem nekem? Fájt, de mégsem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érezzek. Nem tudtam, hol vagyok. Minden annyira üresnek tűnt. Mindenre megvan a pszichológiai magyarázat az ilyen helyzetekben, de nem volt hozzá erőm, hogy most megtaláljam.
Mit tettem, hogy ezt kellett érdemelnem?

2015. november

Az íróasztalomnál ültem a teljesen üres irodában. Még az is visszhangzott, amikor a papírok között lapoztam, olyan ollóval vágható csend honolt körülöttem. Az egész irodaépület kiürült már, az ablakokon át csak feketeséget láttam, kint már régen besötétedett. Nem néztem az időt és az ablak is be volt zárva, bagolymentesítve. Nem akartam, hogy most bárki is elérjen. Falióra nem volt, leszedettem, mert szorongást váltott ki belőlem a ketyegése. Otthon sem volt egyetlen analóg óra a házban. Ennek ellenére mégis tudtam, hogy már javában elmúlt éjfél.
Az egyik új páciensemről készített jegyzeteimet olvasgattam. Rendkívül felkeltette az érdeklődésemet, be kellett valljam. A lány fiatalabb volt a többieknél két évvel. Intellektuálisan koraérett, magas IQ-szinttel, hozzám hasonlóan remek pszichológiai, de még inkább szociálpszichológiai érzékkel. Nem meglepő módon az egyik iskolai munkája alapjául Philip Zimbardot választotta és az ő nevéhez fűződő stanfordi börtönkísérletet, amit úgy döntött, hogy nekem is megmutat. Elég hamar megkedveltettem magam vele. Viszonylag sokszor olvastam erről, az akadémián is sokan választották az egyszerű, könnyen bejárható utat, ez viszont nem az volt. Ez a lány többet kihozott belőle, mint eddig bárki, akitől az előadást hallottam. És miért járt hozzám ez a lány? Nos, a skizofréniája miatt. Nem volt neki erős - még -, egyelőre csak a dezorganizált tünetek együttese jelent meg nála. Az is éppen elég sok volt. Nem sokáig fog megmaradni ezen a szinten. Elvesztegetett intellektüel marad belőle.
- Apu...
Összerezzentem a hangra és egy pillanat alatt az egekbe szökött a pulzusom. Nem lehet... Most nem kéne itt lennie. Bevettem ma a gyógyszeremet? Igen, egész biztosan. Talán az a legjobb megoldás, ha nem figyelek oda rá. Igen, ezt kell tennem.

Külsőm:
Aránylag magas vagyok, vékony, még annál is vékonyabb mint régen voltam. Sokan azt állítják rólam, hogy jóképű vagyok, ezt régen még el is tudtam hinni, mostanra azonban már teljesen megöregedtem, én legalábbis nagyon öregnek érzem magam. A szemeim karikásak, szerintem jóval többnek nézek ki a koromnál és az arcom is beesett. De lehet, hogy másoknak van igaza. Nem tud foglalkoztatni.


A madarak csiripelték

Amortentiám:
szén, friss hegyvidéki levegő

Mumusom:
A hallucinációim. A legrémisztőbb dolog a világon, amikor a halott lányodat látod magad előtt, az ő hangját hallod és az ő nevetését nem tudod kizárni a fejedből. Szedek rá gyógyszert, de a hatása már nem olyan mint régen. Kezdem azt érezni, hogy ebből már nem fogok tudni kimenekülni.

Edevis tükre:
A feleségemet és a lányomat látom benne.

Hobbim:
A munkám.

Elveim:
Orvos vagyok, minden, ami ehhez kapcsolódik.

Amit sosem tennék meg:
Köt az orvosi titoktartás.

Ami zavar:
Ha éppen nagyon rossz állapotomban vagyok, akkor bármi, ami eltér a megszokottól. Egyébként pedig már megtanultam együtt élni a változásokkal és hirtelen jövő eseményekkel. Alkalmazkodó vagyok, tudok arra és úgy haladni, amerre és ahogyan a patak mos.

Ami a legfontosabb az életemben:
A munkámba kapaszkodom.

Ami a legkevésbé fontos számomra:
Kiadós alvás.

Amire büszke vagyok:
A... kislányomra?

Ha valamit megváltoztathatnék az életemben:
Elég egyértelmű.

Így képzelem a jövőmet:
Ez a jövő.




Playby:
Matthew Gray Gubler

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


TémanyitásTárgy: Re: Caleb Hayes   Szomb. Ápr. 30, 2016 11:48 pm




Elfogadva


Caleb élete nem egyszerű, azonban lenyűgöző is egyben, hogy a saját tragédiája és betegsége ellenére is képes gyógyítani. Úgy gondolom, hogy kevés ennél nemesebb jellemvonást tudhatna magáénak, minthogy a saját fájdalmán túllépve képes segíteni másokon. Szörnyen sajnáltam őt, amikor a családjáról olvastam, különösen a kislányát illetően, nincs is ennél tragikusabb egy apa számára. Bízom benne, hogy a jövőben újból meglelheti a boldogságot, addig pedig sok páciens életszínvonalán javíthat majd.
Nincs is más dolgod, mint playby-t foglalni (akit mellesleg imádok), meghirdetni a keresettjeidet és játszótársakat keresni magadnak!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Caleb Hayes
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Caleb Odessin

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Finite Incantatem :: Offtopik :: Karakterek :: Mugli születésű-
Ugrás: