HomeGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Online muglik
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Vas. Márc. 13, 2016 1:19 pm-kor volt itt.
Adminok
Levin Dolohov

Profil
PM
Karakterlap

Dominic Linwood

Profil
PM
Karakterlap
Testvéroldalunk
Legújabb válaszok
Zara & Chris
by Christopher Broadmoor
Csüt. Júl. 07, 2016 1:49 am


Makepeace & Broadmoor
by Christopher Broadmoor
Kedd Jún. 28, 2016 3:09 am


London Life
by Vendég
Vas. Jún. 26, 2016 1:15 pm


Amelia Houghton
by Amelia Houghton
Szomb. Jún. 25, 2016 8:17 pm


Hírek
by Admin
Szer. Jún. 22, 2016 12:17 am


Playby lista
by Zara Rae Hale
Kedd Jún. 21, 2016 11:03 pm


Zara Rae Hale
by Admin
Kedd Jún. 21, 2016 10:39 pm


Liam várja szeretettel
by Liam Weasley
Pént. Jún. 17, 2016 8:38 pm


Dominic & Dolohovék
by Alexander Dolohov
Csüt. Jún. 16, 2016 7:54 pm


Julia & Dominic
by Dominic Linwood
Vas. Jún. 12, 2016 3:59 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:44 pm


Levin & Carol
by Caroline Dolohov
Vas. Jún. 12, 2016 2:14 pm


Xanthe & Jack
by Jack Durward
Szomb. Jún. 04, 2016 11:01 pm


Hataway keressetje
by Katherine Hataway
Szomb. Jún. 04, 2016 1:28 pm


Katherine Hataway
by Admin
Szomb. Jún. 04, 2016 12:01 pm


Ms. Granger & Mr. Dolohov
by Levin Dolohov
Pént. Jún. 03, 2016 11:45 pm


Nathan & Carol
by Caroline Dolohov
Csüt. Jún. 02, 2016 7:55 pm


Octavia Wright
by Octavia Wright
Kedd Május 31, 2016 6:57 pm


Gloria Dashwood
by Admin
Hétf. Május 30, 2016 10:24 pm


Tessa & Eliot
by Eliot Makepeace
Hétf. Május 30, 2016 10:01 pm



Share | 
 

 Julia Burke

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

avatar


Nem :
Kor : 20

TémanyitásTárgy: Julia Burke   Szomb. Ápr. 16, 2016 7:53 pm




Julia Florence Burke


Becenevem:
Julie, Jules, Juju

Nemem:

Születési dátumom:
1998. július 11.

Házam / Iskolám:
Hollóhát

Évfolyamom / Foglalkozásom:
7. évfolyam, diák

Patrónusom:
pillangó

Pálcám:
fűz, egyszarvúszőr mag, 11 és 1/4 hüvelyk

Vérem:
aranyvérű


Otthon, édes otthon

Apám:
Stephen Burke - 39 éves – Szigorú, vaskalapos, kissé talán régimódi varázsló, született üzletember, aki többet van úton, mint otthon. Hiába vagyok az egy szem gyermeke, mégis, sosem volt túlzottan jó a kapcsolatunk, a kezdeti távolságtartó magatartása anyám halála után csak még tovább rosszabbodott, mint ha engem büntetne érte. Hiába, egy szem gyereke vagyok, ráadásul nem is fiú, hogy tovább vigyem a család nevét... Nem meglepő, hogy hiába a vérrokonság, mégis olyan számomra, mint valami idegen, számomra pedig kész rémálom minden iskolai szünet, amit otthon kell töltenem.

Anyám:
Anna (Boyarskaya) Burke  - 38 éves lenne, ha még élne, de nem él, ugyanis pár évvel ezelőtt egy támadás során feláldozta az életét azért, hogy én életben maradhassak. Orosz aranyvérű család sarja, tehetséges, feltörekvő balettáncos hírében állt, amíg a nagyszüleim el nem rendezték a házasságát apámmal, így karrier helyett a család lett az élete értelme. A természete akár egy földre szállt angyalé. Amilyen rossz volt a viszonyom apámmal, vele annyira közel álltunk egymáshoz, mint ha nem csupán az anyám, de egyben a legjobb barátnőm is lett volna. Hiánya a mai napig fáj, hisz ő volt az egyetlen olyan hozzátartozóm, akiben minden feltétel nélkül megbíztam, akihez bármilyen problémával, kételyemmel fordulhattam.

Nővérem:
Anne Burke – nagyjából egy évvel lenne idősebb tőlem, ha élne, de alig pár napos korában, váratlan hirtelenséggel hunyt el.

Jegyesem:
Dominic Linwood - 31 éves – Bár mindig is tisztában voltam vele, hogy nem szerelemből fogok házasodni, az mégis váratlanul ért, hogy ilyen hamar lesz az eljegyzésem. Azon pedig pláne meglepődtem, amikor kiderült, apám hány évvel idősebb jegyest választott számomra, bár őt ismerve még hálás lehetek, hogy nem valami kopaszodó, pocakos, fél lábbal a koporsóban lévő vénséghez akar hozzáadni. Olyanhoz, aki napi szinten boncol halottakat. Máris sokkal jobb, nem igaz? Bevallom, kicsit azért tartok attól, hogy a nagy korkülönbség miatt nehezebb lesz megtalálnunk a közös hangot, de bízom benne, hogy azért idővel sikerülni fog. Igaz, hogy megvannak a maga furcsaságai, de eddig inkább pozitívan csalódban benne, és legyünk őszinték – apámtól rosszabb úgy sem igen lehet...


A lélek tükre

Pozitív tulajdonságaim:
Vidám, közvetlen, barátságos természetű vagyok. Szívemen viselem mások sorsát, önzetlenül segítek minden rászorulónak származásától függetlenül. Az, hogy mennyire vagyok beszédes, hűen tükrözi a hangulatomat – minél boldogabb, jókedvűbb, felszabadultabb vagyok, annál többet vagyok képes csacsogni, míg minél rosszabb a hangulatom, annál inkább burkolózok a némaságba.
Külső szemlélőnek talán kissé túl érzelgősnek tűnhetek, ám a felszín alatt ezt roppant kitartással és akaraterővel kompenzálom, még ha sokak számára ez nem is nyilvánvaló, jobb szeretem, szépen, lassan, türelmesen, gondosan megfontolva véghez vinni az elképzeléseimet, mintsem hevesen, meggondolatlanul a dolgok közepébe vágva. Kimondottan türelmes típus vagyok, szerintem kevés olyan embert hord a hátán a Föld, túltenne rajtam, vagy toleránsabban viselné mások viselkedését.  Kimondottan empatikus tudok lenni, jó érzékkel ráhangolódva mások érzéseire, hogy aztán szinte ösztönösen tudjam, hogy forduljak felé, milyen hangszínt, stílust érdemes használnom velük. Veszekedések során is csak nagyon ritkán emelem fel a hangomat, hiszek abban, hogy kultúrált ember módjára, finom kis ráhatásokkal is el lehet simítani a nézeteltéréseket.
Imádom a gyerekeket, mindig is sajnáltam, hogy egy testvérem sincs, de mintegy kárpótlásként amint lehetett, indultam a prefektusi posztért a Roxfortban. Az időmbe úgy is bőven belefért, és szívesen pátyolgatom a gyámoltalan, elveszett, megszeppent kisiskolás társaimat.
Hála az égnek a tanulással sosem volt különösebb gondom, könnyen megjegyzem az új információkat, és pusztán kíváncsiságból is képes vagyok számomra teljesen idegen témákat egész elmélyülten tanulmányozni, vagy mondjuk új nyelveket tanulni unaloműzésként. Abból kifolyólag, hogy rengeteget olvasok, és számtalan témába belekóstolok, szinte nincs olyan téma, amiről ne lehetne velem társalogni, ha meg valaki mégis ilyenre bukkanna, nos... azt hiszem, kellően jó színészi képességekkel áldott meg a sors, hogy egy ilyen helyzet se okozzon túl nagy gondot.

Negatív tulajdonságaim:
Érzékeny lélek vagyok, talán túlzottan is, nem egy nagy kihívás könnyeket csalni a szemembe. Pedig én tényleg igyekszem megállni, úgy utálom, hogy ilyen vagyok, de egyszerűen képtelen vagyok változtatni rajta. Nem tudom, hogy az mennyire számít negatívumnak, de örök optimista típus vagyok, aki még olyankor is reménykedik, amikor már mindenki más számára egyeértelműen, rég reménytelen valami...
Bár alapjáraton kimondottan rendezett, alapos és tisztaságmániás vagyok, azért rosszabb pillanataimban kimondottan szétszórt is tudok lenni, pláne, nagy kapkodásban, vagy felhajtásban.
Nehezen viselem az erőszak bármi nemű megnyilvánulását, akár ellenem irányul, akár más az elszenvedője. Első esetben ilyenkor egyfajta védelmi mechanizmusként kimondottan szótlanná, zárkózottá válok egy időre, míg a másodikban igyekszem valahogy megakadályozni a dolgot, még ha ezzel saját magamat is bajba sodrom.
Néha túlzottan is anyáskodó és aggodalmaskodó vagyok másokkal, még akkor is, ha történetesen idősebb tőlem.
Kissé talán túlzottan is maximalista vagyok, magammal szemben mindenképp. Szeretek megfelelni az elvárásoknak, annak ellenére, hogy tudom, nem feltétlen kéne, hogy így legyen, de... mindig is szigorú szabályok szerint neveltek otthon, és van, amit nehéz levetkőzni, ilyen a bizonyítási kényszer is.

Múltam:
Egy kellemes, napsütéses nyári reggelen születtem a világra a Burke család dél-angliai birtokán, második lányként – igaz, azt csupán néhány évvel ezelőtt, anyám naplójának véletlen megtalálásakor tudtam meg, hogy volt volt egy nővérem, aki alig egy évvel volt idősebb nálam. És aki néhány napos korában váratlan hirtelenséggel hunyt el... Persze az én születésem sem ment teljesen problémamentesen, valami komplikáció lépett fel idő közben, s bár én épen és egészségesen érkeztem a világra, több testvérem már sohasem lehetett.
Egészen kellemes gyerekkort tudhatok magamnak, igaz, apámat viszonylag ritkán láttam a folytonos üzleti utak miatt, de anyámmal annál több időt tölthettünk együtt. A születésem után néhány évig minden figyelmét nekem szentelte, ám miután visszatért a baletthoz és az előadásokhoz, sem bízott engem teljes mértékben dajkák és nevelőnők gondjaira... Na jó, amikor nagyon elfoglalt volt, olyankor más híján velük kellett beérnem, de vagy ő volt túl vajszívű, vagy én csak az én könnybe lábadt szemeim és könyörgő tekintetem bizonyult kellően hatásosnak, de az esetek többségében sikerült meggyőznöm, hogy hadd kísérjem el én magam is a táncpróbáira és a fellépéseire.
Csupán egy szempillantás műve volt, hogy végleg beleszeressek a balettba. De melyik kislány ne tenné, amikor meglátja, a kecses hattyúként táncoló, finom tüllruhába bújt táncosokat? Így hát hamarosan nem csak nézőként kísértem édesanyámat a próbáira, de én magam is elkezdtem tanulni. Még az sem rettentett el, hogy anya szerint az egyik legnehezebb tánc az összes közül, sőt... én voltam az, aki azzal vágott vissza, hogy utána gyerekjáték lesz a többit megtanulni, nem igaz? Mert egy arisztokrata hölgynek illik többféle táncot ismernie...
- Anya, anya! Nézd, mit kaptam! - rohantam be a nappaliba kezemben a borítékkal, amit már hetek óta olyan izgatottan vártam, hogy egyfolytában azt lestem az ablakból, hogy mikor érkeznek meg a baglyaink az aznapi postával. Még a nevelőnőm is megdorgált, hogy nem figyelek rá, de komolyan... kit érdekel a latin meg a görög nyelvtan, amikor az ember a Roxfortból vár levelet?
Anya persze csak nevetve simogatta meg a fejem, nevetős hanggal bátorítva, hogy miért nem bontottam még ki, és néztem meg? Nekem sem kellett kétszer mondani, féltő finomkodással bíbelődtem a borítékkal, mielőtt belekezdtem volna, hogy hangosan felolvassam a levelet. Felvettek!
- Szerinted én is a Mardekárba kerülök, mint apa? Vagy... - másik házba, mint a rokonságunk egyik, vagy épp másik tagja? Magam sem voltam biztos benne, de valami okból fogva meggyőződésemmé vált, hogy ha én is Mardekáros leszek, mint ő, akkor apa is roppant büszke lesz rám, hiába van itthon olyan keveset. Akkor talán végre ő is észrevesz...
- ...vagy te melyik ház tagja voltál? A Hugrabugé? - tudatosult bennem a dolog, hogy bár az mindig is köztudott volt a családban, hogy apám melyik ház tagja volt, de most döbbentem rá, hogy anyámé valahogy sosem került szóba.
Ő pedig csak mosolyogva csóválta a fejét, és elmesélte, hogy a Durmstrang tanulója volt, és apámat is  egy, az iskolák közötti versenyen volt alkalma először elpillantani. Igaz, a szüleik már korábban megállapodtak egymással a házasság kapcsán, mint az aranyvérűeknél megszokott.
Nem is kellett sokat várni, néhány napon belül újabb levelet hozott a posta, ezúttal anyám egykori iskolájából, én pedig tanácstalanul olvasgattam hol az egyiket, hol a másikat. Melyiket válasszam? Mi lesz, ha rosszul döntök? Ha az egyiket választom, és idő közben jövök rá, hogy mégis inkább a másikat szeretném?
Egészen az utolsó pillanatig húztam, halogattam a döntés pillanatát, addigra százszor is kifaggatva anyát, hogy meséljen az iskolájáról, sőt... még apát is megkörnyékeztem félve, megosztva vele óriási problémámat, és őszinte meglepettséggel fogadtam, amikor nem hessegetett el valami a szokásos kifogással, miszerint majd később, most más dolga van, elfoglalt, nem ér rá... Helyette csak a mellette lévő fotelre mutatott, hogy foglaljak helyet, utána pedig amilyen félénken és akadozva indult a beszélgetés, úgy lelkesedtem be a végére, immár biztosra véve a döntésem.
Igaz, semmi szégyellni való nincs benne, hogy a Teszlek Süveg szinte gondolkozás nélkül osztott be a Hollóhát házába, én mégis némileg remegő kézzel nyúltam a pennám után, hogy megírjam a levelet, amiben a szüleimmel közlöm a hírt... A zavarom azonban nagyjából addig tartott, amíg meg nem tudtam, hogy a diákok többsége is hasonló problémákkal, félelmekkel küzd – mi van, ha nem ugyanabba a házba kerül, mint amibe annak idején a szülei? Vagy hogy dönt a Süveg, ha a szülei muglik? Vagy ha nem oda kerül, amire számítottak?
Még jó, hogy a mágikus fejfedő sosem téved, amikor pedig elkezdődött az iskolai hajtás, és naponta szembesültünk az újabb és újabb mágikus meglepetésekkel az iskola falai közt, hamar megfeledkezdtünk a kezdeti aggályokról. Hamar be kellett látnom, hogy egy szempillantás alatt a szívemhez nőtt a házam, és hogy a tanulás sem feltétlen olyan szürke és unalmas, mint mondjuk a latin nyelvtan... Bár nem voltam egy harcos típus, sőt, talán a legnagyobb nehézségeim azokkal a tárgyakkal voltak, ahol ilyen téren kellett bizonyítani, de a házak közötti, ész és rátermettség alapján működő tanulmányi versenyt még én is élveztem, nem kevéssel járulva hozzá, hogy ha győzelmet nem is értünk el minden éven, de sose maradjunk le az élmezőnytől. Mondjuk egy rakás Hollóhátassal szégyen is lett volna, nem igaz?
Szerencsére a tanulással szinte semmi gondom nem akadt, többnyire első hallásra, olvasásra is sikerült a legtöbb tudnivalót megjegyeznem, így sok iskolatársammal ellentétben a szüneteket nem tanulással és magolással kellett töltenem, helyette inkább hazautaztam a szüleimhez, mert tagadhatatlanul hiányzott a jól megszokott, otthoni közeg, anyám kedvessége, a próbák, amikre annyiszor elkísértem.
Ötödéves voltam, otthon töltve a karácsonyi születet, miközben be nem állt a szám, folyamatosan a suliról csiripeltem anyának az öltözőjében, miközben az újabb fellépésére készülődött. Hogy mennyire örülök, hogy végül prefektus lehettem, hogy milyen bűbájokat és varázslatokat tanultunk legutóbb, hogy rejtettem el két cigiző felsőbbéves dohányát úgy, hogy csak órákkal később vették észre, néhány diákot rajta kaptak, ahogy kiszökött a Tiltott Rengetegbe, és milyen büntetést kaptak érte... Hogy ha egyszer végzek a Roxfortban, én is szeretnék tovább tanulni, akárcsak ő, de tánc- és színművészet helyett inkább a pszichológia az, ami az utóbbi időben különösen felkeltette az érdeklődésemet, azon belül is inkább szeretnék gyerekekkel foglalkozni, mint felnőttekkel. Vagy medimágus is szívesen lennék. Vagy...
Mielőtt azonban befejezhettem volna, anya csak nyomott egy puszit a homlokomra, hogy ne aggódjak, előbb itt lesz az, mint hinném, és még épp mondott volna valamit, de épp akkor vette észre, hogy a ruhájának szoknya része beleakadhatott valami kiálló szögbe, így pedig nem léphet színpadra benne.
- Maradj csak, készülődj, én addig hozok egy másikat neked a ruhatárból, rendben? - ajánlottam fel, mire egy hálás pillantással fordult vissza a tükör felé, hogy megigazítsa az idő közben kissé kilazult kontyát.
Úgy ismerem a színházat, mint a tenyeremet, már kisgyerekként is rengeteg időmet töltöttem itt, így nem egyáltalán nem okozott gondot megtalálni az emlegetett helységet, ám miközben nyakig elmerülve a fogasokon sorakozó tütük között keresgéltem, hirtelen egy dörrenés hangja szelte keresztül a levegőt, alig néhány pillanattal később pedig a pánik is kitört az emberek között. Újabb lövések dördültek, én pedig hirtelen nem voltam benne biztos, hogy inkább maradjak itt, a biztos rejtekemben, vagy siessek vissza anyám öltözőjéhez? Még mindig a félelemtől földbe gyökerezett lábakkal hezitáltam, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, bennem pedig csak annyi lélekjelenlét volt, hogy lebukjak a földre, meg sem pisszenve... Hogy pont ilyenkor nincs nálam a pálcám!
- Nincs itt a lány, tiszta, menjünk tovább. Itt kell lennie valahol, láttam, hogy erre indult. - szólalt meg egy karcos férfihant nem sokkal előttem, igaz, ő nem láthatott a mindenféle jelmezek és ruhák takarásától. Igaz, én se sokat belőle, csak egy pár cipőt és lábat a szövettenger alól, ahogy sietve távozik.
Miután már annyira távol kerültek, hogy nem hallottam a hangjukat, még magam sem tudom, mennyi ideig hasalhattam a földön, hevesen kalapáló szívvel, mire végre összeszedtem magamban annyi bátorságot, hogy felkeljek – és megkeressem anyát, azonban ahogy megláttam az öltözője előtt gyülekező embereket és a komor arcú, távozó orvosokat, egyből rossz érzés lett úrrá rajtam.
Nem csak anya temetése alatt, de még azóta is mardos a bűntudat, amiért akkor magára hagytam, hiába próbáltak vígasztalni többen is, hogy nem az én hibám – hogy még szerencsés voltam, hogy épp nem volak ott, ugyanis a gyilkosok eredeti célja az volt, hogy anyám megölése mellett az elrablásommal statuáljanak példát apámnak, amiért jó ideje halogatta egy régi tartozása megtérítését. De ha ott lettem volna, talán nem gurulnak annyira dühbe, mint így, és anyámat is életben hagyták volna. Ezt már sosem fogjuk megtudni, nem igaz?
Azonban nem anyám elvesztése volt az egyetlen változás ami bekövetkezett az életünkben, innentől kezdve teljesen másképp kezdett viselkedni. Míg korábban kimondottan szabadon hagyta anyámat dönteni az életével kapcsolatban, nagy teret engedve neki, akárcsak én, ő is magát okolta valahol mélyen a haláláért, és hogy velem ez véletlenül se történhessen meg, innentől kezdve sokkal de sokkal szigorúbban viselkedett felém. Szinte egy jó szava sem volt hozzám, ha késtem, ha túl jó kedvem volt, ha nem megfelelően viselkedtem, mindenért csak dorgálás és fejmosás járt, és míg korábban nem egyszer nézelődtem a városban egyedül, most az is elképzelhetetlenné vált, hogy egyedül akár csak az ajtón is kitegyem a lábam, legalább egy kísérőt mindig rám sózott.
Nehezemre esett megszokni, hogy míg az otthonunk eddig a béke szigete volt számomra, mostanában egyre inkább érzem börtönnek, ám hiába próbáltam apám tudtára adni a dolgot, a szavaim süket fülekre leltek, és csak tovább romlott a helyzet. Amikor pedig már olyan szintre süllyedt a viszonyunk, hogy nem egyszer ütött meg azért, mert úgy vélte, megkérdőjelezem a szavát és a döntését. Lehet, hogy ő így akart engem megvédeni a nagyobb veszélyektől, de csak azt érte el vele, hogy tovább mélyítette a kettőnk közt húzódó szakadékot, így hát megfogadtam magamban: a lehető legtöbb időt fogom távol tölteni otthonról...
Az eztán következő iskolai szünetek szokásos hazalátogatását egytől-egyig valami mondvacsinált kifogással hárítottam, és inkább a toronybéli klubhelyiségben, a könyveim társaságában töltöttem a szüneteket, a könyvtárban vadásztam egy-egy érdekes kötetre, vagy elmentem sétálni egyet a kastély körül. Egész nyugodtan teltek az ezt követő hónapok, mígnem egyszer csak váratlan üzenetet hozott a posta, miszerint sürgős jelenésem van otthon, de nem igazán bocsátkozott apám részletekbe. Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot, mi lehet olyan sürgős, hogy emiatt hiányozzak az iskolából, valamelyik rokonunkkal történt valami, vagy más... Mindegy is. Napokig úgy voltam vele, hogy hagyom az egészet a fenébe, mint ha sosem érkezett volna meg az a bagoly a levéllel, de végül aztán az utolsó pillanatban csak beadtam a derekam, és összepakoltam a legfontosabb holmijaimat a rövid kis hazautamra.
Apám természetesen otthon sem bizonyult beszédesebbnek, hiába próbáltam találgatni, csak felzavart a szobámba, hogy úgy készüljek, este vendégeink érkeznek. Itt már kezdett gyanús lenni az egész, de még mindig nem foglalkoztam vele különösebben, hisz addig csak egy pár óra hátra... minek agyaljak rajta feleslegesen, ha amúgy is hamarosan megtudom?
Nos... azt mindig is tudtam, hogy jó eséllyel nem sok beleszólásom lesz abba, hogy kit szeretnék férjemül, sem abba, hogy mikor, de az igazat megvallva azt hittem, legalább még pár évig megúszom ezt az egészet. Persze apám nem tudhatott arról, hogy milyen álmokat dédelgetek a továbbtanulással kapcsolatban, mert minek is mondtam volna? Úgy is csak ellenezte volna, újabb veszekedés lett volna belőle, az meg kinek hiányzik? Jobb a békesség, és innen már úgy sem lehet kihátrálni, szóval legmegnyerőbb modoromat elővéve viselkedtem az egész este folyamán, beletörődve az eljegyzésem tényébe.
Amennyire sokkoló volt az egész így eleinte, meg az, hogy a roxforti vizsgáim után nem sokkal meg is ejtjük az esküvőt, ahogy teltek a hetek-hónapok, és a sulis nyüzsgésben egész háttérbe szorult az egész, már egészen sikerült belenyugodnom a gondolatba, sőt... tekintve, hogy milyen ritkán találkoztunk Mr. Linwooddal... akarom mondani, Dominic-kal, ha az a gyűrű nem díszelgett volna ott az ujjamon, hűvös emlékeztetőként, talán még meg is feledkeztem volna róla. Így viszont, ahogy elérkezett az utolsó évem, és közeledni kezdtünk az év végéhez, már nem is annyira a közelgő vizsgák miatt aggódtam, hanem inkább az esküvő gondolatától tört rám a pánik. Na meg attól, hogy utána hogyan tovább, mert odáig még tiszta ügy, hogy nem szívesen mentem volna haza, de belegondolni, hogy egy olyan emberhez költözzek, akit szinte nem is ismerek... mi lesz, ha elrontok valamit? Ha nagyon nem jövünk majd ki? Vagy ha kiderül, hogy Dominic még apámtól is rosszabb...? Igaz, ez utóbbira vajmi kevés esélyt láttam az eddigi találkozásaink után, de akkor is, volt bennem félsz, nem kevés, ahogy kérdés is, csupán két probléma van: nem igazán tudom, kiktől kaphatnék rá választ, és attól tartok, ezekre a kérdéseimre egy könyvben sem bukkannék válaszra... Majd az idő megválaszolja őket.

Külsőm:
A viszonylag alacsony termetem mellé kimondottan átlagos alkattal áldottak meg az égiek, ami pedig a vonásaimat illeti... szőke haj, kék szemek, világos bőr... nem meglepő hagyaték, ha az ember egyik szülője Angliából, a másik pedig Oroszországból származik. Inkább az lett volna a meglepő, ha más színeket öröklök... Nem sűrűn látnak szomorkodni, még ha nem is a legjobb a kedvem, többnyire akkor is a szokásos, halovány, kedves mosoly ül ki az arcomra, nem szeretek mások jó kedvének elrontója lenni.
Mind könnyed, légies lépteimen, finom mozdulataimon, mind a testtartásomon meglátszódik a több évnyi tánc és balett eredménye. Az öltözködést tekintve nem nagyon szoktam túlzásokba esni, ritkán látni kirívó, vagy ízlésleten öltözékben, ha emberek közt mutatkozom, már csak megszokásból is igyekszem inkább elegánsabban mutatkozni. Régi beidegződés, szülői nevelés, ha az ember aranyvérű arisztokrata család sarja.


A madarak csiripelték

Amortentiám:
gyöngyvirág, orgona, fahéj, vanília

Mumusom:
Anyám holtteste és a mugli fegyverek Meg az alkohol. Félelmetes, hogy mennyire nem bírom, abba meg inkább bele sem merek gondolni, ittasan hogy viselkedhetek...

Edevis tükre:
Egy boldog, teljes, nagy család, amilyen nem adatott meg gyerekkoromban.

Hobbim:
a tánc, a balett (akár nézni, akár gyakorolni), és a zongorázás

Elveim:
A legerősebben elzárt ajtók nem az erőszaknak nyílnak meg.

Amit sosem tennék meg:
Sosem ártanék másoknak szánt szándékkal, vagy árulnám el a családomat.

Ami zavar:
A türelmetlenség, a tiszteletlenség, az értelem nélküli erőszak, az elavult, idejét múlt hagyományokhoz való ragaszkodás, az élet igazságtalanságai, az, hogy olyan sok szigorú szabály és elvárás szerint kell élni az életem úgy, hogy másokat semmi ilyesmi nem köt.

Ami a legfontosabb az életemben:
Másokon segíteni, mosolyt csalni az emberek arcára, megfelelni az elvárásoknak.

Ami a legkevésbé fontos számomra:
Hiába születtem arisztokrata családba, valahogy a pénzügyek sosem tudtak különösebben érdekelni. Az igazat megvallva, jóval kevésbé fényűzőbb élettel is minden gond nélkül lennék boldog.

Amire büszke vagyok:
A Roxfortban elért kitűnő eredményeim.

Ha valamit megváltoztathatnék az életemben:
Ha előre tudtam volna a támadásról, amiben anyám életét vesztette, biztos megpróbáltam volna tenni valamit, hogy elkerüljük az egészet.

Így képzelem a jövőmet:
Vannak elképzeléseim a továbbtanulásról és nagy családról, sok-sok gyerkőccel, de nem vagyok biztos benne, hogy a jegyesem is hasonlóan vélekedik, úgyhogy egyelőre inkább csak egy merő bizonytalanság az egész azon túl, hogy hamarosan végzek a Roxfortban és nyáron esküvő.

Egyéb:
Sosem kérkedtem vele különösebben senki előtt, de több nyelvet is folyékonyan beszélek. Példának kedvéért oroszul és franciául is jól tudok, hála édesanyámnak.
Ötödéves korom óta prefektus vagyok.




Playby:
Britt Robertson

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése


TémanyitásTárgy: Re: Julia Burke   Szomb. Ápr. 16, 2016 8:15 pm




Elfogadva


Igazán részletes és kidolgozott karakterlapot kaptunk tőled, aminek egy admin sosem tud nem örülni, de mindig benne van a félsz, hogy tele lesz ellentmondásokkal. Itt ez nem volt meg, ami arra utal, hogy pontosan tudtad, mit akarsz a karaktereddel és mindent úgy alakítottál ki vele kapcsolatban, ahogyan azt kellett. Ez rendkívül figyelemre méltó. Julia pedig egy roppant megnyerő személyiség, olyan, akit örül az ember, ha ismerhet. A leendő férje mellett talán könnyebb lesz az élete, ki tudja még azt.
Nincs más hátra mint hogy playbyt foglalj, meghirdesd a keresettjeidet és mehet is a játék!




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Julia Burke
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Julia Darling

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Finite Incantatem :: Offtopik :: Karakterek :: Akadémista-
Ugrás: